Láthatatlan városok: Csernovic, ahol emberek és könyvek éltek

„Egy cseh építész, aki Bécsben tanul, majd elmélyül a bukovinai népi építészet és művészet sajátosságaiban, s helyi hucul, lengyel és román kézművesek és művészek segítségével építi fel a román orthodox metropolita palotáját Csernovicban – képzelhető-e ennél meggyőzőbb példája a kultúrák kölcsönösen termékeny egymásra hatásának?” (Martin Pollack: Mythos Czernowitz)

Czernowitz, wo Menschen und Bücher lebten. Paul Celan, a nagy csernovici költő emlékszik így vissza szülővárosára, s nem tudni, a kettő közül melyik ritkább és hízelgőbb egy városra nézve. A Monarchia legkeletibb nagyvárosát úgyszólván a semmiből hozták létre a 18. század végén, amikor Galícia és Bukovina a Habsburg-birodalom része lett, s a bécsi kormány kezdettől fogva egyfajta mintavárosnak szánta, ahol a birodalom valamennyi nemzetiségének képviselői harmonikusan élnek együtt a felvilágosult Habsburg-kormányzat és a német nyelv által összefogva. A város lakosságát alkotó negyvenkét nemzetiség mindegyikének megvoltak a maga társadalmi, vallási és kulturális intézményei, egyletei, utcái és újságai, miközben büszkék voltak rá, hogy az egész birodalomban Csernovicban beszélik a legszebb német nyelvet. A város szellemének ezt a sokszínűségét és egységét tükrözte épített szerkezete is, amelyben a tervezett struktúra, a nagy közterek és középületek harmonikus egyensúlyt tartottak az egyes nemzetiségek városnegyedeivel és intézményeivel.

Ezt a városszerkezetet járjuk be „Láthatatlan városok” sorozatunk következő alkalmán, szeptember 17-én délután 4 órakor a FUGA Építészeti Központban (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.). A korábban látott városokkal, Prágával és Tbiliszivel ellentétben Csernovic nem rombolás által vált láthatatlanná. Óvárosa szinte ma is változatlanul őrzi századfordulós szövetét. Csupán az a sokszínű és kifinomult élet és kultúra tűnt el belőle, amely ezt a szövetet létrehozta és jelentéssel töltötte meg. Előadásunkon ezt az életet és ezeket a jelentéseket rekonstruáljuk korabeli fotók, leírások, és a helyi sajtó segítségével, megmutatva, hogyan vált Csernovic valóban Habsburg-mintavárossá, majd egykori lakóinak emlékezetében mindmáig élő nosztalgikus Csernovic-mítosszá.

Chak Chak

Ha az utazó Yazdból, a sivatag peremén álló agyagvárosból, ahol ezer éveken át át a karavánok összegyűltek, hogy együtt vágjanak neki a sivatagon át vezető ezer kilométeres útnak, az ő nyomukat követve keletre, az iráni tányér termékeny peremén átellenben fekvő Mashhad felé indul, nyolcvan kilométer múlva Kharânaq agyagfalujához ér. A régi karavánútról itt kisebb út ágazik le élesen balra, az utat szegélyező hegyek közé. Szaggatott hegyláncok, bizarr formájú kopár sziklák között kanyarog, életre csak az elszórt száraz fűcsomók és a perzselő hőség elől nappal a föld alatt rejtőzködő kígyóknak a porba rajzolt nyomai utalnak. Harminc kilométer után még keskenyebb út fordul le ismét balra, lassan, spirálisan tekeredve be a hatalmas hegyek közé. Amikor már mélyen beértünk a hegy gyomrába, váratlanul pillantjuk meg magasan fenn, az előttünk emelkedő óriási hegyfalra fecskefészekként tapadva, Chak Chak szentélyét, a zoroasztriánusok egyik legszentebb zarándokhelyét. A hívő ettől a ponttól a lóról leszállva, vagy újabban az autót félreállítva gyalog folytatja útját.

Chak Chak annyit jelent, csöpp-csöpp. A sziklafalban nyíló barlangszentély beszél így, néhány másodpercenként egy-egy vízcsöppet ejtve a szentély padlójára, amely innen kifolyva egy kicsi zöld életet teremt a kopár sziklák között. Innen a hely másik neve is: Pir-e Sabz, a Zöld szentély.


A hegy Nikbanut siratja, az utolsó perzsa király, III. Yazdegerd lányát, aki, amikor a semmiből támadt arab hódítók 636-ban a qadisiyyahi csatában tönkreverték a perzsa hadsereget, kelet felé menekült. Itt érte utol az üldözésére küldött arab lovascsapat. Hogy kezükbe ne kerüljön, a zoroasztriánusok Istenéhez, Ahura Mazdához imádkozott, akinek parancsára a hegy megnyílt, és befogadta őt.

