Shervin Mohajer: Beats. A Kohân Kamân (Ancient Bow), Pieces for Kamanche and Alto Kamanche albumból (2015)
Voltak már tapasztalataink arról, hogy néz ki az, amikor a turizmus kipécéz magának egy-egy iráni települést. A kurdisztáni Palangan hegyi falujában – amely külföldön még ismeretlen, de az irániak már özönlenek ide – a helyiek elkeseredetten védik magánszférájuk egyre fogyatkozó maradványait, dühödten fordulnak el a turistáktól, akik ellepik a hegyi utcákat és az arcukba tolják a fényképezőgépet. Yazd sivatagi agyagvárosában a bazár hagyományos boltjait felváltották a szuvenírárusok, a levegőt is pénzért adják, és tíz év alatt itt fordult elő először, hogy a szállodai elszámolásnál megpróbáltak becsapni. Ilyesmitől féltünk az elturistásodás útján jóval előrébb járó Masuléban is.
Nem így lett. A lépéselőny jót tett Masulénak. A falu már túljutott a turizmus első megrendülésén és gyermekbetegségein. Lakói megtanulták kezelni az új helyzetet, megtalálták benne saját helyüket, és sikerült mindennapi életükhöz igazítaniuk azt. A vendégházzá alakított parasztházakban éppolyan barátságosan bánnak az emberrel, mint másutt a családi vendéggel. A bazárban a szuvenírek nem szorították ki a régi boltokat, sőt a kereslet egy sor modern kézműves terméket is létrehozott. A falu egészséges fejlődésére a „Masooleh Conservation and Sustainable Development Institute” vigyáz. A régi házakat felújítják, többé-kevésbé autentikus módon. A közösségi ünnepeket ma is megülik, nem zavartatva a turisták pillantásától és kameráitól, sőt őket is bevonják. Szeretnénk hinni, hogy Irán fokozatos megnyílásával és az idegenforgalom fellendülésével ez lesz a fejlődés iránya a turizmusnak kitett más településeken is.
A menet a falu tetejéről indul. A távolból ideszűrődik a dobok pufogása, az ének foszlányai. A főtéren, a bazár háromszintes terén már felkészültek a fogadásukra: középen mikrofon és hangszóró, körben kíváncsi tömeg, turisták és helyiek egyaránt. Fél óra múlva a tiszta fekete ruhába öltözött férfiak leérnek a bazárhoz, a legalsó szinten állnak sorfalat a folyosó két oldalán. Az énekes felváltva énekel szomorú rubato gyászdallamokat és ütemes, lendületes indulókat a mikrofonba. Az elsőknél, amelyek olyanok, mint a régi magyar népdalok, mindenki lehajtja fejét, többen sírnak, az ezerötszáz éves gyászban saját veszteségeiket élik át. A másodiknál megelevenednek, a dal ritmusára ütemesen, egyszerre verik mellüket, a kerbalai csatában elesett Husszein imám nevét kiáltozzák. A felső szinten ugyancsak feketébe öltözött kisfiúk teszik ugyanezt nagy lelkesedéssel. A helyiek mutogatnak, hogy nyugodtan menjünk be fényképezőgépeinkkel a sorok közé, nem zavarjuk a rituális gyászolókat, sőt inkább kihúzzák magukat, ahogy közelről fotózzuk őket. Egy óra hosszat tart a szertartás, aztán szünet következik, a sorok felbomlanak, beszélgető csoportokká rendeződnek át. Ahogy szállásunkra felfelé megyünk, halljuk, hogy ismét megindul az ének, immár a mecsetből, ahol hajnalig virrasztanak az imám és mártír társai emlékezetére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése