Budapesten mindannyian szeretik és tisztelik egymást


Tegnapelőtt Budapesten járt a legjobb orosz fotóblogger, Ilja Varlamov, akinek képeit már a Wang folyón is többször idéztük. Megérkezése előtt szokása szerint körkérdést intézett olvasóihoz, mit érdemes megnézni a városban. A kérdésre 150 komment érkezett, amelyek egyszerre illusztrálják Varlamov népszerűségét, az orosz blogolvasók kommunikativitását, és az oroszok jólértesültségét a magyar fővárosról. Mielőtt megnéznénk, mit látott Varlamov Budapesten, érdemes megnézni, mit ajánlottak neki olvasói.

A pálmát természetesen a gyógyfürdők vitték el, elsősorban a Széchenyi, aztán a Gellért: még hajba is kaptak, melyik a jobb. Sokan ajánlották a Szimpla kertet, még a címet is megadták, helyesen leírva, ami nem kis dolog: Kazinczy utca. Többeknek tetszett a sikló, a budai Vár és a labirintus, a kilátás a Citadelláról. Sokan említették a metrót, és azt is, hogy olyan kocsik járnak rajta, mint az orosz metrón. Némelyek ezt szándékos retrónak tartották, de valaki helyretette: „igazán régiek, amilyenek nálunk is voltak Moszkvában, bár most már két vonal van, az egyik a mi kocsijainkkal, a másik másfélékkel”. A metró kapcsán valaki figyelmeztetett, hogy a 2-esről a 3-asra átszállva új jegyet kell lyukasztani, mert megbüntetnek, de őt is azonnal kiigazították, hogy ez most már megszűnt. Bár valaki szerint „alapvetően tömegközlekedéssel kéne bejárni Budapestet. A buszok és trolibuszok többnyire régi, rozzant Ikaruszok, de gyakran és gyorsan járnak. Mikor ott voltam, eleinte metróval jártunk, de aztán kiderült, hogy a föld feletti közlekedéssel épp olyan jól be lehet járni, és még megnézni is a várost.” Tetszett még „a Terror Múzeuma” és a Memento Park a kommunista szobrokkal, a Városliget, a Váci utcai Fatál és a „Resztoran Paprika na Dzosa Gyorgy it 72” a kitűnő magyar konyhával, a Gundel, „a legszebb étterem, de ha valami még magyarabbra vágytok, a Memento Parktól nem messze Diósdon van a Krapai Csárda: nagyon magyar, nagyon finom”. Ajánlották a kirándulást a Parlamentbe, „a világ legszebb épületébe”. A Filozófusok parkja a Gellérthegyen, Európa első metrója (valaki mindjárt javítja: „не метро, а именно подземка, földallati”, a Vásárcsarnok, az Úttörővasút, az Erzsébet-kilátó, Óbuda a római romokkal, Európa legnagyobb zsinagógája. „A Millenáris parkra megéri kisétálni, nagyon érdekes kiállítások szoktak lenni.” „Azt hallottam, hogy ebben a moszkvai léptékkel kicsike városban valami valószerűtlenül sok múzeum van – több mint 200!” „A világ legfinomabb mákos kalácsai a Normafánál, a 90-es autóbusz végállomásánál!” Vannak ellenvélemények is: „Nekem csak a cirkusz és az állatkert tetszett ott.” „Mindenütt az osztrák-magyar monarchiát böfögik fel. Régi ambíciók, nulla nagyság. Kellemetlen város (a fürdőktől eltekintve).” Másvalaki azonban tüstént védelmébe vesz minket: „Micsoda? Hogy a magyarok nagyságra törekednének? A Jobik [sic] idiótáin kívül senki sem gondol ilyesmire, szerintem.” És általában véve mindenki nagy odaadással beszélt Budapestről – amelyet maga Varlamov is „Európa legjobb városának” nevezett – és két napon át sóvárogva várták a fotóriportot.

És a fotóriport megérkezett, harmincöt képpel. Nézzük, mit látott Budapesten a legjobb orosz fotóblogger. Érdemes minden képre rákattintani, mert nagy méretben élnek igazán.


