Örményország percről percre


armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia armenia

A kutaiszi repülőtéren, akárcsak tavaly ilyenkor, egy-egy üveg grúz bort kapunk az ellenőrzött útlevelünk mellé, madlobttal köszönjük meg, az útlevélkezelő hölgy hálás mosollyal fogadja. A Saperavit karácsonykor kezdik el osztani, a turistaidényre már elfogy, a bátrakat jutalmazzák vele, akik télidőben vágnak neki a Kaukázus felfedezésének. Ami egyelőre nem tűnik vakmerőségnek, Kutaisziben langyos tavaszi éjszaka fogad, nappal majd húsz fok fölé emelkedik a hőmérséklet. Marsrutkával megyünk be a városba, mellettünk fiatal magyar apa ül a kislányával, ők is felfedezni jöttek, az anya a másik két kisgyerekkel a következő járattal jön majd. Először jár Grúziában, de meglepően jól ismeri a nevezetességeket, nagyjából azt az útvonalat akarják bejárni, amit mi is a Wang folyó útitársaival. Segítséget kér, hová hogyan lehet eljutni, mit érdemes megnézni. Tanácsokat adok, további részletekért a blogot ajánlom. „Ismerem”, néz rám meglepetten, „onnan szedtem, amit tudok”.


A szovjet tagköztársaságokban a múltat tagadó posztmodern stílus a rendszer széthullásával együtt köszöntött be, kortárs köztéri szobraik jó része ezért a szocializmus heroikus emlékműveit elutasító bájos gagyi. Csak semmi pátosz, csak semmi fennkölt üzenet. Valami előkép azonban ezekhez is kell, s a szobrász mi máshoz is fordulhatna inspirációért, mint a szocializmus örökségéhez. A gondtalanul táncoló és daloló stilizált lányok és fiúk, akik azelőtt az iskolák és művelődési házak frízein hirdették, hogy napról napra jobb itt élni, leszálltak a terekre. S noha üzenet nélküli művészetnek szánták őket, szemmel láthatóan magukkal hozzák eredeti üzenetüket, a lét elviselhetetlen könnyűségét.


A Rioni vize jócskán megapad a téli hónapokban, amikor a hegyekből nem jön utánpótlás, a folyó látni engedi sziklás medrének fehér csontjait. Végigsétálunk mellette. Partját valamikor gazdag kereskedőházak szegélyezték a folyóra néző erkélyekkel, a palotasor a város büszkesége volt. Lakóik eltűnése után a város is elfordult a folyótól, a reprezentáció színhelye a sztálinbarokk stílusban felépített főtér lett. A kereskedőházakat majdnem száz éve senki nem tartja karban, idejük lassan lejár. A szaporodó foghíjakon keresztül pedig száz éve eltemetett és megőrzött látványok tárulnak fel a város hátsó udvarává vált polgárnegyedből, a századfordulós Kutaiszi archeológiája.




A város fölött emelkedő dombvonulat építészeti fókusza a 12. századi Bagrati-székesegyház, mindennapi életének központja azonban a négy kutaiszi énekes nővérről elnevezett Debi Ishkhnelebi utca és a folyópartról felkanyarodó, majd a dombtetőn a székesegyházig vezető Kazbegi utca találkozásánál kialakult névtelen háromszögű kis tér, közepén három hatalmas öreg gyertyánnal. A Kazbegi utca szintjét a rendezéskor jó méterrel lejjebb süllyesztették, de a fák töve közötti háromszög megőrizte az eredeti szintet. Emelt pódiummá vált, ahová a környékbeliek padokat és napernyőt telepítettek. A nap minden szakában ül itt négy-öt ember, akik a szomszédos kisboltból műanyag pohárban neszkafét hoznak, beszélgetnek, s mint a macskák, erről a magaslati megfigyelőpontról tartják szemmel az utcák forgalmát, és a városnak a Kis-Kaukázusig kitáruló panorámáját.



Közkívánatra egy felvétel az Ishkhneli-nővérektől, Sztálin kedvenc dala, a Szuliko. A felvétel az 1950-es években, valószínűleg még Sztálin életében készült

Kutaisziben mediterrán az idő, de Tbiliszi felé már esik, s a Khashuri-hágót frissen hullott vékony hó borítja. Ahogy a hajnali sötétben az örmény határ felé tartunk, először tétován, aztán egyre határozottabban megindul a havazás. A következő két napban közel egy méternyi hó hull Örményországra, amely bekötőutakat tüntet el a térképről, elzárja a legmagasabban fekvő hegyi kolostorokhoz vezető utakat, s jégbordákká keményedve sínautóvá változtatja kocsinkat. Viszont olyan álomszerűvé varázsolja a hegyi tájat, amilyennek a nyáron készült fotókon sosem látni. „Örményország friss hóval fogadja kedves vendégeit”, vigasztal udvariasan a taxisofőr a határmenti boltban, ahová betérünk örmény telefonkártyáért.




Akhtala kolostorerődjét Ivane Zakaryan, a grúz Tamar királynő nagy hatalmú hadvezére építtette a 13. században. A Szent Szűznek szentelt orthodox templomát a más felekezetű – gregorián – örmények nem használják. A város lakói azonban az utóbbi öt évben közös összefogással kijavították a pusztulásnak indult épületeket, restauráltatták a gyönyörű középkori freskókat, s szemmel láthatólag istentiszteletet is tartanak a templomban. „Kik használják a templomot?” kérdezem Vologyától, a szomszédban lakó örmény taxisofőrtől, aki feleségével együtt gondot visel a templomra, a kulcsot őrzi és házuk földszintjén kávézót és vegyesboltot üzemeltet a turisták számára. „A görögök.” A helyi rézbányákba a 18. században hívtak be képzett fekete-tengeri görög munkaerőt, akiknek leszármazottai máig az archaikus pontoszi tájszólást beszélik. „Ők is orthodoxok, mint a grúzok. Több százan vannak, vasárnap tele van velük a templom. Még papot is hozattak maguknak, lenn lakik a városban a bánya felvonója mellett.”



A kolostorerőd kapuja mellett különös modern szobor áll, mintha két bicikligumit döntöttek volna egymásnak. „Mi ez?” „Két jegygyűrű”, magyarázza Vologya. „Az új házasok ezen bújnak át. Úgy tartják, akik átbújnak rajta, többet soha el nem válnak. Gyakran ha orosz házaspárok járnak itt, biztatom őket, hogy bújjanak át rajta. Ők nevetnek, de nemigen bújnak. Náluk nem szokás hosszú időre házasodni.”



A Debed folyó szurdokában végig rézbányák nyílnak, valamikor innen került ki a szovjet réztermelés egynegyede. Alaverdi városát még az 1780-as években alapította ennek kiaknázására az Argutyinszkij-Dolgorukij család, a Zakaryanok leszármazottai, s a várost a szovjet rendszer hatalmas iparvárossá fejlesztette. Neve az irodalom szerint a török Allah-verdi, „Allahtól áldott” kifejezésből származik, mint a grúz Alaverdié, de az örmény büszkeség az örmény Ալ-վերտ, Al-verd, „vörös kő” kifejezésre vezeti vissza. Sziklái nem vörösek ugyan, de a folyó valamikor vörösen folyt tovább innen, az egyik legszennyezőbb szovjet iparvárosból a Kura és a Kaspi-tenger felé. A szovjet ipar eltűntével a folyó megtisztult, s a város kimúlt. A kanyon oldalában, magasan a folyó fölött vezető úton közelítünk hozzá, letekintünk az út pereméről. A város mint egy hatalmas sárkány bomlásnak indult teteme fekszik alattunk a folyóra zuhanva, bizarr sziklái mint kiálló bordák magasodnak fölébe, gyárépületeinek üres szemgödrei megfeketedtek, az egykori ipari városszövet sok helyütt már romokká mállott. Helyenként megmaradt még egy-egy tenyérnyi élet, egy-egy lepusztult szovjet lakótelep, ahol még emberek élnek, akinek még maradt valami munka az itt-ott füstölgő gyárkémények tövében, vagy egyszerűen innen már sehová sem volt hová menni.





