Odüsszeusz

Vasárnap délután az AirBerlin még enged becsekkelni a másnap reggel Pestről Berlinbe induló járatra, csak fél óra múlva kapok tőlük e-mailt, hogy a járatot törölték, ha bármi kérdésem van, hívjam a 60 cent/perc emelt díjas tudakozójukat. Tíz percig várok, de senki nem veszi fel. Közben indul a budai városvezetésem, Katát kérem meg otthon, Berlinben, hogy hívja fel az irodát. Ő huszonhat egész percig vár, mielőtt lerakja. Több órás berlini válságtanácskozás után az eredmény: hétfőre Berlin mindkét reptere teljes sztrájkot hirdetett, lehet, hogy keddre is kiterjed – mialatt ezt írom a berlini buszon, már szerdára is – úgyhogy ha haza akarok érni a csütörtöki berlini vezetésem előtt, muszáj elavult szárazföldi eszközökhöz folyamodnom. Reggel vonattal megyek Bécsbe, hogy akkor már megnézzem a nagy Schiele-kiállítást az Albertinában, s onnan tovább busszal Berlinbe.

A kiállítás tényleg pompás, akárcsak mellette a Batliner-gyűjtemény Monettől Picassóig kiállítása, amely van olyan fajsúlyos, mint a Scsukin-gyűjtemény, de sokkal kisebb rajta a tömeg. Írok is róluk a következő hetekben.

Kimegyek a Naschmarktra, bécsi látogatásaink rituális ejtőző helyére. Görög hegyi teát akarok venni. Régen a görög fűszeresnél lehetett kapni, de változik a piac etnikai összetétele, most a bosnyák teaárusok igazítanak útba, hogy a szemközti görög borboltban van. Megkapom, egy üveg recinát is vennék mellé kettő ötvenért. „Honnan jött?” kérdezi a boltos németül. „Magyarországról”, mondom. „Jó napot”, mondja magyarul, hibátlan akcentussal. „És maguk”, kérdezek vissza én is, és már a nyelvem hegyén van viszonzásul a görög kalimera. „Szamarkandból”, mondja. „Üzbegisztánból?” kérdezem döbbenten, oroszra fordítva a szót. „Úgy, úgy”, mondja ő is oroszul. „Látom, több nyelven beszél. Ért po-jevrejszki, zsidóul is?” „A jiddist értem,” mondom. „A gutn tog, vi geyt es?” rikkant vígan. „Mazl tov!”, viszonzom. A kettő ötvenből csak kettőt fogad el a recináért, és sz prazdnyikom! boldog purimot kívánunk egymásnak.

Az esti busz indulásáig van még egy órám, beülök a Hauptbahnhof aljában a L’Osteria olasz étterembe. Belépéskor az embert a német pincérek buona serával köszöntik, kissé bosszankodom a modorosságon, de akkor már én is olaszul válaszolok és rendelek. A pincérlány állja a sarat, nagyon jól, noha érezhető északi akcentussal viszi végig az olasz diskurzust. Sokkal jobban, mint a szomszéd asztalnál a német pincérfiú, aki az olasz szóra is csak németül felel. A végén a pincérnő hosszan tanulmányozza az egzotikus nevet a berlini hitelkártyán. „Magyarul is beszél?” kérdezi olaszul. „Igen”, mondom. „Én is”, mondja magyarul. A pesti Olasz Intézetben tanult olaszul, tolmács akar lenni, de még pénzt kell rá keresnie. „Képzeld, az úr úgy beszél olaszul, mint egy olasz, csak a végén derült ki, hogy magyar”, újságolja magyarul a „német” pincérfiúnak.

Beszállok a buszba, elkezdem írni ezt a bejegyzést. Rendkívül testes nő telepszik mellém, csak gépelő könyököm szab neki határt, hogy áthassa az én ülésemet is. Pár másodperc múlva fel is teszi a kérdést, brauchen Sie immer so viel Platz, végig ennyi helyre lesz szüksége? Ránevetek, és bele sem gondolva csúszik ki belőlem a kérdés: und Sie brauchen immer so viel Platz? és magának mindig ennyi helyre van szüksége? Döbbenten néz rám, valamit morog szerbül, és eltűnik a busz mélyében.