A képek sora természetes módon panorámákkal indul. Varlamov alig tud szóhoz jutni a Gellérthegyről kitáruló város láttán. Просто чудо, egyszerűen csuda… Смотрите, как он прекрасен, nézzék, milyen gyönyörű!




Rácsodálkozik a vakok számára készített letapogatható, Braille-írásos műemlék-modellekre és változatos mintájú járófelületekre. Elismerően ír az autók számára felhajthatóvá tett járdaszegélyről, a parkolási rendszerről, az Oroszországgal ellentétben ténylegesen behajtott parkolási büntetésekről (külön megemlíti, hogy a Mikulás-zacskón oroszul is szerepel a felirat).


Különösen két jellegzetesnek tartott budapesti járműről ír elismeréssel: a villamosról és a bicikliről. „Általában véve a közlekedés Budapesten egyszerűen csodálatos. A villamosokról külön posztot is akarok írni. Hiszen mint köztudomású, ez a legjobb közlekedési eszköz. Budapesten szeretik a villamost. A legdrágábbat is odaadják neki: a város kellős közepén a part menti sétányt! Ilyen csak Budapesten lehetséges.” Megemlíti, hogy itt járnak a világ leghosszabb villamosai, az 53,9 méter hosszú Combinók, percenként követve egymást, naponta 20 ezer embert szállítva. „És nézzék, milyen gyönyörűen határolják el a villamospályát az úttesttől!” A bicikliről: „Mindenütt bicikliutakat építenek. A partmenti sétányon a gyalogosok megosztoznak a biciklistákkal. Budapesten mindannyian szeretik és tisztelik egymást.”


Néhány zsánerképet is közöl, a telegraffitizett falakról és foghíjas külvárosi utcákról (úgy tűnik, a Dob utca tájékáról), a New Yorkból, „a világ legszebb kávéházából” („de készüljenek fel rá, hogy a pincérek bunkók”), az utcai vécékről. „De Budapesten a legfantasztikusabbak a melegvizű fürdők. Nem is mutatok róluk képet, mert akkor holnap mind idejöttök, és hát ez a város sincs gumiból!”


Ezt a helyszínt Gilicze Bálint azonosította: a várbazár pavilonjának ajtaja előtt (itt)

A budapesti kebel büszkén feszül az áradó dicséret olvastán, az örökké elégedetlen és cinikus budapesti szív bűnbánóan száll magába, ám a budapesti szemnek a képeket végignézve hiányérzete támad. Ezek a képek… ööö… kommerszek. Átlagos turistafotók. Semmi sincs rajtuk, amit egy japán turista meg ne örökített volna egy délelőtti belvárosi séta során, s biztos vagyok benne, hogy legtöbb olvasónk izgalmasabb témákat talált volna egy kétórás bevetésen. S nem csak a témák közhelyesek, de még formailag is messze alatta maradnak Varlamov megszokott színvonalának. Mintha sietett volna, nem hagyott volna magának időt felfedezni a részleteket, megtalálni, ami önálló képként is megáll a város sűrű szövetéből. Tegyük például az alábbi képét Zavada Andrea ugyanott készült fotója mellé:

„Boldog kerékpáros halad a hídon”

Zavada Andrea: Árvíz

Ilja Varlamov egyébként is az a fajta fotós, akinek olyankor jók a képei, amikor már eleget tud a helyszínről, s ez a tudása figyelmessé teszi a részletek iránt. Sok ilyen fotósorozata van, amelyekből közöltünk is már és közlünk is még a Wang folyón. Ez a sorozat nem ilyen. Azóta is gondolkodom rajta, mit lett volna érdemes bejárnia egy nap alatt, hogy minél több, valódibb és izgalmasabb arcát lássa Budapestnek. Gondoljanak bele, és írják meg, ki milyen útvonalat állított volna össze neki – vagy bármely más külföldi fotósnak – egy napra!


