A Wang folyó versei. Utószó

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • 15. A fehér kavicsos part • 16. Az északi hegy • 17. Kunyhó a bambuszok között • 18. A magnóliák völgye • 19. Az ecetfák udvara • 20. A fűszerkertben Csuang-ce – Zhuangzi – egyszer egy folyó mellett sétálva azt mondta örök ellenlábasának, Huizinek: „Nézd, hogy játszanak a halak, hogy cikáznak ide-oda, ahogy nekik tetszik. Ez az, amit a halak igazán élveznek.” Huizi pedánsan ellenvetette: „Te nem vagy hal. Honnan tudod, mit élveznek a halak?” Zhuangzi letorkollta: „Te nem vagy én. Honnan tudod, hogy nem tudom, mit élveznek a halak?” Ezt az ismeretelméleti vitát folytatja a jeles Song-kori festő, Zhou Dongqing A halak öröme című hat méter hosszú tekercsképén (1291, Metropolitan Museum of Art) amelyen a játszadozó halak hosszú sora mellé az alábbi verset írta: 非鱼岂知乐 寓意写成图 成探中庸奥 分明有象无。 Fēi yú qĭ zhī lè yù yì xiě chéng tú chéng tàn zhōng yōng ào fēn míng yŏu xiàng wù Hal nem lévén, hogy tudhatnánk örömükről? De saját érzéseinket kifejezhetjük a képen. Ha a mindennapi mélyét fel akarjuk tárni, meg kell mutatnunk a létezőt és az ürességet.

A létező és az üresség a kínai festészet és költészet kulcsszavai. A kínai kép nem pusztán a látványt adja vissza, hanem egy olyan kozmológia körforgását, ahol a létezők, „a tízezer dolog” a Tao ereje folytán létrejönnek az ürességből, majd életciklusuk végén visszaolvadnak abba. Ahogy Lao-ce – Laozi – írja a Tao te king-ben (42):

A Tao szüli az Egyet. Az Egy szüli a Kettőt. A Kettő szüli a Hármat. A Három pedig a tízezer dolgot.

A képen mindig ott van a generatív üresség is – a víz, az ég, a körvonalakkal ábrázolt dolgok belseje –, amelyből a létezők éppen csak kiemelkednek vagy már olvadnak is vissza. Ugyanígy a versben is mindig ott van az az üresség, amelyből a kimondott dolgok lettek vagy amellyé lesznek, s amit hozzá kell gondolnunk teljes értelmezésükhöz.

Az ember úgy hinné, hogy a kínai festmény és vers mindig is ilyen volt. Pedig nem. Csak a Kr.u. 4. században vált ilyenné. A császári udvar ekkor vonult vissza az északi nomádok fenyegette északról délre, ahol az udvarhoz kötődő értelmiségiek új, lenyűgöző hegyi tájakkal találkoztak. A Laozi által meghirdetett egység az univerzum körforgásával ekkor kap konkrét formát, ahogy egyre többen elvonulnak közülük a hegyek közé a rendkívül korrupt politika elől. Ugyanekkor érkezik meg Kínába a buddhizmus is, és találkozik az újra felvirágzó taoista filozófiával és gyakorlattal. A kettő szintézise chan (zen) buddhizmussá éppen az új főváros közelében megy végbe, a nagy hatású Huiyuan szerzetes által alapított Lu-hegyi Donglin-kolostorban, amelynek az új irányzat költői és festői rendszeres látogatói vagy szerzetesei is voltak.

Fontos látnunk, hogy ez az elvonulás nem egy „vissza a természetbe” mozgalom. A régi kínai világképben nincs „természet” úgy, mint nyugaton a romantika óta, a civilizáció előtti romlatlanság vagy az emberrel szemben álló fenyegető világ értelmében. A hegyekbe elvonuló taoista vagy zen-buddhista nem a vidéki idillt keresi, hanem a maga igazi helyét az egyetlen létező, az univerzum, a Tao körforgásában.

Wang Wei (699-759) háromszáz évvel később élt, amikor az elvonulásnak ez a költészete már műfajjá szilárdult. A Tang-korban (618-907) élt, a kínai történelem és költészet aranykorában. De épp akkor, amikor ez az aranykor intrikák és lázadások következtében összeomlásnak indult. Az udvarban ismét eluralkodott a korrupció, az érdemeseket elbocsátották és a jellemtelenek hatalmaskodhattak. Wang Wei hol hivatalt kap, hol száműzik vagy megalázzák. Kis birtokot vesz a Wang folyó völgyében, és noha szíve és taoista, majd zen-buddhista hitvallása oda húzza, mégis egész életében ide-oda ingadozik az udvari szerepvállalás és a visszavonult élet között.