Gyalog kapaszkodunk fel mi is a meredek lépcsőkön a szent helyig. Jobbra-balra a zoroasztriánusok szent könyvéből, az Avesztából vett idézetek, kőbe vésve vagy fémtáblára gravírozva, az eredeti óiráni nyelven, vagy modern perzsára fordítva. Egy lélek sincs itt, kísértetiesen üresek a nagy fedett teraszok, amelyek a világ minden részéről érkező sok ezer zoroasztriánus hívő elszállásolására szolgálnak minden év június 14-18-án. A forró falakról nagy zöld gyíkok bámulnak kíváncsian utánunk. A lépcső közepére ültetve magas zöld ciprus, Zarathustra szent fája.


Az utolsó teraszra felérve váratlanul ajtó nyílik, őr toppan elénk. Szórakozottan „ya Ali”-val köszön, valószínűleg a zoroasztriánusok által fizetett muszlim őr. Belépődíjat szed, adományt sürget. Aztán letargikusan lerogyik a kisszékre, mintha a végtelen tétlenség közepette ennyi erőfeszítés is halálos kimerültséggel járna. „Kérnek teát?” teszi fel a kötelező perzsa udvariassági kérdést, de válaszra sem várva kitölti magának, és mereven bámul tovább maga elé a semmibe, mint egy különösen nagyra nőtt gyík.


A szentélyt az utolsó sah idejében, talán 1971-ben, a perzsa monarchia 2500 éves fennállásának ünnepségeire készülve újíthatták fel, amikor a Pahlavi-kurzus az ország nemzeti hagyományait hangsúlyozva igyekezett háttérbe szorítani a konzervatív muszlim klérust és kispolgárságot. Erre utal a berendezés, a burkolat, az örökmécsesek és az ételáldozat-tartó retró fílingje, és a bronzkaput díszítő perszepoliszi testőrök, a Pahlavi-kor középületeinek elmaradhatatlan dekorációja. A felirat szerint cipőnket le kell vennünk, fejünket be kell fednünk, ha menstruálnánk, nem mehetnénk be. Odabent, ahogy már évezredek óta, türelmesen csöpög a szent víz a padlóra. A szentély oldalából hatalmas öreg platánfa hajt kifelé, amely a hagyomány szerint Nikebanu hátrahagyott botja, s egyébként a zoroasztriánus vallás szentként tisztelt fája. Ahogy Hérodotosz is megemlékezik róla a görög háborúba vonuló Xerxész útját leírva:

„…meglátott egy elragadóan szép platánfát, felékesítette aranydíszekkel, és megbízta őrzésével az egyik halhatatlanját.” (Historiae, 7.31)

Az arab hódítók az első évszázadokban inkább csak Perzsia nyugati felét, a termékeny folyók síkságát, a mai Irakot vették birtokukba. Yazd és környéke a sivatag peremén még fél évezreden át csak adót fizetett a kalifának, arab helytartót és hadsereget itt ritkán láttak. A helyi és ide menekült nagy számú zoroasztriánus perzsa és zsidó – hiszen Izrael tizenkét törzse közül az asszír hódítás után tízet itt, „Média városaiban” telepítettek le – még fél évezreden át szabadon gyakorolhatta vallását. Csak a 13. században jön létre a yazdi iszlám helytartóság, ekkor űzik ki a zoroasztriánusokat és zsidókat az óvárosokon kívülre és a környékbeli falvakba, ahol közösségeik egészen a legutóbbi évtizedekig fennmaradtak. Yazd máig a kevés számú élő iráni zoroasztriánus és zsidó közösség egyik központja, működő tűztemplommal, és száz kilométeres körzetben több mint ötven pirrel, szent hellyel, egykori tűztemplomok és szent források maradványaival.

A pirek közül kiemelkedik hat, amelyeket különösen szentnek tartanak, s ahová március és augusztus között évről évre zarándokok ezrei gyűlnek össze. Mind a hatnak a legendája megegyezik egymással: mind a hat helyen a menekülő királyi család egy-egy tagját fogadta be és rejtette el muszlim üldözőik elől a négy zoroasztriánus szent elem egyike, a föld: Pir-e Sabz és Pir-e Banu Nikbanu és Banu hercegnőket, Pir-e Narestane Ardeshir herceget, Pir-e Naraki a főkormányzó lányát, Pir-e Herisht Morvarid királyi udvarhölgyet, és Pir-e Seti magát Shahbanu Hastbadan királynőt. Minthogy az esetnek értelemszerűen egyik helyen sem maradt tanúja, ezért sok évszázaddal később mind a hat helyen egy-egy pásztornak vagy vadásznak jelent meg álmában az adott helyen az ott rejtőzködő fenség, hogy megbízza szentély építésével.