De hiányérzet ide vagy oda, hogy is lehetne haragudni valakire, aki ilyeneket ír fotóriportjában, mindjárt a legelső mondatban:

„Soha nem jártam még Magyarországon. Az igazat megvallva soha nem éreztem különösebb érdeklődést a kelet-európai országok iránt. Budapest kellemes meglepetés volt… Sőt nem csak meglepett, de már az első sétára egyenesen beleszerettem ebbe a városba… Azelőtt csak Amszterdamot szerettem, Berlin, Londont, a portugáliai Portót. De Budapest mindet felülmúlta. Most már csak itt tudok meghalni. Ez a város egyenesen csodálatos. Nehéz megmagyaráznom, mitől annyira szép, még én magam sem értem… A magyaroknak mókás a nyelve, mókás a pénze is, amelyet „forintnak” neveznek. Budapest olyan, mint egy bájos kismacska, amelyet lehetetlen nem szeretni.”

A BMW és a moszkvai önkormányzat információs központjának támogatásával összeállított video, készítette Ilja Varlamov és Makszim Katz

A Tűzmadár


Ahogy a derék íjász a Tűzmadarat, úgy hozzuk mi is zsákmányként ezt a róla szóló könyvet messze földről, Odesszából, a Görög téri nagy könyváruházból. Maga a Tűzmadár is valahol ezeken a partokon szállt le az orosz népmesékbe valamikor ezer éve a görög hajósok és perzsa kereskedők nyomán. Meséjét sokan illusztrálták már az ezüstkor nagy festőitől, Viktor Vasznyecovtól és Ivan Bilibintől a nálunk is népszerű Igor Jersovig. Ennek a 2008-as kiadásnak a képeit a talán legjobb kortárs orosz könyvillusztrátor, Igor Olejnyikov rajzolta, akitől már korábban is tettünk fel könyvet, holdújévre a kínai állatövről szóló Az idő nagy körét. Ezek a gazdag fantáziával és nagy gondossággal készült rajzok nagy méretben élnek igazán: érdemes mindegyikre ránagyítani (vigyázat, nagyon nagy fájlok!)

A kiadás szövege sokat rövidít a mese „kanonikus” változatán, ezért én inkább az utóbbit fordítom le a képek alá. Az angol változatba pedig a változatosság kedvéért Arthur Ransome 1916-os Old Peter’s Russian Tales-ének jócskán kibővített szövegét veszem át.


A Tűzmadár. Orosz népmese. Illusztrálta Igor Olejnyikov


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egyszer egy roppant birodalom, s abban élt egy nagy erejű, nagy hatalmú cár. Volt ennek a cárnak egy derék íjásza, annak pedig egy táltos paripája.
Elindult egyszer az íjász az erdőbe vadászni. Ahogy a sűrű sötét erdőt járta, egyszerre csak rátalált a Tűzmadár arany tollára. De mint az élő tűz, úgy ragyogott az a toll!
Azt mondja neki a táltos paripa:
– Ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod!
Elgondolkodott az íjász: felvegye? ne vegye? Ha felveszi, s a cárnak elviszi, bizony bőséges jutalmat kap érte, s kinek ne volna kedves a cár kegye? Nem hallgatott hát a lóra: felvette a Tűzmadár tollát, hogy a cárnak ajándékul elvigye.


– Köszönöm! – mondta a cár. – Nos, ha egyszer már megszerezted a Tűzmadár tollát, hát hozd el nekem az egész madarat is! Ha pedig azt el nem hozod, bizony mondom, a fejed keserüli!

(Szép a képi játék az előző rajzzal, a fénylő tollat felcserélő fénylő karddal.)


Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához.
– Ugyan mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.
– A cár azt parancsolta, hozzam el neki a Tűzmadarat.
– Ugye mondtam neked, ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod! No de most már egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Eredj a cárhoz, s kérd meg őt, hogy holnap hajnalra száz zsáknyi válogatott búza legyen széthintve a kerek mezőn.


A cár megparancsolta, hogy szórjanak szét száz zsák válogatott búzát a kerek mezőn. Másnap hajnalban pedig a derék íjász is kiment a mezőre, lovát kicsapta szabadon legelni, maga pedig elrejtőzött egy fa mögé.
Egyszerre csak felzúgott az erdő, felkavarodtak a tenger hullámai: a Tűzmadár megjelent az égen. Leszállt a kerek mezőre, s elkezdte felcsipegetni a válogatott búzát. A táltos ló mögéje került, rálépett a szárnyára, s patájával szilárdan a földhöz szögezte. A derék íjász előugrott a fa mögül, odafutott, jó erősen megkötözte a Tűzmadarat, s azzal felült a lovára, s az udvarba vágtatott vele.

