Chak Chak

Ha az utazó Yazdból, a sivatag peremén álló agyagvárosból, ahol ezer éveken át át a karavánok összegyűltek, hogy együtt vágjanak neki a sivatagon át vezető ezer kilométeres útnak, az ő nyomukat követve keletre, az iráni tányér termékeny peremén átellenben fekvő Mashhad felé indul, nyolcvan kilométer múlva Kharânaq agyagfalujához ér. A régi karavánútról itt kisebb út ágazik le élesen balra, az utat szegélyező hegyek közé. Szaggatott hegyláncok, bizarr formájú kopár sziklák között kanyarog, életre csak az elszórt száraz fűcsomók és a perzselő hőség elől nappal a föld alatt rejtőzködő kígyóknak a porba rajzolt nyomai utalnak. Harminc kilométer után még keskenyebb út fordul le ismét balra, lassan, spirálisan tekeredve be a hatalmas hegyek közé. Amikor már mélyen beértünk a hegy gyomrába, váratlanul pillantjuk meg magasan fenn, az előttünk emelkedő óriási hegyfalra fecskefészekként tapadva, Chak Chak szentélyét, a zoroasztriánusok egyik legszentebb zarándokhelyét. A hívő ettől a ponttól a lóról leszállva, vagy újabban az autót félreállítva gyalog folytatja útját.

Chak Chak annyit jelent, csöpp-csöpp. A sziklafalban nyíló barlangszentély beszél így, néhány másodpercenként egy-egy vízcsöppet ejtve a szentély padlójára, amely innen kifolyva egy kicsi zöld életet teremt a kopár sziklák között. Innen a hely másik neve is: Pir-e Sabz, a Zöld szentély.


A hegy Nikbanut siratja, az utolsó perzsa király, III. Yazdegerd lányát, aki, amikor a semmiből támadt arab hódítók 636-ban a qadisiyyahi csatában tönkreverték a perzsa hadsereget, kelet felé menekült. Itt érte utol az üldözésére küldött arab lovascsapat. Hogy kezükbe ne kerüljön, a zoroasztriánusok Istenéhez, Ahura Mazdához imádkozott, akinek parancsára a hegy megnyílt, és befogadta őt.

Gyalog kapaszkodunk fel mi is a meredek lépcsőkön a szent helyig. Jobbra-balra a zoroasztriánusok szent könyvéből, az Avesztából vett idézetek, kőbe vésve vagy fémtáblára gravírozva, az eredeti óiráni nyelven, vagy modern perzsára fordítva. Egy lélek sincs itt, kísértetiesen üresek a nagy fedett teraszok, amelyek a világ minden részéről érkező sok ezer zoroasztriánus hívő elszállásolására szolgálnak minden év június 14-18-án. A forró falakról nagy zöld gyíkok bámulnak kíváncsian utánunk. A lépcső közepére ültetve magas zöld ciprus, Zarathustra szent fája.


Az utolsó teraszra felérve váratlanul ajtó nyílik, őr toppan elénk. Szórakozottan „ya Ali”-val köszön, valószínűleg a zoroasztriánusok által fizetett muszlim őr. Belépődíjat szed, adományt sürget. Aztán letargikusan lerogyik a kisszékre, mintha a végtelen tétlenség közepette ennyi erőfeszítés is halálos kimerültséggel járna. „Kérnek teát?” teszi fel a kötelező perzsa udvariassági kérdést, de válaszra sem várva kitölti magának, és mereven bámul tovább maga elé a semmibe, mint egy különösen nagyra nőtt gyík.


A szentélyt az utolsó sah idejében, talán 1971-ben, a perzsa monarchia 2500 éves fennállásának ünnepségeire készülve újíthatták fel, amikor a Pahlavi-kurzus az ország nemzeti hagyományait hangsúlyozva igyekezett háttérbe szorítani a konzervatív muszlim klérust és kispolgárságot. Erre utal a berendezés, a burkolat, az örökmécsesek és az ételáldozat-tartó retró fílingje, és a bronzkaput díszítő perszepoliszi testőrök, a Pahlavi-kor középületeinek elmaradhatatlan dekorációja. A felirat szerint cipőnket le kell vennünk, fejünket be kell fednünk, ha menstruálnánk, nem mehetnénk be. Odabent, ahogy már évezredek óta, türelmesen csöpög a szent víz a padlóra. A szentély oldalából hatalmas öreg platánfa hajt kifelé, amely a hagyomány szerint Nikebanu hátrahagyott botja, s egyébként a zoroasztriánus vallás szentként tisztelt fája. Ahogy Hérodotosz is megemlékezik róla a görög háborúba vonuló Xerxész útját leírva:

„…meglátott egy elragadóan szép platánfát, felékesítette aranydíszekkel, és megbízta őrzésével az egyik halhatatlanját.” (Historiae, 7.31)

