Temetőlátogatás


November másodika, halottak napja. Ilyenkor az egész falu felkerekedik, kivonul a temetőbe, rendbe teszi a sírokat, mécsest gyújt, társadalmi életet él, és számba veszi, melyik sír nincs rendbe téve és melyiken nem ég mécses. Hogy ez már hetven éve is így volt, azt az alábbi fénykép bizonyítja. Ez a kép egyik szereplőjétől került hozzám, hogy tegyem közzé halottak napjára a helyi civil egyesület honlapján, amelyet társadalmi munkában szerkesztek. Ő a legfiatalabb rajta, s már csak ő él hármuk közül.


Halottak napjára magam is hasonló időutazást terveztem. De nem a faluba, hanem jó hatvan kilométerre, a velencei temetőbe, egy olyan sírhoz, amelyet még sosem láttunk.




Kicsit aggódtunk is, vajon megtaláljuk-e a sírt, de fölösleges volt. A temető hátsó kapuján belépve mindjárt ott áll, jól elkülönülve a többitől, tele friss virággal, annak ellenére, hogy az elhunytnak egyetlen rokona sincs Magyarországon, nem is volt soha.


Egy percre félrerakjuk előle a virágokat, hogy kibetűzhessük a sírkő feliratát.


ITT NYUGSZIK
MOLLA SZADIK
ázsiai török szerzetes
sz. 1836
megh. 1892. május 22.
Áldás és béke hamvaira


Ki volt ez a muszlim szerzetes, akit a 19. század végén – amikor az országnak egyetlen muzulmán lakosa sem volt – török sírjellel temettek el egy keresztény temetőben, s noha nevét alig ismeri valaki, sírját mindig friss virág díszíti és a magyartanárok konferenciája koszorúzza?

Az elmúlt száz évben csupán egy-két cikk emlékezett meg a sírról, azok is inkább csak helyi lapokban. Csupán 2001-ben jelent meg Kovács Sándor Iván pompás összefoglalója és dokumentumgyűjteménye Molla Szadikról és arról a másik „dervisről”, akinek révén Magyarországra került, Vámbéry Árminról, Batu kán pesti rokonai, Vámbéry Ármin és tatárja, Csagatai Izsák címmel a pozsonyi Kalligram kiadónál.


Vámbéry Ármin, az egyik legnagyobb magyar orientalista – akiről a Stein-honlap magyar Kelet-kutatói között is megemlékeztünk – 1857-ben, huszonöt évesen került Isztambulba, ahol a szabadságharc emigráns főtisztjei pártfogásukba vették, és beajánlották franciatanárnak előkelő török házakhoz. Elképesztő nyelvtehetségével tökéletesen megtanult törökül és perzsául, s amellett kiváló kapcsolatokra is szert tett. 1861-ben indult híres útjára, amelynek során tudós dervisnek öltözve minden európai kutató közül elsőként jutott el Közép-Ázsiába, a khivai és bokharai emírségekbe, a török nyelvjárásokat tanulmányozva és kéziratokat gyűjtve. Többször is halálos veszedelem fenyegette, ha felismerik gyaur voltát, de az iszlám vallásban, tudományban, sőt szépírásban való páratlan jártasságával mindig kivágta magát. 1864-ben jött vissza Európába, s angol és magyar nyelven kiadott útleírásai révén egy csapásra világhírűvé vált.


Ne tévesszen meg senkit ez a a szegény dervis-külső mint annak idején a bokharai emírt. Ezt a fényképet nem egy turkesztáni karavánszerájban készítette valami francia vándorfotográfus, a török és perzsa udvart fényképező Sébah és Jouillier, Jules Richard, Blocqueville és Sevruguin kalandvágyó kollégája. A felvétel egy londoni műteremben készült, s mindjárt utána Vámbéry a dervisruhát frakkra cserélve Palmerston miniszterelnökhöz sietett, akinek keleti ügyekben bizalmas tanácsadója volt.