(A nyulak mint a Tesz-vesz város mellékszereplői, voltaképpen az álmélkodó olvasók alteregói.)


Átadta a cárnak a Tűzmadarat. A cár, amint meglátta, igen megörvendett, megköszönte az íjásznak szolgálatát, egy ranggal feljebb emelte őt, s tüstént újabb feladatot adott neki:
– Ha képes voltál elhozni a Tűzmadarat, hát hozzál nekem feleséget is. Hetedhét országon túl, a világ legvégén, ahol a vörös nap felkél a világra, ott lakik Vaszilisza hercegnő – ő kell nekem! Ha elhozod, arannyal-ezüsttel jutalmazlak. Ha pedig nem, a fejed keserüli!


Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához.
– Ugyan, mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.
– A cár azt parancsolta, hozzam el neki Vaszilisza hercegnőt.
– Egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Eredj a cárhoz, kérj tőle egy sátrat arany kupolával, s minden étel-itallal az útra.
A cár el is látta az íjászt minden étel-itallal, arany kupolás sátorral az útra. A derék íjász pedig felült táltos lovára, s elindult hetedhét országon túlra.


Ment, mendegélt, míg csak el nem jutott a világ végére, ahol a vörös nap a kék tengerből felkél. S látja ám, hogy ezüst csónakban ott evez a tengeren Vaszilisza hercegnő arany evezővel.
Kicsapta a derék íjász a lovat, hadd sétáljon a zöld mezőn, legeljen a friss füvön, maga pedig felállította az arany kupolás sátrat, feltálalta az enni-innivalót, s beült a sátorba, ott várta Vaszilisza hercegnőt.


Amint Vaszilisza hercegnő meglátta az arany kupolát, a partra evezett, kilépett a csónakból, s nagy csodálkozással szemlélte a sátrat.
– Adjon Isten, Vaszilisza hercegnő! – szólt az íjász. – Tiszteld meg szerény asztalomat, egyél kenyeremből-sómból, igyál tengerentúli boromból!
Vaszilisza hercegnő belépett a sátorba. Enni-inni, vigadozni kezdtek. Amint a hercegnő egy pohár tengerentúli bort ivott, mindjárt a fejébe szállt, s álomba szenderült. A derék íjász előszólította táltos lovát, s az egy szempillantás alatt ott termett. Mindjárt lebontotta az íjász az arany kupolás sátrat, felült a táltos lóra, ölébe vette az alvó Vaszilisza hercegnőt, s útnak eredt, de olyan gyorsan ám, ahogy a nyíl száll az íjról.

(A sziklákon ülő félig nő félig madár lények a szirinek és alkonosztok, amelyek a görög és perzsa mitológiából kerültek át az orosz népi irodalomba és lubokokra.)


Mihelyst az udvarba elért, a cár Vaszilisza hercegnő láttán igen megörvendett, megköszönte az íjásznak hűséges szolgálatát, nagy jutalmat adott neki, s még egy ranggal feljebb emelte őt.
Ahogy Vaszilisza hercegnő felébredt, s megtudta, milyen messze került a kék tengertől, sírni-ríni kezdett, egész arca elváltozott, de a cár nem tágított szándékától – minden hiába.
Amikor pedig a cár feleségül kérte őt, azt válaszolta:
– Az, aki engem ide hozott, menjen el a kék tengerhez. A tenger közepén van egy nagy kő, s a kő alatt van az én menyegzős köntösöm – anélkül én férjhez nem megyek!


