Párhuzamosok

Ha valamitől fél az ember, azt a legokosabb megmérni.

Gauss
Daniel Kehlmann: A világ fölmérése, fordította Fodor Zsuzsa. Budapest: Magvető 2006.

Az első benyomás a borzongó ámulat, mint egy cabinet de curiosités preparált istencsudái láttán. Csakhogy az író itt egzotikus állatok helyett két egzotikus embert preparált a legnagyobb gondossággal, Gausst, a matematikust, és Humboldtot, a természettudós-felfedezőt. A figurák annyira autisztikusak, öntörvényűek és embertelenek, hogy muszáj elképedve figyelnünk őket, amint senkivel sem törődve nyílegyenesen törnek mindenen át előre, kitűzött céljuk, a világ fölmérése felé.

De lenyűgöz már a jól megválasztott műfaj is, a csodagyerek-hagiográfia, amelyben a tudós, akár az előző Kehlmann-regény, A Beerholm-illúzió mágus főhőse minden erőfeszítés nélkül sorra műveli a csodákat, szempillantás alatt húzva elő a semmiből új törvényeket, bolygókat, világrészeket.

Humboldt
Aztán meg a történetek. A nagy történet sok-sok kis lakonikus történeten keresztül bomlik ki, mindegyiknek megvan a maga önálló struktúrája, ritmusa és mélysége, mintha Buber haszid történeteit fűzték volna össze regénnyé.

Ezek a történetek pedig egy kiszámíthatatlan, mágikus világgá állnak össze. Ahol a véletlen szükségszerű, a dolgok láthatatlan összefüggéseket alkotnak, s akik összetartoznak, azoknak a legváratlanabb helyeken újra meg újra találkozniuk kell egymással. Ahol egy elhanyagolt észak-német kertben pálmafák és liánok őserdeje nő. Ahol a holtak üzennek az élőknek, a folyamok hegynek felfelé folynak, és a dzsungel mélyén magányos szász utazó bukkan fel, majd szülőfaluja pontos lélekszámát és a templomtorony lábban mért magasságát megadva újra eltűnik. A csodák időnként úgy felduzzadnak, hogy szétszakítják a cselekmény szövetét, s amikor a hiátus után ismét visszatalálunk, egyik szereplő sem emlékszik rá, hogyan is szabadultak meg a kutyaszorítóból. Ebben a világban a legrealistább figura az a négy amazonasi evezős, akik szünet nélkül csodás történetekkel, beszélő halakkal és szárnyas törpekutyákkal traktálják egymást, s akikben Kehlmann minden bizonnyal a számára oly kedves dél-amerikai mágikus realizmus nagymestereinek állított méltó emléket.

Mario megkérte Humboldtot, egyszer már ő is meséljen valamit.
Történeteket nem tud, mondta Humboldt és megigazította a kalapját, amelyet a majom megfordított. És nem is kedveli a mesélést. De el tudja mondani a legszebb német verset, szabad spanyol fordításban. A hegycsúcsok fölött csend van, a fák közt nem érezni a szelet, a madarak is csendesek, és nemsokára meghalsz, ne félj.
Mindenki ránézett.
Kész, mondta Humboldt.
Hogyan, kérdezte Bonpland.
Humboldt a szextáns után nyúlt.
Már megbocsát, mondta Julio. Az nem lehet, hogy ez volna minden.
No persze nem véres, háborús, átváltozós történet, mondta ingerülten Humboldt. Nincs benne varázslat, senki sem változik növénnyé, senki sem tud repülni és nem falja fel a másikat.

Napközben összefolytak az órák; a Nap nagyon mélyen, tüzesen izzott a folyó fölött, fájt ránézni, a moszkitók minden oldalról támadtak, még az evezősök is túl fáradtak voltak ahhoz, hogy beszéljenek. Egy ideig követte őket egy fémkorong, előttük, aztán megint mögöttük repült, hangtalanul siklott az égen, eltűnt, megint felbukkant, néhány percre olyan közel jött, hogy fényes felszínén Humboldt távcsővel ki tudta venni a folyó, a csónak és önmaga meggörbült tükörképét. Aztán a korong elszáguldott és soha többé nem tért vissza.


