Iráni ősz, percről percre

Az eredeti terv az volt, hogy még napkelte előtt a repülőtérre érve azonnal autót bérelünk, elindulunk nyugat felé, s két óra múlva már az Alamut völgyében, az asszaszinok hegyei között ér minket a reggel. Fotósokkal utazni azonban kockázatos dolog. Ennyi kütyü közül kizárt dolog, hogy valami ne maradjon otthon, annak híján pedig értelmét veszti az egész fotótúra. A repülőtérről tehát a város felé vesszük az utat. Teherán gazdag északi része, ahol az efféle holmik kaphatók, sokáig alszik, a boltok későn nyitnak. Azalatt a Tabiʿat, azaz Természet-hídon ütjük el az időt. A világ legnagyobb gyaloghídja annyira vadonatúj, hogy még az útikönyvek sem említik. Huszonéves építész lány díjnyertes terve alapján építették 2014 őszén, Teherán két kedvenc piknik-parkját köti össze, mintegy a város új főtereként. Három szintjét elegáns éttermek és kávézók töltik meg, esténként itt sétál és vacsorázik mindenki, aki számít a tizenhárommilliós városban. Hajnalban még csak egyetlen reggeliző van nyitva, de annak kínálata pompás indítása az egy hetes észak-iráni fotótúrának. A felkelő nap lassan megszínesíti Észak-Teherán felhőkarcolóinak panorámáját, a Damavand csúcsa fölött könnyű felhők szállnak. Irán köszönti vendégeit.


Qazvin után az út élesen északnak fordul, meredeken kanyarog felfelé, az Alborz hegyláncai közé. Két hegygerincen is átkelünk, két völgyre tekintünk le szédítő magasságból. Az aranybarna hegyoldalak hajlataiban apró füstök szállnak, kicsi agyagfalvak kapaszkodnak, nyárfasorok jelzik, ahol felszínre tör a vidék legnagyobb kincse, a víz. Az út menti dombhátakon nyájak legelnek. Ezt az utat valamikor ötvenkét vár szegélyezte, a szeldzsuk hódítók elől 1090-ben ide menekült iszmáiliták várai, amelyek áthatolhatatlan falként védték Alamut iszmáilita birodalmát, s annak közepén imámjuk, a Hegyi Öreg várát. Amikor Freya Stark 1930-ban minden nyugati utazó közül elsőként végigjárta ezt az utat, még mindegyik vár nyomát megtalálta. Ma sem nehéz odaképzelni a meredek hegycsúcsokra és éles hegygerincekre a hágókat és a völgyeket ellenőrző erődítményeket, amelyek fokozatos bevétele több mint húsz évbe telt a mongol hadseregnek.

Alkonyatkor érünk Gazorkhan faluba, Alamut várának tövébe. A falu főterén, a fából épült mecsetben Hosszein imámot siratják gyönyörű rubato dallamokkal. Tegnap kezdődött moharram gyászhónapja, amelynek tizedik napján, Ashura estéjén a síita imámot és háza népét Kerbalánál lemészárolták az elvetemült szunnita kalifa zsoldosai: a siratás, a gyászünnep és a megemlékezések, ahogy tavaly ilyenkor is, végig fogják kísérni egész iráni utunkat. A mecset előtt férfiak beszélgetnek. Odalépek hozzájuk, egymás egészsége felől érdeklődünk, a sok ezer éves perzsa etikett által gömbölyűvé csiszolt kavicsokat cserélünk, amely nem engedi, hogy akár én elhamarkodottan a tárgyra térjek, akár ők azonnal utat engedjenek kíváncsiságuknak. Szállást kérdezek, Rusuli agát ajánlják, akinek van egy üres tisztaszobája. Elkísérnek. A házigazda teával, friss dióval fogad. A fából épült, hagyományos tornácos ház egy utcányira áll a mecsettől, tisztán, áthatóan halljuk az éjszakába nyúló gyászszertartást, s aztán majd a napkelte előtti első imát.