A zoroasztriánusok jele ház falára stencilezve Iraj sivatagi városkában

Nem tudjuk pontosan, hány gyermeke volt Yazdegerd királynak. Arab, síita, zsidó, baháʿi, indiai, kínai források mást-mást mondanak, mindegyik a maga térfelén igyekszik elhelyezni egy-egy leszármazottat. Nikbanuról és Banuról, Ardeshir hercegről és Morvaridról egyetlen forrás sem beszél. Lehet, hogy a zoroasztriánus hagyomány csak utólag kreálta meg őket, amikor új értelmet kellett adni azoknak a magas hegyeken fekvő magányos szentélyeknek, ahol az iszlám hódítás előtt az egy Istennek, Ahura Mazdának áldoztak, ahogy Hérodotosz írja:

„A perzsáknak nem szokásuk hogy istenszobrokat, szentélyeket, oltárokat emeljenek, mert a hellénekkel ellentétben nem hisznek abban, hogy az isteneknek emberi alakja van. A legmagasabb csúcsokra járnak fel, és ott áldoznak Zeusznak, mert ők az ég teljes körét Zeusznak nevezik.” (Historiae, 1.132)

A zoroasztriánus teológia szerint minden lélek visszatér a mennybe, teremtő Istenéhez. Szent közvetítőkre ezért nincs szükségük. Nem szent emberek sírjához zarándokolnak tehát, mint a síiták vagy a keresztények, hogy közbenjárásukat kérjék. Zarándokhelyeik az emlékezet helyei. A márciustól augusztusig szentélyről szentélyre vonuló zarándok-szezonban egy szent topográfiát járnak végig és elevenítenek fel emlékezetükben, mint a Szentföldön Jézus lába nyomát követő keresztények, vagy a Templom falához zarándokló zsidók: az Iránban kialakult vallásuknak az Avesztában rögzült topográfiáját.

E topográfiának számos pontja hiányzik már, azok a szent helyek, amelyeket az iszlám gondosan egy-egy mecset építésével sajátított ki, ahogy a zsidó Templom emlékét is a Szikladómmal. A hiányzó pontokat olyan szentélyeknek a hagyományba való beemelésével kompenzálják, amelyeket az Aveszta nem említ, amelyek eredetileg csupán áldozati helyek voltak, de amelyeket az utolsó zoroasztriánus királyi családhoz kötve a zoroasztriánus emlékezet szent geográfiájának részévé tesznek. Ahogy az indiai Udvada, a legfontosabb zoroasztriánus zarándokhely szentélyét Iranshahnak, az egyszer majd visszatérő iráni királynak szentelik, s ahogy a zoroasztriánus időszámítást is mindmáig az utolsó király, III. Yazdegerd trónralépésétől számítják, úgy az egykori szentélyeket is a királyi család tagjaihoz kapcsolják, s ezeket végigjárva újra és újra a magukévá teszik saját egykori földjüket. A hegy által ejtett könnyekben, mint a szentély falán olvasható történeti összefoglalóban írják, az árvák és elnyomottak könnyeit látják. A maguk sorsára ismernek Nikbanu sorsában.

Plethón sírköve

Gemisztosz Plethón arcképe Benozzo Gozzoli Háromkirályok-freskójáról (Firenze, Palazzo Medici Riccardi, 1459-1461)

Érdekes feliratot rejt a kiátkozott condottiere, Sigismondo Pandolfo Malatesta befejezetlen katedrálisa Rimini városában. Azaz nem is a templom rejti a kőbe vésett feliratot, hanem a jobb oldalán taláható harmadik ablakfülkében elhelyezett szarkofág. 1466 óta ugyanis itt nyugszik, félig a szabad ég alatt, az egyik utolsó nagy görög (újplatonista) filozófus, Georgiosz Gemisztosz Plethón, akinek jelentőségét jól mutatja, hogy Marsilio Ficino visszaemlékezése szerint ő volt a firenzei Akadémia, s ezzel jelképesen az itáliai reneszánsz humanizmus ihletője:

„A görögök és a latinok részvételével zajló firenzei zsinaton Cosimo de’ Medici gyakran hallotta, amint egy Gemisztosz Plethón nevű görög filozófus a platóni misztériumokat fejtegeti. Lendületes előadása olyan nagy hatást tett rá, hogy ekkor fogalmazódott meg benne az Akadémia megalapításának gondolata.”