A régi Alaverdi egyetlen fennmaradt emléke az 1196-ban épült kőhíd a Debed folyó fölött, amelynek négy korlátján négy lusta kőmacska sütteti magát a februári nappal. A város fölött a hegyen áll Sanahin 996-ban épült királyi kolostora, annak oszlopfőit is szigorú tekintetű macskák szegélyezik. Alaverdi valaha szemmel láthatólag a macskák városa volt. Hogy a hanyatlás miatt hagyták-e el a várost, vagy épp ellenkezőleg, távozásuk miatt tűnt-e el a jólét a városból, azt már sosem fogjuk megtudni. Alaverdiben ma nem él macska. A város elhagyott tereit éhes kóbor kutyák járják.





Haghpat kolostora a középkori örmény egyház egyik központja volt. Az örmény királyok által a 10. században alapított kolostor a Bagratuni-dinasztia észak-örményországi ágának temetkezőhelye volt, híres szerzetesi iskola és könyvtár, és énekiskola is, ahol Sayat Nova, a legendás 18. századi örmény költő és bárd papként szolgált. A szerzetesi közösség a khorezmi, mongol, üzbég, török és perzsa inváziók után is fennmaradt, csak a szovjet időkben szűnt meg végleg. Barátságos fiatal férfi jön fel a faluból a kulccsal, látta megállni az autót a kolostor előtt. Boldogan magyarázza, hogyan sikerült az utóbbi tíz évben közösséget szervezni a templom és a kolostori épületek helyreállítására, valóban nagy munkát végeztek, többé-kevésbé szakszerűen. „Istentisztelet mikor van?” „Minden nap tízkor és este ötkor.” „Ilyen gyakran?” lepődöm meg. „Ma ötkor is lesz?” „Nem tudom. Mindig attól függ, feljön-e a pap a faluból. Én minden délután itt vagyok ötkor, kinyitom a templomot, meghúzom a harangokat és várok. Ha nem jön, bezárok és hazamegyek.”


A Debed folyó völgyéből meredek szerpentin visz fel a szurdok platójára, Odzunba, a Kígyók falvába. A hágón régi khachkar áll a függőleges sziklafal tetején, innen belátni az egész völgyet a sanahini kanyarulattól fel a kobayri kolostorig. A folyó partján parányi épületek, vasútállomás, blokkok. Ott voltak ezek már Illés Gábor negyven évvel ezelőtti képén is, amelyet valahonnan innen, talán kicsit mélyebbről fényképezett, de azon még sokkal rendezettebbek, most ilyen magasról is látszanak a széthullás jelei. Fölöttünk hatalmas madarak keringenek. Fakó keselyűk, a magányos sziklák lakói, még sokszor találkozunk velük az örmény hegyek között. Először csak a hím tűnik fel, hosszan kering a szurdok fölött. Aztán amikor teleobjektívvel fényképezem, hirtelen megjelenik a párja is, s mintha megéreznék, hogy felvétel van, pontosan összehangolt, pompás táncot járnak a levegőben. A végén a nőstény délnek repül, Odzun felé, a hím pedig felém jön, egészen alacsonyan száll el pontosan a fejem fölött, mintha odakacsintana, hogy tetszett-e a mutatvány.




Az odzuni templomot a 7. században alapította Yovhannes katholikosz, akiről a történetíró Kirakos Gandzaketsi hat évszázaddal később a legmélyebb tisztelet hangján beszéli el, hogyan adta el Örményországot az arab kalifának, csak hogy ne kelljen elviselnie az eretnek bizánciak jelenlétét az országban. A templom mellett áll a korai örmény művészet egyik legérdekesebb emléke, kettős kőív alatt két ugyancsak 7. századi kőoszlop, faragott jelenetekkel. Zenob Glak 10. századi krónikája szerint ezeket két hindu királyfi, Gisszane és Demeter sírja fölött állították, akik apjuk elől menekülve alapítottak itt virágzó hindu birodalmat, majd az örmények megtérésekor sok éven át tartó polgárháborút robbantottak ki a hindu vallás fennmaradásáért, ám alulmaradtak. A krónika szerint háborújukat sok ezer hindu hitre tért indiai örmény is támogatta. Mindez persze fantáziadús kompiláció. Az oszlopok jelenetei valójában a tizenkét apostolt ábrázolják, valamint azt mutatják be, miként térítette meg Megvilágosító Szent Gergely a medvefejű Tvrdat királyt és vele egész Örményországot 301-ben a kereszténységre, ami persze van akkora csoda, mint egy gazdag hindu birodalom létezése Észak-Örményország kopár hegyei között. A középkori Indiában azonban tényleg létezett, s ha megfogyatkozva is, de máig fennmaradt egy jelentős örmény kereskedő-diaszpóra, akiket a tudós szerzetes joggal kombinálhatott bele a legendába. Ahogy Jakob Jichak caddikról, a Lublini Látóról mondták haszid hívei, miután látomása a krakkói tűzről hamisnak bizonyult: ha nem is volt tűz Krakkóban, hála az Örökkévalónak, de a rabbi odáig ellátott!


Kobayr az egyik legjelentősebb középkori kolostor Örményország északi részén. Minden jelzés híján mégis elrobogunk mellette. Mikor jó pár kilométerrel lejjebb rájövünk, hogy túljöttünk rajta, s visszafordulunk, ott magasodik fenségesen, hatalmas tornyával, száz méter magasan a völgy fölött. Felkanyarodunk a jelöletlen úton a vasút mellé. Ősz szakállú férfi a németektől zsákmányolt oldalkocsis motorkerékpárról végtelen mennyiségű tápot rakodik le malacok számára, amelyekből szintén végtelen mennyiségű kóborol szabadon a néhány házból álló faluban. „Hol van az út a kolostorhoz?” „Miféle kolostorhoz?” „Hát az ittenihez, Kobayr kolostorához.” A halszerű arckifejezésből látom, messzebbről kell kezdenem. „Régi templomot keresek itt.” Megvilágosodik, nagyúri mozdulattal int, mintha a nagy Koh-i-Noor gyémántot bocsátaná rendelkezésemre, a falucska disznószaros utcái felé. „Arra.” Egymásba folyó udvarokon át vezet a meredek út fel az erdőbe. A kolostor és templom nagy részét földrengés dönthette romba még 1868 előtt, ekkorból származik a legkorábbi falfirka a szentély falán. A fennmaradt gyönyörű grúz freskók és grúz feliratok mutatják, hogy ez a kolostor is az orthodox Zakaryan család alapítása volt. A harangtorony előtt fiatal férfit pillantunk meg, csak lassan fordul felénk. „Itt lakik?” „Nem, Tumanyanban”, int a mély völgyben három kilométerre fekvő városka felé. „De ide szoktam feljárni imádkozni. Itt nagyobb a csend.”




Hnevank 7. századi kolostorához öt kilométeres út vezet fel Tumanyan után a főútról, de amint felkanyarodunk rá, azonnal meg is állunk. Ha magunktól nem látnánk, milyen mély árkokat vájtak a vízátfolyások a boldogabb időkben aszfaltozott meredek útba, a főúton szembe jövő autók kétségbeesett villogásából és tülköléséből is megérthetjük, hogy nem tanácsos elindulnunk rajta. A térképet tanulmányozzuk, a Vanadzoron és Stepanavankon át vezető negyven kilométeres kerülőút mellett döntünk. Mire felemeljük a fejünket, látjuk, nem vagyunk egyedül. A főút túloldalán lévő házikó előtt öregember várakozik. Egy asztalkát is kirakott az út szélére, rajta néhány kétliteres pillepalackkal, s nagy felirattal örmény és orosz nyelven: BENZIN. Úgy tűnik, az itt elakadóknak ez a leggyakoribb problémája.


A Kobayr és Vanadzor közötti út mentén egy füstös bódé étteremként hirdeti magát. Egyetlen kis szoba, amelyben hamu, füst, birkahús és káposzta szaga keveredik egymással. Letelepszünk a két asztal egyikénél, a fatüzeléses sparhelt árasztotta melegben. A sparhelten két fazék, az egyikben éppen vaj olvad borsó között, a másik fedő alatt rotyog. A másik asztalnál három férfi kártyázik, dörmögve teszik meg tétjeiket és kritizálják egymás játékát, mialatt egy középkorú nő ebédet készít nekik. Kávét kérünk, s a holnapi útvonalat tervezzük.