Az arab hódítók az első évszázadokban inkább csak Perzsia nyugati felét, a termékeny folyók síkságát, a mai Irakot vették birtokukba. Yazd és környéke a sivatag peremén még fél évezreden át csak adót fizetett a kalifának, arab helytartót és hadsereget itt ritkán láttak. A helyi és ide menekült nagy számú zoroasztriánus perzsa és zsidó – hiszen Izrael tizenkét törzse közül az asszír hódítás után tízet itt, „Média városaiban” telepítettek le – még fél évezreden át szabadon gyakorolhatta vallását. Csak a 13. században jön létre a yazdi iszlám helytartóság, ekkor űzik ki a zoroasztriánusokat és zsidókat az óvárosokon kívülre és a környékbeli falvakba, ahol közösségeik egészen a legutóbbi évtizedekig fennmaradtak. Yazd máig a kevés számú élő iráni zoroasztriánus és zsidó közösség egyik központja, működő tűztemplommal, és száz kilométeres körzetben több mint ötven pirrel, szent hellyel, egykori tűztemplomok és szent források maradványaival.

A pirek közül kiemelkedik hat, amelyeket különösen szentnek tartanak, s ahová március és augusztus között évről évre zarándokok ezrei gyűlnek össze. Mind a hatnak a legendája megegyezik egymással: mind a hat helyen a menekülő királyi család egy-egy tagját fogadta be és rejtette el muszlim üldözőik elől a négy zoroasztriánus szent elem egyike, a föld: Pir-e Sabz és Pir-e Banu Nikbanu és Banu hercegnőket, Pir-e Narestane Ardeshir herceget, Pir-e Naraki a főkormányzó lányát, Pir-e Herisht Morvarid királyi udvarhölgyet, és Pir-e Seti magát Shahbanu Hastbadan királynőt. Minthogy az esetnek értelemszerűen egyik helyen sem maradt tanúja, ezért sok évszázaddal később mind a hat helyen egy-egy pásztornak vagy vadásznak jelent meg álmában az adott helyen az ott rejtőzködő fenség, hogy megbízza szentély építésével.

A zoroasztriánusok jele ház falára stencilezve Iraj sivatagi városkában

Nem tudjuk pontosan, hány gyermeke volt Yazdegerd királynak. Arab, síita, zsidó, baháʿi, indiai, kínai források mást-mást mondanak, mindegyik a maga térfelén igyekszik elhelyezni egy-egy leszármazottat. Nikbanuról és Banuról, Ardeshir hercegről és Morvaridról egyetlen forrás sem beszél. Lehet, hogy a zoroasztriánus hagyomány csak utólag kreálta meg őket, amikor új értelmet kellett adni azoknak a magas hegyeken fekvő magányos szentélyeknek, ahol az iszlám hódítás előtt az egy Istennek, Ahura Mazdának áldoztak, ahogy Hérodotosz írja:

„A perzsáknak nem szokásuk hogy istenszobrokat, szentélyeket, oltárokat emeljenek, mert a hellénekkel ellentétben nem hisznek abban, hogy az isteneknek emberi alakja van. A legmagasabb csúcsokra járnak fel, és ott áldoznak Zeusznak, mert ők az ég teljes körét Zeusznak nevezik.” (Historiae, 1.132)

A zoroasztriánus teológia szerint minden lélek visszatér a mennybe, teremtő Istenéhez. Szent közvetítőkre ezért nincs szükségük. Nem szent emberek sírjához zarándokolnak tehát, mint a síiták vagy a keresztények, hogy közbenjárásukat kérjék. Zarándokhelyeik az emlékezet helyei. A márciustól augusztusig szentélyről szentélyre vonuló zarándok-szezonban egy szent topográfiát járnak végig és elevenítenek fel emlékezetükben, mint a Szentföldön Jézus lába nyomát követő keresztények, vagy a Templom falához zarándokló zsidók: az Iránban kialakult vallásuknak az Avesztában rögzült topográfiáját.

E topográfiának számos pontja hiányzik már, azok a szent helyek, amelyeket az iszlám gondosan egy-egy mecset építésével sajátított ki, ahogy a zsidó Templom emlékét is a Szikladómmal. A hiányzó pontokat olyan szentélyeknek a hagyományba való beemelésével kompenzálják, amelyeket az Aveszta nem említ, amelyek eredetileg csupán áldozati helyek voltak, de amelyeket az utolsó zoroasztriánus királyi családhoz kötve a zoroasztriánus emlékezet szent geográfiájának részévé tesznek. Ahogy az indiai Udvada, a legfontosabb zoroasztriánus zarándokhely szentélyét Iranshahnak, az egyszer majd visszatérő iráni királynak szentelik, s ahogy a zoroasztriánus időszámítást is mindmáig az utolsó király, III. Yazdegerd trónralépésétől számítják, úgy az egykori szentélyeket is a királyi család tagjaihoz kapcsolják, s ezeket végigjárva újra és újra a magukévá teszik saját egykori földjüket. A hegy által ejtett könnyekben, mint a szentély falán olvasható történeti összefoglalóban írják, az árvák és elnyomottak könnyeit látják. A maguk sorsára ismernek Nikbanu sorsában.