Vámbéry a tapasztalatok, nyelvtudás és kéziratok mellett egyebet is hozott magával Közép-Ázsiából: egy fiatal khívai mullát, azaz iszlám hittudóst, Iszhakot, vagy itthoni nevén Izsákot. Együtt tették meg az utat Khívától egészen Isztambulig, s csak itt árulta el neki Vámbéry, hogy nem Mekkába megy, hanem hitetlen hazájába, Frengisztánba. Izsák, aki addigra már mesterének és urának tekintette Vámbéryt, nem akart elválni tőle, hanem minden félelme ellenére úgy határozott, ő is vele tart.




Izsák Magyarországon maradt, és rövid időn belül tökéletesen megtanult magyarul. Felváltva volt Vámbéry szolgája, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosa, sőt Vámbéry barátai, Budenz József és Szilády Áron nyelvészek „tatár-tanára”. Hiszen ő volt akkoriban az egyetlen egész Európában, aki jól beszélte a türk nyelveket, így üzbég anyanyelve mellett a közép-ázsiai törökség közös irodalmi nyelvét, a csagatajt is, s a hazai török nyelvészek nagy lelkesedéssel igyekeztek kiaknázni ezt a nem remélt forrást.

A magyar nyelvészetben ekkoriban még nem vált egyeduralkodóvá a magyar nyelv finnugor eredetének gondolata, s a Vámbéry-Budenz-Szilády triász is még a török gyökereket kutatta. Csak néhány év múlva robban ki az az „ugor-török háborúnak” nevezett tudományos vita, amelyben éppen az akkorra már egyértelműen a finnugor álláspontot valló Budenz fordult szembe Vámbéryval.

„Vámbéry tatárja külön szenzáció volt”, írja Kovács Sándor Iván. „Mintha a fiatal Vejnemöjnen látogatott volna el a Kalevala szövegét rendezgető Elias Lönrot professzor és kollégái közé, mintha Odüsszeusz egyik matróza tartott volna bemutatót kötélcsomózásból a Holland Tengerészeti Akadémián.”




A Vámbéry-kör rábeszélésére Izsák még meséket és mondákat is fordított és tett közzé különféle közép-ázsiai nyelvekből „Csagatai Izsák” néven. De irodalmi munkásságának legszebb darabja az a soha nem publikált kézirat, amely Budenz és Szilády hagyatékában maradt fenn a MTA Kézirattárában, s amely nem más, mint Arany János Rege a csodaszarvasról költeményének csagatáj nyelvű fordítása: Adsdib szujgunnun hikájeti, azaz A csodálatos antilop története.

Arany ezt a balladát, amelyben a Kézai-krónikából ismert magyar eredetmondát dolgozta fel archaikus versformában, 1864. március 20-án jelentette meg. Két hónap múlva érkezett haza dervis-útjáról Vámbéry, bemutatva Izsákot Budenznek és Sziládynak, akiknek tüstént az az ötletük támadt: Arany számára meglepetésképpen „visszafordíttatják” a balladát egy olyan ősi török nyelvre, ahogyan az hitük szerint valaha hangozhatott. Segítségükkel Izsák néhány hónap alatt megbirkózott a feladattal, s olyan verset alkotott, amelynek ritmusa, rímelése és alliterációi, mint Kovács Sándor Iván bemutatja, tökéletesen simulnak a magyar eredetihez:

Száll a madár ágrul ágra
Száll az ének szájrul szájra
Fű kizöldül ó sírhanton
Bajnok ébred hősi lanton
Sakhadin sakhaga ucsadi kuslár
Aghizdin aghizda baradi szözler:
Görlerning üsztüne csikadi otlár
Turár szöz isittip jirinnen pahlvánlár
(Ágról ágra madarak szállnak
szájról szájra szavak járnak:
rég kiköltöztek a világból vitézek
történeteikről szép szó maradt meg.)

A Budenz-Szilády által magyar kiejtés szerint lejegyzett kézirat másolatát és modern török átírását jó ideje elküldtem már üzbég fordító barátomnak, Timurnak, hogy készítse el honfitársa versének modern változatát, de Timur keleti szokás szerint nem kapkodja el a dolgot. Amint elkészül vele, közzétesszük itt a blogon.