Plethón holttestét 1466-ban velencei zsoldosok és egykori tanítványai lopták el Malatesta vezérletével a török uralom alá került peloponnészoszi Misztrasz városából, és hozták Riminibe, „hogy nagy tanítónk szabad emberek között nyugodjon”, valamint hogy tekintélyével hitelesítse a Malatesta-templom megdöbbentően pogány neoplatonista ikonográfiáját. Sírjának felirata felvet egy érdekes földrajzi és történelmi problémát: mióta nevezik Bizáncot Bizáncnak?


A kérdés elsőre értelmetlennek tűnhet. Éppen ezért nem árt átismételni, honnan is ered ez a kifejezés.

A történetírásban meghonosodott és kizárólagosan használt „Bizánci” Birodalom a valóságban sohasem létezett ezen a néven. A kifejezést mintegy 100 évvel a – valódi nevén – Római Birodalom bukása után alkotta meg egy német humanista történész, Hieronymus Wolf.

Wolf autodidakta módon tanult meg görögül, ennek eredményeképpen 1549-ben az ő fordításában adják ki németül Demoszthenész beszédeit. 1551-től az augsburgi Fugger könyvtárban dolgozott, ahol Velencéből szerzett középkori görög nyelvű kéziratokat rendszerezett. 1557-ben jelent meg fő műve, az augsburgi könyvtárban fellelhető görög nyelvű forrásokból összeállított Corpus Historiae Byzantinae, amellyel tudtán kívül átírta a világtörténelmet. Amikor XIV. Lajos francia király ösztönzésére hasonló összegző munka indult meg a XVII. század elején a fennmaradt konstantinápolyi forrásokból, érthető módon csakis Wolf munkájához tudtak visszanyúlni, olyannyira, hogy a munkát vezető jezsuita tudós, Philippe Labbé nem is fáradozott azzal, hogy az elkészült 34 kötetes gyűjteménynek új nevet találjanak, a címe ennek is Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae lett. A Konstantinápoly központú késő római birodalommal foglalkozó írók szépen sorban átvették ezt a terminológiát (pl. Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae, Bonn 1822-1897). A felvilágosodás során, főként Montesquieu szorgalmazására világszerte elterjedt „bizánci” jelzőt már képtelenség volt levakarni a (késő) római birodalomról. A bizánci jelzőre pedig rakódott egy második réteg kifejezetten negatív jelentés is, melyet az államhatalom milyenségéből véltek eredeztetni: a fülledt udvari intrikusság, a bonyolult bürokrácia, érthetetlen, túldíszített ceremonialitás és fondorlatos diplomácia.

I. Konstantin császár Krisztusnak és Máriának adományozza a várost. Mozaik, Hagia Sophia 1000 körül

A „bizánci” jelző problematikusságát három egyszerű példán lehet áttekinteni:

Ország – „Bizánc” vagy „Bizánci Birodalom” nevű állam a világtörténelem során sohasem létezett. Ha valaki a VI-XV. századok között ezt a kifejezést használta volna nem értették volna miről beszél. A Konstantinápoly-központú, görög nyelvű állam hivatalos neve Βασιλεία τῶν Ῥωμαίων (Baszileia tón Rómaión), azaz Róma volt mindvégig. Saját polgárai magukat rómaiaknak hívták, annak ellenére, hogy tudatában voltak hellén kulturális örökségüknek is. A történelemben nem lehetséges cezúrát húzni, azaz kijelölni egy olyan dátumot, amikor Rómából Bizánc lett. A probléma gyökere az, hogy Nagy Károly császárrá koronázásával a Római Birodalomnak kihívója támadt, amely megpróbálta a saját legitimitását elfogadtatni. Ennek érdekében igyekeztek a Birodalmat megfosztani rómaiságától, Görögországnak, Konstantinápolyi Birodalomnak nevezték, de a Bizánc kifejezés még ekkor nem került elő. Ez a törekvés Ottó császár Szent (Német-) Római Birodalmában jelent meg, de csak az után diadalmaskodhatott, hogy a valódi Római Birodalmat végleg elnyelte a török áradat. Amikor Wolf színre lépett már nem volt senki, aki aki a „bizánci” titulus ellen tiltakozhatott volna.

