Pásztor az Alamut alatt

Alamut vára szinte megközelítheteten sziklán emelkedik. A szikla mellett lefutó patak medrében igyekszünk felkapaszkodni hozzá. Kel fel a nap, felragyogtatja a nyárfákat a patak partján, s a nyárfákon túl a kopár hegyoldalakat. A falu végén, a kaptároktól visszatekintve látjuk, hogy kis csoport kanyarodik felfelé az úton. Pásztorok mennek a hegyekbe felváltani társukat, és egy öreg házaspár tereli ki hat birkáját a vár fölötti legelőre. Bevárjuk őket. Az öreg a fehér szamáron méltóságteljesen viszonozza köszöntésünket. „Ilyen korán?” kérdezi. „A faluban aludtak? Kinél? Áhá, Ruszuli agánál”, helyez el minket az értelmezhető világ koordinátahálójában. „Nem lesz nagyon hideg?” kérdezi, egyszálingemre mutatva. „Mire felérek, még ezt is levetném”, mondom. „Nem megyek én olyan magasra, mint maguk.” Egy darabig együtt haladunk. Ahol az út elágazik, int, hogy kövessük. „Ne egyenesen menjenek fel, kerüljenek velünk erre a mező felé, innen sokkal szebben látszik a vár.” Velük tartunk. Az újabb útelágazásnál hosszan nézünk utánuk, míg el nem tűnnek a hegy hajlatában.