A Wang folyó versei: Az utolsó annexió

Hauszmann Alajos a historizmus egyik legjelentősebb magyar képviselője, Budapest-szerte számos épület fűződik a nevéhez. Ilyen a Döbrentei utca 8. alatt álló bérpalota is, amelynek megépítésével első megrendelői egyike és régi barátja, Kégl György (1822–1908) politikus – szegről-végről Kégl Sándor, a macskabarát iranista rokona – bízta meg az addigra már befutott építészt. A megbízásban valószínűleg közrejátszott egy korábbi, kis híján végzetes baleset is: egy kacsavadászat alkalmával Kégl ugyanis kilőtte az akkor még pályája elején járó Hauszmann metszőfogát. Az efölött érzett lelkiismeretfurdalásának is köszönhető, hogy Kégl haláláig kitüntetett figyelemmel volt iránta, ahogyan azt Hauszmann is említi naplójában.

A ház az idei Budapest100 keretében április 22-23. között nyitva állt a látogatók számára is. Az egykori lakók történeteit az itt élő Saly Noémi gyűjtötte össze. Ő maga így ír a házról Példabeszédek című könyvében (2015), a családi történet-füzér egyik szemeként:

„Anyám 1947-ben költözött a Döbrentei utcába. Két évvel voltak az ostrom után, a lakás három szobájából kettő fölé csak a csillagos vagy viharfelhős ég borult, mikor hogy, és a konyhának nem volt fala. Ja, a fürdőszoba fölött sem volt tető, már második éve zavartalanul hullott eső és hó a vaskos födémgerendákra. [...] Így lép be hát a napsugárban fürdő romhalmazba, üszkös gerendákon át ki az erkélyre. Kék a Duna, ezért úgy dönt: marad.”

Néhány házzal arrébb: a Döbrentei u. 16. az Attila út felől nézve, 1945; forrás: Ungváry Krisztián / Fortepan

Sokan megfordultak a házban az építéstől az 1950-es államosításig eltelt időben. Az egyik első lakó Abele Rezső volt fiumei kormányzó, aki 1897-es leváltását követően költözött Budapestre és itt élt 1923-ban bekövetkezett haláláig. Az Adriát felcserélte ugyan a Dunával, de a brand maradt: a fiumei kormányzói palotát éppúgy Hauszmann építtette, mint a Döbrentei utcai házat. Később, az 1920-as évek első felében itt talált új otthonra a monarchista orosz emigráció számos prominens alakja is. Pjotr Glazenap, Sztavropol korábbi katonai kormányzója vezetésével 1921-től itt működött a Fehér Légió adminisztrációs központja, amely a magyarországi orosz hadifoglyokból és az egykori osztrák-magyar hadsereg antibolsevista tisztjeiből kívánt hadsereget toborozni a Szovjetunió ellen. Ugyan Glazenap 1923-ban Münchenbe távozott, de a házban maradt az 1919-től itt élő Vlagyimir Malama egykori cári testőrezredes és családja. Lakásuk heti rendszerességgel politikai szalonnak adott otthont, amelynek célja az antanthatalmak helyi képviselőinek meggyőzése volt az oroszországi monarchia visszaállításának szükségességéről. A klub rendszeres látogatója volt a Malamával jó viszonyt ápoló Horthy Miklós is. Az orosz emigrációs szervezkedést ugyan 1925-ben külügyminiszteri utasításra felszámolták, a Malama-család azonban maradt a Döbrentei utcában. Felesége, Anna Szamojlova még férje 1935-ös nizzai halála után is Budapesten maradt. 1950-ben hunyt el, állítólag a szovjet katonáktól 1945-ben elkapott betegség következtében.

És élete vége felé, 1939-től itt lakott Medve Zoltán (1868–1943) Krassó-Szörény vármegye nyugalmazott főispánja is, aki főispáni pályafutásának betetőzéseként végrehajtotta a békeidők utolsó területgyarapítását: 1913. május 12-én annektálta Ada Kale szigetét.