A cár tüstént hívatta a derék íjászt:
– Siess azonnal a világ végére, ahol a vörös nap felkél! Ott, a kék tengerben van egy nagy kő, s a kő alatt elrejtve Vaszilisza hercegnő menyegzős köntöse. Hozd el ezt a köntöst énnekem, hiszen eljött az esküvő ideje! Ha elhozod, minden eddiginél jobban megjutalmazlak. Ha pedig nem, a fejed keserüli!
Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához. „Nos hát”, gondolta, „ezúttal nem kerülöm el a halált”.
– Ugyan, mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.
– A cár azt parancsolta, hozzam el a tenger fenekéről Vaszilisza hercegnő menyegzős köntösét.
– Ugye mondtam neked, ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod! De most már egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Ülj fel rám, elmegyünk a kék tengerhez.
Ment, mendegélt az íjász, s el is jutott a világ végére, megállt a kék tenger partján. Ott a táltos ló észrevette, hogy egy nagy rák kúszik végig a parton, s tüstént rá is lépett a nyakára súlyos patájával. Könyörgőre fogta a rák:
– Ne bánts engem, kíméld meg az életem. Megteszek bármit, amit csak akarsz.
Azt felelte neki a ló:
– A kék tenger közepén van egy nagy kő, a kő alatt van elrejtve Vaszilisza hercegnő menyegzős köntöse. Hozd el nekem azt!


Nagyot rikoltott a rák, messze elhangzott a kék tengeren. Mindjárt felkavarodott a tenger vize, s mindenfelől kisebb-nagyobb rákok bukkantak elő teméntelen sokaságban. A vén rák parancsokat osztogatott nekik, azok engedelmesen visszabújtak a víz alá, s egy óra nem telt belé, előhozták a tenger fenekéről, a nagy kő alól Vaszilisza hercegnő menyegzős köntösét.


A derék íjász a cárhoz sietett a hercegnői köntössel, hanem Vaszilisza hercegnő ismét megmakacsolta magát.
– Nem megyek hozzád – mondta a cárnak –, amíg meg nem parancsolod, hogy ez az íjász fürödjék meg lobogó forró vízben.
A cár megparancsolta, hogy fűtsék fel a nagy üstöt, forraljanak benne lobogó vizet, s abba dobják bele az íjászt. Egy szempillantás nem sok, annyi se kellett, s már lángolt a tűz, lobogott a víz. Hozták elő a szerencsétlen íjászt.
„No, ez már aztán csakugyan a vég”, gondolta. „Jaj, miért is vettem fel a tűzmadár tollát? Miért nem hallgattam a lovamra?”
Ahogy eszébe jutott a lova, azt mondta a cárnak:
– Felséges uram-királyom! Engedd meg, hogy halálom előtt elbúcsúzzak a lovamtól!
– Hát legyen. Eredj, búcsúzkodjál.


Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához.
– Ugyan mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.
– Hát mert a cár azt parancsolta, fürödjek meg lobogó forró vízben.
– Egyet se búsulj, ne sírj, megélsz! – mondta a ló.

(Olejnyikov meséje itt már saját fonalát szövi:
– No ez aztán már nem csak fél baj, ez már a baj maga! De megteszek én mindent, ami táltos erőmtől telik, s nagyon is lehet, hogy Vaszilisza hercegnő is besegít nekem. Ne félj – remélj!

Szép, ahogy a végtelen kelta-angolszász fonat, amely az előző képeken a táltos ló bűvös erejét jelezte, most nagy erővel sugárzik át az üstbe lépő íjászra is.)


Amint az íjász az istállóból kilépett, a markos szolgák azonnal megragadták, s bele az üstbe! Egyszer-kétszer elmerült benne, de aztán kiugrott – s olyan szép lett, hogy lehetetlenség azt mesében elmondani, tollal leírni.
A cár, látván, milyen daliás legény lett az íjászból, maga is meg akart fürödni. Beugrott hát a lobogó forró vízbe, s abban a minutában meg is főtt.

(Olejnyikov hozzáteszi: Hiszen sem a táltos ló, sem Vaszilisza hercegnő nem védelmezték őt szeretetükkel.)


A cárt eltemették, s a derék íjászt választották meg a helyébe. Feleségül vette Vaszilisza hercegnőt, s hosszú éveken át éltek szeretetben és boldogságban.

(Olejnyikov a mese címadójáról sem feledkezik meg: „S olyan nagy boldogságban éltek együtt, hogy a Tűzmadár sosem kívánkozott elrepüni a kertjükből.”)



