A magányos olvasó

Az olvasás történetéből ismert, hogy a magányos olvasás – amikor a szem ablakként fogadja be a betűket, hogy általuk világosság áradjon az egyén belső sötétségébe – modern tevékenység, amelyet épp ennek az „egyénnek” a történelmi kialakulása tett lehetővé. Friss találmány, amely többé-kevésbé egyidejű az „irodalom” fogalmával. Nyilvánvaló persze, hogy a cellájában az Abelárd és Héloise leveleinek kéziratos másolatát böngésző párizsi szerzetes, az idejét a Hypnerotomachia Poliphiliival múlató milánói humanista, vagy a hidalgo, aki önálló kötetben gyűjtötte össze a IV. Fülöp madridi udvarában terjedő legszebb költeményeket, alapjában ugyancsak magányosan olvasott, akárcsak Don Quijote, akinek eszét épp ez a fajta olvasás vette el. De a magányos olvasásnak mint megszokásnak és ezzel együtt az irodalom mai fogalmának kialakulásáról csak akkortól beszélhetünk, amikor ezek a figurák már nem számítottak kivételes különcöknek, hanem tömegével népesítették be a városokat, s velük együtt széles körben elterjedt az egyén új, gyakran „polgárinak” nevezett felfogása is.

Aki nem ismeri a 19. század előtti irodalmat, annak nem könnyű teljes mélységében átlátni, milyen mélyreható változásokat indítottak el ezek a fejlemények. Illusztrációképpen álljon itt az a meghatározás, amelyet Sebastián de Covarrubias ad az olvasásról 1611-ben – a Don Quijote első részének megjelenése után hat évvel – közzétett Tesoro de la lengua castellana o españolájában, a spanyol nyelv első, és máig tekintélyes értelmező szótárában, amelyet négyszáz év után most adtunk ki újra a Studiolumban:
Leer. Del verbo latino lego, is, es pronunciar con palabras lo que por letras está escrito. Leer, enseñar alguna diciplina públicamente.

Olvasni. A latin lego, is szóból származik, s annyit tesz, mint szavakkal kimondani azt, amit betűkkel leírtak. Avagy: valamely tudományt nyilvánosan előadni, oktatni.
Ezek szerint tehát „olvasni” még 1611-ben is annyit tett, mint fennhangon és nyilvánosan kimondani a leírt szavakat, nem pedig azt, hogy a szemünkkel befogadjuk és magunkévá tesszük őket, s magunkban reflektálunk rájuk.

De az olvasás és írás bizonyos körülmények között még ma is eltérhet attól, ahogyan a kifejezést már automatikusan értelmezzük. Erről tanúskodik Isabel Fonseca Bury Me Standing című könyve, amely nagy átéléssel írja le a kelet-európai volt kommunista országok cigányságának történetét, életét és kultúráját, s többször beszél cigányoknak saját nyelvükhöz, az íráshoz és olvasáshoz fűződő viszonyáról. A könyv a híres lengyel cigány költőnő, Papusza (Bronisława Wajs, 1908-1987) életrajzával kezdődik, aki a szokással ellentétben kisgyerekként megtanult írni és olvasni, s később gyönyörű versekben örökítette meg vándorló népe nehéz életét. Egyik legszebb ciklusa a két éven át tartó erdei bujdosásról írott „Véres könnyek: szenvedésünk a német megszállás alatt Volhíniában 1943-44-ben”. Tizenöt éves korában adták feleségül az idős és neves zenészhez, Dionizy Wajshoz, aki mellett énekesnőként is híressé lett.



Papusza néhány fennmaradt képe a Miért csüggedsz úgy, barátom orosz népdal kíséretében, a Romane Gila „ruska roma” (volhíniai lengyel-orosz cigány) együttes előadásában

Isabel Fonsecának a cigányok és az írás viszonyáról írott sorai olyan feszültségre mutatnak rá egyén és közösség között, amelyről úgy hittük, már ismeretlen Európában: „A kevés számú cigány költőnő munkája feldolgozatlan feszültségről tanúskodik a közösségi hagyományhoz való hűség és a bűntudattól kísért egyéni törekvés között, hogy a költőnő saját tapasztalatairól adjon számot. Papusza már negyven éve végigjárta ezt a kollektívtól és általánostól a konkrét részleteiben szemlélt személyes világhoz vezető utat.”

Ez az út Papuszának a kiközösítést hozta el. A lengyel romák „árulónak” és maherdónak – tisztátalannak – bélyegezték, és kitaszították a közösségből. Élete kettétört. Először egy pszichiátriai intézetben, majd magányosan és elszigetelve élte le hátralévő harmincnégy évét.

Papusza – szemben Preciosával, Don Quijote írni-olvasni tudó cigánylányával, akiről aztán persze kiderül, hogy nem is cigánylány – saját írásai, nyomtatásban megjelent könyvei révén szerzett a gádzsók között is hírnevet, önmagának pedig egyéni identitást, amely azonban a közösséggel való radikális szakításhoz vezetett. A cigányok, írja Fonseca, bezárkóztak a szóbeliségbe, amelyet igen lassan hajlandóak csak feladni, s kérdés, hogy ennek feladása nem jelenti-e egyszersmind önmaguk mint nép végleges feladását is.

