A magányos olvasó

Az olvasás történetéből ismert, hogy a magányos olvasás – amikor a szem ablakként fogadja be a betűket, hogy általuk világosság áradjon az egyén belső sötétségébe – modern tevékenység, amelyet épp ennek az „egyénnek” a történelmi kialakulása tett lehetővé. Friss találmány, amely többé-kevésbé egyidejű az „irodalom” fogalmával. Nyilvánvaló persze, hogy a cellájában az Abelárd és Héloise leveleinek kéziratos másolatát böngésző párizsi szerzetes, az idejét a Hypnerotomachia Poliphiliival múlató milánói humanista, vagy a hidalgo, aki önálló kötetben gyűjtötte össze a IV. Fülöp madridi udvarában terjedő legszebb költeményeket, alapjában ugyancsak magányosan olvasott, akárcsak Don Quijote, akinek eszét épp ez a fajta olvasás vette el. De a magányos olvasásnak mint megszokásnak és ezzel együtt az irodalom mai fogalmának kialakulásáról csak akkortól beszélhetünk, amikor ezek a figurák már nem számítottak kivételes különcöknek, hanem tömegével népesítették be a városokat, s velük együtt széles körben elterjedt az egyén új, gyakran „polgárinak” nevezett felfogása is.

Aki nem ismeri a 19. század előtti irodalmat, annak nem könnyű teljes mélységében átlátni, milyen mélyreható változásokat indítottak el ezek a fejlemények. Illusztrációképpen álljon itt az a meghatározás, amelyet Sebastián de Covarrubias ad az olvasásról 1611-ben – a Don Quijote első részének megjelenése után hat évvel – közzétett Tesoro de la lengua castellana o españolájában, a spanyol nyelv első, és máig tekintélyes értelmező szótárában, amelyet négyszáz év után most adtunk ki újra a Studiolumban:

Leer. Del verbo latino lego, is, es pronunciar con palabras lo que por letras está escrito. Leer, enseñar alguna diciplina públicamente.

Olvasni. A latin lego, is szóból származik, s annyit tesz, mint szavakkal kimondani azt, amit betűkkel leírtak. Avagy: valamely tudományt nyilvánosan előadni, oktatni.

Ezek szerint tehát „olvasni” még 1611-ben is annyit tett, mint fennhangon és nyilvánosan kimondani a leírt szavakat, nem pedig azt, hogy a szemünkkel befogadjuk és magunkévá tesszük őket, s magunkban reflektálunk rájuk.

De az olvasás és írás bizonyos körülmények között még ma is eltérhet attól, ahogyan a kifejezést már automatikusan értelmezzük. Erről tanúskodik Isabel Fonseca Bury Me Standing című könyve, amely nagy átéléssel írja le a kelet-európai volt kommunista országok cigányságának történetét, életét és kultúráját, s többször beszél cigányoknak saját nyelvükhöz, az íráshoz és olvasáshoz fűződő viszonyáról. A könyv a híres lengyel cigány költőnő, Papusza (Bronisława Wajs, 1908-1987) életrajzával kezdődik, aki a szokással ellentétben kisgyerekként megtanult írni és olvasni, s később gyönyörű versekben örökítette meg vándorló népe nehéz életét. Egyik legszebb ciklusa a két éven át tartó erdei bujdosásról írott „Véres könnyek: szenvedésünk a német megszállás alatt Volhíniában 1943-44-ben”. Tizenöt éves korában adták feleségül az idős és neves zenészhez, Dionizy Wajshoz, aki mellett énekesnőként is híressé lett.

Papusza néhány fennmaradt képe a Miért csüggedsz úgy, barátom orosz népdal kíséretében, a Romane Gila „ruska roma” (volhíniai lengyel-orosz cigány) együttes előadásában

Isabel Fonsecának a cigányok és az írás viszonyáról írott sorai olyan feszültségre mutatnak rá egyén és közösség között, amelyről úgy hittük, már ismeretlen Európában: „A kevés számú cigány költőnő munkája feldolgozatlan feszültségről tanúskodik a közösségi hagyományhoz való hűség és a bűntudattól kísért egyéni törekvés között, hogy a költőnő saját tapasztalatairól adjon számot. Papusza már negyven éve végigjárta ezt a kollektívtól és általánostól a konkrét részleteiben szemlélt személyes világhoz vezető utat.”

