Három nővér



A Vidám jiddis című könyvet Brnóban vettem, az Academia könyvesbolt, galéria és kávézóban, ahol két könyv között süteményt szolgálnak fel, és este hattól az írók élőben is szóval tartják olvasóikat. Szerzője, a még a cári Łódźban született Leo Rosten elsősorban a jiddis és az angol nyelv találkozásairól írott könyveivel vált népszerűvé Amerikában és – Isten tudja miért éppen – Csehországban. A Hyman Kaplan-sorozat kötetei egy kijevi bevándorlónak és társainak az esti iskolában az angol nyelvvel folytatott küzdelmeit írják le, míg a The Joys of Yinglish (1998) az angolban meghonosodott jiddis kifejezéseket kommentálja.

Ez a könyv, az eredetiben The Joys of Yiddish (1968) – amelynek 2001-ben egy bővített The New Joys of Yiddish kiadása is napvilágot látott, s ezt ugyancsak lefordították csehre Jidiš pro ještě větší radost, „Még vidámabb jiddis” címmel – százegy gyakori jiddis kifejezés értelmező szótára, amely azonban a meghatározás után nemcsak példamondatokkal, hanem zsidó viccekkel is illusztrálja a kifejezés használatát. A szótár külön zsenialitása, hogy nemcsak az elterjedt jiddis szavakat – cadik, mazel tov, rebe – értelmezi, hanem különös előszeretettel listázza a pusztán hangsúlyukkal is sokatmondó jiddis indulatszavak – aha! ojojoj! phü! húha! nu! – különféle jelentésárnyalatait, olykor tizenötöt (phü!) sőt tizennyolcat (nu!) is megkülönböztetve.

aha!
Több értelmű kifejezés, amely régebben igen gyakori volt a zsidó társalgásban. Néhány jelentése:
1. Megértés. „Szóval nem kivonod, hanem összeadod?
Ah-A!
2. Felismerés. „
AhA! Hát ezért mondta le a vacsorameghívást!”
3. Meglepődés. „Ezek szerint a doktor tévedett?
AHA!
4. Utasítás. „Eredj, kérdezd meg őt, akkor meglátod, hogy áll a dolog.
Aha!
5. Öröm. „Ah – A! Tehát én nyertem meg a fogadást?!”
6. Győzelem. „AhA!” (Kimondatlanul: Szóval beismered, hogy nem volt igazad!)
Ne keverjük össze az „Ahá”-t a fontos „Húha!” indulatszóval, amelyről még szó lesz a maga helyén.
—————
Sokoloff úr húsz éve ugyanabban az étteremben vacsorázik a Második sugárúton. Mint mindig, most is húslevest rendel. A pincér kihozza, aztán menne vissza, de Sokoloff úr utánaszól: „Főúr!” – „Igen?” – „Legyen olyan kedves, kóstolja meg ezt a levest.” – „De hát Sokoloff úr, húsz éve jár ide, és még sosem panaszkodott.” – „Főúr”, ismétli Sokoloff úr csökönyösen, „kóstolja meg ezt a levest.” – „De hát mi a baj vele, Sokoloff úr?” – „Kóstolja meg, kérem.” – „Rendben”, áll rá a pincér. „De… egy pillanat. Hol a kanál?” – „Aha!”, mondja Sokoloff úr.



Arra gondoltam, magyarra fordítanám a könyvet, már persze az angol eredetiből. Ám ahogy elkezdtem utánanézni, hamarosan felfedeztem, hogy van már egy magyar klónja: Raj Tamás budapesti főrabbi 100+1 jiddis szó: zsidóságismeret új megközelítésben (Budapest: Makkabi 1999) című munkája.