Lloyd Dunn felvétele


Vanadzort 1935 és 1992 között Kirovakannak hívták a Sztálin által meggyilkoltatott majd megsiratott Szergej Kirov leningrádi párttitkárról. Az ugyancsak Kirovról elnevezett főtér is a sztálinbarokk mintaszerű példája, igazi felvonulási tér, középen vörös kőből épült tanácsházával, jellegzetes sokemeletes ívekkel, a tér sarkán egy-egy magasházzal, a moszkvai Hét Nővér provinciális kiadásaival. Az egyik a Gugark Hotel. Bemegyünk. A földszinten dohos levegőjű portásszoba, sok generáció által leharcolt íróasztal mellett két katona hallgat a portással. „A szállodát keressük.” „Negyedik emelet, menjenek lifttel, felszólok.” Az archaikus hangon síró lift ajtajában szőkített ötvenes orosz bárisnya fogad. „Hideg vízzel kérnek szobát vagy meleg vízzel?” „Meleggel, ha van.” „Hogyne lenne, hát azért mondom,” büszkélkedik. Megmutatja a szintén Kirov idejéből maradt szobát, magamtól tényleg nem gondolnám róla, hogy meleg víz van benne, sőt víz egyáltalán. „És wifi van?” „Hogy micsoda?” „Internet.” „Ne haragudjanak, nem tartunk. A mi vendégeink olyat nem használnak.” Egy rövid ideig nem vagyok benne biztos, nem tartóztatnak-e le. Ha nem, mindenképpen beleillesztem majd a helyet a „Szovjetunió levegője” retró-túrába.



Az ukrajnai szállodai jelenet az Everything is illuminated c. filmből (2005)

A határon vásárolt örmény telefonkártya nem működik, be kell mennünk beállíttatni a Beeline vanadzori irodájába. Az irodával szemközt állítom le a kocsit, szerintem tilosban, úgyhogy ki-kinézek, mi van vele. Egyszerre csak látom, hogy egy nagydarab férfi kíváncsian járja körbe, benézeget minden ablakon, az ajtókat próbálgatja. Kirontok. „Mit akar a kocsival?” „Hol vették a Borjomi-vizet?” Még Grúziában pakoltuk meg a hátsó ülést két hétre valóval a Szovjetunió-szerte legendás ásványvízből. „Ad nekem egyet?” Ő az utcai zöldséges, az ő helyére álltunk be. „Adok. Várjon egy kicsit a kirakodással, mindjárt elintézzük a dolgunkat, akkor elmegyünk.” Válogat egy kicsit a ládájában, két almát ad a palack vízért. Az egyik később rohadtnak bizonyul.

Kirovakan/Vanadzor, a város peremén

Vanadzort 1935-ig Gharakilisának, törökül Fekete Templomnak nevezték a 13. században a környékbeli fekete kőből épült templomáról. A templomkertben domb magasodik, rajta sírkövek, szarkofág és tábla alakú khachkarok. A sok száz éves sírkövek rejtekében pedig, mintha a történelem védelmébe vonult volna vissza az ellenséges idők elől, két kis mellszobor. Ha valaki átaludta volna az évszázadot, és nem ismerné fel azonnal, annak kulcsot ad az üllő a kalapáccsal, amely egyszerre utal a férfi acélos nevére, és az új társadalom kovácsolásában játszott szerepére.

Vajon hogy kerül ide a két szobor? Eleve ide szánták, vagy tényleg a történelem fordulatai elől menekítették ide őket? Kinek lehetett annak idején szüksége két ilyen kertitörpére, és a Sztálin által üldözött örmény egyház melyik papja engedélyezte, hogy a templomkertben találjanak menedékre? Eszembe jut az az urban legend, amelyre minden örmény esküszik, hogy Sztálin valódi apja örmény volt, ahogy persze minden nagy emberben kell lennie egy kis örmény vérnek. Vajon ez lenne az oka, hogy befogadták a két szobrot a templomudvarba, az örmény vér kultuszának tárgyaként a vallásos kultusz helyére?


Sztálin és anyja, közöttük Berija és Lakoba


Örményország egyik legszebb útján Dilijan felé haladva végre kisüt a nap. Lermontovo mellett haladunk el. A Kaukázus nagy költőjéről elnevezett falut a molokánok alapították 1825-ben. A 16. századi eredetű orosz szekta az orthodox egyház üldözése elől és az orosz állam támogatásával vonult ki a birodalom határvidékeire, és váltak mintaszerű kolonistákká. Leszármazottaik máig itt élnek szigorú, zárt közösségben.

Az erős hegyi napsütéstől felhevült hó párája sűrű foszlányokban emelkedik a magasba. Gőzölög az út, az egész táj. A falu mögött fehér gőzfelhő száll fel a völgyből, a hegyek mögül egy másik, még magasabb hegyvonulat emelkedik ki hófehéren.



Első éves művészettörténészként a sevanavanki és hayravanki kolostortemplomok voltak az első örmény templomok, amelyekből fel kellett készülnünk középkori építészettörténeti vizsgára. Ötszáz középkori templomról kellett tudnunk elmondani, mit látunk, ha belépünk, ha végigmegyünk rajta, ha a második pillérnél állunk. Harminc év után most újra vizsgázom. A pillér itt van, de nem azt látom, amit annak idején elképzeltem. Valami sokkal lenyűgözőbbet. Annak idején nem számoltuk bele a látványba a szabályos formák archaikus szabálytalanságait, a kupola köveinek vörös elszíneződését, az oszlopokba vésett apró, éppen csak jelzésszerű khachkarok százait, a tó és az egészen alacsonyan fölébe ereszkedő felhők kékjeinek és szürkéinek sokféle változatát.


Értékes művészettörténeti adalékokkal gazdagodom. Megállapítom, hogy az a khachkar, amelyet a szakirodalom mindig úgy reprodukál, mintha egymagában állna egy szigeten, ahogy az utolsó aghtamari örmény sírkő, mögötte a tó és az ég végtelenjével, valójában egy khachkar-csoport, egy egész középkori temető legszélső darabja a hayravanki kolostor oldalában. Így sem rossz, csak más. Mint amikor a kis herceg először lát egy egész rózsakertet.



Amikor egy területet alaposan bejárok, gyakran ugyanazokat a dolgokat oda- és visszafelé is lefényképezem. A két kép gyakran markánsan különbözik egymástól. Az elsőn a friss benyomás dominál, az, ami először megragadott a látványból. A másodikon az, amit a bejárás során megértettem a struktúrájából, az egészhez való viszonyából. Gyakran nem tudni, melyik a jobb.



Sevan városában az utakat nem takarítják. Nemcsak most, hanem már egy hete, a nagy havazás kezdete óta. A méteres havat az autók azóta jégburkolattá tömörítették, az egész város lassan csúszkál előre rajta, mint a pingvinek. Szállodát keresünk, de egy óra után rá kell jöjjünk, hogy Sevanban a vendéglátás struktúrája olyan, mint Odesszában. Magába a 19. században alapított városkába senki nem jön, mert nincs miért, a nagy szállodák a parton vannak, azok viszont télen zárva tartanak. Interneten nézzük a lehetőségeket. Egy hét kilométerre, Tsighkanq faluban lévő családi panzió áll az élen, amelyet az értékelések az egekig dicsérnek és 100-ból 93-ra pontoznak. Mi lehet ennyire jó itt, az örök jég hazájában? Alkonyodik már, mire a hómezőkön eljutunk a faluba. A ház a középkori templom alatti utcában áll. A ránézésre közönséges kétszintes épületbe belépve az olasz panziók rafinált kényelme fogad. Ízléses berendezés, lobogó kandalló, terített asztalok. A kérdést, hogy van-e kiadó szobájuk ilyenkor februárban, költőinek szánjuk, de mindjárt kiderül, hogy nem az, mert szinte telt ház van. Az egyik nagy asztalnál fiatal francia csoport, a másiknál jól szituált örmény úriemberek. A háziasszony és a szakácsnő franciául beszélnek a francia vendégekkel, szinte akcentus nélkül. A kifinomult étlapról a csak itt honos sevani pisztrángot választjuk. Az elkészítés és a tálalás összhangban van a szálloda színvonalával, az oázissal a semmi közepén.



