Jazz csontokon, avagy az igazi jampecek. Moszkvai szubkultúra az ötvenes évekből

A háborúból hazatérő katonák lemezeket, filmeket, ruhákat is hoztak magukkal. Az évtizedes bezárkózottságban élő oroszok hirtelen szembesültek azzal, hogy milyen színes, izgalmas életet élnek Nyugaton: és tetszett nekik. A hidegháború kezdetével viszont az „amerikai” életmód újból nemkívánatos lett, és azok, akik a hivatalos és félhivatalos tiltások ellenére „rossz” zenét hallgattak, „rossz” táncokat táncoltak, „helytelenül” öltöztek, kemény retorziókra számíthattak.

De voltak olyan bátrak (?), őrültek (?), vagy csak egyszerűen kalandvágyó fiatalok, akik minden tiltás ellenére amerikai módra akartak élni. Persze a moszkvai 50-es években sajátos értelmet nyert az, hogy amerikai életmód. Egy hihetetlen szubkultúra alakult ki. Ráadásul idővel Moszva után Leningrádban, sőt szinte minden nagyobb városban is megjelentek a sztyiljagák. A negyvenes évek végétől egészen a hatvanas évekig kisebb-nagyobb társaságokat alkotva élvezték az életet. Ami így elsőre nem hangzik túl erősnek, csak közben mindez a sztálini terror legsúlyosabb időszakában és a nem túl széles árukínálatáról híres Szovjetunió területén működött.


Miután nem jártak ki külföldre és friss képanyaguk sem nagyon volt, abból képzelték el Amerikát, ami megmaradt a háború utáni készletben. A katonák hazahozott ruháit alakították át, azt a kevés amerikai filmet nézték rogyásig, amit lehetett. A kulcsfilm – elsősorban a zenéje miatt – az 1941-es Sun Valley Serenade volt, ebből lesték le, hogy milyen ruhákat kell hordani. Ebből ered például a szarvasos pulóverek fetisizálása, a filmben felhangzó Chattanooga Choo Choo dal vonata mágikus-szimbolikus jelentőségre tett szert: ez röpítette ki őket a szovjet rögvalóságból a képzelet szuper-Amerikájába. És persze mindenki jazzt hallgatott. Miután igazi lemezhez szinte egyáltalán nem lehetett hozzáférni, a magyar ötvenes évek fiataljai számára is ismert (legalábbis a Nap utcai fiúk című filmben szerepel egy ilyen jelenet, máshol nem láttam nyomát) eljáráshoz folyamodtak: használt röntgenlemezekre másolták a zenét. Ezért is hívták jazz csontokon-nak (джаз на костях) vagy nagyi csontvázá-nak az ilyen lemezeket. A morbid történetről csupán néhány hónapja adott ki gazdagon illusztrált könyvet Stephen Coates X-Ray Audio: The Strange Story of Soviet Music on the Bone címmel.

A rövid dokumentumfilm bevezető dala még nem jazz, hanem a híres odesszai gengszterdal, a Murka, amelyről már korábban írtunk.

Sajátos szlenget alakítottak ki, angol és orosz kifejezések keveredéséből születtek az alapszavak. Egymást csuvak-nak szólították, ami a magas amerikai kultúrának hódoló ember (Человек Уважающий Высокую Американскую Культуру) rövidítése. Éjszaka végigsétáltak a Broadwaynek nevezett főutcán, vagyis Moszkvában az akkori Gorkij utcán, felmentek valakinek a lakására, vagyis hatájára, és ott táncoltak a saját stílusukban. Kidolgoztak háromféle boogie-woogie-t: atom, kanadai és a hármas hamburgi – kár, hogy nem tudom, melyik micsoda, csak azt, hogy a hamburgi volt a lassú.


Nincsen szubkultúra kiszolgáló kereskedők nélkül, és valóban, Moszkvában is megjelentek ezt a sajátos keresletet kiszolgálni képes figurák, az ún. farcovsikok. Jó kapcsolatrendszerrel, nyelvtudással rendelkező és a rendőrségi csapdákon átlátni képes emberek csencseltek nyakkendőkkel (színes sziljotkák), divatos fejfedőkkel, ruházattal, cipőkkel, lemezekkel, hangszerekkel. Mire a hatvanas évek végére értünk, a sztyiljagák helyét átvették a hippik, meg más szubkultúrák, a farcovsikok viszont maradtak, csak profilt váltottak: a szovjet hiánygazdaságban nem volt nehéz Nyugatról behozott termékeket értékesíteni, ahogy ezt a legtöbb magyar ösztöndíjas, kiküldetésben dolgozó, vagy csak szimplán turistáskodó is megtapasztalhatta.

Interjúrészletek egykori sztyiljagákkal és farcovsikokkal

A sztyiljagák a bulizásokon és titkos vásárlásokon túl leginkább a velük szembeni fellépésre szakosodott komszomolistákkal való harccal voltak elfoglalva. Magát a szót, a sztyiljagát is egy állami humorista, a Ludas Matyi orosz megfelelőjének, a Krokogyilnak a szerzője, egy bizonyos Beljajev 1949 márciusában publikált, viccesnek szánt írásában használja először, ezután terjedt el. Ő természetesen egészen negatív értelemben beszél erről a különös alakról, aki nevetséges, ápolatlan, a társasági élet alapvető szabályait sem ismeri, nem csoda, hogy a jóérzésű szovjet fiatalok szánakozva kiröhögik. Saját magukat ennek megfelelően nem is így hívták, hanem sztatnyiknak, vagyis (egyesült) államisnak. Aztán, ahogy az lenni szokott, a gúnynévnek indult szóból lett a szubkultúra identitás igazi leírása, amit mindenki megértett. Az öntudatos komszomolista lány például ezt vághatta egy sztyiljaga arcába: Я не лягу под стилягу! (Szabad fordításban: Egy jampeccel le nem fekszem!)

Szovjet karikatúra: A sztyiljaga a Nyugat ügynöke!

„Ma jazzt játszol, holnap elárulod a hazát!”

Ez az egész történet simán a feledés homályába veszett volna, ha nincs Alekszej Kozlov, aki 2001-ben megírta az önéletrajzát, hogyan lett szaxofonista, hogyan alapította legendás jazzrock zenekarát, az Arsenalt, és mellesleg beleírta a moszkvai sztyiljagák történetét is, mert akkor volt fiatal. Aztán 2008-ban – részben Kozlov történeteire, részben a saját fantáziájára alapozva – Valerij Todorovszkij rendezett egy filmet Sztyiljagák címmel, ami a magyar keresztségben a Jampecek nevet kapta. Noha a film minden egyes részlete valós eseményeken alapul, ugyanakkor egy alapvető csalás miatt nem lehet hiteles dokumentumként nézni: a film zenei világát az orosz rock fénykorából, a 80-as évekből merítette. Hát, lehet, hogy nem hiteles, viszont ettől lett igazán élvezetes, és ettől indult be a mai napig tartó sztyiljaga/jampec-őrület Oroszországban.

November 29-én a Jampecek vetítésével indítjuk el a Wang folyó filmklubját, amelyen Kemény Vagyim mutat be hónapról hónapra egy-egy remek orosz filmet az elmúlt néhány év nálunk jóformán ismeretlen terméséből. További részletek és jelentkezés Facebook-oldalunkon.

Valerij Barykin rajza