A könyv első pillantásra a The Joys of Yiddish átdolgozásának tűnik. Hiszen mindkettő 101 jiddis kifejezést értelmez, sőt a két szótár kifejezéseinek nagy része is azonos. És a fejezetek felépítése is hasonló: a címszót a rövid értelmezés után itt is zsidó viccek és anekdoták illusztrálják. No és persze szégyen is volna, ha a tudós szerző nem ismerné tárgyának harminc év óta alapvető irodalmát. A 100+1 jiddis szó azonban semmiféle ilyen előzményre nem utal. Rosten neve, vagy a The Joys of Yiddish címe egyszer sem fordul elő benne. Épp ellenkezőleg, Raj Tamás személyes inspirációra vezeti vissza a könyv keletkezését:

Lau rabbi egy mondása adta számomra az ötletet, hogy ezt a könyvet megírjam. Azt hangoztatta, hogy minden izraeli zsidónak – még ha tökéletesen beszél is héberül – meg kell tanulnia 100 szót jiddisül, az európai diaszpóra nyelvén. A száz jiddis szó által bárki megismerhetné és átérezhetné ősei gondolkodásmódját, a régi gettók és zsinagógák sajátos hangulatát.

A véletlenszerű egybeeséseknek ez a sokasága kevéssé tűnik valószínűnek, de hát a Septuaginta is úgy készült, hogy hetven tudós rabbi egymástól függetlenül fordította a Tórát héberről görögre, s amikor összevetették, az eredmény betűről betűre egyezett.


Mindazonáltal az alapötlet és a szerkezet hasonlóságától eltekintve Raj Tamás könyve valóban eredeti mű. Elődjével szemben nem annyira a szavak jelentésárnyalatai, mint inkább a mögöttük álló gazdag történeti hagyomány érdekli őt, s ebből idézi egyik történetet a másik után. Nagy részük nem is a közismert zsidó anekdotakincsből származik, hanem személyes tapasztalatokból, a magyar zsidó folklórból, vagy az utóbbi évtizedek eseményeiből, mint a Séker-bilbül (zűrzavaros hazugság) címszó egyik példája:

Még a szovjet hatalom fennállása idején Moszkvában járt egy amerikai újságíró, akinek az imént említett Brezsnyev elvtárs előadta a remek szovjet gazdasági helyzetet: egy rubelért egy öltönyt, két rubelért egy egész borjút lehet kapni. Az újságíró hitetlenül hallgatta.
– Ha nem hisz nekem, majd behívatok magának valakit, akinek feltétlenül hinni fog – szólt Brezsnyev.
Végül megegyeztek, hogy a moszkvai főrabbi döntse azt el.
– Nos, főrabbi úr – kérdezte kínos hangsúllyal a pártvezér – ugye lehet nálunk két rubelért egy egész borjút venni?
A rabbi zavarban volt: ha megmondja az igazat, elviszik a Gulágra, ha pedig nem, világszerte lejáratja magát. Ezért aztán rövid gondolkodás után így válaszolt:
– Mondja, miért kell magának pont egy borjú? Tudja mit? Csapjon hozzá egy százast, és vegyen egy csirkét!



Az anekdoták, etimológiák, történelmi fejtegetések túláradó mesélőkedvvel követik egymást, váratlan összefüggések világosodnak meg egy csapásra, az olvasó nagy gyönyörűségére. Se non è vero, è ben trovato. Mint az alábbi fabula a kínai Sassoon nővérekről a Szhojre (áru) címszóban.

S ha már itt tartunk, beszélnünk kell a kínai zsidókról is, akik a már említett selyemút miatt, a szhojre biztosítása végett telepedtek le, és hajdan nagy számmal éltek ott, különösen Kai-feng környékén és Sanghajban. Ez utóbbi nagyvárosban a századforduló táján élt egy gazdag (bagdadi származású) zsidó bankár, a híres Sassoon (ejtsd Szaszun) családból. (Mellesleg e családból való a londoni Sassoon-gyűjtemény tulajdonosa, akárcsak a Sassoon-frizura feltalálója.)