Bjni az Örményországnak, ami Borjomi Grúziának, a mindenütt kapható és legtöbbre értékelt nemzeti ásványvíz forrása. A régi Sevan-Jereván út mentén fekszik, amely az autópálya építése óta háttérbe szorult, nem tudjuk, mennyire takarítják. Egy próbálkozást megér, egyezünk meg benne, s az első rossz szakasznál visszafordulunk. Rossz szakasz azonban nincsen. Az utat egy autónyi szélességben végig letisztították, csupán akkor van baj, ha a két szembejövőnek utat kell adnia egymásnak, ilyenkor manőverezünk egy darabot. De erre csak egyszer kerül sor. Az arany órában csak mi járunk az úton, amely fokozatosan emelkedik, s mellette a völgy fokozatosan süllyed. A Razdan folyó kanyonjában járunk, kétoldalt fantasztikus sziklaformációk magasodnak. Húsz perc múlva a falu elején is meredek sasfészek fogad, tetején Szent Szarkisz 7. századi templomával. A falucskában áll még az Istenanya 1031-ben épült kolostora, kertjében gyönyörű khachkarokkal, Szent György 13. századi temploma és további három középkori templom, valamint a Pahlavuni család 9-10. századi erődje. Már Jean Chardin is elámult ezen a gazdagságon, amikor 1673-ban, szintén télen, Perzsiába vezető útján megszállt az itteni kolostorban. Részletes leírását majd a Bjninek szentelt bejegyzésben idézem.



Kilencvenöttel repesztünk a jereváni autópályán, mint azt a rendőr beméri, egyúttal közölve, hogy valahol korábban egy hetvenes sebességkorlátozó tábla volt. „Drága vendégeink!” kezdi recitativóját, amiből mindjárt megértem, hogy bizony drága lesz a mulatság. Veszi fel az adatokat, rákérdez az útvonalunkra. „A Sevan tónál látták a kolostort?” „Hogyne, meg is látogattuk mind a kettőt, a sevanavanki Istenanya és a Szent Apostolok templomát, valamint Hayravank kolostorát és a noratusi temetőt is.” Leteszi a tollat, medvearcát nyilvánvaló öröm tölti be. „Ennyire érdeklik magukat az örmény műemlékek?” „Hogyne, ezért jöttünk. Örményország gyönyörű, és a műemlékei nagyon különlegesek.” „Az első keresztény ország a világon”, büszkélkedik. „Így van, 301 óta, ezerhétszáz éve”, felelem rá. Most már fesztelenül csevegünk történelemről, utakról, a közös szovjet múltról. Részletesen kikérdezem őt az utak állapotáról amerre csak menni szándékozunk, információi utólag helyesnek bizonyulnak. „Nézze, mit szólna, ha…” mondja a végén, és néhány euróra szállítja le a büntetést. Átnyújtom. „Nem kell róla papír”, mondom az Ukrajnában bevált formulát, mire füttyent. „Nem úgy van az, dzsigerjan, szívem-lelkem”, és kitölti a hivatalos blankettát. Átveszem. „Ez a jó első benyomás az örmény rendőrségről megérte ezt a pénzt”, mondom neki. Kezet rázunk.


Örményország Anya szobra a Győzelem-hegyen gigantikus talapzaton, fenyegető arányokkal magasodik Jereván fölé, a város minden pontjáról látható. Árulkodó ez a talapzat, ez a méret. Először Sztálin hagyott jóvá ilyen tervet, Borisz Iofan 1931-es tervét a moszkvai Megváltó Krisztus székesegyház helyén építendő Szovjetek Palotájára, amely egyszersmind egy gigantikus Lenin-szobor 425 méter magas talapzata is lett volna. A palota sosem épült meg, de a győztes világháború után a megnövekedett birodalom minden fővárosában elkezdtek ilyen léptékű szobrokat építeni – Sztálinnak. Van, ahol azóta az egész szobrot eltüntették, mint Budapesten. Van, ahol legalább a talapzat még megmaradt, mert irtózatos munka lett volna azt is lebontani, mint Prágában, ahol ma puszta méreteivel adózik a láthatatlan Generalissimus nagyságának. És van, ahol szovjet szokás szerint újrafelhasználták, mint Jerevánban, a Nemzet Anyját állítva a Népek Atyja helyére.



A kaukázusi fogolynő az utóbbi évek legsikeresebb össz-orosz étteremlánca. A kaukázusi konyhát és feelinget kínáló éttermek az egyik legnépszerűbb szovjet komédiáról, Leonyid Gajdaj 1967-es filmjéről vették elnevezésüket, amely a maga részéről Puskin és Tolsztoj A kaukázusi fogoly-ának címét parafrazeálja. Az éttermek dekorációja ennek megfelelően a film és a Kaukázus triviáinak keveréke. A falakat Jermakov fotói, Pirosmani képei, pandurik, grúz ivókürtök és konyhaszerszámok díszítik, egy-egy megterített asztalnál a film szereplőinek viaszfigurái ülnek. A bejárat előtt ugyancsak a filmből vett figurák bronzutánzatú szobrai állnak, egyszerre adózva a Szovjetunió monumentális és a jelenkor geg-szobrászatának. Az elnevezést még össz-szovjetebbé teszi, hogy a filmet nem a Kaukázusban, hanem az egyszerűbben elérhető és jobb infrastruktúrájú Krím hegyeiben vették fel, a Demerdzsi bazaltorgonái alatt, ahol krími túránkon magunk is láttuk a film forgatásának szentelt kis tematikus parkot. Az éttermek Moszkvából kiindulva ma már a Kaukázust is meghódították, ott vannak minden turistahelyen, a tsaghkadzori üdülőhelytől Jerevánig. De nemcsak a turistákat vonzzák, hanem a helyieket is, mert a teljes Kaukázust képviselő konyhájuk kitűnő és nem drága, és hol máshol ehetne az örmény grúz vagy abház fogásokat, és vice versa? A Szovjetunió iránti nosztalgiára pedig ma az egész egykori birodalomban lehet üzletet építeni.


Az örmény írást kidolgozó Mesrop Mastotsról elnevezett sugárút végén, az Ararat konyakgyár mellett az aluljáróban házilag nyomtatott falragasz kínál albérletet három nyelven, örményül, oroszul és – perzsául. „Hány perzsa élhet Jerevánban, hogy megéri számukra is kiírni?” kérdezzük. Néhány háztömb múlva csúcsíves kapura bukkanunk, a lépcső az utcaszintnél jó méterrel lejjebb fekvő kertbe vezet. Gondozott formális rózsakert, a rózsák rügyei már a tavaszra készülnek. Négy oldalon árkádsor, szemben mozaikkupolás nagyterem, mellette a tbiliszihez hasonló minaret. Egy kis síita mecset Jereván szívében. Hussein Ali Khan, Jereván perzsa kormányzója építtette 1765-ben, ez az egyetlen, amely Jereván nyolc perzsa mecsete közül túlélte az 1920-as évek városrendezését. Az 1990-es években az iráni örmény közösségnek és a közös azerbajdzsáni ellenségnek köszönhetően megújulnak az örmény-perzsa kapcsolatok, s Örményország engedélyezi Teheránnak, hogy saját költségen helyreállítsa az utolsó jereváni perzsa mecsetet. Az udvar sarkából kicsi sötét ember figyel bennünket messziről. „Zdravsztvujtye”, köszöntjük, „salâm aleykum”, válaszol. „Maga Iránból jött?” csúszik ki a meglepetéstől perzsául a számból a kérdés. „Teheránból”, válaszol perzsául. Végigkalauzol a szépen felújított imatermeken, könyvtáron, madraszán. „Hányan vannak perzsák Jerevánban?” „Ezren lehetünk, sokan dolgoznak a követségnek, sok az üzletember.” „Májusban csoporttal jövök, meglátogathatjuk a mecsetet?” „Örülünk a megtiszteltetésnek, mindenkit szívesen látunk.”


