Medve Zoltán, Krassó-Szörény vármegye főispánja nem az első medve volt, aki Ada Kale szigetén járt. Ha leszámítjuk is a középkori magyar és oláh medvetáncoltatókat, akiknek jószágai nem a maguk jószántából léptek fel a sziget piacterén, nem feledkezhetünk el ama Maczkó Úrról, aki csupán medveorrhosszal előzte meg kollégáját. Hogy megelőzte, az kétségtelen, hiszen Medve úr 1913. május 12-én járt a szigeten ország dolgában, a Maczkó Úr ada kaléi vizitjéről szóló könyvet pedig ekkor már országszerte nagy sikerrel árulták Sebők Zsigmond megfogalmazásában.Az 1913-ban megjelent Dörmögő Dömötör utazása hegyen, völgyön és a nagy ládával című könyv a máramarosi Maczkó Úr – „huszti erdő, harmadik völgy, második patak, negyedik szikla, hatodik barlang; nincs messze oda a farkasok pihenője, akármelyik szívesen útbaigazítja” – 1893 óta tartó nagy-magyarországi utazásainak befejező kötete volt, épp időben. Budapestre, a Tátrába és le az al-dunai Vaskapuhoz kalauzolta el népes olvasóközönségét, a gyerekeket, akiknek nagy része innen, és már csak innen ismerhette meg Magyarország e legszebb vidékeit.
Dörmögő tekintetes úr és két kis bocsa, Zebike és Pimpi a vaskapui utazás során ejtették útba Ada Kale szigetét. Becsületökre legyen mondva, ők a sziget annexióját nem halászták el magasabb hivatalbéli rokonuk orra elől, hanem megelégedtek csupán némi kaviár, kávé és dohány Máramaroshoz csatolásával. Kész szerencse, hiszen micsoda nemzetközi bonyodalmat okozott volna hét évvel később egy csehszlovák, majd szovjet fennhatóságú sziget a Románia és Szerbia közötti Al-Dunán!
A vizit során felmerült egyetlen bonyodalom megmaradt bel-máramarosinak, amennyiben Hörpentő János bátya, Maczkó Úr atyafia és rossz szelleme hívatlanul is részt vett az úton, hol Dörmögő úr ládájában utazva, hol pedig, mint Ada Kale szigetén, helybéli töröknek, Herpendzsi Musztafának öltözve, aki folyton eleszi-elissza a tekintetes úr és bocsai elől, ahol és amit csak lehet.
A rövid látogatás során a kis olvasók csak a legfontosabb toposzokat ismerik meg Ada Kaléról. Hogy csónakon lehet idejutni Orsováról. Hogy Kossuth Lajos is innen indult törökországi száműzetésbe. Hogy itt már a Kelettel találkozik az ember, a bazárral, a hidzsábot viselő nőkkel, a kávéval és az igazi törökmézzel. Dörmögő úr nem volt egy Kúnos Ignác. De egy kisiskolásnak ennyi is elég volt, hogy felkeltse a kíváncsiságát, hogy ha majd felnő, maga is elinduljon meglátni ezt a csodás Keletet, ahogy Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Stein Aurél, és sokan mások tették.
„Orsova csinos város, valami ötezer lakossal. Ha kiállasz az emeletes és földszintes házakkal szegélyzett Duna–partjára, egyszerre három országba kukkanthatsz: szemben van Szerbország, balra Oláhország, a Dunán pedig egy kis sziget zöldelik feléd: Ada Kaleh. Ez meg Törökországhoz tartozik. […]
Mikor a társaság jóllakott, Dörmögő úr ezt kérdezte:
– Hát most mit csináljunk estig?
– Dzserünk, effendim, Ada Kaleh, – szólt közbe Musztafa, a Herpendsi. – Ott kapsz finum terek dohán, finum terek kávé.
– Terek duhán? Terek kávé? – kérdezte vigan a tekintetes úr. – Nadzson jól van, Herpendzsi Musztafa barátom, szeretem a török dohányt, török kávét, török csibukot, török divánt, török kényelmet… Hehehe, a mackók nagyon jó törökök! Dzserünk hát Ada Kaléba!
Közel volt a csónakok kikötője és egy öreg török révész csónakján hamarosan átszállította őket Ada Kalé szigetére. Hallgatag ember volt a török – Herpendzsi–Hörpentő Musztafa–János szerencséjére, mert nem tudom, hogyan felelgetett volna a török kérdéseire? – Egyszer szólalt csak meg a török hajós. Amint Orsova alá ért a csónak, egy patakot láttak, mely a Dunába ömlött; ez volt a Cserna, meg egy hegyet, mely a Duna tükrében bámulgatta magát. Ennek neve Alion–hegy. Az öreg török odamutatott a hegy tövébe, oda, ahol a Cserna torkollik a folyamba s így szólt jó magyar nyelven, bár törökös kiejtéssel.