Nos, a sanghaji Sassoon bankárnak (nevét a kínaiak Szun-nak mondták) volt két lánya. A nagyobbikat egy tehetséges kínai fiatalember vette feleségül, akit a zsidó bankár taníttatott. Ezért ő hálából felvette a Szun nevet, s lett belőle a kínai forradalom vezére: Szun Jat-Szen. A másik lány férje egy ugyancsak kínai katonatiszt lett, aki később Tajvan vezetőjeként vált híressé: Csang Kai-Sek. A lányok közel száz évig éltek, s így esett meg a történelem különös fintora, hogy az egymással vetélkedő, úgynevezett népi, illetve nemzeti Kína nagy özvegyasszonyai voltaképpen nővérek voltak, és természetesen zsidók…


A gyönyörű történet a közismert viccet idézi fel a Földre látogató marslakóról, aki arra a kérdésre: „És mondja, mindenki ilyen kis sapkát visel maguknál?” azt válaszolja: „Nem, csak a zsidók.” Az ember szinte sajnál filológiai lábjegyzetet fűzni hozzá:

• A Selyemút szhojré-ja hagyományosan nem zsidók, hanem a Kínában hasonló szerepet betöltő muzulmán huj kereskedők kezében volt.
• Noha a sanghaji zsidóság története rendkívül érdekes – szeretnénk is még írni róla –, és ebben a történetben Sir Victor Sassoon, a 30-as évekbeli nagyvilági Sanghaj építője valóban kiemelkedő szerepet játszott, ám mindez csupán a 19. század második felében kezdődött az első zsidó bevándorlók érkezésével.
• Hogy Victor Sassoon nevét a helyi kínaiak hogy mondták, azt ma már nem lenne könnyű kideríteni, de a kínai Wikipedia 沙逊
Shā Xùn formában írja át.
Szun Jat-Szen neve viszont 孫
Sūn volt. S ezt a nevet őseitől örökölte sok generáción át, éppúgy, mint bármely másik kínai.
• Szun Jat-Szen tanulását nem Sassoon finanszírozta, hanem Honolulun élő gazdag kereskedő bátyja, Sun Mei.
• De mért is finanszírozta volna? Hiszen semmi közük sem volt egymáshoz. Szun Jat-Szen ugyanis nem Sassoon lányát vette el.
• Már csak azért sem, mert Sassoonnak nem hogy két, de egy lánya sem volt. Gyermektelenül halt meg.
• Hanem Soong Ching-linget, egy másik gazdag sanghaji kínai lányát. Apósa, akit amerikai tanultsága miatt inkább angol nevén, Charlie Soongként említenek, éppúgy hakka családból származott, mint Szun Jat-Szen. Ám a család kínai neve 宋
Sòng volt, aminek semmi köze sem a Xùnhoz, sem a Sūnhoz.
• Charlie Soong pedig hakka lévén értelemszerűen nem volt zsidó. De taoista sem volt, vagy buddhista, ahogy egy kínaitól várnánk. Hanem metodista keresztény. Akárcsak Szun Jat-Szen. Mi több, épp egy vasárnapi istentiszteleten hozta össze kettőjüket a sors. Sőt mi több, Soong maga is metodista misszionárius és prédikátor volt, s vagyonát biblianyomdájával alapozta meg.
• Nyilvánvaló ebből, hogy Soong másik lánya, Soong May-ling sem volt zsidó, hanem ugyancsak metodista keresztény. Férje, Csang Kai-Sek a házasság feltételeként szintén megkeresztelkedett, s később meggyőződéses kereszténnyé lett.
• És az a két lány valójában három. Egy idősebb nővérük is volt ugyanis, Soong Ai-ling. Ő a korabeli Kína leggazdagabb emberéhez, H. H. Kunghoz, Konfuciusz hetvenötödízigleni leszármazottjához ment feleségül, aki rövid ideig szintén Kína miniszterelnöke volt, s természetesen maga is keresztény.
• Ilyenformán Raj Tamás fabulájának lényege mégiscsak igaz, noha apró módosítással, mint a jereváni rádió. Az 1949-től egymással szemben álló „két Kína” nem két, de három legfőbb emberének feleségei valóban nővérek voltak (sőt Szun Jat-Szen özvegye rövid ideig maga is miniszterelnök volt a népi Kínában), és valóban egy valláson voltak mindhárman. Épp csak annyi a különbség, hogy ez a vallás nem a zsidó volt.