Nem is csoda, hogy egy ilyen világban Gauss és Humboldt annyira megszállottan igyekeznek megtalálni a rendet, hogy minden emberi kapcsolatot beáldoznak érte. Ott zajlik körülöttük az eleven élet, amelynek szereplői gyakran szeretettel fordulnak feléjük, de ebből a szeretetből az ő zárt világukba csak nagy néha jut át valami: egy kutya, egy utcalány, egy öreg fa. Sőt amikor a folyton zúgolódó Gauss magával Istennel találkozik, azt is elpackázza, mert a dolog nem illik bele az általa elképzelt rendbe. Istennek, ha van, a világot mozgató törvények fölött kell léteznie, nem benne ebben a kusza világban, öreg grófként egy elvadult német kertben.

De egy ilyen világban nem találhatják meg a rendet. Ahogy egyre inkább kutatják, arra kell rájöjjenek, hogy a törvények csődöt mondanak, a tér elgörbül, az idő lelassul, a csillagháromszögek szögeinek összege több száznyolcvannál, és a párhuzamosok a végtelenben találkoznak egymással.

Gauss
Aztán meg a szerkezet. Élünk-halunk manapság a jó szerkezetekért. Nemrég még elég volt úgy elkezdeni egy regényt, hogy „La Mancha egyik falujában, amelynek nevére nem akarok emlékezni, élt egy nemesember”, s aztán jöhettek a történetek a hős születésétől haláláig. A történetek füzérét ma is szeretjük, talán ezt szeretjük a leginkább. De megkívántatik, hogy ne lineáris narratíva formájában kövessék egymást. Kehlmann pedig, mint A Beerholm-illúzió mágusa, precízen kidolgozott, jól begyakorolt, mindig beváló formulákkal tesz eleget ennek a posztmodern igénynek. A történet a végén indul, amikor Humboldt és Gauss az 1828-as berlini konferencián találkoznak egymással, először és utoljára. Csak ezután kezdődnek párhuzamos életrajzaik. Fejezetről fejezetre látjuk hol emezt, hol amazt megszületni, felcseperedni, tanulni, első eredményeiket elérni. Tudomást szereznek egymásról, figyelemmel kísérik egymás útját, lassan közelítenek egymáshoz. A végén eljutunk az elejére. Humboldt és Gauss az 1828-as konferencián találkoznak egymással. És mégsem találkoznak. Mert amíg eddig minden a hasonlóságukról szólt, ez az alkalom különbségeiket hozza élesen elő.

Tervek, fújtatott Gauss. Locsogás, tervek, intrikák. Szószaporítás tíz fejedelemmel és száz akadémiával, amíg végre valahol fel lehet állítani egy barométert. Ez nem tudomány.
Ó, kiáltotta Humboldt, akkor mi a tudomány?
Gauss megszívta a pipáját. Egy férfi egyedül az íróasztalnál. Előtte egy papiros, még esetleg egy távcső, és a tiszta ég az ablak előtt. Ha ez a férfi nem adja fel, mielőtt megértené. Ez talán tudomány.
És ha ez a férfi utazásra adja a fejét?
Gauss megvonta a vállát. Ami a távolban rejtőzik, lyukakban, vulkánokban vagy bányákban, az véletlen és nem fontos. A világ így nem válik érthetőbbé.


Csak akkor kerülnek igazán közel egymáshoz, amikor már nem látják többé egymást. A távolból egymás gondolatmeneteit folytatják, egymás kérdéseire válaszolnak, egymás álmait látják. Talán majd a végtelenben valóban találkoznak.