Izsák a török ruhát ugyan európaira cserélte, s a magyar nyelv mellett németül és franciául is jól megtanult, de vallást nem cserélt, pedig még a hercegprímás is biztatta rá, amikor kihallgatáson fogadta. 1889-ben, amikor Naszreddin perzsa sah európai körútja során Magyarországon járt – látogatásáról éppen Vámbéry számol be részletesen a Küzdelmeim 15. fejezetében –, Vámbéry perzsa nyelvű üdvözlő beszéde után a vele lévő Izsák is fontosnak tartotta biztosítani az uralkodót, hogy ennyi év alatt sem lett hűtlen iszlám hitéhez. A sah ezt az epizódot külön meg is említette útinaplójában, amely a kiváló iranológus Kégl Sándor fordításában jelent meg magyarul a Budapesti Szemle 1895-ös számában.

Megőrzött hitéről tanúskodik török félholdas sírköve is. Vámbéry külön belügyminisztériumi engedéllyel érte el, hogy helyet kapjon a velencei keresztény temetőben, s hogy a Budapesten állomásozó bosnyák zászlóalj hodzsája tartsa a temetést iszlám szertartás szerint.

Hogy miért éppen Velencén temették el, azt Balla Mihály szép nekrológja a Budapesti Hírlap 1892. május 23-i számában – amely így kezdődik: „Egy unikum ember halt meg tegnap Velence Fejér megyei községben: Mollah Izsák, a Vámbéry tatárja, az első közép-ázsiai igazhívő, aki Dzsingisz kán óta Európába került.” – még csak azzal indokolja: „Szívtágulás ölte meg, miután soká betegeskedett Korányi professzor klinikáján. Velence községbe, ahol meghalt, üdülni ment.” A „török sír” körül azonban a faluban hamarosan legendák szövődtek, s ezek közös eleme volt, hogy élete végén itteni lányt vett el, aki valahol a katolikus temetőben alussza örök álmát.


A számos legenda közül azonban az a legszebb, amelyet Reményi József gyűjtött Malmos Márton 71 éves velencei halásztól és tett közzé az Élet és Irodalom 1965. szeptember 4-i számában.

Molla Szadik Árpád volt annak az embernek a neve. Már az Árpádot itt vette fel, mikor erre járt, mert megszeretett itt, és itt is maradt. Igazán mondva kincskereső török volt.

Hogy elölről mondjam, mikor a törökök elmentek erről a vidékről, temérdek aranyat-ezüstöt elástak. A föld alatt, a vermekben kádakban állott az arany, sok pincébe meg bivalybőrbe tekerbe a mindenféle gyöngyök, drágaságok. Később aztán jöttek vissza a törökök, keresték a kincseket. A régi öregek azt mondták, sokat meg is találtak.

Egyszer is jön három török. Azt mondják, kell lenni errefelé egy kőkutyának, merre lehet az? Nem tudta senki. Némely öreg később emlékezni kezdett rá, hogy amikor a törökök elvonultak innen, csakugyan hagytak itt egy kőkutyát. Nagy ülő kutya volt, a homlokán írás: „Tekerj meg, nem bánod meg.” Az emberek csak nevettek, ki hallott már ilyet, kutyát tekerni, egymást biztatták, hogy próbálná meg valaki, de nem akadt rá senki. Aztán, hogy senki se törődött vele, a kőkutya hányódott össze-vissza, egyik barázdából a másikba taszították, hogy ne fogja a helyet, el is felejtette mindenki.

Elég az hozzá, hogy ezt a kőkutyát kereste a három török. Nem nyugodtak bele a nincsbe, keresték naphosszat. Egy reggel, nagysokára, a Meleg-hegy alatt megtalálták. Egészen be volt már nőve gazzal. A három török egyszerre a földre veti magát, mert arrafelé úgy imádkoznak. Aztán az egyik török megforgatja a kutya farkát, hát csak úgy dől belőle ki a sok arany, három kosár tele lett.