E három nővérről tartja a ma Kína-szerte ismert mondás: 一個愛錢、一個愛權、一個愛國, egyikük a pénzt szerette, a másik a hatalmat, a harmadik Kínát. A „hatalom” és „Kína” szembeállítása, ahol az utóbbit a köztársaságot alapító Szun Jat-Szen, az előbbit pedig a Tajvant „elszakító” Csang Kai-Sek képviseli, arra utal, hogy a mondás alighanem a maoista hatalomátvétel után keletkezett. És valóban: ez a mottója a kínai Soong nővérek (1997) filmnek, a legprimitívebb kommunista propagandafilmnek amelyet valaha is láttam, pedig az élet nem kevés tapasztalattal ajándékozott meg e műfajban.


No de hát mért követelnénk itt történeti hűséget, hiszen Brezsnyevről és a moszkvai főrabbiról sem firtattuk, valóban találkoztak-e. Nem ez a könyv lényege, hanem a fabulálás, az anekdoták sokasága, egykor volt világok hangulatának felidézése. Olvassák élvezettel, noha cum grano salis. És a Vidám jiddisről se feledkezzenek meg.


27 megjegyzés:

anna írta...

ez nagyon jó! augusztus 19-re én is ilyet kérek!

Bumbayo írta...

Brno? nem Brünn?

Studiolum írta...

Is-is. Végül is kétnemzetiségű város volt (még ha az 1945-ös brünni halálmenettel a német lakosságot ki is irtották belőle).

anna: meglesz, ha megérjük!

sat. írta...

A morva székhelynek ráadást régi magyar neve is van: Beren, emlékül arra az időszakra, amikor még arra hajtották a magyar marhát Dévény felől Pusztapécsen keresztül /az utóbbi cse' nevi: Hustopeče - szó szerint fordítva: sűrűn süt) tovább a prágai + norimbergai piacra. Aztán hosszú ideig inkább tán német jellegű város volt Brünn, egész a cseh uralomig, amikor megfordították a nemzetiségi arányokat, akárcsak Pozsony, Kassa, Eperjes + sok más fölvidéki város esetibe'. én akkor akasztnám föl legszívesebben a kampósszögre magam', amikor ezeket is + más idegen nemzeti "hősök" neveire átkolonizált történelmi magyar városokat is a csonka-magyarok az uralgó hivatalos gyarmati nevükön affektálják magyar beszédbe' is /- nemcsak ők tehetnek róla, hogy lelki szegények. Brünn esetibe', ha épp nem tartnám fontosnak, hogy kiemeljem, mint a jelen esetbe', az említett sok agyonvert brünni német emlékére se használnám magyarul a cse' nevit, ami - gondolom nem tévedek - ráadást teljesen idegenül is cseng a magyar fülnek.
A kirakati érdekességeken kívül még sok más rejtett és sokszor sajnos épp a német múltra emlékeztető, vagy épp csak üzletileg nem kellőképp kiaknázható volta miatt pusztulni hagyott értéki is van a városnak, de ahhoz már ott kell élni és tisztelni és megismerni akarni a múlt sokrétű örökségét, nem bedőlve az újabb idők egyoldalú nemzeti és pénzideológiájának, hogy az ember ezekről is tudomást szerezhessen. Az ott tanuló fölvidéki magyar diákok vagy innen-odaáttelepedettek (főként a 2 szomszédos ország szétszakítása után) sok a csehek s morvák által kevéssé figyelemre méltatott emlékre fölhívhatnák a figyelmet, ha jobban szívükön viselnék a közvetítést. De nem ezek ellenére köszönjük a beszámolót.

Petya írta...

Hát igen, én is Brünnt használok, ez a Brno nagyon idegen. Van azoknak a cseh városoknak birodalmi időkből visszamaradt szép német nevük is. Prágát mondunk és nem Praha-t, nem igaz uraim? (Mondjuk azért az Alamóc Olmützre kicsit nekem sok, de Boroszlóval Breslau helyett nincs bajom...) Szép történet mint mindig!

Egyszer ha jól emlékszem a Discovery-n láttam egy "ismeretterjesztő" filmet, mely arról szólt, h Hruscsov és Mao azért utállták egymást, mert tulajdonképpen fiatal korukban az USÁ-ban ők gengszterek voltak, és összevesztek egy nőn, és ide vezethető vissza Kína és a SzU feszült viszonya.