– Ott csókolta meg Madzsarország földjét Kossuth Lajos, mikor örökre elbúcsúzott tőle!…”
„Ada Kálé, vagyis magyarul Új–Orsova, két kilométer hosszú sziget. Nagy részét egy vár foglalja el és abban vannak az utcái, lakóházai és boltjai. Csupa török lakik benne, csak a katonaság magyar, mert bár a sziget Törökországhoz tartozik, amióta Szerbország kivívta függetlenségét, oly meszire szakadt az anyaországtól, mint a ruháról leszakadt gomb. Most hát a védelmét Magyarország vállalta el.
Érdekes kis hely ez. Amint Dörmögő úr átlépett a várkapun, a szája is tátva maradt bámulatában; itt egészen másforma világot talált, mint amilyent eddig látott utazásaiban. Itt a férfiaknak nem kalap, hanem turbán vagy fez volt a fejükön, az asszonyok fején pedig hosszú kámzsa, mely az egész arcukat elfödte, csak a szemük számára volt rajta két lyuk. Olyanok voltak, mint a maskarák. A kereskedők nem üvegajtós boltokban árultak, hanem nyilt bazárban, melynek sátorszerű függönye alatt guggoltak puha, keleti szőnyegen. Ott árultak mindenféle édességet, csecsebecsét, szép keleti szőnyeget. Igazi török világ volt ez.
Dörmögő úr mindjárt megragadt egy édességes bolt előtt, akár egy nagy dongó a cukron, a két bocs pedig mint két kisebbfajta légy a baracklekváron. Úgy habzsolták, szopták, nyelték, rágták, szürcsölték a cukrot, datolyát, dulcsászát, török mézet, hogy a komoly török is elmosolyodott.
– No, ilyen csámcsogást akkor sem hallottam, – gondolta, – mikor a budapesti diákok jártak Ada Kálén és látogattak az édességes bazárba!
Hanem mikor a fizetségre került a sor, sehogy sem értette meg egymást Dörmögő meg a török.
– Hol az a Herpendzsi Musztafa? – fakadt ki Dörmögő úr. – Hadd beszélne törökül ezzel a törökkel. No, nézd, hát most semerre sincs!
Herpendzsi–Hörpentő úrnak volt annyi esze, hogy nem lábatlankodott ott, ahol törökül kellett beszélni. De hát valahogy megegyezett a tekintetes úr a kereskedővel és aztán egyenesen a török kávéház szellős verandájára telepedett.
– Kérek terek duhánt, terek kávét, terek csibukot! – kiáltotta.”
„Nemsokára előtte illatozott a török kávé és a török dohány, melyet a nargilénak nevezett pipából szívott a tekintetes bácsi, török módra ülvén a szőnyegen. Az illatos dohányfüst körüllengte a fejét, elálmosította s lassacskán el is szunnyadt ő kelme, még a fekete kávéról is megfeledkezvén. Vele bóbiskoltak el a bocsok is. A törökök egyszer csak összecsoportosultak az utcán és ezt kérdezték egymástól:
– Mi ez? Ágyúznak talán a várban?
Pedig dehogy ágyúztak. Csak három mackó horkolt a kávéházban. Hát az az alak kicsoda, aki lábujjhegyen közeledik az alvókhoz s egyenkint felhörpinti a fekete kávéjukat? Az bizony Herpendzsi–Hörpentő uram. Ahogy jött, azonmód távozott is, lábujjhegyen, észrevétlen.”
Nemsokára fölébredt Dörmögő úr.
– Ej, ni, elszundikáltam kissé. No, de annál jobban fog esni a fekete kávé… De hova lett a fekete kávé a findzsámból?
– Hova az enyémből? – riadt föl Zebike.
– Hát az enyémből? – nyafogott Pimpi.
Dörmögő úr dühösen kiáltotta:
– Hova lett? Minek is kérdezzük? A ha–son–másom torkán ment le a fekete lé! Ördöge van annak a fickónak, hogy mindenhova el tud jutni, ahol én vagyok. Hé, török, – ordított föl a ténsúr, – kávét!
A kávés hozta a párolgó findzsát.
– Te, török, – kiáltotta Dörmögő, – ide öntsd egyenesen a szájamba a feketédet! Le ne tedd, mert a hasonmásom menten felhörpenti és felhörpendzsi, – hogy fullandzsi meg a nevenapján!
A kávés beleöntötte a meleg lét a tiszteletreméltó utasba. Dörmögő krákogott, reszelte a torkát az ital, mert a forró kávé megégette.