Ez az út Papuszának a kiközösítést hozta el. A lengyel romák „árulónak” és maherdónak – tisztátalannak – bélyegezték, és kitaszították a közösségből. Élete kettétört. Először egy pszichiátriai intézetben, majd magányosan és elszigetelve élte le hátralévő harmincnégy évét.

Papusza – szemben Preciosával, Don Quijote írni-olvasni tudó cigánylányával, akiről aztán persze kiderül, hogy nem is cigánylány – saját írásai, nyomtatásban megjelent könyvei révén szerzett a gádzsók között is hírnevet, önmagának pedig egyéni identitást, amely azonban a közösséggel való radikális szakításhoz vezetett. A cigányok, írja Fonseca, bezárkóztak a szóbeliségbe, amelyet igen lassan hajlandóak csak feladni, s kérdés, hogy ennek feladása nem jelenti-e egyszersmind önmaguk mint nép végleges feladását is.

Az olvasásról szólva Fonseca ezt írja:

A romani nyelvben nincs önálló kifejezés az „írás” vagy „olvasás” jelölésére. A cigányok az erre alkalmazott szavaikat más nyelvekből kölcsönzik, vagy egyéb romani szavakat használnak sokatmondó módon. Az írást a csin, „vágni, faragni” szóval jelölik, az olvasást a gin szóval, ami „számolást” jelent. De a leggyakoribb kifejezés a dav opre, ami eredetileg annyit tesz: „átadok”, s ilyenformán a fennhangon való olvasást jelöli, nem pedig a magányos olvasást, amely nem általános a cigányok körében. Az olvasásra használt másik ige a makedón cigányok  drabarav igéje, amely szorosabb értelemben véve a sorsnak a tenyér vonalaiból való kiolvasását jelenti. Az albán cigányok a gilabav igét is használják, amely eredetileg „éneklést” jelent. A gilabno egyformán lehet énekes vagy olvasó; a drabarno (vagy inkább a nőnemű drabarni) pedig az, aki kiolvassa a jövőt, de éppígy ért a gyógyfüvek használatához is. Mindezek a szavak újabb kori jelentésbővítések, s arról tanúskodnak, mit jelent az írásbeliség egy történetileg írástudatlan nép számára.

Barátunk, Berta Péter, aki évtizedek óta kutatja az erdélyi gábor cigányokat, és tökéletesen beszéli nyelvüket, a következő kiegészítést fűzte ehhez:

A vlach romani dialektusaiban létezik az „olvasni” ige, két formában is. Az erdélyi gáborok dialektusánál maradva erre utal egyrészt a drabaröl ige, pl. drabaröl e Biblie = a Bibliát olvassa. A drabaröl a drab főnévre vezethető vissza, amely „gyógynövény, orvosság” jelentésben (volt) használatos egyes vlach romani dialektusokban. Ez a jelentésárnyalat a gáborok esetében már elhomályosult, csak az „olvasni”-t tartják számon.
     „Olvasni” jelentésben is használatos a ginel vagy djinel, pl. zanav aba te ginav = tudok már olvasni (betűket, könyvet) egyes dialektusokban, pl. a magyarországi lovári dialektusban. A ginel emellett „számolni”-t is jelent. Egyes dialektusok más-más kifejezést használnak a „számolni” és „olvasni” kifejezésére, megint más dialektusokban e két gyakorlatot egyaránt a „ginel” fejezi ki.

Érdemes lenne utánanézni, vajon a Fonseca által leírtak mennyire érvényesek a romani különféle dialektusaira. A caló, a spanyol gitanók nyelve például a lirenar és nacardelar igéket használja, amelyek szemantikai köre nem teljesen felel meg a fentieknek.

Én Istenem, merre menjek? Mihez kezdjek? Hol találok dalokat és meséket? Nem megyek már az erdőbe nem találkozom folyókkal. Ó, erdő, édesapám, én fekete édesapám! A vándor cigányok ideje rég lejárt. De látom őket: vidámak, erősek, tiszták, mint a víz: hallod, ahogy szalad, beszélni akarna. De nincs szava szegénynek. A víz nem néz vissza, messze fut, menekül, ahol nem látja senki, eltűnik a víz. Papusza