Alamut várát és asszaszinjait Marco Polo tette brenddé Európában. A korabeli iszlám legendákból átvett elbeszélése szerint Hasszan-e Szabbah, „a Hegyi Öreg”, a nizari iszmáiliták vezetője innen, az Alborz hegyei között rejtőző megközelíthetetlen várából jóformán hadsereg nélkül, pusztán fidaʿinnak, „áldozat”-nak nevezett öngyilkos merénylői révén befolyásolta a Közel-Kelet politikáját, gyilkoltatott meg vagy kényszerített megalázkodni kalifákat, szultánokat és keresztes vezetőket, múlhatatlan dicsőségű példával szolgálva a mai iszlám öngyilkos merénylők számára, akik az általa alkotott eufemizmussal ugyancsak fedayeennek nevezik magukat. A legenda szerint a kiszemelt fiatalembereket vacsorán látta vendégül, majd hasissal elbódította – innen a szekta hashashin, asszaszin neve –, s a vár mellett felépített titkos paradicsomkertbe vitette át őket, ahol a szolgálattevő hurik és a sosem tapasztalt gyönyörűségek egyaránt meggyőzték őket róla, hogy a Hegyi Öreg jóvoltából valóban a Paradicsomba kerültek. Amikor aztán a nap végén az újabb bódulat után ismét a vacsoraasztalnál találták magukat, örömmel esküdtek hűséget a Hegyi Öregnek, s lelkesen vállalták érte a halált is, mert tudták, hogy cserébe ismét, s immár végérvényesen a Paradicsomba juttatja őket.

Alamut ma már nem megközelíthetetlen. Freya Starknak, aki 1930-ban először eredt az asszaszin legendák nyomába, hónapokba telt, míg Qazvinból eljutott az Alamut völgyébe, s itt újabb hetekbe, míg a helyiek útmutatása nyomán lokalizálta az egykori várat. Feljutni oda azonban csak egy év múlva, megfelelő felszereléssel visszatérve tudott. Azóta a két meredek hegyláncon átvezető utat leaszfaltozták, a vár alatti szirt oldalába sok száz lépcsőfokot építettek. A helyiek már azonnal megmutatják, melyik ösvény indul a falu végétől a vár felé, s az öreg pásztor azt is, honnan nyílik rá a mezőről a legszebb kilátás. A vár falai romosak, de helyreállíthatóak, s az „Alamutért Alapítvány” már el is kezdte legalább a felállványozását. Odaföntről csodálatos kilátás nyílik az Alamut hegyektől körbezárt völgyére, amely világosan szemlélteti, miért volt megközelíthetetlen a vár évszázadokon át. A paradicsomkertet ma már nem látni, de emlékét őrzik a zöld nyárfaligetek a völgyet behálózó csatornák mentén, amelyeket még a Hegyi Öreg építtetett a vidék felvirágoztatására és katonái ellátására. Lefelé jövet egy szlovén idegenvezetővel találkozunk, aki ugyan a sivatagba igyekszik szlovén kuncsaftjával, de mindenképpen útba akarták ejteni a várat. „Tudja, a mi szlovén kultúránkban Alamutnak különleges jelentősége van”, mondja. „A Vladimir Bartol-regény miatt?”, kérdezem, az 1938-as szlovén kultuszkönyvre utalva. Kezet nyújt. „Hogy ezt egy nem-szlovéntől hallom, az legalább akkora csoda, mint hogy itt lehetek Alamutban.”