Jereván volt az első szovjet város, amelynek számára átfogó városrendezési terv készült, már 1924-ben. Alexander Tamanian építész-akadémikus ideális kör alakú várost tervezett, közepén a gigantikus Köztársaság térrel, négyzetrácsos sugárút-hálózattal. Az épületeket monumentális neoklasszicista stílusban tervezte meg, a régi örmény építészetből merített homlokzati elemekkel, mint a valamennyi emeletet átfogó hatalmas ívek. Így jött létre a később sztálinbarokknak nevezett szovjet neoklasszicizmus kaukázusi változata, amely Grúziától Csecsenföldön át Azerbajdzsánig meghonosodott. Az új Jereván annyira kizárólag ebben a stílusban épült, hogy a városvezetés stílustörésnek érezne bármilyen más modern vagy posztmodern épületet engedélyezni a belvárosban. Jereván az egyetlen város, ahol máig sztálinbarokk stílusban építkeznek. A város legmagasabb, északi pontján, a Győzelem-hegytől lefelé vezető lépcső aljában, ahonnét az egész város belátható, ott áll Alexander Tamanian szobra, aki rajzolóasztala fölé hajolva álmodozó mosollyal gyönyörködik tervében. Fejét azonban nem meri felemelni.


A régi Jereván, az ókori Erebuni óta szervesen fejlődő keleti város a harmincas évekre szinte teljesen megsemmisült. Egyetlen negyed maradt meg belőle, a Kond, a régi örmény negyed a város északkeleti részén. A kimagasló dombtetőn kanyargó görbe utcák, átjáróházak és sikátorok labirintusa élesen elkülönül a szabályos tervezett várostól. A negyed befelé fordul, a maga életét éli. Száz éve tervezik már lebontani, de eddig még elkerülte a pusztulást. Az udvarokon át vezető egérutak bejáratánál feketébe öltözött férfiak, színes ruhás bosa cigány öregasszonyok beszélgetnek, figyelmes tekintettel követve közben a negyedbe behatoló idegeneket. Négy kislány vékony ágak nagy kötegét húzza maga után. „Mire gyűjtitek az ágakat?” „Ma van a tűzugrás napja.” „Micsoda?” „Jöjjenek, megmutatjuk.” Az egyik kis téren már ég a kövek között rakott tüzecske, krumplit sütnek benne, nekünk is kezünkbe adnak egy-egy szenes héjú darabot. Almát vágnak fel annyi cikkelyre, ahány gyerek van, meg nekünk kettőnknek. Aztán ki-ki átugorja a lobogó tüzet, oda-vissza háromszor, hogy a legjobb, amit itt Kondban kívánhat, teljesüljön.



Tudják-e, hová vonulnak vissza az öreg benzinkutak, mint az öreg vadállatok, meghalni? Örményország elérhetetlen hegyei közé. Teghben, a karabahi határon egy régi dán benzinkút szenteli öreg napjait az örmény egység ügyének. Ez koronában méri a litert, s ezáltal a legmegbízhatóbb mértékegységet képviseli ezen a bizonytalan gyepűn. A Jerevánból az Ararát felé kivezető út mentén azonban schillingben kérik az üzemanyag árát. Zavartan kotorászom a zsebemben, azt hiszem, az utolsókat tizenöt éve hagytam ott a Mariahilferen.



Jerevánból délnek tartva Artashat határában állatvásárt tartanak. Vasárnap reggel nyolc óra van, éppen csak világosodik, még csak szállingóznak az eladók, egy-egy borjút vezetve madzagon, vagy teli Zillel. Vevő még nemigen van, a férfiak tüzek körül melegszenek, készítik már elő a saslikot. „Mennyi idősek a kisborjúk?” „Hét hónaposak.” „Mibe kerülnek?” „Miért, csak nem akar venni?” „Nem, csak tudni szeretném, mi az áruk itt Örményországban.” „Nyolcvanezer dram”, körülbelül száznegyven euró. „És maguknál?” „Hát legalább a duplája.” Felcsillan a szeme, látom, képzeletben már Magyarország felé tart a Zillel.



Khor Virap kolostor határában megállunk a bekötőúton, elkészítjük az obligát fotót, ahol a kolostor mögött a két Ararát látszik. Vagyis látszana, ha nem volna ilyen ködös a reggel. A kolostor innenső oldalán hatalmas nekropolisz, sírok, khachkarok végig a dombokon. Ember nem lakik itt, de aki örmény teheti, ide temetkezik, az Ararát árnyékába. A nekropolisz fölötti dombon fehér kövekből kirakott felirat: „Eastern Turkey = Western Armenia”. Nem örményül, akik mind tudják, nem is törökül, akiknek úgysem használ, hanem angolul, az ügynek megnyerhető ritka látogatók nyelvén. A kolostor falán rengeteg bevésett graffiti, igen sok 1918-ból, az örmény hadsereg kelet-törökországi offenzívája vagy anabázisa idejéből. A kolostor faláról letekintve a másik oldalon alig kétszáz méterre húzódik a határ, drótkerítés, őrbódék. Török oldalról a madáron kívül egyetlen dolog jön át. A minden lakott örmény helytől távol eső kolostort árammal ellátó villanyvezeték. Vékonyka köldökzsinór az Araráthoz.



Az út Tigranashen után kezd emelkedni Syunik hegyei felé. A nap már feljött, a köd oszlik. Ahogy a szerpentin egyre feljebb kanyarog, hosszú kilométereken át, minden fordulóban látjuk a völgy panorámájában feltűnni az Ararátot, mindig egy más arcát, mint egy fotómodellt, aki újabb és újabb pózba áll minden kattintás előtt. Majd csak a lanjari hágónál tűnik el végleg a szemünk elől.


Areni temploma magas platón áll a falu fölött, alatta szédítő mélységben robajlik a folyó. A templom küszöbéről messze ellátni Örményország magas hegyek által körbezárt legjobb borvidékén. A szőlőtőkék még kopárak, a táj hó alatt. Itt fönt olyan csönd, ami még a magányos örmény kolostorok között is ritka. A templom körül szarkofág formájú sírkövek, rajtuk kivételes módon nemcsak egy-egy kereszt vagy fonatos dísz, hanem alakos jelenetek. Lovak, szekerek, gyalogos vándorok. Mindenki utazik valahová. Arenitől minden messze van.



Mindennél van még messzebb. Areni után keskeny út ágazik le dél felé, vörös sziklaszurdokban fut kilométereken át egyre feljebb. Ahol az út végetér, onnan már csak rövid gyalogút volna a túloldali Azerbajdzsán, ha volna oda út. Itt épült, fenn a vörös hegyoldalban, közvetlenül a határgerinc alatt, Noravank, az Új Kolostor, amelyet a syuniki püspökök alapítottak új székhelyüknek a 13. században. De a kolostort nem elsősorban lélegzetelállító fekvése és történelmi szerepe teszi egyedülállóvá. Hanem az, hogy itt élt a középkor legnagyobb örmény művésze, Momik, aki kéziratfestőként kezdte, de aztán a kéziratok figuráit az örmény művészetben páratlan módon kőbe is átültette. Noravankban mindent Momik figurái díszítenek, a temető khachkarjaitól a portálokon át az ablakok keretéig. A Szent Karapet templom főhomlokzatán az egyik legkülönösebb Szentháromság-ábrázolást látjuk. Az Atyaisten éppen megalkotta Ádám fejét, s szájából szájába leheli a Szentlelket, miközben jobbjával megáldja Krisztus keresztrefeszítésének jelenetét. Mintha nyilvánvalóvá tenné, hogy az ember megteremtéséből szükségszerűen következik az Ember Fiának kereszthalála. A timpanon vésete különösen mély, amit a helyi hagyomány az öreg Momik rosszabbodó látásának tulajdonít. Ez volt az, amit utoljára látott.




Yeghegis faluja a középkorban a Syunik fejedelmek központja volt. Ők emelték a falu fölött Smbataberdet, Szombatvárát, Tsaghats Kar fejedelmi monostorát, és a Zorats-, azaz Katona-templomot, amely előtt, Örményországban egyedülálló módon, hatalmas teret alakítottak ki a harcba induló lovaskatonák megáldására. A falunak azonban rejtettebb emlékei is vannak. Felfelé, Arates kolostora felé haladva az út mentén jobbra szokatlan formájú sírköveket látunk. Ezek nem örmény sírok. Ha megállunk, s hajlandóak vagyunk a térdig érő hóban legyalogolni a patakig, a túlsó parton, mintha a Styx folyója választaná el a falutól, hatvan sírkőből álló temetőt látunk. A sírok egy részén héber, másik részén arám felirat olvasható. Bibliai idézetek, személynevek, búcsúformulák, betűkkel megadott évszámokkal. A legkorábbi dátum 1266, a legkésőbbi 1346. Ha beleszámítjuk, hány sírkövet hordtak el a házak és a közeli malom alapozásához, a közösségnek, a középkori Örményország egyetlen ismert zsidó közösségének igen népesnek kelett lennie. A sírokon kívül azonban egyetlen írásos dokumentum sem maradt fent róluk. Sem hogy hogyan érkeztek ide, sem hogy hogyan tűntek el.