Verseiben jelen van ez az ingadozás. Ettől tökéletlenek, és ettől szólnak annyira hozzánk, mai ingadozókhoz. Csak ebben a húsz versből álló ciklusban, A Wang folyó verseiben szánja rá magát, hogy végigvisz valamit. Nagy segítségére van ebben barátja, sőt coacha, Pei Di. Vele állapodnak meg arról, hogy húsz napon át bejárják a Wang folyó völgyének Wang Wei számára legfontosabb pontjait, és mindegyikről írnak egymás számára egy-egy verset. Ettől a rászánástól és elköteleződéstől lesz több mint alkalmi versek gyűjteménye, ettől válik beavatássá, szellemi utazássá, ettől lesz olyan íve, ami csak a rászánás és elköteleződés révén lehetséges.

A versek formája a Tang-korban népszerű 绝句 jueju, szó szerint „kimért mondat”, ahol négy sorban öt-öt, tényleg nagyon pontosan kimért-kiszámított egyszótagos szó követi egymást. Többnyire még a kötőszavakat is mellőzik: így áll elő nyelvtanilag is az az üresség, ahol az olvasónak kell rekonstruálnia a szavak egymásutánjából az elsődleges jelentést, és felbecsülni hozzájuk a másodlagosat. Ezt teszi a fordító is, igyekezve a mi hosszú szavakkal és nagyon jelölt viszonyokkal dolgozó nyelvünkön is kimért mondatokkal visszaadni Wang Wei ötszótagosait, hogy maradjon bőven hely az üresség számára.

Ha megkérdeznénk egy kínait, ki a legnagyobb festőjük, habozás nélkül válaszolná, hogy Wang Wei. Noha egyetlen képe sem maradt fenn, csak sok száz évvel későbbi gyarló másolatok. De aki még az eredetiekről írhatott, az mind azt írta, hogy ennél mélyebbre menni lehetetlen, ez az utolsó szó a hegy-és-víz-festészetben.

És ha megkérdeznénk, ki a legnagyobb költőjük, talán habozna, hogy Li Bai (Li Tai Po), Du Fu, vagy… Wang Wei. Akik egy időben éltek és barátok voltak.

Su Dongpo, a nagy Song-kori polihisztor azt írta róla: „képei versek voltak, és versei képek”. Az előbbit már csak elhinni tudjuk abból, amit az utóbbiból látunk.

* * *

Írások, amelyekből sokat tanultam Wang Weiről és a Tang-kori költészetről:

• 王維詩集 (Wang Wei összegyűjtött versei), szerkesztette és filológiai kommentárral ellátta Zhao Diancheng, Bai He és Meng Bai (ebben benne vannak Pei Di válaszversei is), 2019
• Wang Wei: Poemas del río Wang. Traducción y edición de Pilar González España, 2004
• The poetry and prose of Wang Wei, translated by Paul Rouzer, edited by Christopher M. B. Nugent, 2020
• The Poetry of Wang Wei. New Translations and Commentary by Pauline Yu, 1980
• David Hinton: Awakened cosmos. The mind of classical Chinese poetry, 2019
• David Hinton: Mountain home. The wilderness poetry of ancient China, 2002
• Miranda Shaw: „Buddhist and Taoist Influences on Chinese Landscape Painting”, Journal of the History of Ideas 49 (1988), 183-206.

A fűszerkertben

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • 15. A fehér kavicsos part • 16. Az északi hegy • 17. Kunyhó a bambuszok között • 18. A magnóliák völgye • 19. Az ecetfák udvara • Tovább: Utószó 桂尊迎帝子 杜若赠佳人 椒浆奠瑶席 欲下云中君。 guì zūn yíng dì zĭ dù ruò zēng jiā rén jiāo jiāng diàn yáo xí yù yià yún zhōng jūn Fahéj   a hercegnő fogadására illatos mályva   a gyönyörű nőnek borsnektár   a jade ünnepen hogy leereszkedjék   a Felhők Ura

Fűszerek. Illatok. Parsley, sage, rosemary and thyme. Wang Wei olyan örömmel sorolja őket, mint a bélyeggyűjtő albuma büszkeségeit. Mintha Kavafisz Ithakájának tanácsát követné: „válogass… mindennemű édes illatot, minél többet az édes illatokból.”

