A mellettünk lévő asztalnál öreg törzsvendégek verik a blattot vasárnapi öltönyben, vasalt nadrágban, fehér ingben. Hangos csattanással csapják le az az odaillő kockákat, ahogy gyerekkoromban nagyapám a konyhaasztalra, elmosolyodok, az öregember bocsánatkérően néz rám, mint a rajtakapott gyerek. Do, kiáltják, kettő, csahor, négy, pendzs, öt. Meglepetten hallgatom. Bo otobus-e si soʿati yad, a három órás busszal érkezik, mondják valakiről. És bár a Krisztus utáni első századokban ide a Kaukázusba, a birodalom északi határára telepített perzsa katonák autóbuszt még nem hozhattak magukkal, úgyhogy azt valamelyik modern nyelvből kellett kölcsönözzék, a többi szó gondosan megőrzött perzsa örökség, perzsa fül számára ma is többé-kevésbé érthető. Itthon vagyok.
A nyolcszáz lakosú falu ma már csak az alsó mecsetet használja, a felsőben múzeumot rendeztek be. Belépés előtt azért még ma is le kell venni a cipőt. A fiatal teremőr örül, hogy külföldin gyakorolhatja az angoltudását, de én arra kérem, hogy vezessen a helyi tat nyelven. Hitetlenkedve néz rám, lassan, szinte szótagolva kezdi mondani: Lahidzs hét falurészből áll… Török szavak keverednek valami archaikus, lapidáris perzsával, mintha két évezred függönyén keresztül akarna átkiabálni, mintha az elveszett helyőrség akarna jelenést tenni a fővárosból kétezer év után megérkező szemléző bizottságnak. Az idő mint valami szédítő hegyi panoráma nyílik meg előttem. Bâle, motevadjam, igen, értem, mondom. A pénztáros néni tágra nyílt szemmel teszi le a kötőtűt. „Honnan tud lahidzsiul?” kérdezi. „Perzsául beszélek”, mondom. Mire a kalauzolásnak vége, és kilépünk a múzeumból, az egykori mecset előtt már kisebb csoport vár ránk, mindenkinek kell mondanom néhány szót, tat és perzsa szavak kapaszkodnak össze híddá az idő szakadéka fölött.
Lahidzsba, akárcsak Xinaliqba, egészen a közelmúltig nem volt könnyű eljutni. A település a hágó felé tekintett, ahonnét az ellenség jöhetett. Háta mögött, az egykori Perzsia irányában hegyfal magasodik, amelyen csak a Ghidirman folyó mély szurdoka tör át. Az út, amelyet néhány éve vájtak a partmenti sziklákba, autóval még ma is nehezen járható földút, biztonsággal csak a tavaszi olvadás és az őszi esők között lehet közlekedni rajta. Ez az az idő, amikor a lahidzsi kézműveseknek, az egykori fegyverkovácsok utódainak össze kell szedniük az egész évre valót a gyéren csordogáló turistákból.
Lahidzsban valamikor kétszáz kovácsműhely volt, a Szovjetunió bukása után nyolc maradt. Egyelőre nincs is többre kereslet, bár a helyiek nagy reményeket fűznek a harminc kilométernyi hegyvidéket átszelő új úthoz. Vasárnap van, két turistabusz érkezik a kétszáz kilométerre fekvő Gandzsa városából, másod-harmadéves angol szakos egyetemisták, először járnak itt. Öt-hat fős csoportokban járják a falu utcáit, előbb-utóbb mindegyik becserkész minket, óvatosan, mint a kismacskák, csoportképet állnak a külföldiekkel. Mindannyian először beszélnek most külföldivel angolul. Éppolyan izgatottak, mint az imént a tat fiatalok, éppúgy átélik, hogy a nyelven keresztül, amelyet beszélnek, egy távoli nagy kultúrával kerülnek közösségbe, amely most már biztos, hogy létezik, ha egyszer elküldte hozzájuk élő követeit.
Dariush Talaʿi: Hejâz. Mirza Abdollah radifja, Âvâz-e Dashti (1999)