Diktatúrák nem maradhatnak fenn kampányok nélkül, amelyek újra meg úja összezárják a nép sorait a közös értékek jegyében vagy a közös ellenség ellenében. Az új iráni kampány jelszava a zakat avagy sadaghe, a jótékony célra tett adomány. A zakat egyike a szunnita iszlám „öt oszlopának” és a síita iszlám „tíz parancsolatának”, ama alapvető vallásos aktusoknak, amelyet minden muszlimnak gyakorolnia kell. Úgy tűnik, az iráni polgárok ezt nem eléggé gyakorolják, legalábbis a kormányzat megítélése szerint, mert az utóbbi hónapokban óriásplakátok jelentek meg végig az utak mentén, amerre csak járunk Gilanban, ilyenfajta szöveggel: „Tudta? A zakat és a sadaghe minden muszlim kötelessége”. Az óriásplakátokon a feliratot többnyire nyolcszög keretezi, mintegy óriási stoptáblaként állítva meg a polgárt. Egyszersmind országszerte nyolcszögű perselyek százezreit helyezték ki, hogy a muszlim megerőltetés nélkül gyakorolhassa újonnan felismert kötelességét. Az utcákon és a buszmegállókban, a boltokban a pulton, és az autópályán a fizetős kapu mellett annyi persely sorakozik, hogy azok árából már komoly jótékonysági alapot lehetne létrehozni. De a legkülönösebb az, hogy a persely magánházakban is felbukkan. A gilani falvakban, ahol csak szállást kérünk éjszakára, mindenütt ott van, a tornác oszlopára vagy a ház falára erősítve, a zakatoló doboz. A dobozokat havonta ürítik, s így Kubatov-listaként kimutatható, ki mennyire tesz eleget a kampány elvárásának. „És mire költik az összegyűjtött pénzt?” kérdezem vendéglátóimat. „Azt senki sem tudja.”

Az Encyclopaedia Iranica „rizs” címszava szerint Irán két tengerparti „zöld tartománya”, Gilan és Mazandaran szolgáltatja az ország rizstermelésének 85%-át, a nyárson sült húsok elmaradhatatlan körítése, a chelo, azaz sáfrányos rizs alapanyagát. A rizs elárasztására szolgáló teraszok finom rajzolata kínai hangulattal hálózza be folyóvölgyeket és tengerparti síkságokat. Október elejére a rizsföldeket már lecsapolták és kiszárították, s megkezdődött a rizs aratása. Az egész vidéket hajnaltól késő estig kitartó zúgás járja át, mint a csapdába került cserebogár zümmögése: a cséplőgépek brummogása. Megállunk a folyó fölött, fényképezzük a teraszok szintvonalai által kirajzolt hegy- és vízrajzot. Az alig egy hektárnyi birtokon arató gazda udvarias gesztussal invitál, jöjjünk le, onnan sokkal jobban látszanak a hegyek. A rizst sarlóval aratják, a sah korából származó cséplőgépet dízeles kapa motorja hajtja, a kicsépelt rizsszalmát szamárháton szállítják a hegyoldalban kapaszkodó faluba. A falu elején teherautó áll, körötte nagy tömeg: megérkezett a heti gázpalack-szállítmány. Öregasszonyok, öregemberek a hátukon cipelik fel a gázpalackokat a meredek utcákon: a munkára fogható kezek és a teherhordó állatok most mással vannak elfoglalva odalent a völgyben.

Az Alamut völgyében felfelé haladva az utolsó lakott hely Garmarud. A falu után egészen a közelmúltig sziklák zárták el az utat, amely most meredeken emelkedik fölfelé, át az Alborz gerincén, el egészen a tengerig. Senki nem tudja, meddig járható. Vajon meddig jutunk el rajta? Tovább: Alamuttól a tengerig.


A tengerparti út vékony sávját hatalmas, méregzöld hegyek szegélyezik. Csúcsaikat súlyos felhők borítják, völgyeikből lépten-nyomon patakok futnak le a tengerbe. Mintha az Irán számára előírt eső teljes mennyisége itt, az Alborz északi oldalán csapódna le, úgyhogy a belső vidéknek az Alborz déli lejtőitől a Perzsa-öbölig már alig jut valami.

Odafenn a hegyoldalban kis kupola emelkedik ki a fák közül. Felkanyarodunk az útról, hogy közelebbről megnézzük. Divshal falujának egyik része a völgyben fekszik, a patak mentén, a másik fent a hegyoldalban. Utóbbiban áll a mecset, terét szépen fellobogózták Ashura ünnepére. Ahogy megállunk, a boltajtókban sorra tűnnek fel a helyiek, szótlanul figyelik az idegeneket, amilyenek talán még sosem jártak ebben a faluban. Ahogy elhaladunk előttük és köszönünk nekik, megelevenednek, teával, frissen sült kenyérrel kínálnak.

Az út mentén még nagyrészt favázas, tornácos-erkélyes hagyományos gilani házak állnak. A faluból kijutva kis dombon pirkhâne, szent ember sírja emelkedik, ennek kupoláját láttuk odalentről. Körötte kötélen színes ashurai zászlók lobognak, mintha tibeti templom volna. A bejárat melletti zászlón az ashurai hős, Abolfazl lovas figurája.