Ugyan a belügyminiszteri utasítás teljes titoktartást írt elő, az eseménynek gyorsan híre ment. A Népszava így számolt be róla három nappal később, május 15-én, a Keleti Értesítő tudósítását átvéve:

„Az Orsova közelében fekvő Adakaleh nevü török szigetet Medve Zoltán dr. krassószörénymegyei főispán pünkösd hétfőjén, május 12-én a magyar kormány meghagyásából annektálta és azonnal birtokba is vette.
Orsováról jelentik, hétfőn délben 12 órakor Medve Zoltán főispán, Issekutz Aurél alispán és Podhraczky orsovai főszolgabíró egy csendőrtiszt és négy csendőr kíséretében megjelentek Adakaleh-szigetén és azonnal a kormányzói épületbe mentek, ahol a sziget kormányzója, Sherif Eddin bej fogadta őket.
A főispán fölmutatta a magyar kormány határozatát, amelynek magyar szövegét fölolvasta. A kormány e határozatában utasítja a főispánt, hogy Adakaleh-szigetét őfelsége a király nevében annektálja és azonnal birtokba vegye.
A főispán azután az alispánhoz és a főszolgabíróhoz fordulva, magyar nyelvű beszédben röviden vázolta az esemény jelentőségét és szivükre kötötte, hogy működésükben szigorúan ügyeljenek arra, hogy a sziget lakosságának eddigi szokásait, különösen vallásuk gyakorlatát tiszteletben tartsák és működésükkel igyekezzenek mielőbb elérni azt, hogy a lakosok minél előbb egyenjogú polgároknak érezzék magukat a haza többi fiaival. Végül fölszólította a főszolgabírót, hogy a szigetet mint Krassószörény megyéhez tartozó területet mint közigazgatási hatóság vegye át.
Az annexió megtörténtéről azután jegyzőkönyvet vettek föL Sheriff Eddin bej kormányzó kijelentette, hogy az annexiót tudomásul nem veheti, mert a török kormány részéről semmiféle utasítást nem kapott. Kénytelen tehát a jegyzőkönyv aláírását megtagadni és a sziget elfoglalása ellen tiltakozni. Medve Zoltán főispán utalt a magyar kormány határozatára és kijelentette, hogy a kormányzó tiltakozását figyelembe nem veheti. A főispán azonban kijelentette, hogy nincs kifogása az ellen, ha a kormányzó továbbra is a szigeten marad, amig kormányától részletes utasításokat nem kap. Erre a főispán meghagyta a csendőröknek, hogy az annektálás megtörténtének jeléül a csendőrök a szigeten maradjanak és ott a rend és csend föntartásáról gondoskodjanak, a főispán és kísérete ezzel eltávoztak a szigetről.
Egy ujabb orsovai távirat szerint Sheriff Eddin bej kedden este a szigetről elutazott, azonban senki sem tudja, hogy hova. Környezetében csak annyi hirlik, hogy a török kormány a sziget annektálása ellen a legerélyesébben tiltakozni fog a hatalmaknál.”

A külsőségek ellenére formális bekebelezésről volt csupán szó, egy több évtizede húzódó területi vita újabb epizódjáról. Ada Kale ugyanis már korábban is magyar fennhatóság alá tartozott. A Monarchia, kihasználva az orosz-török háborút előzetesen lezáró San Stefanó-i béke nyújtotta kiskaput, majdhogynem napra pontosan harmincöt évvel korábban, 1878 május 25-én foglalta el az al-dunai szigetet. A március 3-án megkötött egyezmény ugyanis a birtoklásáról nem rendelkezett, csak Ada Kale kiürítését és az ottani erőd lerombolását írta elő. A törököknek tehát mindenképpen le kellett volna mondaniuk a területről, aminek hovatartozása nem volt érdektelen a dunai birodalom számára: ellenkező esetben valamelyik szomszédos vetélytárs, Szerbia vagy Románia tehette volna rá a kezét a kereskedelmi és harcászati szempontból stratégiai helyen fekvő szigetre. Március-április folyamán a már addig is éberen figyelő osztrák-magyar diplomácia mozgásba lendült és hosszas egyeztetések után május 21-én – az oroszok hallgatólagos beleegyezésével – végül az osztrák-magyar és a török kormány képviselői megállapodtak Ada Kale ideiglenes osztrák-magyar megszállásáról, későbbre halasztva a végleges szabályozást.