– Nem baj, ha éget is, legalább én feketézem a pénzemen, nem pedig a hasonmásom; – vigasztalta magát. Majd fölkiáltott: No, de már esteledik. Bocsok, búcsúzzunk el Ada Kálétól és gyerünk vissza Orsovára. Hol az a Herpendzsi? Hadd vigye a cókmókot a csónakra. Kávés barátom, nem látta Herpendzsi Musztafát valahol?
A kávés tudott magyarul. Csudálkozva kérdezte:
– Ki az a Herpendzsi Musztafa?
– Hát nem ismeri? Idevalósi török hordár.
– Idevaló? Ilyen nevű török sohasem volt Ada–Kálé szigetén.
– Lehetetlen, kávés barátom. Iszen akkora turbánja volt, hogy az orrát is elfödte… sohasem láttam a fizimiskáját tőle. Aztán olyan szépen beszélt törökül! Aszondja: dzsin, dzsin csoje to, dzsin, dzsin potyeszem.
A kávés elmosolyodott.
– Hiszen ez tótul beszélt, nem törökül, – mondotta.
A tekintetes úr megrázkódott.
– Jaj de megcsípett egy darázs!… Vagyis a darázs fullánkjánál is csípősebb gondolat. Kezdem hinni, hogy az a Herpendzsi Musztafa – a hasonmásom volt. Az a Musztafa itta meg a sörömet, ő ette meg a kaviáromat, ő hörpentette föl a kávémat. Azért húzta az orrára a turbánt, hogy ne lássuk az arcát!
– Hehe, ugyancsak bolondzsit járatott Dörmögdzsi bácsival, – nevetett Zebike.
– Te, bocs, ha nem hallgatsz, mindjárt adok egy pofondzsit! – morogta Dörmögő úr.”
Dörmögő úr látogatása után a sziget fakulni kezdett a magyar gyerekek horizontján. Hét év múlva a határ mögé került, ötvenkilenc év múlva a víztükör alá merült. Ma már a legöregebb máramarosi medvéknek sem lenne könnyű megmondani, hol is ivott török kávét annak idején a ténsúr. De kalandjai azóta sem fakulnak.
„Amikor a Rákóczi úton elmentünk Vidor Manó könyvkereskedése előtt, apám megkérdezte, akarok-e egy új könyvet. Tudta, hogy az én számomra a könyv a legajándékabb ajándék (máig is az). Bementünk a könyvesboltba, és apám megkérdezte, melyik könyvet vegye meg nekem. Én izgatottan néztem körül az ifjúsági regények polcain, és felfedeztem egy felettébb vastag Mackó-könyvet, Sebők Zsigmondnak talán legkitűnőbb meseregényét: Dörmögő Dömötör utazása a Vaskapuhoz. Ezt kértem. Apám megvette és ott az üzletben beleírta ezt a számomra felejthetetlen szöveget: „Géza fiamnak, a Magyar Népköztársaság kikiáltása, a magyar szabadság újraszületése napján, Nagyváradon, 1918. október 31-én Apádtól.” Ez a könyv a második világháború végéig megvolt. Úgy őriztem, mint életem egyik nagy történelmi dokumentumát. De olvasásélményeim közt is az első fontosak közé tartozott. Hiszen itt esett szó a jóságos Dörmögő Dömötör gonosz hasonmásáról, Hörpentő sógorról. Évtizedekkel később jöttem rá, hogy ez a gyermekeknek szóló remekmű tulajdonképpen Dosztojevszkij Hasonmás című regényének a paródiája. És, mi tagadás, azóta sem tudom igazán komolyan venni ezt a Dosztojevszkij-remekművet. Mindig Hörpentő sógor jut róla az eszembe, az a gonosz medve, akinek csínytevéseiért mindig a derék Dörmögő Dömötörnek kell fizetnie. De ha bármi kellemetlenség ért életem folyamán mások embertelensége vagy aljassága miatt, mindig megnyugodva vettem tudomásul, hogy valójában én vagyok Dörmögő Dömötör, és a rosszindulatúak, a bűnös lelkűek, a linkek vagy a tarhások – mind-mind valahogyan Hörpentő sógorok.”
Hegedüs Géza emlékszik így Dörmögő úr ada kaléi kalandjaira Előjátékok egy önéletrajzhoz című visszaemlékezéseiben. Ebből az ihletésből fakadtak azok a történelmi regényei, amelyek a mi generációnk számára jelentették azt, amit neki Sebők Zsigmond medvéjének országjárása. Ada Kale szigete, mint Hrabal háza az Örökkévalóság gátján, a mélybe merült és a magasba repült, és most már mindörökre
ott lebeg felettünk, mint egy barokk festményen az ideális épületek felhőzete.