Játék


Sosem indultam még a GoldenBlog versenyen. Olvasóink mégis kezdetektől fogva minden évben beterjesztik a Wang folyó verseit. S ha már játék, játsszuk jól. Akinek igazán tetszik a blog, szavazzon rá szeptember 6-ig Facebook-azonosítóval a GoldenBlog szavazólap második, „Kult-Szórakozás” kategóriájának hatodik sorában. Képzeljék csak el, milyen szégyen volna, ha a szavazatszám messze elmaradna a blogot a Facebookon lájkolók számától, azaz jelen pillanatban 1245-től. Ugye? Hát klikkeljenek.

A zsidó örökség


A Wang folyónak a kelet-európai – és távolabbi – zsidó kulturális örökségről írott posztjait akkor gyűjtöttük először össze, amikor az első általunk vezetett lembergi kirándulás résztvevőinek buzdítására első alkalommal hirdettünk meg további utakat a régió általunk jól ismert helyszíneire. A téma azonban olyan nagy, s az eddigi és tervezett bejegyzések száma akkora, hogy már külön gyűjtőposztot érdemelnek.

Tervezzük azt is, hogy saját írásaink mellett ugyanitt elkezdjük és folyamatosan bővítjük majd a régió zsidó kulturális örökségével foglalkozó legfontosabb szájtok és blogok listáját is. Minden javaslatot örömmel fogadunk.

A zsidó örökség
a Wang folyón:


A jiddis örömei
A jiddis örömei és a három zsidó nővér
Yinglish felirat New Yorkban, 1908
A szent nyelv
Covarrubias és a spanyol nyelv héber gyökerei
A Kaufmann-kódexek 1.
A Kaufmann-kódexek 2.
Képek
5772: régi rós hasánai képeslapok
Ki volt Essad Bey?
Róma, Via dei Falegnami
Vándordallamok
A Szól a kakas már mint haszid dal
Másodszor szól a kakas
Újra szól a fülemüle
Holnap lesz az már: Muzsikás 2012
Szólt a kakas: Muzsikás 2012
Egy balkáni vándordallam
A Bella Ciao mint klezmer dal?
Szefárd dalok
Jiddis forradalmi vers és a Lenin-dal
Magyarország
A nagykónyi zsidó temető
Uradalmi fajborok a Síp utca 15-ben
A Salgótarjáni utcai zsidó temető
Szlovákia
Szlovákiai zsidó temetők
Selmecbányai zsinagóga
Csehország
Trebitsch zsidó temetője
Románia
Hitler sírja a bukaresti zsidó temetőben
Szerbia
Orosz zsidók Szabadkán
Kárpátalja
Tekeháza, zsidó temető
Kárpátaljai haszidok Ivan Olbrachtnál
Zsidó tutajosok
Galícia/Ukrajna
egykor
Saul Wahl, király egy éjszakára
Malecsi zsidók az első világháborúban
Podhajcei zsidók az első világháborúban
A kolomeai zsidók köszöntik Károly királyt
Alter Kacyzne fotói a háború előtti Galíciában
Alter Kacyzne és Rippl-Rónai
Roman Vishniac gyermekfotói
Menachem Kipnis fotói a háború előtti Galíciában
Menachem Kipnis kántorai
Német katonák fényképei a varsói és lublini gettóból
A lubni és babi jari mészárlás német fényképeken
és ma
A zsidóság nyomai Galíciában
Négy esszé Galíciáról
Zsidó örökségtúra, Kárpátalja-Odessza
Lesko, szefárd zsinagóga
Lesko, zsidó temető
A zaklyczyni zsidó katonai temető
Drohobycz és Bruno Schulz emléke
Bruno Schulz freskói Drohobyczban
Bertold Schenkelbach drohobyczi fotói, 1930
Újév Umanban
Uman a Biblioteca d’Israelén
Kamenyec-Podolszk
Lemberg/Lwów
Lemberg zsidó emlékei
A lembergi zsidó külváros
Mezuzák helyei Lembergben
Jiddis boltfelirat maradványai Lembergben
Zsidó könyvek a háború előtti Lembergben
Janowska: a máig üzemelő lwówi munkatábor
A Haláltangó születése
Jöjjön velem Lembergbe!
További bejegyzések Lembergről
Csernovic
Burech Bendit
Odessza
Zsidó élet Odesszában
Zsidó irodalom Odesszában
Krím
Karaita zsinagóga Szimferopolban
Kaukázus
Háromszögletű frontlevél hegyi zsidó nyelven
Ausztria
Juden raus. Gyerekjáték 1936-ból
Franciaország
A nizzai zsidó temető
Palma de Mallorca
Az egykori zsidó negyed
A „zsidók órája” a városháza homlokzatán