Az út a hegyek közé vezet tovább, de egyáltalán nem néptelen. Újra meg újra emberek tűnnek fel rajta, motorosok, olykor három-négy utassal, lovasok, szamárháton terhet fuvarozók. Micsoda népsűrűség lehet odabent a hegyek között? A kanyarhoz érve, s onnan a völgybe letekintve megértjük az okát. A fák alját végig a hegyoldalban egyetlen fajta aljnövényzet borítja: teacserje, szép szabályos sorokban ültetve. Az Alborz északi, gilani oldala, végig a Kaspi-tenger mentén, egyetlen hatalmas teaültetvény. Az indiai perzsa konzult, Kashef-ol-Saltanét, aki 1900 körül meghonosította a teát Gilanban, ma síita szentként tisztelik, lahijani mauzóleumát zarándokok látogatják az egész tartományból.

A lahijani Chahar Padeshahan, azaz Négy Király mecset kapuja igazi öregembercsapda. Alacsony lábazatán kényelmes ülés esik, s innen egyaránt jól szemmel tartható az útkereszteződés, a szemközti bazár és a nagymecset forgalma. Az öregemberek most minket figyelnek, ahogy belépünk a Négy Király udvarára. A négy király a régi Gilan négy nagy embere volt, kettő közülük a Kiaei dinasztia uralkodója. Az Alborz láncai Gilant mindig megóvták a déli hódítóktól, az arabok sem tudtak betörni ide, s a gilaniak büszkék rá, hogy az arab befolyástól mentes, tiszta régi perzsa nyelvet beszélnek, nem úgy, mint a hegyektől délre fekvő Perzsiában. A tartomány ilyenformán független királyság volt mindaddig, amíg a Kiaei-udvarban nevelkedő Szafi sejk fiai 1501-ben újra nem egyesítették a széttagolt Perzsia valamennyi tartományát. A mecset falát színes mintás csempe borítja, a bejárat mellett két Qajar-kori, úgynevezett „kávéházi stílusú” freskó ábrázolja a kerbalai csata két hősét, Husszein imámot és öccsét, Abolfazlt. Lahijan már régen nem királyi főváros, de a Négy Király hatalmas Husszein-képe egész Iránt meghódította. Gigantikus változatait ezekben a napokban, Ashura idején Irán-szerte kifüggesztik a tereken, Kashantól Nainon át a Perzsa-öbölig.

A keleti mészárszék esztétikája egyszerű: a frissen vágott hús nagyszerűségét teszi közszemlére, már-már zavarbaejtő nyíltsággal. A Kaukázustól Pakisztánig a húsboltok kirakatában, vagy még inkább előttük, cégérként felfüggesztve, egész birkák, kecskék frissen nyúzott testei kelletik magukat, minden egyéb magyarázatot fölöslegessé téve. A hentes, ahogy látja, hogy a kirakatot fényképezem, ízléses csendélettel, a jószág legfinomabb részeit, fejét, farkát, csülkeit bádogtálban elrendezett natura mortával dobja fel a látványt. Csücsörít hozzá, kezével mutatja, mennyire isteni az étel.

Az európai ember a romantikától örökölte a természethez való viszonyát, ahogyan azt Caspar David Friedrich megfestette. A természet a fenséges evilági megjelenése, s az ember fáradságos út megtétele árán – per aspera ad astra – szembesül vele és egyszersmind önmagával. Az európai ember megmássza a Mont Ventoux-t, hogy csúcsán elmerengjen a természet nagyságáról és önnön kicsinységéről, vagy a romantika programjának egyéb toposzairól. A perzsák kimaradtak a romantikus fejlődésből. Számukra a természet a kellemes időtöltés helye. A perzsa esetleg megmássza a Damavandot, mert sportember, és imád hegyet mászni, de főleg azért, hogy a csúcsán tüzet rakjon és kebabot süssön rajta. Vagy még inkább lent marad a Damavand völgyében, szőnyeget terít le a patak partján, és előveszi a piknikes kosarat, mert ezt tartja a természet legcélszerűbb használati módjának.