Mi lett, mi nem lett a sok arannyal, azt nem hallottam, hanem az egyik török azt mondta, ő annyira megszeretett itt, hogy nem is megy sehová. Pedig lett volna annyi pénze, hogy a világot bejárhatja, de ő nem. Azontúl Árpádnak is nevezte magát. Mert a török és a magyar valamikor egy nép volt, csak összeveszekedtek azon, hogy kié legyen Buda vára. Így került ide Molla Szadik Árpád. Megházasodott, velencei lányt vett magának, holtáig boldogan élt. Így hallottam én ezt az édesapámtól saját magától.

A legenda azért is szép, mert a benne szereplő „kőkutya” – akárcsak más legendák ugyancsak kincset őrző temetőbeli „kőbáránya” – sejtésem szerint olyanfajta kos alakú sírkövekre mehet vissza, amilyeneket például a julfai temetőben láttunk, s amilyenek a magyarországi török temetőkben is állhattak egykor. Izsák temetése idején ezek a temetők már rég elpusztultak, de a népi emlékezet megőrizte különös alakjukat, s a „török” felbukkanása ismét aktiválta emléküket, felelevenítve a közös török-magyar történelem egy epizódját, ha nem is olyan régit, mint a csodálatos antilop csagatáj nyelvre fordított balladája.


21 megjegyzés:

Studiolum írta...

Csak érdekességképpen, a magyar Wikipédiának is van egy rövid címszava Molla Szadikról, idemásolom a jelenlegi szövegét:

„Molla Szádik (más néven Csugatai Izsák vagy Molla Iszhák) tatár-üzbég származású muszlim vallástanító, a Magyar Tudományos Akadémia egykori altisztje. 1836-ban született az Aral-tó partján. Vámbéry Ármin társaságában jött Magyarországra. Üzbég nyelvre fordította Arany János Rege a Csodaszarvasról című munkáját, illetve magyarra fordított üzbég népmeséket. 1892-ben a Fejér megyei Velence községben halt meg, ahol magyar feleségével élt. Sírja a nadapi út melletti református temetőben található a hátsó kapu közvetlen közelében. Körülötte három másik muszlim síremlék látható, az egyik felirata: "Allah az élet".”

A szöveg több tévedést tartalmaz. Nem Csugatai, hanem Csagatai. Nem üzbégre fordította a Csodaszarvast, hanem csagatájra. Nincs hiteles forrásunk rá, hogy magyar felesége lett volna, s a fent idézett nekrológ arra utal, hogy nem volt. A körülötte lévő három síremlék nem muszlim, hanem magyar. Az idézett felirat pedig nem „Allah az élet”, hanem „Kallár Erzsébet”, lásd ezen a fotón.

anna írta...

miket találsz...észbontó.

jel írta...

Gyönyörűséges történeteket gyűjt össze a Wang folyó!
És olyan jó látni az apró részletekre való odafigyelést a fotókon, a finom utalásokat korábbi bejegyzésekre. (pl. szögek)

Studiolum írta...

Köszönöm, hogy észrevette!

jel írta...

És végre megértettem a József Attila verset is...

Bevezető

Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot -
hejh burzsoá! hejh proletár! -
én, József Attila, itt vagyok!

1927. máj.

Studiolum írta...

Kovács Sándor Iván foglalkozik ezzel a verssel is (amely természetesen a kötet címadója), s azt mondja, hogy a szabadszállási kun nagyapa és a családban elevenen élő hun rokonságtudat ihlette. Be is fotóztam a könyvből ezt a néhány oldalt, érdemes elolvasni: egy kettő három négy öt hat.

jel írta...

Nagyon köszönöm!

Találtam egy könyvesboltot is, ahol ez a könyv még kapható, a Múzeum krt. 7. Könyvudvar

jel írta...