Mintha a megvilágosodás után nem maradna más, csak a nagy absztrakciók: a szín – az öröm mindent betöltő vörös színe –, az alapvető etikai hozzáállás, és, legvégül, az illatok.

De az illatok sem magukért vannak. Minden illat valamilyen királyi lénynek, valószínűleg egy-egy istenségnek szolgáló áldozat, hogy ereszkedjék le közénk, emberek közé.

Hogy leereszkedik-e, az nyitva marad. Ahogy azt sem tudjuk, megjött-e a hegyi öreg. Ilyen nyitott módon ér véget A Wang folyó versei. Az élet, amíg éljük, befejezetlen. Ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.

Az ecetfák udvara

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • 15. A fehér kavicsos part • 16. Az északi hegy • 17. Kunyhó a bambuszok között • 18. A magnóliák völgye • Tovább… 古人非傲吏 自阙经世务 偶寄一微官 婆娑数株树。 gŭ rén fēi ào lì zì quē jīng shì wù oŭ jì yī wēi guān pó suō shú zhū shù az a régi ember   nem volt     gőgös tisztviselő nem volt   érzéke     a trendhez jelentéktelen   hivatalt kapott úgyhogy szabadon táncolhatott   a fák közt

Wang Wei most, az utolsó előtti versben mutatkozhat be, mert most lett önmaga.

Akinek képében bemutatkozik, „az a régi ember”, az Csuang-ce vagy Zhuangzi, a taoizmus és egyáltalán a kínai szellemtörténet egyik legnagyobb alakja. Aki a konfuciánus tisztviselők szigorúan szabályozott hivatala helyett a szabadságot választotta.

Zhuangzi egyszer a Bu folyó partján ült és horgászott. Chu királya két küldöttet menesztett hozzá azzal a kéréssel: „Engedelmét kérem, hogy megzavarom, de szeretném felkérni országom vezetésére.” Zhuangzi, szemét le nem véve a horgászzsinórról, azt válaszolta: „Úgy tudom, hogy Chu királyának birtokában van egy varázsteknős, amely már háromezer éve halott. A király selyembe tekerve, arany veretes elefántcsont ládában őrzi udvarában. Mit gondoltok, ha a teknős választhatott volna, inkább szeretett volna meghalni, hogy ilyen megtiszteltetésben legyen része, vagy inkább tovább élt volna, hogy a mocsárba lógassa a farkát?” A küldöttek összenéztek, és azt felelték: „Inkább tovább élt volna, hogy a mocsárba lógassa a farkát.” Zhuangzi erre azt mondta: „Akkor távozzatok. Én is szívesebben lógatom a mocsárba a farkamat.”

Nem véletlen, hogy a fák, amelyek között Zhuangzi táncol, ecetfák. Pontosabban az eredetiben bálványfák, de a kettő nagyon hasonlít egymáshoz nemcsak külsőleg (a 19. századig azonos fajnak is tartották őket), hanem abban is, hogy rossz körülmények között is remekül megélnek és gyorsan növekszenek. És az ecetfának magyar kontextusa is van, amely nagyon hasonlít Zhuangziéhez. A mély udvarokban csak ecetfa nő.

A magnóliák völgye

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • 15. A fehér kavicsos part • 16. Az északi hegy • 17. Kunyhó a bambuszok között • Tovább… 木末芙蓉花 山中发红萼 涧户寂无人 纷纫开且落。 mù mò fú róng huā shān zhōng fā hóng è jiàn hù jì wú rén fēn fēn kāi qiĕ luò ágak csúcsán   hibiszkuszok a hegy   csupa vörös kehely a vízmosásban   néptelen béke mindenütt nyíló   és hulló virágok

Mi jöhet még a megvilágosodás után? Az, ahogy a megvilágosodott a világot látja. Erről szól az utolsó három vers.

Egy völgy, tele vörös virágokkal. A cím még magnóliát mond, de a vers már hibiszkuszt, ami jobban is illik az égő vörös színhez. Miért is ne nyílhatnának hibiszkuszok a magnóliák völgyében? Vagy akárhol, ha egyszer odabent nyílnak.

