Lengyel temető a Kaspi-tenger partján

Bandar-e Anzali, fotográfus-videós hirdetés a temető mellett. A fotográfusok a helyiek figyelmétől kísérve megpróbálnak belépni a temetőbe

„Hogy képzelik, ilyen korán reggel felkelteni az embert? Még fel sem öltöztem, meg sem reggeliztem! Hát hogy jut ilyesmi eszükbe?” kiabálja felháborodottan a tarka fejkendős asszony az örmény temető résre nyitott kapujában. Arra gondolok, ha én egy temetőben laknék, egész éjszaka le sem merném hunyni a szemem, pláne nem reggeliznék a halottak között. „Lahesztánból jöttünk”, hazudom, „a lahesztáni katonák sírjait akarjuk megnézni”, és közben bocsánatkérően mormolom magamban a polak-węgier dwa bratanki, végső soron testvérek volnánk, mantráját. „Ilyenkor?” kiabálja engeszthetetlenül. „Hát nyolc óra van, csak tíztől van nyitva a temető.” A perzsák reggel nem sietnek semmivel, legkevésbé a halottak látogatásával, akik jól elvannak magukban reggel tízig. „Fizetek”, mondom barátságosan. A vasajtó szélesebbre tárul.

A bandar-e anzali örmény temetőt a legkülönbözőbb népek lakják. A Kaspi-tengeri kikötőváros örmény kolóniája egykor népes volt, ma már alig vannak: templomuk még áll, de bezárva. A temetőben rajtuk kívül asszír keresztények nyugszanak szír és cirill betűs sírkövek alatt, oroszok a 17. századtól kezdve, vlachok a képlékeny román államalakulatok mindegyikéből, és még sokan mások. Fotóznánk őket, de az asszony megtiltja. Lahesztáni csak az övéit fotózhatja a lahesztáni temetőben. Csak egy itáliai születésű szlovén férfi sírjára kapunk engedélyt, mert a sírkövön álló „lahka” (szlovénul „könnyű”, t.i. legyen neki a föld) szóval bizonyítom a cerberusnak, hogy lengyel nő volt.


A lengyel temetőt alacsony fal választja el az örménytől, elvégre mégis katolikus eretnekek volnának. Az utcáról is van kapuja, fölötte az Iránban elég feltűnő CMENTARZ POLSKI felirattal, de az lakatra van zárva, bejárat csak az örmény temetőből nyílik. A kapun kopott perzsa nyelvű tábla hirdeti, hogy a parcellákba 1939 és 1945 között temetkeztek. A felirat különlegessége, hogy európai módon Krisztus születésétől számítja az éveket: perzsa szövegben ezeket az évszámokat a hidzsrától számítva, 1317–1323-nak kellett volna írni. Ha a perzsa ránéz, olyasfajta bizarr érzése lehet, mintha nálunk a 2500-as évek szerepelnének egy köztéri feliraton.

Mi történt a lengyelekkel Perzsiában 1939 és 1945, avagy 1317 és 1323 között, hogy egész temetőnyi halottat hagytak maguk után?

Ezt a Lwówtól Kazahsztánon és Perzsián át Montecassinóig és az edinburghi állatkertig tartó szerteágazó történetet, amely számos emléket hagyott maga után a teheráni Polonia bártól az iszfaháni lengyel temetőn át Ahvaz Campulu, azaz Camp Poland városnegyedéig, Kálmán Dani kutatja és írja meg hamarosan részletesen, több folytatásban a Wang folyón, így hát most csak a bandar-e anzali temetőre vonatkozó fő szálat foglaljuk össze belőle.

Miután a Vörös Hadsereg 1939. szeptember 17-én bevonult Lengyelország keleti felébe, a hivatalos indoklás szerint a német megszállás által veszélybe került testvéri nyugat-ukrán és nyugat-belorusz nép védelmére, s Bresttől Pińskig közös győzelmi felvonulásokat tartottak a német megszállókkal, megkezdődött a szovjetellenes elemek deportálása a Birodalom belsejébe, amelynek rettenetét Ryszard Kapuściński írja le a Birodalom kötet szívszorító „Pińsk, 1939” bevezető esszéjében. 1941. júniusáig, a Szovjetunió német lerohanásáig körülbelül másfél millió lengyelt hurcoltak szibériai munkatáborokba, s a Vörös Hadseregnek még arra is volt gondja, hogy mielőtt visszavonultak volna a németek elől, a kelet-lengyelországi börtönökben lemészárolják azt a sok ezer foglyot, akit már nem tudtak elszállítani.