Ha az iszmáiliták által a 12. században épített Rudkhan vára hatalmas falaival és negyvenkét ép tornyával Európában állna, keskeny, magányos túraösvény vezetne fel hozzá előkészítésül a fenségessel való találkozáshoz. De mert Rudkhan vára Gilanban áll, a hegy lábától a vár kapujáig vezető széles utat teázók szegélyezik, legalább száz darab. Csütörtök délután, azaz az iszlám szombaton tömegek lepik el a hegy lábát, és megindulnak felfelé, de nem sokáig jutnak. A többség valamelyik patakparti teázóban vérzik el, vagy egy füstös kebab-sütöde előtt nomád szőnyeggel leterített takht, négyszemélyes ebédelő-trónus állja el az útját. A kevesek, akik két-három teázó érintésével felérnek a várba, ott, az ódon falakkal szelfizve fogyasztják el az útközben vásárolt pisztáciát és édességeket.

A geg-szobrok, mint parlagfű a tarlón, gyorsan elszaporodnak mindenütt, ahol egy plebejus hatalomátvétel kiirtotta a korábbi magasabb kultúrát. Így történt ez a volt szocialista országokban, és így van Iránban is. Ezeket a szobrokat a népi alkotó önbizalma és naivitása, s az állami vagy párt-mecénás műveletlensége és kispolgári ízlése közösen hozza létre. Mint a gilani Fumanban, ahol a nagy körforgalom egyik oldalán gilani vadászok életképe, a másikon a hazáért elesett mártír katona szobra látható. Testét népfelkelő barátja fogja fel, gondosan rápingált vére tulipánok kelyhébe csorog, s onnan le a földre, hogy mint Siavush véréből, a szabadság sarjadjon ki belőle. Mellette az iraki háborúban elesett két fiatal helyi mártír fényképe, mögötte az iskola kerítésének ceruzás-könyves dekorációja adja meg a tér vizuális alaphangját, a sarokban szerényen egy zakatoló doboz is befigyel.

Este van, szállást keresünk, de Fuman nem idegenforgalmáról híres, ha egyáltalán valamiről. Az egyetlen szállodát a városon kívül jelzi a térkép, valahol a masulei út mentén. Kertek alatt, földutakon kanyargunk, aztán egyszer csak begördülünk a szálló elé. Zöld neonfelirat hirdeti büszkén, hogy a hely ötcsillagos. Először háromszáz euróért kínálnak egy négyszemélyes szobát, de amikor lemondóan kifordulnék, a recepcióra lehívott igazgató utánam szól, hogy feléért is odaadja. Ha nem akarunk még akár órákat bolyongani, nincs más választásunk, elfogadjuk. Minthogy a szobában dupla ágyak vannak, pótágyakat tesznek be szép sorban, úgy néz ki, mint egy kórházi terem. Az öt csillag szép sorban fakul: a wifi nem működik, a légkondicionáló távirányítójában kifogyott az elem, a vécé pottyantós, az ablakokat nem lehet kinyitni, kilincsük a kezünkben marad. Úgy tűnik, az egész hodályban nincs más rajtunk kívül. Hajnalban kinézünk az ablakon: a szálloda egész hatalmas előkertje egyetlen teaföld. Lemegyünk a hallba: a recepciósok a hall foteljeiben elterülve alszanak. Bocsánatkérően dobják le magukról a pokrócot, húznak nadrágot, állnak munkába. Szürkületben hagyjuk magunk mögött a szállót. Nem merünk visszanézni, hátha nincs mögöttünk semmi, hátha csak a káprázat játszott velünk.

A kép csak illusztráció, a lahijani nagymecset lábmosóját ábrázolja

Délután érünk Masulébe. Mindjárt szállást keresünk, ott akarjuk tölteni az estét, hajnalban is körül akarunk nézni a faluban, turisták nélkül, hátha olyannak láthatjuk még, amilyen negyven évvel ezelőtt volt, Ahmad Kavousian képein. Nem látjuk már olyannak, de így sem rossz. Tovább: Masule, 2016.


Befejező rész: Az asszaszinok hegyein át