A film végén kiírták, h aki 20 perc után jött rá, h ez kamu, az enyhén befolyásolható, aki 30 perc után az közepesen és aki a végén is azt hitte, h ez igaz volt az politikailag és történetileg egy nagyon befolyásolható egyén...

samsara írta...

nekem + az Olmütz idézi a börtönöket + a fals császárságot, úgyhogy inkább Olomouc, ha nem a la :) - ráadást mer' ott dolgozám a Zora /= pirkadat) csoki- s kexgyárba' az ottani könnytárbul kikölcsönzött könnyeket olvasgatva titokba' a futószalag mellett

Petya írta...

Nekem marad az Olmütz, semmi bajom nem volt a Habsburg Birodalommal.

Studiolum írta...

Azt hiszem, ez tényleg megszokás és hangsúly dolga. Különösen, ha két nem-magyar név közül kell választani.

Számomra a mai város Brno. Brünn nekem egy másik város, amelynek 1945-tel vége lett. Ugyanakkor én például szívesebben mondok Olomouc helyett Olmützöt. Márai is bolzanói végjátékot írt egy színtiszta német városra, amely ráadásul a cselekmény idején Ausztriához tartozott, és meg se fordult a fejében, hogy Casanova utolsó színpadát Bozennek nevezze. Azt hiszem, mi élhetünk ezzel a szabadsággal, ahogy mondjuk egy itt lakó amerikai blogger is élhet, amikor hol Clujnak, hol Kolozsvárnak nevezi ugyanazt a várost, amelyhez több különféle viszonya van (valós példa).

Prága, Bécs, Velence más kérdés. Bécsújhely és Jászvásár határeset. Karácsonkő (Piatra-Neamţ) már szinte modoros.

A magyar helynevekkel természetesen megint más a helyzet. De ez sem fekete/fehér, csonka/csonk mentén hasad. A nyolcvanas években sokat kutattam a Székelyföldön, és nekem kellett a helybelieket a máramarosi és dél-erdélyi (addigra már) román települések magyar neveire tanítani. A Felvidék egységesebb, de hányan ismerik ott a szlavóniai és muraközi magyar falvak magyar neveit?

A legfontosabb az, hogy az embernek a helyekhez viszonya legyen. Anélkül édesmindegy, Lučenec-e vagy Losonc: gyakorlatilag egyik se létezik. (Donovali, Ruzsomberok és Liptovszkimikulás meg igen, mint szlovák síelő helyek.) Ezt a viszonyt rongálták meg súlyosan a határok. Emlékszem, milyen meglepetéssel olvastam első alkalommal a sok ismeretlen magyar falunevet a nyolcvanas évekbeli székelyföldi újságokban. Ötödszörre már viszonyom lett hozzájuk. De hányszor olvasni őket a hazai magyar sajtóban?

A cseh városok nem-cseh örökségét (a csehvel együtt) meg én is igyekszem megismerni – és alkalomadtán megismertetni – ahogy csekély erőmből futja, bejárva őket és olvasgatva német és cseh nyelvű honismereti irodalmukat, de azért a szeretettel berendezett szép kirakatok előtt is szívesen elidőzöm. Persze jobb lenne, ha ott élő és a város lelkébe belelátó magyarok tudósítanának helyettem, de hát amíg ők nem teszik, nekem muszáj. Mint Schönbergnek, akit sorozáskor az őrmester polgári foglalkozásáról faggatva azzal tolt le: „Maga szerencsétlen, még hogy zeneszerző, hát minek ment annak?” „Más nem vállalta”, mondta Schönberg.

Bumbayo írta...

Reply Schönberg / hihetetlen, de egyszer a munkaszolgálatosok kultúrális müsort is tartottak, a müsor után Kellér Dezsőt hitetlenkedve kérdezte a parancsnoka: "Maga írta annak a nótának a szövegét, hogy ´Szeretem a kertet, mely a házad előtt virul´"? "Én írtam" A parancsnok fejcsóválva csak annyit jegyezett meg: "Hát nem találtak rá magyar embert"

Studiolum írta...