A brit és amerikai szövetségeseknek 1941 júliusában sikerült rávenniük Sztálint, hogy engedélyezze a deportált lengyeleknek, hogy a szövetségesek oldalán harcolhassanak a németek ellen. Ekkor az elhurcolt másfél millió lengyel közel fele volt még életben. Százezer és kétszázezer közé teszik azok számát, akik a táborokból gyalog nekivágtak a Perzsia felé vezető rettenetes útnak, még mielőtt a szibériai tél beállna, vagy Sztálin meggondolná magát. Rengetegen pusztultak el közülük az úton és a Kaspi-tengeren való átkelés közben. Akik túlélték az utat, azok Bandar-e Anzali – az 1979-es iszlám forradalom előtti nevén Pahlavi – kikötőjébe érkezve rövid időre karanténba kerültek, majd innen osztották szét őket Teherán, Iszfahán és Ahvaz lengyel menekülttáboraiba. Akik itt haltak bele a megerőltetésbe, a tífuszba, vagy olykor a szokatlanul jó táplálkozásba, azok számára vásárolta meg az emigráns lengyel kormány 1942 márciusában az örmény temető egy részét, a mai Irán második legnagyobb lengyel temetőjét.

Pahlavi kikötőjébe érkező lengyel menekültek, 1942

Pahlavi kikötőjébe érkező lengyel menekültek, 1942. A kresy-siberia.org szájtról

Lengyel elhurcoltak és menekültek, közöttük gyerekek, várakoznak felvételre a Szovjetunióban létrehozott lengyel hadseregbe; a lengyel hadsereg színházi előadása, és Goebbels és Hitler bábfigurái; lengyel csapatok útban Perzsián keresztül; lengyel polgári menekültek evakuációja Perzsián át; árva lengyel kisfiúk a Fiatal Kadétok Iskolájában, a palesztinai Bashshitben. Az Imperial War Museum gyűjteményéből

Khosrow Sinai 1983-ban készített filmet مرثیه گمشده , Marsiye-ye gomshode / The Lost Requiem címmel az 1942-es perzsiai lengyel menekültekről, amelyet ugyan az iráni kormány csak egyszer engedett bemutatni, de néhány éve a Youtube-on is látható. A film megszólaltatja Gholam Abdol Rahimi helyi fotográfust, aki az első időktől kezdve dokumentálta a lengyelek érkezését Pahlaviba. Így emlékszik rájuk:

„Rossz bőrben voltak, soványak, betegek, rongyokban jártak… Egy ács barátom készítette számukra a koporsókat. Vagy ötvenen haltak meg közülük naponta.”

Rahimi képei máig nem hozzáférhetőek. Helyettük Nick Parrinónak a teheráni lengyel menekülttáborban készült, s ma a Library of Congressben őrzött képeivel igyekszünk érzékeltetni a menekültek életét.

„Teherán. Lengyel asszony és unokái az amerikai Vöröskereszt menekülttáborában”

„Teherán. Lengyel menekült gyermek a Vöröskereszt menekülttáborában”

A temető ma is olyan, mint Sinai filmjében, csak a fenyőfák nőttek meg közben szépen, erdő sűrűségűre. A középen álló, lengyel sassal koronázott emlékmű 639 elhunytat említ, katonákat és civileket. A kettőt nem is olyan könnyű elkülöníteni egymástól, mert sok civilt – nőket és gyermekeket – is csak úgy engedtek ki a Szovjetunióból vagy fel a hajóra, ha a lengyel hadsereg felvette őket soraiba.

“Itt nyugszik 639 lengyel, köztük Władysław Anders tábornok keleti hadseregének katonái, valamint civilek, hadifoglyok és a szovjet lágerek volt foglyai, akik 1942-ben a hazájuk felé vezető úton haltak meg. Tisztelet emléküknek.”

A síremlék két oldalán kövezett parcellák sorakoznak, mindegyikben tizennyolc-tizennyolc beton sírkővel, rajtuk az elhunyt neve, születési és halálozási időpontja, katonák esetében rangja. Már akinél ezeket tudni lehet, mert sok a „Nieznany”, akinél csak a halálozás dátuma a biztos. Feltűnő, hogy sok a gyerek. Nyilván azért is, mert könnyebben pusztultak, mint a felnőttek, de azért is, mert aránytalanul sokan voltak a menekültek között. A lengyel anyák, ha már feladták a gyaloglást, legalább gyerekeiket bízták rá azokra, akik még tovább tudtak menni. A túlélő gyermekek számára Krystyna Skwarko nyitott árvaházat Iszfahánban.

Az elhunytak közül egy biztosan zsidó: Naftali Roth, gyógyszerész. A szovjetek által elhurcolt lengyelek között sok zsidó is volt, többeknek közülük sikerült eljutniuk Iránba. Az itteni zsidó segélyszervezetek külön is támogatták őket, árváikat befogadták, s később kijuttatták Izraelbe.


Némelyik elhunyt rokonai a távoli Lahisztánban ma is törődnek hozzátartozójuk sírjával. Stanisław Puć beton sírköve helyett fivére díszes fekete márvány követ állíttatott. Az eredeti betonkocka a sír mögött félredobva látható.

Kilenc óra tájt jövünk ki a temetőből, az út túloldalán most nyitnak a pékségek és a teaházak. Barátságosan kérdezgetnek bennünket, honnan jövünk, ingyen teával, frissen sült kenyérrel kínálnak. Ahogy annak idején a menekült lengyeleket.