A hibiszkusz bimbója a lótuszéhoz hasonlít, amelyről már tudjuk, hogy a buddhizmus legfontosabb szimbóluma, a tisztaság és megvilágosodás jelképe. Kinyílva azonban nem a béke fehér, hanem a kirobbanó öröm vörös színét árasztja. Ez a szín tölti el az egész világot, amelyet a megvilágosodott szem egyetlen tekintettel fog át. Térben is, az ágak csúcsától a hegy teljességéig zoomolva, és időben is, ahogy a nyíló majd lehulló virágokat újabbak váltják fel. A természet körforgása nem áll meg, de az örömnek nincs vége.

De a béke is jelen van. Wang Wei külön is hangsúlyozza. Ráadásul egy olyan kifejezéssel, jì wú rén, amely a nirvána szokásos szinonímája.

Fang Hui Song-kori költő szerint ez a négysoros A Wang folyó verseinek legszebb darabja: „Egyetlen vers, három sóhajtás. Végtelenül csodálatos.” Mi azt mondhatnánk: egyetlen vers, egyetlen szín.

Kunyhó a bambuszok között

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • 15. A fehér kavicsos part • 16. Az északi hegy • Tovább… 独坐幽篁里 弹琴复长啸 深林人不知 明月来相照。 dú zuò yōu huáng lĭ tán qín fù cháng xiào shēn lín rén bù zhī míng yuè lái xiāng zhào egyedül a titkos   bambuszligetben a qint pengetve   vagy hosszan lélegezve mély az erdő   nem ismeri senki fényes hold kél   megvilágítjuk egymást

Ebben a versben valami készül. Sőt meg is történik. De Wang Wei csak az előkészületeket írja le részletesen.

Titkos bambuszligetbe húzódik vissza, egy kunyhóba. Miért kell a „titkos”? Ki elől titkos, ezen a vidéken, ahol a favágók sem járnak? Előlünk, olvasók elől, hogy lássuk, milyen mély ez a visszahúzódás, mintegy az anyaméhbe, az újjászületés előtt.

Miért a bambuszligetbe? A bambusz, belső üressége miatt, a taoisták és buddhisták számára is jelkép. A bambuszligetbe visszavonulva mintegy a teremtő ürességbe vonul vissza az ember.

Mit tesz ott? A qint pengeti, a Tang-kor kedvenc hangszerét, a kínai citerát, amelynek hosszan zengő mély hangja ma is a kínai történelmi filmek háttérzenéjét adja. A hangszernek mind hangjáról, mind formájáról úgy tartották, hogy egységben van a világmindenség harmóniájával.

Vagy „hosszan lélegez”, ami egyfajta taoista gyakorlat: lelassítja lélegzését, és halk fütyülő hangon fújja ki a levegőt, amivel a halhatatlan szellemeket hívja.

És itt még egyszer fontosnak érzi hangsúlyozni, hogy mély az erdő, nem ismeri senki. Hogy itt tényleg a teljes ürességbe vonult vissza. Ahogy Keresztes Szent János hangsúlyozza újra meg újra A lélek sötét éjszakájában, hogy „amikor elpihent már házam”, és „oda, amit senki nem ismer”.

S hogy mi történt ezen a rejteken, arról csak az utolsó sor tanúskodik. Ki világít meg valakit? Aki maga is megvilágosodott.

Az északi hegy

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • 15. A fehér kavicsos part • Tovább… 北垞湖水北 杂树映朱栏 逶迤南川水 明灭青林端。 bĕi chá hú shuĭ bĕi zá shù yìng zhū lán wēi yì nán chuān shuĭ míng miè qīng lín duān északi hegy   a tó északi partján fák sokféle zöldje   rőt kontúrként     tükröződve kanyargó folyó   fut le délnek csillog, eltűnik   elhagyja az erdőt

Wang Wei festő is volt, a shanshui műfajának mestere, amely épp az ő idejében kezdett népszerűvé válni a kínai literati körében. A shanshuit, a hegy-és-víz-rajzot „kínai tájképnek” is szokás nevezni, pedig nem valós tájat akar lefesteni – még akkor sem, ha annak elemeiből táplálkozik –, hanem egy, a tao szabályai szerint felépülő belső képet kivetíteni.