No comment.

G.d.Magister írta...

Nagyon jó poszt! Azért a Sassoon-ügyben Raj Tamás hanyagsága elképesztő.

sat. írta...

szerintem + azér' mégiscsak: korlátolt nacionalizmus az őrmesterek viselkedési, +jegyzési. ne legyünk annyira diplomatikusak, hogy +tartjuk magunknak a véleményünk, kitérünk az értékelés elől

Studiolum írta...

Félreértesz, Tibi. A „no comment”-et nagyon is egyértelmű véleménynyilvánításnak szántam. Mintha azt mondanám: „hát erre nem is találok szavakat”. Avagy: „a dolog önmagáért beszél, nincs is mit hozzáfűzni”.

sat. írta...

köszönöm szépen.
mindez csupán a járatlanságom bizonyítja a diplomáciai szófordulatok értésit illetőn

Raj Tamás Sassoon-ügybéli hanyagsága számomra szintúgy talány

szép estvét s majd hasznost 7et!

Bumbayo írta...

nem tudom, hogy őrmester volt-é a parancsnok, én mindenesetre humorosnak éreztem az egész történetet (legalábbis ahogy Kellér leírta életrajzában)ezért mertem ideidézni

bumbayo írta...

egy OFF kérdés:
rengetegszer hallottam már a kifejezést "szlovák testvéreink", ez annnyira szép, hogy mikor elöször olvastam, szatori szerü élményem volt, (nem tudom katolikus terminológiával hogy lehetne a szatorit leírni)
ez gyönyörü!!! ami éredekelne, honnan ered ez a kifejezés? a 19. sz.-ból már csak a "buta tótra" és hasonlókra vagyunk hajlandóak visszemlékezni, pedig inkább erre kéne
nagyon érdekelne a kifejezés eredete, (ha megfejthetö) és persze lehethogy ezen az oldalon nem is annnyira OFF

bumbayo írta...

"Hruscsov és Mao azért utállták egymást, mert tulajdonképpen fiatal korukban az USÁ-ban ők gengszterek voltak..."
"Az igazi Mao" c. magyar (áldokumentarista) filmröl van szó, sokakat megtévesztett, többet olvashatsz itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_igazi_Mao

sat. írta...

Nem t'om, mikor s ki használá először a kifejezést, de tán nem is ez fontos. Nehány ötlet ahhoz, mivel függhet össze: a magyargyűlölő tót Kollár János, aki többek közt pesti evang. pap is volt s bécsi ügynök mellékállásba', a XIX. sz. 1. felibe' a szláv testvériséget /kölcsönösséget hangsúlyzá. A század végin egy német /latin nyelvű irat alapján nehányan arra a +győződésre jutának, hogy Pozsony régi neve tkp. Bratislava = testvérek, szláv dicsőség! A negatívumok mellé nehány pozitívum is:) a medencei szlávok sokszor együtt harcolának a magyarokkal + a katonai közösködésbe' nem egyszer előfordulhatott, hogy a különböző anyáktól származók s más nyelven beszélők féltestvérek is lehettek - biztos, ami biztos, inkább nevezzük hát őket testvéreinknek. Legtöbbször azonban inkább ironikus felhanggal használtatik e kifejezés a magyarba' is. Ami rosszabb: a szlovákból teljesen hiányzik a naši maďarskí bratia.

Studiolum írta...

A „satori” katolikus megfelelője talán a „revelatio” (áció), középkori misztikában „illuminatio” vagy későbbi misztikusoknál „ekstasis”, Fiorei Joachimnál „intelligentia mystica” lenne.

Sajnos a „szlovák testvéreink” kifejezés filológiája már sokkal homályosabb számomra. Az világos, hogy külön létre kellett hozni, mert közel s távol csak a szlovákokra, románokra és lengyelekre használjuk a „testvér” szót, legfeljebb még olykor a svábokra „bruder” megfelelőjét, de mondjuk „szerb testvéreink”-et még nem hallottam.

