Ars memorativa

Nemrég Buenos Airesben jártunk, kezdi beszámolóját Wang Wei, és annyi mesélnivalónk van, hogy nem is sikerült még eldöntenünk, hol fogjunk hozzá. Pedig ideje lenne már, mert az idő könyörtelenül halad, új év is köszöntött ránk azóta, s nem szeretnénk, ha az emlékek megkopnának vagy berozsdásodnának. Habár az idő az ellenkezőjét is tudja művelni az emlékekkel: megszépíti és reciklálja őket, s olyan fényt és tartósságot kölcsönöz nekik, amely hosszú távon világosan elválasztja a fontosat a lényegtelentől. Nem könnyű előre megmondani, mit őriz meg majd az emlékezet és mit vet ki magából. Az idő a fejünkben felhalmozódott alkatrészekből új, tökéletesebb tárgyakat állít elő, és elbeszéléseket konstruál ott, ahol eredetileg csupán jelenetek voltak.


Egyetlen példa csupán. Azul városából Buenos Airesbe visszaindulva valahol az ötödik kilométerkőnél mindjárt meg is álltunk egy „Punto Argentino” nevű vendéglőnél, egy völgy mellett, ahol guanakók legeltek. Itt találkoztunk Juan Bautistával, aki ócskavasból formál mesebeli vagy özönvíz előtti állatokat és kifürkészhetetlen rendeltetésű gépezeteket.

Juan Bautista, ócskavas-szobrász

Ez a cyberpunk beütésű motor, amelyet mintha a jövőből ástak volna ki, mindjárt emlékezetünkbe idézi a Nap és a Hold lovagjainak középkori kerékpárjait. De nem esik távol azoktól a játékoktól sem, amelyeket barátunk, Miguel Àngel Llonovoy reciklál (vagy hamisít) különös múzeumában.





Ezekkel a friss képekkel emlékezetünkben érkeztünk meg Buenos Airesbe, s csak az előző napok eseményeit számba véve ötlött fel bennünk, mennyire hasonlítanak azokra az alkotásokra, amelyeket néhány nappal korábban láttunk Azulban, Carlos Regazzoni Don Quijote-parkjában, amelynek figuráit ócskavasból, sodronyokból, motorháztetőkből, csavaranyákból, kurblikból, csövekből, radiátorokból, szögekből állította össze.


A Buenos Airestől délkeletre, a pampa közepén fekvő Azul sok szempontból is érdekes város, de a legérdekesebb, hogy az UNESCO 2007-ben az „Argentina Cervantes-városa” címmel tüntette ki. A Quijote-park a városon kívül terül el, az Azul folyócska partján, a síkság határtalan ege alatt. Előzőleg a II Nemzetközi Cervantes-konferencián vettünk részt, oly lelkes cervantológusi légkörben, amely a pampát is la manchai síkká változtatta szemünkben. Erről a városról is mindenképpen írnunk kell még.

„…olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara.”

Julia érthető döbbenettel szemléli a páncélos Dulcineát.

„Ott megy Sancho a gebéjén!”

Akkor és ott elintéztük ezt annyival, hogy az országnak ez a vidéke különösen vonzó az ócskavas-szobrászok számra. De már csak idehaza, két hónap után jutott eszünkbe róluk a MALBA (Museo de Arte Latinoamericano de Buenos Aires, amelynek termeiben és könyvtárában sok időt töltöttünk) katalógusa a jeles argentin szobrász, Antonio Berni egy kiállításáról. Ez a katalógus méltó végállomása ennek a kortárs argentín ócskavas-művészeten végigvezető panorámaútvonalnak, amelyről magunk sem tudtuk, hogy bejárjuk, míg csak a végére nem értünk. Nyilvánvaló, hogy ezek a fából, kilincsből, szegecsből, mécsesből, dezodoros flakonból, esőcsatornából, kosárból, gyökérből fabrikált szörnyű hibridek jelentős helyet foglalnak el az imént látott ócskavas-szobrok családfáján.

A képmutatás avagy A bolygóközi szörnyek Ramonán civódnak (1964)

A fukarság (1965)

A fenyegető madár (1965)

A győztes féreg avagy A halál diadal (1965)

Íme egy előre nem látott történet az argentín útról szóló nagy történeten belül, amelynek összeszerelését továbbra sem tudjuk még, melyik alkatrésszel kezdjük.