Kurdisztáni találkozások

Megérkezni reggel nyolckor Sanandajba, éjjeli hamadani buszút után, öt órakor távolsági taxi-keresés után, százötvenöt kilométer taxiút után két kurddal összepréselve a hátsó ülésen, egyre feljebb a szerpentineken a kopár hegyek között, aztán kitáruló völgy alján betonkockák sokasága: Kurdisztán fővárosa. Kurd nadrágok zavarbaejtő tömege. Reggel nyolckor a bazár reggelizőjének egyetlen fogását, fahéjas-cukros tejbegrízt enni, gyerekkori emlék, csak a gríz másmilyen, és az egészhez olajat is kevertek, hogy táplálóbb legyen. A bazár ruhautcáiban elegáns kurd nadrágokba öltöztetett elegáns próbababák. Reggel kilenckor itt ülni a bazár teázójában, kint kurd zene szól, a teraszon öreg kurd kereskedők teáznak, idebent a négy asztalnál kurd nyelven szól a beszélgetés. A ki-be jövő kurdok egymás után megtapogatnak, meggusztálnak egy sportcipőt, amit valaki eladásra tett le az italpult mellett. Olyan pillanat ez, amit itt kell leírni, innen kell magammal vinni a gépbe zárva, mint a kavicsot a tenger partjáról.


Café 90, ódivatú kávéház Sanandaj óvárosában. Vízipipa, ostábla, hangos kocka-csapkodás, torokhangú kurd beszéd. A telefonomra nézek, itt végre van térerő. Kinyitom a laptopot, az egész terem rámnéz. Körbemosolygok, a gépbe temetkezem. Teát hoznak, a barna kurd öltönyös fiú rámmosolyog, kurdul kérdezi, perzsául mondom, honnan jöttem. A kojahl kérdésnél az iráni nem arra kíváncsi, honnan származol, hanem hol laksz. A premodern iráni identitásban a legfontosabb a vallás, a lakóhely a második, a nemzetiség és a nyelv esetleges. „Fényképezhetek?” „Befârmaid”, kínálja fel nagyvonalú kézmozdulattal az egész kávéházat. Lencsém célkeresztjében öreg kurd jelenik meg az ajtóban, mintha tanár lenne, nagy tisztelettel köszöntik. Meglepetten néz rám. „Kojahl?” „Németországból.” Odajön hozzám, kezet ráz. „Angela Merkel nagy ember. Soha nem felejtjük el Németországnak, amit értünk tettek.” Átölel, kétfelől megcsókol. Zavarban érzem magam, ez nem engem illet, de határozottan jobban esik, mint amit akkor kaptam volna, ha kiderül, hogy magyar vagyok.


Marivan előtt, az iraki határ közelében ötven kilométeres út kígyózik fel a világ egyik tetejére, a Zagrosz gerincére, Howramanba. Az elzárt völgyet évezredekig senki sem tudta meghódítani, az itteni kurdok a kevés földművelő közé tartoznak a többiekkel szemben, akiket nomáddá tett a hadseregek ezeréves átvonulása, még nyelvük is más, mint a többi kurdé. Az elágazásnál kiszállok a marsrutkából, taxistól kérdezem, mennyiért vinne fel. Harmincezer, mondja aggódva, hogy elfogadom-e, hét és fél euro. Beülök. „Ma ott aludnék, holnap jönnék vissza.” Nem szól, kínlódik. Aztán kiböki. „Akkor kétszer kell felmennem, az hatvanezer.” „Persze”, nyugtatom meg, „két felmenetel kétszer annyi.” Kienged, vidámmá válik, a környékről mesél erős kurd kiejtéssel, a perzsa v-ket ua-nak ejti, eleinte megijedek, amikor Marivan helyett Marihuanát mond. Ő is a howramani völgyből való. Adamhâ-ye ouramâni kheyli khuband, a howramani emberek nagyon jók, mondja el többször is. Amikor felérünk oda, ahonnét autó nem megy tovább, gyalog folytatom az utat. Úgy tudtam, van már egy kis szálloda is a faluban, de nem, még csak épül. A tulajdonos nem hagy magamra. „Elküldöm itt egy családhoz, azok szoktak vendéget fogadni, jó vacsorát adnak, jó reggelit adnak.” A Lonely Planetsben is az áll, hogy a howramaniak annyira vendégszeretőek, hogy nehézséget okoz eljönni tőlük, így hát nem aggódom. A családfő szótlanul fogad, megmutatja az elhanyagolt szobát, a földön alszom. Vacsoráról szó sem esik, sem reggeliről. Ami nem baj, mindig van nálam konzerv, de pontosan leveszem, hogy az ő vendégszerető kultúrájukban ez a magatartás épp annyira nem vesz emberszámba engem, mint amikor az európaiak nyomulnak be fényképezőgéppel a helyiek intim szférájába, mint a majmok közé. Dühös vagyok. Másnap délben a taxi ugyanott vár rám. „Ouramân khub bûd?”, hogy jó volt-e Howraman. Kheyli khashang bûd, nagyon szép volt, válaszolom. Ham khâne khub bûd? a ház is jó volt? Khâne khub bûd, vali adamhâ khub nabûdand, a ház jó volt, de az emberek nem, mondom. Megdöbben. Miért, mi történt? Még egy pohár teát sem adtak, mondom. Pontosan tudja ő is, mit jelent ez, elhallgat. A tegnapi vidámság teljesen lefoszlik róla, komoran ül a volán mögött. Mielőtt Marivanba beérnénk, megáll egy hentesnél, húst vesz, meleg kenyeret vesz. Aztán megáll a saját háza előtt. „Bemegyünk, ebédelünk, jó lesz-e?” Jó lesz, mondom. Míg az ebéd megfő, Howramanban, saját kertjében termett dióval és szőlővel etet, családi fényképeket nézünk. Gyönyörű lányok a virágzó tavaszi kurd hegyeken, ő és a felesége a réten Howraman határában. „Nagyon szép képek”, mondom. „A howramani emberek nagyon jók”, mondom.