El tudom képzelni, hogy a századfordulón felelősségükre ébredt értelmiségiek kezdék használni a „Dunának, Oltnak egy a hangja” szellemében. Jászi Oszkárnál is előfordul a Habsburg-Monarchia felbomlásában (azt hiszem, 1920 körül). De sajnálnám, ha csak ilyen későn, kármentésként alkották volna meg.

A kifejezésnek mindenképpen van annyi történelmi alapja, hogy a honfoglalás óta egyetlen más néppel sem éltünk olyan szoros szimbiózisban, mint a felvidéki szlávokkal (a 18. század vége előtt anakronizmus lenne őket szlovákoknak nevezni). Közös volt az identitásunk, a vallásunk, és egymás nyelvére is nagy hatással voltunk. Még 1848-ban is ők voltak az egyetlen nemzetiség, amely túlnyomórészt a magyarok oldalán harcolt.

Én mindenképpen szoktam használni a kifejezést, és komolyan is gondolom, akármit tartson róla a másik fél.

Más: nagyon szépek a fontjaid. Kár, hogy csak most fedeztem fel őket, pont nemrég kellett volna egy honlapra szép kopott írógépbetű. Végül is épp egy cseh font segített ki.

Balompie aleman írta...

köszönöm fontjaim dicséretét (bizony ezek kopott jellegüek, s nem Misztótfalusi)köszönöm fontjaim dicséretét (bizony ezek kopott jellegüek, s nem Misztótfalusi gyönyörü metszésü antikvái, bár a világ jansonként ismeri azokat)
ha még nem ismernéd, rengeteg ingyen betü: http://www.dafont.com/
PS. én vagyok Bumbayo is, fárasztó volt mindég bepötyögtetni a nevet, megteremtettem a profilt, és lön a profil lélegzik

Balompie aleman írta...

Pont Jászi Oszkár az akit nem tudok elképzelni így...

Balompie aleman írta...

Pozsony volt már Wilsonváros is, sokáig jó eséllyel pályázott a neoszlovák Bratislava ellenében, végül gyözött az össz-szláv akarat

Balompie aleman írta...

köszönöm a részletes magyarázatokat,

rodostó írta...

Nehéz szavakat találni, (esetleg dühönghetnék, hogy megint másfél órát elraboltam a pénztermelő életemből, hiszen mi más is az), dehát ilyeneket olvasva mindig azt hiszem, örökké fogok élni. Nem részletezem, milyen jól esik a tárgyszerűség, pontosság, műveltség, humor (stb.) lebilincselő egysége. Viszont ahelyett, hogy ennyit hízelgek, inkább olvasnám tovább, nem igaz? Csak az itt kibontakozott beszélgetéshez akarok hozzáfűzni egy "élményt". November végén önhibámon belül 3 órát bolyongtam autóval Szlovákország keleti felén, Kassáról igyekeztem hamar átjutni Lengyelországba, csak nem volt jó térképem. Besötétedett, amikor végre felismertük, hol járunk, s csupa gyönyörű ruszin falun mentünk keresztül. Úgy megálltunk volna, ha direkt azért megyünk... S közben két dolog jutott eszembe: 1.:önálló szlovák ország sosem létezett, márpedig akkor ez nekik is jár, csak nem mindent így kéne csinálni, de: 2. Brezánynak (három ilyen helység van, én a "kiáltványosra" gondolok), van egy magán honlapja, aminek a címét nem tudom ide illeszteni (Roman_Zakharii/berezhany.htm) a vége, amely mély benyomást tett rám. Addig annyit tudtam (amit ő nem), hogy a várat Rákóczi építtette át ott tartózkodása alatt, kedvtelésből, a kor hadászati tudása szerint, mára csak romok maradékai vannak belőle. Csakhogy ebből a honlapból az derült ki számomra (kár, ha nem olvastok bele), hogy mi búsmagyarok sehol se vagyunk a múlt fölötti sopánkodásban. Berezany-t mindenki elnyomta, kezdve a lengyelekkel, aztán a lengyeleket elnyomó osztrák-magyarokkal, akik közül a magyarok is elnyomottak voltak ugyan, de, aztán jöttek megint a lengyelek, oroszok, lengyelek, szovjetek, de most végre nem van elnyomva. Hogy mi van a múltjával, azt most már inkább ne firtassuk. De akkor most mi van a Szlovákországban élő ruszinokkal?