A tatevi kolostor felé haladva újra meg újra nyájakkal találkozunk a völgyben. A szurdok legmélyén magányos szirt magasodik, rajta múlt századi kilátó. Megállunk, hogy innen fényképezhessük a völgy túlsó, sziklás peremére épült kolostort. A kilátó mellett két pásztor legeltet. Nincs még ebédidő, de megterítenek, hogy együtt ehessünk. A lavashoz, a vékony örmény kenyérhez lágy sajtot, almát és diót kínálnak, szorgosan mondják hozzá a pohárköszöntőket a gyümölcspálinkával, én persze csak az üres poharat emelgethetem. A fiatalabb megkéri, vigyük be a három kilométerre lévő faluba, de már annyira elragadta a jókedv, hogy minden tanyánál követeli, álljunk meg és menjünk be inni a rokonokhoz. A vendégszeretet íratlan törvénye aggresszívvá teszi, a háza előtt nem hajlandó kiszállni az autóból, míg mi is be nem jövünk vele egy vagy több pohár borra. Kiabálnunk kell vele, aztán elindulni, hogy végül a már lassan mozgó autóból ugorjon ki.




A tatevi kolostor előtt a pehelysúlyú kis Hyundai már sokadszor ragad bele a hóba, megvan már a technikánk, ágakat törünk, a gumi alá dugjuk, azzal vezetjük ki szépen a jó útra, mint kiskecskét a friss szénával. Hanem utána a jobb oldali ablakot nem lehet többé fel-le húzni, ott áll szilárdan félig lehúzva. Melegen süt a nap, ki lehet bírni, de ha megállunk valahol, csak fel kell húzni majd, az összes holminkkal a kocsiban. A völgyből a világ leghosszabb, tizenöt kilométeres kötélpályája hoz fel a kolostorhoz. A kezelőket kérdezzük, hol van itt szerelő. „Menjenek be a faluba, keressék Szarkiszt, ő majd megjavítja.” Tatev faluja igen kicsi, de Szarkiszt nem ismerik, vagy ellenkezőleg, többet is, ide-oda irányítanak, az egészet bejárjuk. Végül megtaláljuk, taxit szerel. Belenéz az autóba, elneveti magát. „Blokirovano. Van itt egy gomb, ha azt megnyomják, csak a vezető ablakát lehet mozgatni, az összes többi leblokkol.” Bosszankodunk saját tudatlanságunkon. „Túl egyszerű így ez a sztori”, mondja Lloyd, ahogy jövünk el. „Ha megírod, tupírozd fel, tegyél bele egy vodkapartit meg ilyeneket.” Nem teszek.



A karabahi határ előtt fekvő Gorisba már este érünk be, a kanyon mélyén fekvő városka fényei mintha szédítő kút fenekéről világítanának. A legjobbnak mondott szállodában csak mi ketten vagyunk, a recepciós vacsorát is főz nekünk. Megérkezik a tulajdonos, hogy megbeszéljük a május-júniusi szállásokat. Eredetileg mérnök, Jerevánban volt szállodája, de ott túl nagy volt a konkurrencia, így hát eljött ide a határra, itt ő a király. Meg fogunk lepődni, micsoda forgalom van itt a határon keresztül nyáron, mondja. Készleteiből örmény konyak-bemutatót tart, részletesen magyaráz, bőkezűen kínál. Jóval éjfél után kerülünk ágyba, hajnalban már indulunk át a hegyeken Karabahba.


Teghben, a határ előtt megtankolunk az öreg dán benzinkútból. Életem legdrágább benzinje volna, literje ötven euró, ha tényleg koronában kellene kifizetnem, amit a számláló mutat. A nyereségen fellelkesülve még egy utolsó örmény kávét innánk. A vegyesboltban minden van, amivel a Karabahba induló vándor felszerelheti magát, de kávét nem főznek. A boltossal szőke hajú fiatal nő beszélget, ő ajánlja, hogy majd főz nekünk. A szomszédos szépségszalont vezeti, úgy látszik, az örmény nők is rendbehozzák magukat az átkelés előtt. A fodrászszékeken várjuk, hogy megfőjön a kávé. Orosz kiejtése kitűnő, nem is csoda, Krasznodarból jött ide. Különösen izgatja, hogy Lloyd amerikai létére beszél oroszul, hosszan faggatja. „Maguknál is olyan sok rosszat mondtak a tévében a Szovjetunióról, mint nálunk Amerikáról?”


Shushi, azeriül Şuşa, az első város, ahol megállunk, nagyon megszenvedte a háborút. Nagy része lakatlan, főleg az egykori azeri negyed. A szép régi kőházak, sokemeletes panelek kiégve ásítanak. De a mecseteket nem rombolták le, minaretjeik állnak, kertjükben a sírok érintetlenek. Örmény és angol nyelvű tábla figyelmeztet rá, hogy műemlékek, rongálásuk tilos. Az alsó mecset kertjében két kisfiú játszik. Fegyverek alkatrészeit kaparják elő a romok alól. „Tele van velük az egész, az azeri védők hagyták itt.” „És ők hova lettek?” „Elmentek Azerbajdzsánba.” „Ti meg onnan jöttetek?” „Nem, mi Shushiban születtünk. Nem vagyunk mi bezsencek!” Megmutatják a titkos utakat, fel a minaretbe, a mecset kupoláinak tetejére, amelyeket tető híján lassan birtokába vesz a növényzet, a szovjet művelődési ház pincéjében kialakított börtönbe. Nagyon sajnálják, amikor egy óra múlva indulnunk kell. „Jöjjenek majd vissza, annyi mindent tudunk még mutatni.”



Sztepanakertben az idegennek regisztráltatnia kell magát a minisztériumban. Udvarias fiatal osztályvezető fogad, kiváló angollal. Meg kell adnunk a tervezett útvonalat, s azt ellenőrzik, nehogy még elaknásított vidékre tévedjünk. A műemlék-útvonal láttán fellelkesül, saját fejéből hozzáír még négy-öt helyet. Amikor elmondom, hogy május-júniusban csoporttal jönnék, szinte eksztázisba jön, megadja névjegyét, személyes telefonját. Küldjünk el mindent előre, már a határról hívjuk fel, mindenben segít.


Reggel a hotel parkolójából kihajtva látjuk, rendőrautóval zárták le az utcát. Kezdődik a tanítás az utca másik oldalán, amíg mindenki be nem ment, autó se ki, se be, csak a gyerekek és szüleik jönnek nagy tömegben. Rengeteg gyerek van ebben a kisvárosban, és ez csak az egyik a sok iskola közül. Szépek, jól öltözöttek, és főleg mindannyian vidámak. Sok kisfiú-kislány jön párosával, a fiú büszkén, a férfi felelősségének tudatában fogja húga kezét. Húsz percig tanulmányozzuk őket, míg a rendőrök újra meg nem nyitják az utcát, igazán üdítő reggeli program.


A gandzasari kolostor után, Kichan közelében az út mentén 12. századi örmény temetőre bukkanunk, megállunk, fényképezzük a khachkarokat, a temető dombja mögött nyíló tágas perspektívát. Lada áll meg, idősebb örmény száll ki belőle, felénk indul. A háború idején húsz éves lehetett, mint most a vele együtt kiszálló fiatal sofőr, talán épp ezeken a hegyeken harcolt. „Mit fényképeznek?” „A temetőt, a természetet.” „Épületeket nem?” „Csak ami beleesik a látványba.” Visszajátszatja a képeket, nemigen járatos a képolvasásban, mindegyiket azonosíttatja a látvánnyal. Vagy húsz természetfotó után megunja. „Akarják, hogy mutassak maguknak valami nagyon szépet?” „Hogyne.” „Ezen az úton tovább vagy tizenöt-húsz kilométerrel van egy gyönyörű tó a hegyek között. Na ott lehet igazán szép képeket csinálni. Most induljanak, itt már eleget fotóztak.”