Emlékeztem rá, hogy ma délután én is találkoztam Vámbéry nevével, de csak átfutottam az anyagot. Most kikerestem újra, ezek még ezután következő aukciókon megvásárolhatók
a három Vámbéry könyv

jel írta...

Van itt még valami! Egy jelszó a Vámbéry könyv belső címlapján, a cím alatt. Nézzék csak!
Auditur et altera pars. (Hallgattassék meg a másik fél is)

Studiolum írta...

Azt hiszem, ez az, ami manapság a Vámbéry által egykor annyira pártolt „törökös” irányzat szóhoz jutásával végre történik…

A Két Sheng Szerelmese írta...

Nagyon szép írás ismét, köszönjük!

A Wikipédiát azonban nem (csak) kritizálni, hanem azonnal javítania is kéne a kedves élesszemű használónak... :-)

Studiolum írta...

Igaza van a tisztelt kollégának. De ez az „Allah az élet”-nek olvasott „Kallár Erzsébet” annyira frappáns volt, hogy rossz májam (nem kéne annyit inni!) nem tudta megállni megjegyzés nélkül, márpedig javítás után mit jegyeztem volna meg…? :)

Mindenképpen belinkelem oda a posztot külső forrásnak, s ha a szerző (és Allah!) úgy akarja, vagy ha nekem lesz időm a közeljövőben, a javítás sem marad el.

A Két Sheng Szerelmese írta...

Arra is van megoldás: Utolsó bekezdésként valami olyasmit beírni, hogy "a moszlim sír jelenléte egyeseket a szomszédos sírkő feliratának alternatív olvasatára inspirálja: ők "Kallár Erzsébet" helyett "Allah az élet"-et olvasnak ki az erősen megkopott feliratból". Vagy valami ilyesmit. És mellé belinkelni vagy berakni a sírnak a fotóját.

sat. írta...

műveinek csodálatába' osztozunk másokkal.

egy kis drágakő keretbefoglalására gyatra kísérletek:
http://sztandit.blogspot.com/2009/11/alternative-revelation-eternal-golden.html

minden jót kívánva
Tibi

sat. írta...

Hálásan köszönöm mindkét fordítást.
Tisztelettel
stb.

Studiolum írta...

Ma két hete, hogy Két Sheng javaslatára kijavítottam a Wikipedia Mollah Szadik szócikkét. A javítások máig nem jelentek meg nyilvánosan… (csak a „Nem ellenőrzött változat” gombra kattintva, de hát kinek jut eszébe oda kattintani).

bitxəšï írta...

Nem tervezitek megjelentetni az "Adsdib szujgunnun hikájeti"-t?


Boldog Új Évet!
祝您在新的一年里万事如意!

Studiolum írta...

Kovács Sándor Iván írja, hogy egy fiatal törökös kollégájával már dolgoznak az eredeti kézirat kiadásán. De a modernizált átírást és annak modern üzbég nyelvű változatát, amikor majd Timur és Allah is úgy akarja, föltétlenül közzétesszük.

非常感谢, 新年快乐呢!

Névtelen írta...

Még egy kis pontosítás: A Molla Szadik melletti sírkövek eredetileg az autópálya építés miatt kerültek jelenlegi helyükre, valójában nem sírok. Az információ egy helyi hagyományőrző lakostól származik.
A sír gondozását és az ismertető szöveg kihelyezését jómagam végzem - végeztemblessin elég régóta, mert fontosnak érzem, hogy megmaradjon kultúránk egy fontos részlete.

Studiolum írta...

Nagyon köszönöm a pontosítást, és nagyon-nagyon hálásan az áldozatos munkát.

Ha esetleg ezekről az adatokról, a sír és környéke sorsáról részletesebben is írna és fényképeket/térképeket stb. is mellékelne, nagy örömmel tennénk közzé itt a blogon (angolul is az angol változatban), mert épp ezek azok az információk, amelyek idővel teljesen elhomályosulnak majd.

Studiolum írta...

„sírja mindig tele van friss virággal”, írtam. És mécsessel is ilyenkor halottak napja táján, mint ez a szép bejegyzés igazolja