Konstantinápoly térképe (1422). Ez a legrégebbi fennmaradt várostérkép és az egyetlen a török hódítás előttről

Város – Byzantion városa valóban létezett, méghozzá Konstantinápoly, a mai Isztambul helyén, az Aranyszarv-öbölbe és a Márvány-tengerbe nyúló földnyelv csúcsán. Szemben Khalkedónnal, a „vakok városával”, akik nem vették észre, hogy a szemközti part sokkal megfelelőbb egy város alapítására. Megarai telepesek alapították Büzasz vezetésével a később első dombnak nevezett magaslaton. Ezt a települést 330-ban Konstantin császár Róma mintájára átépíttette és átnevezte Konstantinápolynak, másik nevén Új- vagy Második-Rómának. Semmiféleképpen nem lehet tehát kapcsolatba hozni a Kelet-Római Birodalommal, hiszen Byzantion település története abban a pillanatban ért véget, amikor a Kelet-Római Birodalom Konstantinápoly megalapításával megszületett.

A Palaiologosz-dinasztia címerállata, a kétfejű sas

Híres Ember – Egészen a 800. év karácsonyáig néhány önjelölt császárjelöltet leszámítva nem volt kétséges, hogy a római császár Konstantinápolyból uralkodik. A VIII. század végéig még a római pápa is elismerte főségét, konstantinápolyi mintára veretett pénzt, és a konstantinápolyi császáréveket használta dátum gyanánt egészen 781/782-ig. Miután III. Leó pápa Rómában császárrá koronázta Nagy Károlyt, új titulust kellett kitalálni számára, mert annak ellenére, hogy Konstantinápolyban éppen egy nő uralkodott, senki sem képzelte, hogy Nagy Károly átköltözne Konstantinápolyba, és onnan irányítaná majd a Római Birodalom maradványait. 800-tól kisebb megszakításokkal 1461-ig párhuzamosan létezett a keleti és nyugati római császári cím és ebben az időszakban a nyugati császároknak volt inkább létfontosságú annak bizonyítása, hogy az ő birodalmuk valóban „római”. Ennek egyik formája az volt, hogy elkezdték „görögnek” nevezni a konstantinápolyi császárt, aki Herakleiosz császár óta nem használta többé az Augustus címet, helyette a görög „baszileuszt” vette fel. A birodalom hivatalos nyelve is görög volt, de maga az állam, az uralkodók, az államszervezet a Római Birodalomnak volt jogfolytonos örököse. Éppen ezért Konstantinápolyban nem is ismertek nagyobb diplomáciai sértést a „görög” császár, vagy a „görög” birodalom kifejezésnél. Cremonai Liudprand, Ottó német-római császár követe mesél annak fogadtatásáról, aki ilyen címzésű levéllel érkezett.

„A görögök szidták a tengert, átkozták az óceánt és módfelett csodálkoztak, hogy a hullámok nem nyíltak ki maguktól, elnyelni a hajót, amelyen ily szörnyeteg utazott. »Külföldi ember,« így kiabáltak, »valami római éhenkórász merészeli az egyetlen nagy és felséges római császárt, Nikephorost görög császárnak nevezni! Hanem mit is kezdjünk ezekkel a szentségtelen, elvetemedett emberekkel! Szegény kukacok ezek; ha megöljük őket, aljas vérrel szennyezzük be a kezünket!« … Ennélfogva a pápai követeket csak börtönbe dugták és azt a bűnös levelet utánaküldték Nikephorosznak Mezopotámiába…”

De mi köze van mindennek a Plethón sírkövén olvasható felirathoz?

A Riminiben található sírfelirat a filozófust nemes egyszerűséggel „bizáncinak” nevezi:

IEMISTII•BIZANTII•PHILOSOPHOR[um]•SVA•TEMP[ore]•PRINCIPIS•RELIQVVM•

SIGISMVNDVS•PANDVLFVS•MAL[atesta]•PAN[dulfi]•F[ilius]•BELLI•PELOP[onnesiaci]•ADVERSVS•TVRCOR[um]•

REGEM•IMP[erator]•OB•INGENTEM•ERVDITORVM•QVO•FLAGRAT•AMOREM•

HVC•AFFERENDVM•INTROQVE•MITtENDVM•CVRAVIT•MCCCCLXV•

„A bizánci Gemisztosz Plethónnak, kora legnagyobb filozófusának földi maradványait Sigismondo Pandolfo Malatesta, Pandolfo fia, a török uralkodó ellen viselt peloponnészoszi háború vezére a tudósok iránti hatalmas szeretetének lángjától hajtva ide hozatta és itt helyeztette el 1465-ben.”