A karabahi kolostorok közül Dadivank a legszebb. Gyönyörű helyen fekszik, Karabah legmagasabb hegyei között, a Szelim-hágótól lefelé futó folyó szurdokában. Csak a legelszántabbak látogatják, mert itt, a folyó mentén ötven kilométeren át nincs aszfaltozott út. Épületei más örmény kolostoroktól eltérő, bonyolult alaprajzzal csoportosulnak a völgy magas fejében. A templom bejárata előtt hosszú tornác, vaskos oszlopokkal, mint az európai reneszánsz falusi templomokban, Örményországban ez is szokatlan, akárcsak a bizánci típusú freskók egy-egy ritka ikonográfiai jelenettel. Az archaikus templomtérben az oltár alatt nagy nyitott fülke a templomot alapító 4. századi Dadi szerzetes sírjával, amelyhez messziről zarándokolnak a hívők, most is égnek előtte a gyertyák a néptelen kolostorban. Az apszison kívülről a képe is ott van, a társalapító herceggel együtt tartják a templom modelljét. Egy 1988-as fotón még teljes alakjuk látható, mára már csak mellképük maradt.



Sztepanakertben azt mondták, a Szelim-hágón elolvadt már a hó, északon is szabad az út Karabahból Örményországba. Szűk szurdokokon, lélegzetelállító hágókon keresztül megyünk egyre magasabbra, két óra alatt tesszük meg a negyven kilométert az aszfaltozatlan úton, persze sokszor megállunk fotózni. A hágó előtt két kilométerrel tűnik fel az első hó az úton, először csak kásásan, aztán összeállva, végül jéggé taposva. A kocsi kerekei szabadon forognak rajta, nem tud feljebb kapaszkodni, aztán hátracsúszik, belefúrja magát az útmenti hóba, se fel, se le. Az örök tél fogságába kerültünk, kilencszáz méterrel a hágó előtt. Kiránduló fiúk jönnek fel két kocsival Karabah felől, megállnak, megtolnak, de aztán az autó a hágó előtt néhány száz méterrel újra megáll. Most sevani halászok érkeznek, Karabahban adták el a tegnapi fogást. Az ő két kocsijuk is megáll. Hatan egy óra alatt egymás után toljuk fel a három autót néhány száz méteren át a hágóig, onnan már nekünk dolgozik a gravitáció.


Minden örmény városban van egy hely, valahol a főút mentén, ahol az örmény férfiak egész nap nagy csoportokban, feketébe öltözve álldogálnak, tárgyalnak és az utat nézik. Többnyire egy-két taxi is jelen van, ami nem csoda, minden örmény férfi volt már vagy lesz majd taxis, ez egy beavató mesterség náluk. De ez másodlagos, a legfontosabb az állás és a nézés. Az örmény férfiak minden gátlás és tartózkodás nélkül, mereven néznek a felbukkanó idegenre, valamennyien egyszerre, míg csak el nem tűnik látómezejükből. A grúz férfiak is fekete csoportokban álldogálnak, de nem mint a keselyűk, hanem mint a varjak, valamivel mindig el vannak foglalva, többnyire játszanak, dominóznak életre-halálra. Ha megállsz mellettük, felnéznek, mosolyogva köszönnek. Az örmény férfiak nem köszönnek. Személyes kapcsolatba nem akarnak lépni velünk. Merev nézésük a különös, idegen tárgynak szól.


Garni hellenisztikus temploma hófehér görög oszlopaival bizarr látvány itt az örmény hegyek között, ahol kompakt kis kupolás templomokra számítunk a szaggatott gerincek alkotta színpadon. Ellentmond sémáinknak. Maga a természet is így gondolhatta, mert az épületet 1679-ben földrengés döntötte romba. Alexander Sahinyan akadémikus és munkacsoportja rakosgatta össze fáradságos munkával 1968 és 1976 között, azóta folytatja rövid szünet után két évezredes fennállását. A kirakott ismertető táblák tapintatosan megkerülik ezt a kényelmetlen tényt, mint ahogy azt is, hogy a templomot a perzsa eredetű Arshakuni-dinasztia építtette görög mesterekkel. Az ismertető ehelyett az örmény nép természettel egybeforrott szelleméből vezeti le a templom genezisét, s a látogatás során a körben elhelyezett hangszórókból a nagy örmény duduk-játékos, Djivan Gasparyan szintetizátorral dúsított dallamai fokozzák a helyzet abszurdumát. A műemléket körüljárva azonban valami váratlanul autentikus motívummal találkozunk. A bal oldali oszlopsor alapjába olyan régi stílusú arab kufi kézírással, amely a 7. századi muszlim hódítókra enged következtetni, azt véste be valaki: A mindenható és könyörületes Isten nevében, itt járt… A templom történetének erre a rétegére az ismertető nem tér ki.


Ashtarak fontos fejedelmi központ volt a 12-13. századi virágzás idején. Négy középkori temploma is fennmaradt, amelyek alapítását a néphagyomány Sargis hercegnek és a beléje szerelmes három hercegnőnek tulajdonítja. A GPS a főút helyett egy rövidebb utat ajánl hozzájuk. A rövidebb út, mint oly sokszor Örményországban, jóval hosszabbnak bizonyul, a GPS nem veszi figyelembe az útvonalak minőségbeli különbségeit. Sziklás, vízmosta úton ereszkedünk be a városba a temető mellett, van időnk megfigyelni a sajátos síremlékeket. A temető után jön a meglepetés. Már látszanak a templomok tornyai, de a mezőt odáig még sok-sok khachkar borítja. Egy középkori temető, amelyről egyetlen útikönyv sem ír. A sírok között tyúkok kapirgálnak. A mező még kopár, de a Karmravor-templom mellett műanyag gólya hirdeti, hogy biztosan eljön a tavasz.




Mughni templomához nem tudunk olyan korán reggel érkezni, hogy négy-öt fekete ruhás férfi már ott ne álljon előtte. Hamarosan a pap is megérkezik fekete Mercedesszel, gyászornátusban. Amikor indulnánk, kocsink mögött fekete Volga áll meg, kemény kötésű fiúk szállnak ki belőle, komor tekintettel indulnak a szemközti kocsma felé. Egy óra múlva, amikor visszafele tartunk Hovhannavankból, már szlalomoznunk kell a szabálytalanul parkoló nagy és drága fekete autók között. Fontos maffiózót temethetnek.


Karbiban, a Szűz Máriának szentelt 13. századi templom előtt csodának vagyunk tanúi. Amiképpen Szent Erzsébet kötényében télvíz idején rózsák teremtek, úgy a karbi templom előtti rózsaágyások is a legnagyobb hó közepette virágba borultak. Mégpedig nem is akármilyenbe: a rózsatöveken a különféle rózsák mellett árvácskák és nőszirmok is nyílnak, a legfinomabb műselyemből. Karbiban nagyon várják a tavaszt.


A 20. század elején Josef Strzygowski azt hirdette a bécsi művészettörténeti tanszéken, hogy a nyugat-európai románkor építészetét a Földközi-tengeren át érkezett örmény mesterek teremtették meg. Strzygowski tudta, miről beszél. Többször járt Örményországban, kezdeményezője volt a zvartnotsi 7. századi monumentális örmény székesegyház régészeti feltárásának, s 1918-ban először mutatta be két kötetes munkájában az örmény építészetet az európai közönségnek. Következtetésein aztán túllépett az idő, a fajelmélettel szimpatizáló munkásságán pedig az utókor. A 7. századi hovhannavanki templom előcsarnokába lépve azonban megértjük, mi ragadta meg képzeletét. A templom boltozatát hordozó pillérek és ívek szerkezete akármelyik francia románkori székesegyházban megállná a helyét, gonosz beugrató kérdés lehetne középkori építészettörténeti vizsgán. A templom kapuja fölötti dombormű pedig, amelyen Krisztus megáldja a igazakat és elutasítja a gonoszokat, állhatna akár egy 11. századi kolostorban is valahol Észak-Spanyolországban, úton Compostela felé.