Tekeháza, zsidó temető


Tekeháza kis település az egykori Ugocsa vármegyében, ma az ukrajnai Kárpátalján, Nagyszőlőstől keletre, a Tisza bal partján. A Wikipédia szerint 1910-ben 1182 lakosa volt, ebből 107 izraelita. Ma valószínűleg egy zsidó lakosa sincs a községnek, de emléküket a zsidó temető máig is őrzi.

A sírkövek többsége egyszerű kivitelezésű, visszafogottságuk az ortodox hagyományokat tükrözik. Jószerint csak írott szöveget találunk rajtuk, feltüntetve az elhunyt nevét, halálozási dátumát, esetleg egy-két szóban megemlékezve evilági érdemeiről. Ha díszítményt találunk rajtuk, az is zömmel a hagyományos motívumokból kerül elő: gyertyatartók, szomorúfűzek a női sírokon, a férfi sírokon néhol Dávid-csillag, a papi sírokon a kohaniták áldó kezei, de sokukon még ennyi sem. A legtöbb sír egyetlen éke a felső ív alatt látható díszesen faragott pe és nun betűk, a po nitman, „itt van elrejtve” héber szavak akronímája.


Érdemes azonban felfigyelnünk egy sajátos sírmotívumra, amelynek a tekeházai temetőben szinte saját iskolája van: ez a geometrikus gyertyatartók nagy és változatos száma. A gyertyatartók jelenléte – mint azt már a leskói temetőben is láttuk – önmagában még nem különleges. Szinte kivétel nélkül női sírokon találkozunk velük, a péntek esti gyertyagyújtást, ezen túlmutatva pedig a családi otthon fényét és melegét jelképezik, az erényes asszonyt dicsérve. Ami Tekeházán érdekes, az a stilizált, geometrikus gyertyatartók nagy száma és variációja:


Ha már a gyertyatartóknál tartunk, érdemes ennek a motívumnak még egy itteni sajátos formáját kiemelnünk. Ezekről a sírkődíszítményekről nehéz eldönteni, hogy valójában három ágú gyertyatartót, vagy három szárú-levelű növényt ábrázolnak-e:


A többségében puritán sírkövek között feltűnik néhány gazdagon díszített kő is, mutatva a keletebbre található burjánzóan díszített haszid temetők hatását. Ezeken díszes koronát, madarakat, házat találunk. Különösen szép az a sírkő. amelynek peremét különböző növényi sorminták díszítik, amelyek a ház fölött tulipán motívumban futnak össze. A ház két oldalán egy-egy virág, amelynek lehajló-letört levelei a derékba tört életet szimbolizálják.


Itt van elrejtve a jámbor és egyenes férfi…

Díszítésében szintén haszid jellegű a fiatalon – „napjainak felében”, ahogy a sírfelirat mondja – elhunyt Hajim Dov rabbi sírja, amelyet fekvő, fejét hátrafordító oroszlán díszít. A sírkőfaragó a Júda törzsét jelképező állatot választotta sírkődísznek, bár a „Dov”, vagyis „medve” nevet viselő rabbi sírján ez utóbbi állat találóbb választás lett volna. A sírkő felső félkörívében olvasható bibliai idézet is gondosan lett kiválasztva: „Ezt a követ pedig ideállítottam emlékjelül…” (1Móz 28, 22), majd az idézetet az ezt követő személyes sírkőfelirat teszi teljessé: „…annak a férfinak, aki a jámborok útján járt és tisztességben cselekedett: tanítónk, rabbi Hajim Dov, tanítónk, rabbi Jehuda ha-Levi fia. Elhunyt napjainak felében…”.