A shanshui két fő eleme a nagy víz, amely a teremtő yin ürességnek, és a hegy, amely a belőle létrejövő yang tízezer dolognak felel meg. Mind a hegy, mind a víz tartalmaz valamit a másik elemeiből, tükrözi a másikat, átalakulóban van a másikká: ebben áll a világot mozgató Tao dinamikája.

Wang Wei mintha a shanshui egy iskolapéldáját akarná itt szavakkal megfesteni. Itt a tó, a par excellence nagy víz, amelynek ürességéből kiemelkedik az északi hegy. De a hegy is tükröződik a vízben. A shanshui kötelező elemei még: a kanyargós út – itt a folyó –, a „küszöb”, amely a nézőt fogadja – itt az a pont, ahol a folyó elhagyja az erdőt és beletorkollik a tóba, ahonnét Wang Wei nézi a hegyet – és a „szív”, a kép szellemi középpontja, amely felé a vonalak mutatnak.

A déli hegyről szólva már megtudtuk, hogy az északi hegyre nem juthatunk el soha. Nem, mert a nem-létből a létbe vezető út iránya kötött: északról délre. Ezért nem kanyargós út vezet az északi hegyre, hanem kanyargós folyó fut le onnan a tóba. És ezért a kép „szíve” az a pont, ahol Wang Wei áll, ameddig ember visszaevezhet az északi hegy irányába és előretekinthet a déli hegy felé, hogy egyszerre lássa az eredetet és a célt. Ezt a pontot a versben nem látjuk, de minden, amit látunk, efelé mutat, kiszerkeszthető bizonyossággal.

A fehér kavicsos part

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • Tovább… 清浅白石滩 绿蒲向堪把 家住水乐西 浣纱明月下。 qīng qiăn bái shí tān lù pú xiàng kān bă jiā zhù shuĭ dōng xī huàn shā míng yuè xià tiszta víz   a fehér kavicsokon zöld nád   szinte a kezedig hajol családok élnek   mindkét parton selymet mosnak   a hold fényében

Ragyogás. A kristálytiszta víz, amelyen át látni lehet a fehér kavicsokat, mint a kócsag villámfénye. A zöld, amely Wang Weinél szintén mindig ragyog, akár moha, akár bambusz színében.

De Wang Weiben ezúttal – talán az arany-ital, talán a som-bor hatására – a taoista kerekedik felül a zen-buddhistán. A ragyogást most nem relativizálja a nem-lét egy erős szimbóluma, hanem eksztatikussá fokozódik, mennyei utazássá a főnixmadáron. A folyóparti családok által a tiszta vízben mosott és a fehér kavicsokon kiteregetett selymeken felragyog a holdfény: Csontváry ismeretlen képe.

És éppen ezzel az eksztatikussá fokozással válik látszólagossá mindaz, amit látunk. Az imént még kézzel mosott selyemre, ha holdfénnyé vált, már a nád zöld ragyogásának jelzője vonatkozik: „úgy lehajol, szinte megérintheted kezeddel”. De már csak szinte.

Selymet mosnak a hold fényében – lehet-e ennél lenyűgözőbb és egyszersmind kijózanítóbb metafora erre a világra?

Az Aranyszemcsék Forrása

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • Tovább… 日饮金屑泉 少当千馀岁 翠凤翊文螭 羽节朝玉帝。 rì yĭn jīn xiè quán shào dāng qiān yú suì cuì fèng yì wén chī yŭ jié cháo yù dì Az Arany Forrásból   ha naponta iszol ezer évig élsz   vagy még tovább a Smaragd Főnix   és sárkányok hordoznak tolldísszel hódolsz   a Jade Császárnak

Hogy kerül ide váratlanul ez az alkimista-mitografikus szöveg?

Úgy, hogy Wang Wei tényleg a Wang folyó völgyében látottakról akar verseket írni. Márpedig itt, a völgyben fakad az Arany Forrás (szó szerint az Aranyszemcsék Forrása). Erről a forrásról úgy tartották, hogy a közelben eltemetett Első Császár sírjából a földalatti erek egyre mossák kifelé a vele elhantolt mérhetetlen gazdagságot, s ebben a forrásban bukkannak felszínre.

Aki pedig naponta aranyport iszik, sűrített fényt, a legtisztább esszenciát, a semmi mássá tovább nem redukálható anyagot – így a taoisták –, az hosszú és egészséges életet él, sőt elérheti a halhatatlanságot. A taoisták megszállottjai voltak a betegségnek tartott halálnak, orvosi és alkímiai praktikákkal igyekeztek felülkerekedni rajta. Wang Weinek már nem kell törnie magát: itt, a keze ügyében van a forrás.