Aparan az örmény Rátót. A másutt élő örmények az aparaniaknak tulajdonítanak minden olyan ostobaságot, amely ugyan nekik jut eszükbe, de szeretnék, ha nem hozzájuk kötnék őket. A jellemző vicc szerint az aparani ember hazamenve megkérdezi: „Nem keresett telefonon egy vastag szemüveges barátom?” Mi azonban sajnos semmi hasonló mulatságos esettel nem találkoztunk. A középkori templom, amelynek látására jöttünk, modern lakótelepen áll, a blokkok mögött kialakult jellegzetes garázs- és sufnidzsungel folyja körbe. Romos állapotában még szép lehetett, de mostanra már agyon van restaurálva. Egyetlen okot sem tudok rá mondani, miért kellene elmenniük Aparanba.


Az örmény nemzeti kegyhely Aghdzk falujában van az utca egyik oldalán, két ház közé beékelődő foghíjtelken. A romok magukban nem is lennének feltűnőek, ha nem állna előttük a járdán egy nagy szoborcsoport, a régi örmény királyok szobra. A 4. században, amikor Bizánc és Perzsia vetélkedett az Örményország fölötti hatalomért, II. Shapuh perzsa király lerohanta Anit, az egykori fővárost, és kihantolta az örmény királyok testét, hogy Perzsiába szállítsa őket, s ilyenformán megfossza az örményeket túlvilági pártfogóiktól. Vasak Mamikonian örmény hadvezér azonban az Ararát alatt útjukat állta, legyőzte őket, s a királyok csontjait az Aragats-hegyvidék nehezen megközelíthető völgyében temettette el, külön a pogány és külön a keresztény királyokat. A sírkamrában máig látható két dombormű – egy vadászjelenet, valamint Dániel az oroszlánveremben – az örmény kőfaragás első ismert emléke. A sírkamrával szemközt 4. századi bazilika romjai, sok-sok kőfaragvány töredéke. A romok mögött mély szurdok nyílik, erős szél fúj a hegy felől le a síkságra, amelyen túl az Ararát magasodik. Nagyon megindító itt állni, egy nép háromezer éves történelmének egyik legszentebb helyén, amely kívülről nézve éppolyan félreeső és jelentéktelen, mint ez a történelem és ez a nép. De itt van, ezerhétszáz éve.



Aruch 7. századi bazilikájának kupolája rég beomlott, a tambur gyűrűjén keresztül a templom végre szabadon kommunikál az éggel. Közvetítését azonban már nem sokan élvezik. Nem is érteni, hogy kerül ekkora templom egy néhány házból álló falu közepére. Mögötte azonban ott vannak még az egykori Mamikonian-vár maradványai, amely egészen a mongol hódításig az örmény király teljes hadseregének téli szállásául szolgált. A tambur gyűrűje alatt a templom közepe tele van szórva üres dióhéjjal. Felnézünk. A tambur szélén varjak ülnek. Onnan hajítják le a lopott diót, hogy nagy csattanással széttörjön a kőpadlón. Mennyei atyjuk egyenesen a templomban táplálja őket.


A szomszédos Talin faluja is a Mamikonianoké volt, de az aruchihoz nagyon hasonló bazilikáját nem ők, hanem Nerseh bizánci kormányzó, Shirak és Asharunik ura építette egy nemzedékkel később, a 7. század végén. A templom a falu szélén áll, nagy középkori temető közepén. Elhagyatottnak gondolnánk, de nem így van. Csak amíg ott vagyunk, többen tűnnek fel egymás után, szerelmesek ülnek le egy időre a lépcsőn, fiatal fiúk vonulnak el a szentélybe elszívni egy jointot, hosszú hajú motoros lány készíttet magáról portfóliót a templom előterében. Ha a falu el is költözött mellőle, a templom a társasági élet középpontja maradt.


A jövő elindult Gyumri felé, de aztán másfelé kanyarodott. A grúz határ felé széles mezőn haladunk át, amelyen itt-ott egy-egy ház romjai magasodnak, egy éppen csak megkezdett hatalmas lakótelep első zsengéi, amelyeket csírájukban hervasztott el a rendszerváltás hidege. Szerkezetkész panelházak félig elkezdve, félig leomolva, ásító ablakokkal, ready-made díszlet egy katasztrófafilmhez. Az igazi katasztrófa azonban az, hogy itt-ott egy-egy ablak akkurátusan be van tapasztva, az erkélyen ruhák száradnak, az épületrom mellett bádogbódé áll talán a tűzifa, talán a háziállatok számára, a semmi közepén.


A milánói építészeti egyetem a 70-es évek óta működik együtt a jereváni akadémiával az örmény építészeti emlékek felmérésében és publikálásában. Húsz kolostorról írott vékony, de alapos monográfia-sorozatuk után Paolo Cuneo 1988-ban szerkesztette meg a középkori örmény építészet nagy katalógusát, amelyben minden kolostort, templomot és romot részletesen dokumentálnak alaprajzzal, fotókkal és leírással, kétszázötöt a mai Örményországból, száztizet a törökországi nyugat-örmény tartományokból, hatvanat Azerbajdzsánból, tizennégyet Iránból. A könyv külön értéke, hogy a rendszerváltás előtti állapotokat foglalja össze még egyszer utoljára. Azóta sok templomot felújítottak, többségét igen rosszul, mások tovább pusztultak, a nahicsevániakat az utolsó szálig lerombolták, az azerbajdzsániakat ún. „albán templommá” alakították át. A berlini Kunsthistorisches Institutban van belőle példány, többek között ebből készültem fel az útra. Most újra kikölcsönzöm, hogy beszkenneljem az alaprajzokat a templomokhoz, amelyekről külön is akarok írni. Három hét alatt a könyv sokat változott. Minden műemléknek arca lett, világossá vált helyük és és jelentőségük. Ahogy végiglapozom, mindegyikre bólintok már, képzeletben minden tartomány megtelik kis piros kitűzőkkel. Mindent láttam.


Hasmik Harutyunyan: Nazani. Az Armenia Anthology albumról.


11 megjegyzés:

Tamas DEAK írta...

Milyen nyelveken zajlanak a beszélgetések?

Studiolum írta...

Túlnyomórészt oroszul, azt itt mindenki jól tud.

Tamas DEAK írta...

A Sztálin és tágabb családja c. kép nem manipulált? Nagyon beindította a hamisképdetektoromat. A kéz a vállon, a személyek a háttérben ... Sztálin alakja sem tűnik arányosnak ....

Gabor írta...

Külön gratulálok a Tamanian szobor fotójához ...

Pájer Károly írta...

Hibát ír ki sajnos a Lloyd Dunn felvételére

Tamas DEAK írta...

Az iskolásgyerekekről nincs kép?

Studiolum írta...

Sajnos nem mertem őket fotózni ott a karabahi rendőr orra alatt. Ahogy a mereven bámuló örmény férfiakat sem. Aki velünk jön, látja majd :)

Károly: köszönöm, javítottam!

Most látom csak a Sztálin-fotóval kapcsolatos felvetést. Nincs kizárva, hogy hamis, jó lenne, ha utánanéznél. Én azért raktam be, mert az irodalom szerint ez az egyetlen kép, ahol Sztálin és anyja együtt láthatóak, s egy fotót akartam párba állítani a szobrokkal.

Tamas DEAK írta...

Megpróbálom. Érzésem van csak, az egész valahogy akadozó, szögletes, szemszúró, nem életszerű. Főleg a kéz.

Gabor írta...

A Sztálin anyja szobor teljesen olyan, mintha a fotóról "szoborták" volna. De lehet, hogy csak azért tűnik így, mert nagyon tipikus az arc és a viselet.

Studiolum írta...

Sztálin anyját biztos, hogy fotóról szoborták, hát kinek volt alkalma személyesen látni? Van róla két-három híres fotó, hasonlítanak egymáshoz meg ehhez itt, bármelyikről vehették.

Swann írta...

A kulináris összefüggésben említett Gajdaj-film, A kaukázusi fogoly lány beindította nyomozókutya-ösztönömet és az alábbi blogra találtam. http://kinok55.blogspot.hu/2011/09/barbosz-kutya-es-kulonos-versenyfutas.html

Csupa érdekesség, műhelytitok, ráadásul egy filológus gondosságával megírva. Nosztalgiázóknak, filmőrülteknek ajánlom.