Gemisztosz Plethón mellett létezett még néhány „bizánci” illetőségű híres ember, például a csillagász Bizánci Epigenész, aki Kr. e. 200 körül élt, tehát ténylegesen Byzantion városából származott. Ugyanez a helyzet kortársával a nyelvész, kritikus Arisztophanésszel, aki ugyancsak „valódi” bizánci volt. Bonyolultabb helyzetben van már a VI. században élt Bizánci István, aki az ókori Görögországról írt Ethnica nevű földrajzi művével vált ismertté. Európában kiadott művein eleinte Stephanus néven szerepelt, egészen 1678-ig. Ebben az évben az amszerdami kiadáson még „csak” Stephanus szerepelt, de a az 1688-as leidenin már Stephani Byzantini szerepel. Azaz valamikor a XVII. század utolsó harmadában egyszerűen átnevezték.

Amennyiben feltételezzük, hogy a sírfelirat nem Wolf 1557-ben kiadott munkája után készült (és a sírköves nem tartott lépést a legmodernebb történettudományos kutatásokkal), akkor el kell fogadjuk, hogy a „bizánci” kifejezés már 1557 előtt is létezett egyfajta jellegzetes reneszánsz hiperklasszicizmusként (mint pl. Istropolis Posonium helyett), de ezt csak a városra használták, nem pedig az államra. Wolf valószínűleg tudatában volt ennek, és mivel cezúrát igyekezett vonni az ókori és a középkori görög irodalom és forrásanyag között, átvette a „bizánci” kifejezést, amely később az ő műve alapján terjedt ki a Konstantinápoly központú Római Birodalomra.

Bizánc, mint szellem végleg kiszabadult Wolf palackjából és nem valószínű, hogy valaha is sikerül már visszagyömöszölni. Így ha bárki Római Birodalomról talál beszélni a VI-XIV. század kapcsán éppolyan furcsán fognak rá nézni, mint arra, aki ezekben az évszázadokban a Bizánci Birodalom kifejezést használta volna.

Piero della Francesca: Krisztus keresztelése, 1448-1450 k. London, National Gallery. Carlo Ginzburg és más művészettörténészek szerint a háttérben látható egzotikus viseletű figurák orthodox teológusok, akik a nem sokkal korábbi firenzei zsinat (1439-1442) központi témájáról, a Filioque kérdéséről, azaz a Szentháromság személyeinek viszonyáról disputálnak. Ilyenformán sok évszázad után ők az első bizánci figurák a nyugati művészetben, s jó eséllyel Gemisztosz Plethónt is megtaláljuk köztük.

Purim Csernovicban

A századfordulós Csernovicban, a Monarchia legkeletibb városában, a „kis Bécsben”, vagy más perspektívából nézve a „Prut-parti Jeruzsálemben” negyvenkét nemzetiség élt egymás mellett, kicsiben modellezve ezzel az Osztrák-Magyar Monarchia sokszínűségét. Már csak azáltal is, hogy a város lakói nemzetiségtől függetlenül büszkén vallották: az egész birodalomban itt beszélik a legszebb németet. S valóban, a Monarchia széthullása után a városnak azok a költői, akik nem az utódállamok nyelvén írtak, Paul Celantól Rose Ausländeren és Karl Emil Franzoson át Gregor von Rezzoriig, a német irodalom nagyjaivá váltak, még mielőtt ők is eltűntek, s a város Stadt der toten Dichterré vált volna.

A századfordulós Csernovicban azonban az egyes nemzetiségek még nem egymás ellenében, hanem egymás mellett fejlődtek. A kisebbek – szerbek, görögök, örmények, bolgárok – kulturális központjai hagyományosan templomaik, kereskedő- és bojárházaik voltak. A népesebbek azonban a századfordulótól kezdve saját Nationalhausokat, nemzeti kultúrházakat alapítottak. Először a románok, majd a lengyelek, a rutének, a németek, s végül 1908-ban a zsidók is.


A Jüdisches Nationalhaus a városházától nem messze fekvő hosszú sétatéren épült, amely kezdetben a Fischplatz nevet viselte, majd miután Csernovic minden terét a Habsburg-ház tagjairól nevezték el, a 19. század végén ez is az Elisabethplatz nevet nyerte. 1904-1905-ben a tér fókuszában épült fel a város új büszkesége, a városi színház, a korabeli Európa ötven legreprezentatívabb színházépületét tervező bécsi Fellner és Helmer iroda munkája. A kiemelt helyen, közvetlenül a színház mellett álló zsidó „nemzeti házat” a Lembergből hozatott építész, T. Lewandowski úgy tervezte meg, hogy főhomlokzata a Fellner-Helmer-színházak nagy sikerű motívumát, a több emeletet átfogó monumentális oszlopos-íves keretezést ismétli, de nem két, hanem négy emelet magasságban, tulajdonképpen ellopva a színháztól a show-t, és bár oldalra húzódik, de mégis a tér leglátványosabb épületévé válik.