És innentől kezdve a vers jellegzetes taoista eksztatikus utazássá fokozódik. Aki eléri a halhatatlanságot, az a halhatatlanság istennője, Xi Wang Mu, a Nyugati Anyaistennő sárkányok vontatta főnixszekerén vonul végig az istenek birodalmán, hogy a taoista panteon legfőbb istene, a Jade Császár előtt hódoljon.

Nem tudni, hogy Wang Wei, a Tao követője maga is hitt-e a forrás erejében és napi fogyasztója volt-e vizének. Vagy csak jelöletlen idézetként tudósít egy helyi hiedelemről, s miután somolyogva leírja, som-borral tölti meg poharát, az eksztatikus utazások és a halhatatlanság szerény jelképével itt a Wang folyó völgyében.

Patak a Luan-kertben

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • Tovább… 飒飒秋雨中 浅浅石溜泻 跳波自相溅 白鷺惊复下。 sà sà qiū yŭ zhōng jiān jiān sí liù xiè tiào bō zì xiāng jiàn bái lù jīng fù xià sú, sú, süvít a szél   az őszi esőben csapp, csapp, csattog a víz   a nyirkos köveken hullám hullám   után lendül felrebben, majd   visszaszáll a kócsag

A természet nemcsak derűs és harmonikus tud lenni. A víz tükre nem mindig tiszta. Olykor minden felkavarodik, a szél vízszintese lándzsát tör az eső függőlegesével, a víz ki akar törni partjai közül. De a taoista bölcs tudja, hogy a természettel ilyenkor is egységben van. Ha ilyen váratlan meglepetés éri, visszavonul, és helyreállítja magában az egységet, mint a kócsag, amely nem repül el a viharban, hanem visszaszáll, hogy szembenézzen meglepetése okával.

A kócsag a Tang-kori költészetben több mindent jelent. Ragyogó fehér színe miatt a tisztaságot, az égi fényt, többnyire a Vénusz fényét. Wang Wei kortársa, Li Deyu írja róla egy versében: „Az ég tiszta fénye, amely elvesztette minden reményét a visszatérésre.” Ennélfogva az ideális ember szimbóluma is. Fehérsége a buddhizmus kedvenc színe: ebben a versben a hullámok fehér tarajával együtt a világ jelenségeinek látszólagosságára utal. És par excellence őszi madár: puszta említésére tudjuk, hogy ősz van a versben.

A kínai versek nem szokták megszemélyesíteni a természeti jelenségeket. Feltűnő ezért, hogy ebben a versben a jelenségek mégis megszólalnak: „sà sà”, mondja a szél, „jiān jiān” mondják a hullámok. A Wang Wei-kortárs Zhang Yanyuan írja kalligráfiai traktátusában, hogy a madarak és állatok hangját is le lehet írni írásjegyekkel, s ettől emberi jelentéssel telnek meg. Így tesz Wang Wei is a jelenségek hangjaival. Mintha az ideális ember még a természet legzaklatottabb állapotában is megtalálná vele a személyes viszonyt.

Hullámzó füzek

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • Tovább… 分行接绮树 倒影入清漪 不学御沟上 春风伤別离。 fēn háng jiē qĭ shù dào yĭng rù qīng yī bù xué yù gōu shàng chūn fēng shāng bié lí pompás fasor fordított árnyak   a víz tiszta tükrén nem mint a császári   csatornán, ahol a tavaszi szél   fájdítja az elválást

Két fasor. Mindkettő pompás: emerről Wang Wei maga mondja, amannak meg nyilvánvalóan pompásnak kell lennie, ha a császári palotát övező csatorna partján áll. Az első itt és most van, a Wang folyó völgyében, ahol Wang Wei egységre jutott a természettel és önmagával, a víz tiszta tükre – az érzelmek illuzórikus világa – már nem fodrozódik.

De a vers igazi tárgya a másik fasor, valahol a múltban, egy a sok elválás közül, amelyet még mindig fantomfájdalomként idéz fel ami csak emlékeztet rá. Annak a víznek a tükre még mindig fodrozódik – tavaszi szél vizet áraszt –, még mindig nem lehet tisztán látni benne azokat a füzeket. Ott még Wang Wei nem elég összeszedett ahhoz, hogy jól bevált módszerével kihelyezze fájdalmát egy külső tárgyra, egy felemelt pohárra vagy egy felhő koszorúzta hegyre.