Különlegesen díszes és egyedi a következő női sír, amely szintén erős haszid hatást mutat:



Itt van elrejtve az erényes és dicséretes asszony, akinek tenyere meg volt nyitva a szegényeknek [Péld 31, 20 szabad visszaadásban], Scheindel asszony, az áldott emlékű Moshe leánya. Elhunyt 5605 [1845] év Hoshana Rabbah napján [Szukkot utolsó napján]. Legyen lelke bekötve az élők kötelékébe.

Fent két, fejét hátrafordító galamb fog közre egy igen gazdagon díszített, összefonódott szárú hétágú gyertyatartót. A galamb a jámborság, a gyertyatartó a péntek este és a családi otthon jelképe. A sírkövön alul kígyó tekereg. A kígyó aránylag ritka jelkép zsidó sírokon. A varsói zsidó temetőben találunk példát önnön farkába harapó kígyóba, amely az öröklét jelképe, míg a szintén lengyelországi Żabno zsidó temetőjének egyik sírkövén az oroszlánra támadó kígyó a halált jelképezi. Valószínű, hogy a tekeházai temető kígyója is ez utóbbival rokon.

Egy pár szót ejtenünk kell a sírfeliratokról is. Gyakran találkozunk zsidó sírköveken bibliai idézetekkel, amelyek valamilyen módon az elhunyt életéhez, erényeihez kapcsolódnak. A sírfeliratok szerzői gyakran kölcsönöznek egymástól, illetve használnak fel újra és újra néhány találó, széles körben alkalmazható bibliai verset. A tekeházai temetőben különösen népszerű volt a Példabeszédek könyvének egyik verse (31, 20), amelyet számos női síron olvashatunk:

Megnyitja tenyerét a szegénynek


Két női sír, mindkettő háromágú gyertyatartó ornamentikával. - A baloldali: Itt van elrejtve az erényes és jeles asszony, „Megnyitja tenyerét a szegénynek” [Péld 31, 20], Lea úrnő, az áldott emlékű Moshe leánya, elhunyt 5674 [1904] Niszán hó 6-án. [A harmadik számjegy, a 7-es nem biztos az évszámban.]

Gyakori szokás, hogy jelesebb Tóra-tudósok és családtagjaik sírfeliratára olyan vers kerül, amelynek kezdőbetűi soronként összeolvasva az elhunyt nevét adják ki:

Itt van elrejtve Eszter, áldott emlékű tanítónk, rabbi Cvi lánya. - A nehezen olvasható sírfelirat versbe szedi az elhunyt érdemeit, a sorok kezdőbetűi összeolvasva az „Eszter bat Cvi” - Eszter, Cvi leánya - feliratot adják ki.

Felül ötágú gyertyatartó. - Itt van elrejtve a jeles és drága… Fejge. - Az „Itt van elrejtve…” és a név közt négysoros vers, amelynek kezdőbetűi a „Fejge” nevet adják ki. – Lelke 5701 [1941] Hesván hó 5-én szállt az égbe.

Különös költői bravúr, hogy Smuel Juda Stark rabbi sírkövén a négysoros versnek nem első betűi, hanem első szótagjai – Smu, El, Ju, Da – adják ki az elhunyt nevét!

Itt van elrejtve a drága és tiszteletreméltó férfiú, tanítónk, rabbi Smuel Juda Stark, tanítónk, rabbi Jichak Dov fia. - A sírkövön vers az elhunyt érdemeiről: a négy verssor első szótagjai a következők: Smu-, El-, Ju-, Da-, vagyis az elhunyt neve.

Végül figyeljük meg ennek a sírkőnek a különleges tipográfiáját. Az elhunyt és apjának neve – Moshe, illetve Jichak – nagyon szép, egyedi, szinte szecessziós betűtípussal van bevésve:

…jámbor és egyenes férfiú, Moshe, Jichak Dov fia. Elhunyt 5680 [1920] Ijjár hó 6-án. Legyen lelke bekötve az élők kötelékébe.






Női sír (az „úrnő” szó épp kiolvasható). Ez a felirat fantasztikusan van lekopva. Mint egy olvasásra emelt tóraolvasó jád, vagy figyelmeztető ujj: „Memento mori!”