A környék a 19. század végétől válik az asszimilálódó és a városi elitbe feltörekvő reformzsidóság központjává, szakítva a jóval lejjebb, a Prut partján, a Synagogengasse mentén kiépült hagyományos orthodox központtal. Az alábbi képeslapon a „nemzeti háztól” jobbra látszik az 1873-ban alapított reformzsinagóga, a „Tempel” nagy zöld kupolája, alatta pedig az az állapot, amikor még nem kezdődött meg a Fischmarkt reprezentatív városi térré való kiépítése. A Tempel még ma is áll: noha kupoláját a németek 1942-ben felrobbantották, masszív falaival nem bírtak, így hát sorsára hagyták. A szovjet időben mozivá alakították át, máig is így üzemel, s a csernovici népnyelv ezért „a cinegoga” néven utal rá.




A szovjetek a zsidó nemzeti házat is kezelésbe vették, s a textilmunkások szakszervezeti központját hozták létre benne. Hogy az egykori építtetőkre semmi ne emlékeztessen, az épület gazdag belső dekorációjából eltávolították az összes hatágú csillagot. Többek között a lépcső vaskorlátjából is kifűrészelték ezt a központi motívumot, miáltal a lépcső életveszélyessé vált. Csak 1990 után, amikor a háromezres csernovici zsidó közösség ismét visszakapta az épületet, hegesztették vissza a Dávid-csillagokat a lépcső korlátaiba, úgyhogy most ismét nyugodt szívvel lehet felkapaszkodni az emeletre. Nekünk azonban erre semmi szükségünk: ott előttünk zárt irodák vannak. A Csernovic és Bukovina zsidóságának emléket állító kis múzeum a földszinten, a bejárattól jobbra nyílik.

Ima Ferenc császárért, 1792. A bukovinai Zsidó Múzeumban

A múzeum két szobájában főleg fotográfiákat látunk az egykori zsinagógákról, temetőkről, a zsidó közösségek jeles tagjairól. A kevés eredeti tárgy közé tartozik ez a külön üveges szekrényben kiállított festett pléhtábla, amely az avatatlan szemnek első látásra vendéglő cégtáblájának tűnik, mintha egy régi halvendéglő emléke köszönne vissza az egykori Fischmarkton.


Két Sheng azonban pontosabb szakvéleményt ad róla:

Nem cégtábla, hanem egy ún. purim-tábla vagy ádár-tábla. Purim ünnepe ádár hó 14-én van, ennek örömére már a hónap első napjának előestéjén fel szoktak akasztani az otthonok falára egy táblát a következő héber felirattal: „Ádár érkeztével sokasodik az öröm.” (Bab. Talmud, Taanit traktátus 29a.) A csernovici táblán épp ezt mondja a két felső, piros betűs sor („Mi-se-nikhnász ádár marbin be-szimhá”). A táblán hagyományosan egy vagy két hal is látható, mivel ádár a zodiákus körben a halak jegyében áll. Épp ezt mondja a tábla fekete betűs szövege is: „Ádár, halak jegye” („Ádár mazál dágim”). A jobboldali borosüveg alternatív kiegészítője a kompozíciónak, hiszen purimkor micvó [érdemszerző cselekedet] annyit inni, hogy a végén az ember már ne tudjon különbséget tenni Hámán és Mordeháj közt. A palack jiddis nyelvű felirata különösen gemütlich: „Löhájim, brider!”

„Reb Burech Bendit löhájimot iszik”, innen nem messze, a csernovici jiddis színház színpadán. Lásd itt.

A tábla jobb alsó sarkában látható a datálás: (5)687, ami az 1927-es polgári évnek felel meg. A bal alsó sarok a művész nevét örökíti meg: Jichák Eisikowicz.

Két nem szokványos dolog is van a táblával: az egyik, hogy zománcozott fémből van, nem papírból; a másik, hogy az ivásra való felszólítás különösen hangsúlyos helyet foglal el rajta. Ezek alapján, no meg a hangsúlyos datálás és szignálás alapján azt gyanítom, hogy a tábla egy vendéglátó helyen vagy borkimérésben függhetett.