Üdv
Rodostó

Studiolum írta...

Kedves rodostó, én mint vérhányadosom nem csekély részében ruszin (Rákóczi talpasa!) (lásd még ezt is) csak mélyen alásóhajtozni tudom a fentieket. Free Ruthenia, now! Ugyanakkor természetesen magyar és ruszin örökségem (a többiről most nem beszélve) birokra kél egymással, mint Szicíliában a gabonatermő Ceres és a bortermő Bacchus a régi képeken, hogy melyik sopánkodhasson nagyobbakat a letűnt dicső múlt és a feltűnt dicstelen jelen fölött. Ezt a belső versengést én személyesen úgy oldom meg, hogy minden meg nem valósult lehetőséget tudomásul véve és nem felejtve igyekszem a legjobbat kihozni a vanból szeretteim és az emberiség javára.

Hogy a rutének/ruszinok mennyire vannak elnyomva Szlovákiában, arról nem sokat tudok. Az mindenképp figyelemreméltó, hogy a Most/Híd politikai képződmény olyan ötnyelvű plakáton tiltakozott a magyarellenes nyelvtörvény ellen, amelyen a „három szlovák tájszólás” (sic) közül az egyik a rutén volt.

Hogy a rutének/ruszinok Magyarországon mennyire vannak elnyomva/elfelejtve, akár maguk által is, arról a következő történet jut eszembe, amelyet még vagy húsz éve, Miskolc környékén antropológiai kutatásokat folytatva göngyölítettünk fel. Az 50-es évektől Magyarország-mintaország lendülettel a nemzetiségeknek nemzetiségi iskolát, könyvtárat stb. adott a Párt. Miskolctól északkeletre sok ruszin falu van, de a borsodi pártbizottság illetékesei nemigen értették, mi ez, hát besorolták szlováknak. Adtak nekik szlovák iskolát, könyvtárat, ésatöbbi. Ezek meg, minthogy a nyelvük közel áll egymáshoz, azt gondolták, a saját tájszólásuk irodalmi nyelvéről van szó, hát szorgalmasan tanulták azt. Mikorra az illetékes elvtársak rájöttek a tévedésre, már nem volt pénz új iskolát, tanítókat, könyvtárat stb. adni, hát minden maradt úgy. Ezért van az, hogy a Miskolctól északkeletre fekvő ruszin falvak lakói lenézik a többi ruszin falut, amelyet csak úgy emlegetnek: „a ruszinok”, miközben ők szentül meg vannak győződve a maguk szlovákságáról. Így sikerült nagy áldozatok árán elszlovákosítani néhány ruszin falut a kommunizmuskori Magyarországon.

Studiolum írta...

Balompie aleman: A Misztótfalusi-fontok presztízséről szólván, most olvastam Grigoris Balakian The Armenian Golgotha (New York, Alfred A. Knopf, 2009) c. könyvének utolsó lapján a következő bejegyzést, amelyben bár nem egy szarva közt a tőgyét adat szerepel, mégis fejet hajt hősünk előtt:

This book was set in Janson, a typeface long thought to have been made by the Dutchman Anton Janson, who was a practicing typefounder in Leipzig during the years 1668-1687. However, it has been conclusively demonstrated that these types are actually the work of Nicholas Kis (1650-1702), a Hungarian, who most probably learned his trade from the master Dutch typefounder Dirk Voskens. The type is an excellent example of the influential and sturdy Dutch types that prevailed in England up to the time William Caslon (1692-1766) developed his own incomparable designs from them.

Balompie aleman írta...

Haiman György bizonyította be végérvényesen ország-világ előtt, hogy a korábban Anton Jansonnak tulajdonított betűtípusok Tótfalusi Kis Miklós metszései.

http://www.font.hu/digitart/0101.html

http://konyves.blog.hu/2008/03/14/bibliofil_csemegek_keleten_a_helyzet_szerk_alatt