Az olvasásról szólva Fonseca ezt írja:
A romani nyelvben nincs önálló kifejezés az „írás” vagy „olvasás” jelölésére. A cigányok az erre alkalmazott szavaikat más nyelvekből kölcsönzik, vagy egyéb romani szavakat használnak sokatmondó módon. Az írást a csin, „vágni, faragni” szóval jelölik, az olvasást a gin szóval, ami „számolást” jelent. De a leggyakoribb kifejezés a dav opre, ami eredetileg annyit tesz: „átadok”, s ilyenformán a fennhangon való olvasást jelöli, nem pedig a magányos olvasást, amely nem általános a cigányok körében. Az olvasásra használt másik ige a makedón cigányok  drabarav igéje, amely szorosabb értelemben véve a sorsnak a tenyér vonalaiból való kiolvasását jelenti. Az albán cigányok a gilabav igét is használják, amely eredetileg „éneklést” jelent. A gilabno egyformán lehet énekes vagy olvasó; a drabarno (vagy inkább a nőnemű drabarni) pedig az, aki kiolvassa a jövőt, de éppígy ért a gyógyfüvek használatához is. Mindezek a szavak újabb kori jelentésbővítések, s arról tanúskodnak, mit jelent az írásbeliség egy történetileg írástudatlan nép számára.

Barátunk, Berta Péter, aki évtizedek óta kutatja az erdélyi gábor cigányokat, és tökéletesen beszéli nyelvüket, a következő kiegészítést fűzte ehhez:

A vlach romani dialektusaiban létezik az „olvasni” ige, két formában is. Az erdélyi gáborok dialektusánál maradva erre utal egyrészt a drabaröl ige, pl. drabaröl e Biblie = a Bibliát olvassa. A drabaröl a drab főnévre vezethető vissza, amely „gyógynövény, orvosság” jelentésben (volt) használatos egyes vlach romani dialektusokban. Ez a jelentésárnyalat a gáborok esetében már elhomályosult, csak az „olvasni”-t tartják számon.
     „Olvasni” jelentésben is használatos a ginel vagy djinel, pl. zanav aba te ginav = tudok már olvasni (betűket, könyvet) egyes dialektusokban, pl. a magyarországi lovári dialektusban. A ginel emellett „számolni”-t is jelent. Egyes dialektusok más-más kifejezést használnak a „számolni” és „olvasni” kifejezésére, megint más dialektusokban e két gyakorlatot egyaránt a „ginel” fejezi ki.

Érdemes lenne utánanézni, vajon a Fonseca által leírtak mennyire érvényesek a romani különféle dialektusaira. A caló, a spanyol gitanók nyelve például a lirenar és nacardelar igéket használja, amelyek szemantikai köre nem teljesen felel meg a fentieknek.


Én Istenem, merre menjek?
Mihez kezdjek? Hol találok
dalokat és meséket?
Nem megyek már az erdőbe
nem találkozom folyókkal.
Ó, erdő, édesapám,
én fekete édesapám!

A vándor cigányok ideje
rég lejárt. De látom őket:
vidámak, erősek,
tiszták, mint a víz:
hallod, ahogy szalad,
beszélni akarna.

De nincs szava szegénynek.

A víz nem néz vissza,
messze fut, menekül,
ahol nem látja senki,
eltűnik a víz.
Papusza


5 megjegyzés:

viator írta...

Határozottan gondolatébresztő téma. Micsoda törésvonalak, nem is sejti az ember...

S ha már olvasás, és könyvek, lenne egy nem mindennapi kérésem (remélem, nem túl indiszkrét): egy korábbi bejegyzésben említettél egy bécsi könyvesboltot, s ennek nyomán merült föl bennem, hogy a Wang folyó partján is érdeklődjek: rövidesen néhány napot a császárvárosban fogok tölteni, ismersz esetleg arrafelé antikváriumokat? leginkább az olyasféle profillal bírókra vadászok, mint amilyen itthon Budapesten a Históriaantik, vagy a néhai Kis Magiszter, de bármi másnak is nagyon örülök, hálás köszönetem előre is!

Studiolum írta...

Ilyenfajta antikváriumot kettőt is ismerek a Wollzeilén, az említett Morawa könyvesbolttól lefelé a Stadtpark felé haladva. Van még egy jó a Graben és a Brandstätte közötti kis utcákon, ahová csak a lábam alapján találok oda (de nincs ott több három-négy utcácskánál). És van itt egy teljes lista a bécsi antikváriumokról, érdemes kitapasztalni a közel esőket. Ha valamilyen érdemleges felfedezést teszel, föltétlenül oszd meg!

viator írta...

Nem tudom még, mennyi időre tudok majd elszakadni a könyvtártól (ÖNB), de ahogy nézem, ez a három nem esik messze, úgyhogy mindenképpen meg fogom keresni őket. Még egyszer köszönöm szépen a segítséget!

Solvere volo írta...

Most tévedtem ide először a folyópartra, fantasztikus vidék, jövök még máskor is, és viszem a hírét, ha szabad! Gratulálok, nagyon gazdag blog!

Studiolum írta...

Nagyon köszönjük, és szeretettel várjuk máskor is!