Zsidó vendéglátó hely és borkimérés pedig a százezres Csernovicban, a Prut-parti Jeruzsálemben volt bőven. Ennyi helyet minden ádár hó elején purim-táblával ellátni, év közben pedig cégtábláikat felfrissíteni, az már kenyeret adott egy kis festő-mázoló vállalkozásnak.

És a kis vállalkozás meg is van. Ha leereszkedünk a Prut partjára, a régi Synagogengasséba, ahonnét a zsidó nemzeti ház és a Tempel felkapaszkodott a főtérre, ott látunk egy kicsi házat, mindjárt egy sorban a nagy orthodox zsinagógával, a zsidó kórházzal, a mikvével és a haszid zsinagógával, ami jelzi fontosságát. A házikó homlokzatán pedig az évszázad viszontagságait túlélt szellemfeliratként mindmáig ott olvasható ugyanaz a név, amely a múzeumbeli purim-táblán is: „J. Eisikowicz cégtáblafestő. Alapítva 1910”.

A sors titokzatosan válogatta össze, mi maradjon fenn a régi zsidó Csernovicból.


Elmer Bernstein: Trinkt Le Chaim! (4'23") (A Thoroughly Modern Millie filmből)

A csernovici Synagogengasse 1930 körül, épp amikor Jichák Eisikowicz a purim-táblát festette. Piros ponttal jelölve a járda az Eisikowicz-műhely előtt, mögötte magasodik az orthodox nagyzsinagóga. Az utca képe az elmúlt nyolcvan évben szinte semmit nem változott.

Mimikri

Szepesszombat – avagy akkor inkább még Georgenberg – távol esett a szabadságharc színtereitől, de német lakossága nagy lelkesedéssel vette ki a részét belőle. Temetőjében két helyi 48-as honvédtiszt is nyugszik, s a városnak az 1848-as országgyűlésbe megválasztott képviselője, Hunfalvy – eredetileg Hunsdorfer – Pál, a későbbi nyelvész Debrecenbe is követte a Pestről menekülő Kossuth Lajos kormányát. Innen írta feleségének anyanyelvükön, németül folytatott levelezésükben: „Hazánk eltipratik: de a győzelem nem lesz a győzőké, kiket meg a jövendő fog eltiporni.”

Nem véletlen tehát, hogy amikor ez a jövendő végre elérkezni látszott, Szepesszombat városa emlékoszlop állításával járult hozzá az eltiport vesztes felmagasztalásához. A német városka reneszánsz ékszerdoboz-főterén álló fehér obeliszk felirata magyarul hirdeti: „1848. Édes magyar hazánk iránti szeretetből a magyar szabadságharcz emlékére emelte Szepes-Szombat XVI szep. város közdadakozásból, 1899-ben”. A magyarul feliratozott, ám németül megírt korabeli képeslapon az obeliszket kitárt szárnyú turul is koronázza.






A csehszlovák világban az efféle emlékművek sorsa a pusztulás volt, mint a Szepesség túlsó végén, a sorsfordító branyiszkói-hágói ütközet helyszínén emelt honvédemlékműé, amelyet a cseh legionáriusok döntöttek le 1919-ben. A szepesszombati emlékmű azonban okosan álcázta magát. A betűk aranyozása tapintatosan eltűnt, a felirat belesimult a mészkő felületbe, s hogy az új hatalom ne fárassza magát a kisillabizálásával, az elülső oldalra, mindjárt az 1848-as évszám fölé, felkerült a magyar szöveg célszerű szlovák fordítása:

„A VILÁGHÁBORÚBAN ELESETTEK EMLÉKÉRE”

Hogy a turul is tovaszállt-e, vagy átértelmeződött csehszlovák szokollá, azt nem tudjuk. Annyi bizonyos csak, hogy 1945 után vörös csillag került a helyére, így fazonírozva az emlékművet egy újabb rendszerváltás formai követelményeihez. S hogy a mimikri milyen jól sikerült, azt nemcsak az bizonyítja, hogy az oszlop mindmáig fennmaradt. Hanem hogy még a szlovák szaktörténészek is beérik a szlovák felirattal, s nem böngészik a magyart. Ľubomír Lipták 1999-ben írt tanulmányt az egymást száz éven át felváltogató felvidéki-szlovákiai emlékművekről, s ebben számos más pontatlanság mellett a szepesszombati emlékműről is azt mondja: eredetileg a 16 elzálogosított szepesi város visszacsatolásának századik évfordulójára, 1872-ben állították.

Az emlékművek feliratainak ilyenfajta „kontextuális fordítása” nem ritkaság Szlovákiában. Láttunk már ilyen esetet, s hamarosan újabb példával is szolgálunk rá.