Az ideiglenes megszállás negyven évig tartott. A felemás helyzet – osztrák-magyar katonai jelenlét mellett török polgári közigazgatás – rendezésének igénye magyar részről időről időre napirenden volt ugyan, de előrelépés az 1913-as annektálásig nem történt. Az annexióra egy, az 1878-as megszálláshoz nagyon hasonló politikai helyzetben került sor: a lépéssel a Monarchia elejét akarta venni, hogy az újabb egyezkedések – az első Balkán-háborút lezáró londoni tárgyalások – során valamelyik balkáni állam igényt tarthasson a szigetre. A magyar polgári közigazgatásba való betagolás azonban megmaradt névlegesnek, bár ez elsősorban nem Sherifeddin müdir tiltakozásának volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy az osztrák-magyar vezetés sem 1913-ban, sem később, a háború éveiben nem akarta beárnyékolni a Portával fennálló jószomszédi, majd szövetségesi viszonyt a sziget miatt. A lex Ada Kale végül sosem született meg, az „Ada Kale-kérdést” a két szerződő fél, az Osztrák-Magyar Monarchia, majd az Oszmán Birodalom felbomlása oldotta meg: az 1920-as sèvres-i, majd az 1923-as lausanne-i egyezmény a szigetet Romániának ítélte.

A negyven évnyi magyar uralom azonban nem múlt el nyomtalanul. Az okkupáció éveiben a sziget stratégiai jelentősége ugyan csökkent (csak a világháború alatt vált ismét jelentőssé, tudósított innen Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter” is), fekvése mellett a szomszédos Orsovának és a közeli Herkulesfürdőnek is köszönhetően a sziget hamar kedvelt turistacélponttá vált, amint arról a korabeli újsághirdetések és az innen küldött képeslapok is tanúskodnak. De a sziget nem csak a turistákat vonzotta: Kúnos Ignác turkológus többször járt a szigeten, a gyűjtésben segítségére volt az a Mehmed Fehmi tanító és kereskedő, 1913 után az annexióellenes mozgalom vezére, aki a képeslapok tanúsága szerint nyomdát is működtetett és akit 1914-ben a szigetlakók a konstantinápolyi választókerület ada kaléi küldöttjének választottak. Kúnos itteni útjairól előadásokat tartott és cikkeket írt, gyűjtésének anyagát pedig önálló kötetekben tette közzé: a népdalokat 1906-ban, a népmeséket előbb 1907-ben németül két kötetben, majd 1923-ban magyarul is. Ezzel gyakorlatilag megmentette a sziget néprajzának és az itt beszélt archaizáló török nyelvjárásnak egy szeletét, közel hetven évvel annak elsüllyesztése előtt. Kúnos valószínűleg a magyar okkupáció nélkül is eljutott volna a szigetre, de a ruméliai török világ fokozatos eltűnése mellett Ada Kale korabeli magyarországi népszerűsége is közrejátszhatott abban, hogy érdeklődése a sziget felé fordult. Ha így nézzük, az évtizedes osztrák-magyar törekvések talán nem voltak egészen hiábavalóak.

Ada-Kaleh szigetéről az első összefoglaló blogbejegyzés a Falanszteren jelent meg. A szigetről a Dunai Szigetek tesz közzé rendszeresen információgazdag bejegyzéseket, sok kevéssé ismert adattal és képpel. 2011-ben Bukarestben nagy kiállítást is rendeztek róla, amelynek katalógusáról, Marian Țuțui Ada-Kaleh sau Orientul scufundat (Ada-Kaleh, avagy az elsüllyedt Kelet) c. kötetéről hamarosan beszámolunk.