A múlt hullámzása nehezen csillapul. Hiába van ősz, az a tavaszi szél még most is fúj.

A Yi-tavon

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • Tovább… 吹箫陵极浦 日暮送夫君 湖上一回首 山青卷白云。 chuī xiāo líng jí pŭ rì mù sòng fū jūn hú shàng yī huí shŏu shān qīng juăn bái yún fuvolaszó mellett   érünk a túlsó partra napnyugtakor búcsúzom    nemes barátomtól a tó fölött fejemet    még visszafordítom a hegy zöld fejét   fehér felhő takarja

Akinek nemes barátja van, fájdalmas tőle az elválás. Wang Wei olyan szerencsés volt, hogy több nemes barátja is volt, így több verset is írt az elmúlás fájdalmáról. Az egyik, A Yang-kapu három dala a kínai klasszikus zenei repertoár egyik alapvető darabjává vált.

Talán a nemesség része, talán az elválás fájdalmában való hosszú gyakorlat teszi, hogy ezekben a versekben éppen a fájdalomról esik a legkevesebb szó. A Yang-kapu csak egy utolsó poharat említ, és a kaputól nyugatra várakozó magányra utal. Itt a magányába visszatérő Wang Wei tesz finom árulkodó gesztust. Még egyszer visszafordítja fejét, de a kép kétszeresen is aszimmetrikus. Barátja feje helyett már csak a hegy zöld fejét látja, s azt is fehér felhő takarja.

Nincs helye itt az esti ködöknek, írta A magnólialiget ragyogásában. Hát akkor hol van? Itt, ebben a versben.

A déli hegy

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • Tovább… 轻舟南垞去 北垞淼难即 隔浦望人家 遥遥不相识。 qīng zhōu nán chá qù bĕi chá miăo nán jí gé pŭ wàng rén jiā yáo yáo bù xiāng shì könnyű csónak visz    a déli hegy felé az északi hegyig   túl sok a víz     nem juthatsz el oda a távoli parton   emberek, házak de ilyen messziről    nem ismerjük fel egymást

Ismét a könnyű csónak, ismét a mitikus nagy vízen, északról délre, a nem-létből a létbe, mintha az anyaméhben. Ez a kínai nagy archetipikus utak iránya, az egyetlen lehetséges irány: az északi hegyig túl sok a víz. A létből a nem-létbe majd egy másik könnyű csónak visz át: talán nyugat felé.

Még nem ismerjük, ki vár minket a déli parton. De nem csak mi látjuk őket, hanem ők is minket. Egyetlen egész részei vagyunk, nem csak a mi nézőpontunk érvényes. Várnak ránk. De ők sem ismernek még minket.

Pavilon a tó partján

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • Tovább… 轻舸迎上客 悠悠湖上来 当轩对樽酒 四面芙蓉开。 qīng gĕ yíng shàng kè yōu yōu hú shàng lāi dāng xuān duì zūn jiŭ sì miàn fú róng kāi könnyű csónak hozza   vendégemet a tó színén   lassan közelít a pavilonban szemközt   a boros edénnyel körben   lótuszok nyílnak

Ahogy haladunk előre a versek során, az én és fájdalma egyre inkább háttérbe húzódik, s a világ foglalja el a helyét: a világ csodái, a csodákkal viselős üresség, és az ezek körforgásában való részvétel elfogadása.

A világgal való egység öröméből pedig a megosztás vágya fakad. Már a két előző vers is ezt próbálgatta, most pedig az én szigetét körülvevő víz túlpartjáról megérkezik a másik. Mitikusan könnyű csónakon, ahogy illik, amilyenen a kicsi halász vág neki a nagy ürességnek Wu Zhen képén. 

Szavakra nincs szükség. A bor tökéletesen jelképezi a megosztást. Sokatmondó, hogy a vers a 樽 zūn kifejezést használja az edényre: ez az a gazdagon díszített bronz edénytípus, amellyel az áldozati bort ajánlották fel a szentélyben.

Köröskörül a lótuszok, a buddhizmus legfontosabb szimbóluma. A zavaros vízből felszínre törő gyönyörű virág a tisztaság és megvilágosodás jelképe. Az egész növény pedig, minthogy egyidejűleg jelen van benne a bimbó, a virág és a mag, az idősíkok – múlt, jelen, jövő – egybeolvadásáé.