Párhuzamos pályákat jár be a regény minden más szereplője is. Humboldt és bátyja, a természettudós és a filológus, gyerekkori riválisok, tűz és víz. Bonpland és Humboldt, a két útitárs, a francia és a német. Humboldt és spanyol diáktársa, Andreas del Rio, aki a bányászati főiskolán megmenti az életét, és akinek ő hidegen racionális jelentésével tönkreteszi az életét. A hideg fejű Gauss és utált fia, a meleg szívű Eugen, aki csak a regény végén, apjától elszakadva és Humboldt egykori útjára lépve kezd apja intellektusával gondolkodni. Mindannyian hatalmas erőfeszítéseket tesznek olykor, hogy a másikkal találkozzanak, de ez alig-alig történik meg, ha egyáltalán. Mintha a párhuzamos pályák erősebbek lennének náluk.

Humboldt
Apja, valahányszor megszólalt, panaszkodott vagy parancsokat osztogatott. A német ember, szokta volt mondogatni, sosem ül görnyedten. Gauss egyszer megkérdezte: Ez minden? Ennyi elég a németséghez? Apja olyan sokáig töprengett, hogy ő szinte már el sem hitte. Aztán bólintott.

A cár homlokát ráncolva átvetette a szalagot Humboldt vállán, vivát és brávó kiáltások hangzottak el, és Humboldt igyekezett nem görnyedten állni.

Ez a regény a németségről is szól, jobban, mint első pillantásra látszik. Nemcsak azért, mert a német szellem két óriásáról szól. Hiszen voltaképpen róluk szól a legkevésbé.

Daniel KehlmannDaniel Kehlmann a Frankfurter Allgemeine Zeitung kérdésére így beszél erről:

Humboldt a weimari klasszikusok képviselője, az egyetlen weimari klasszikus, akit valóban a weimari klasszicizmus képviselőjeként küldtek a nagyvilágba, s aki ezzel a világképpel ment el Macondóba. A regény megírása idején nagyon erősen a dél-amerikai irodalom hatása alatt álltam, s ugyanakkor azt éreztem, hogy német íróként e szerzők érzelmi és művészi lehetőségeiből nagyon sok minden nem áll rendelkezésemre. Az ember érzi, hogy egy másik kultúrából jön, s hogy játszhat ugyan ennek a lehetőségeivel, de csak valami más módon. Ekkor éreztem meg hirtelen, hogy Humboldt kínál számomra kulcsot, aki belépett ebbe a világba, de ezt németként tette.

Ez a regény szatirikus, játékos számvetés azzal, mit jelent németnek lenni. S természetesen azzal is, amit minden irónia nélkül a német magaskultúrának nevezhetünk. Számomra ez a regény egyik fő témája. Ahogy Andreas Maier olyan szépen fogalmazta a hangoskönyv bevezetőjében: „a nagy német szellemtörténet, az életképtelenség páratlan formája”. A regény széles körű fogadtatásában azonban ez a téma látványosan elsikkadt.


Innen, a németségen kívülről és attól keletről nézve azonban úgy tűnik, hogy a regényben épp az a probléma a leginkább német, amelyik egyszersmind a leginkább emberi. Mint valószínűleg a nemzetkarakter problémáját feszegető minden más regényben is, ha jó. S ez a probléma, amellyel németek között időzve és német irodalmat olvasva újra meg újra szembesülni, nem más mint a regény imént körüljárt központi kérdése: Vajon megnyílhat-e az ember a másiknak anélkül, hogy fel kellene adnia önmagát? Találkozhatnak-e a párhuzamosok?

2 megjegyzés:

zsoltko írta...

Daniel Kehlmann regényét én hanngoskönyv formájában hallgattam, és hogy mennyire német az a gyakran embertelenségbe is átcsapó, hideg racionalizmus arra akkor döbbentem rá, mikor Humboldt krokodilokkal zár össze kutyákat, pusztán azért, hogy megfigyelje szerencsétlen állatok viselkedését.

Studiolum írta...

Igen, ez az embertelenség egyik tetőpontja a regényben, bár nem az egyetlen. Ugyanakkor talán az egyedüli lény, akit Humboldt szeretett, egy kutya volt, ugyanezen az úton. Biztos, hogy Kehlmann nem véletlenül játszotta ki ezt a kettősséget (nagyon jól ki vannak számítva nála ezek az összecsengések!)