Szakadt nadrágban, poros cipőben, piszkos ingben, a hegyi napfénytől hámló homlokkal, kialvatlanul és mosdatlanul állítok be Kurdisztán legjobb szállodájába. A négycsillagos Shadi hotel hipermodern várként trónol a hegytetőn Kurdisztán fővárosa fölött, homlokzatán messziről világít a büszke vörös felirat. Nem készültem megszállni Sanandajban, de a marsrutka Marivanból több órát késett, és ennek az egynek a nevét tudtam bemondani a taxisnak. A recepcióslánynak a szeme se rebben. „Kétszáznyolcvanezer, de tudunk adni nyolcvan kedvezményt, kétszázezer, ötven euro.” „Legyen.” Álomszép kilátás a városra, jó wifi, nyugalom, munka hajnalig, másnap úgyis alszom majd a kashani buszon, amelyre jegyet is rendelek délelőtt 11 órára, este kilencre leszek Kashanban. Bőséges reggeli, igazi kávé, repetázok. Tízre hátizsákkal megyek a hallba. „Elnézést kérek, visszaszóltak a pályaudvarról, hogy törölték a buszt, csak este nyolckor indul.” Azzal csütörtök reggel érek Kashanba, jól kifáradva, és este már indul a tíznapos vezetés. „Nem baj, akkor elindulok most marsrutkákkal.” „És miért nem megy repülővel? Tizenegykor indul, Teheránig fél óra, onnan kettő Kashanig busszal.” Nem lesz olcsó, de hát legyen. A lány telefonál. „Sajnos már lezárult a jegyeladás. De várjon egy kicsit.” Kurd nyelven, tisztelettudóan beszél valakivel. „A főnök felhívta a repülőtér főnökét, készítenek egy jegyet magának.” A szálloda autójával, libériás sofőrrel megyek, stewardesst adnak mellém. A reptéren soron kívül intéznek, a parancsnok személyesen hozza a jegyet, arisztokratikus mozdulattal hárítja el a fizetést. A hotel behozta az árát. A váróteremben szép kiállítású elvehető ingyen könyvek, verseskötetek és elbeszélések kurd és perzsa nyelven. A biztonsági ellenőrzésnél kivetetik a fényképezőgépemet. „Kapcsolja be.” Bekapcsolom, de hát nem mutat semmit, el kell kattintanom, hogy látszata legyen. A LED-en megjenik a teljes biztonsági berendezés. Az ellenőr elégedetten mosolyog, de elhárítja, hogy róla is készítsek képet. Pár perc múlva beszállás. Most itt ülök a felhők fölött, időnként róluk is el-elkattintok egy képet. Hamarosan landolunk. Megyek az Âzadi pályaudvarra, háromra Kashanban leszek. Még lesz időm elmenni a kedvenc borbélyomhoz, este egy teára Abbasz sah kertjébe, és holnap este kipihenten köszönthetem a csoportot a teheráni reptéren. Isten hozott a csodálatos Keleten.