Mi lehet több annál, mint ilyen vendéggel együtt hallgatni egy ilyen világ közepén?

Ösvény a pagodafák alatt

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • Tovább… 仄经荫宫槐 幽阴多绿苔 应门但迎扫 畏有山僧来。 zè jìng yīn gōng huái yōu yīn duō lù tái yīng mén dàn yíng sǎo wèi yǒu shān sēng lái hegyi út a pagodafák   árnyékában rejtett és párás és csupa zöld moha a kapu előtt el kell söpörni még   vendég jöhet talán eljön ma hozzánk   a hegyi öreg

Wang Wei sétáinak néhány visszatérő toposzát már ismerősként üdvözöljük. A hegyi utat, amelyen csak egyvalaki járhat. A zöld mohát, amely alázatosan megbújik az árnyékban, de a nap sugara főszereplővé tudja tenni.

Mindez, az út, a moha, a rejtettség, a pára, az árnyék, de még az árnyékot vető pagodafák is a yin, a befogadás, a várakozás, az üresség jegyében állnak. Ahogy a várakozást erősíti az egyetlen yang gesztus, az elsöprés a kapu előtt az eljövendő vendég tiszteletére. Már ha eljön.

Ez az a vers, amelyben nem történik semmi, de bármi megtörténhet. Mint egy színpad, mint egy tisztás, amelyre bármikor kiléphet egy lovas. Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt. Ennek a hegyi útnak a fakoronák alagútja alatt az ad értelmet, hogy bármikor felbukkanhat rajta a hegyi öreg.

Wang Wei anyja emlékére kolostort alapított a Wang folyó völgyében hét szerzetes számára. Egyikük lenne a hegyi öreg? Vagy valaki más, náluk is tekintélyesebb? Talán nem is személy, hanem egy jelentős esemény, sorsfordulat? Talán nem is jön el? Wang Wei mindenképpen készen áll rá. A passzív várakozást a felsöpréssel aktívvá tette. Rajta ne múljék.

A somliget partján

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • Tovább… 结实红且绿 复如花更开 山中倘留客 置此茱萸杯。 jiē shí hóng qiĕ lù fù rú huā gēng kāi shān zhōng tăng liú kè zhī cĭ fú róng bēi gyümölcsök érnek    pirosak és zöldek mintha a virágok nyílnának újra a hegyen időző vendégre emeljük ezt a som-poharat

„Ezt hozta az ősz.” Nem tudom, megfigyelték-e, hogy gyümölcsökről írva mindössze kétféle is a végtelen bőség érzését kelti: „a piros és sárga gyümölcsöket”. Kosztolányi is csupán a szőlő és a körte párosával foglalja össze az ősz még hosszan sorolható adományait.

Wang Wei kétféle gyümölcse ugyanaz: a miénknél jóval nagyobb szemű kínai som érett termése, amit a kínai konyha sokféle módon használ – például könnyű som-bornak erjesztve. A kétféle szín említése mégis gyümölcsöktől roskadozó bokrokat vetít elénk.

A magból kicsírázó növény, a virág, a gyümölcs, majd a visszatérés a földbe a Tao körforgásának, a lét és nem-lét, a yin és yang ciklusának legközvetlenebb példája.

A ciklusban minden fázisnak megvan a maga helye. Az érett gyümölcsnek éppúgy, mint a korábbi virágnak. És ugyanígy a hamarosan beköszöntő ürességnek is, amely felváltja a ragyogásnak ezeket a fázisait, hogy aztán új élet származzék belőle.

Hogy a tökéletességnek ezt a pillanatát a visszahúzódás kell felváltsa, abban Kosztolányi és Wang Wei egyetértenek. A törvény elfogadása az, ami megkülönbözteti őket.

Kosztolányit a fák arany keze már a halálra hívja, pedig „jobb volna élni”. Wang Wei egyszerűen él. Elfogadja, hogy ő is része a kozmikus körforgásnak, s azzal együtt az ürességnek is, és elfogadja, amit a körforgásnak ez a pillanata ad számára. A hegyen időző, a világban ideiglenesen itt lévő vendégre – talán önmagára? – emeli a poharat, a bort, a halhatatlanság italát a taoisták szerint.

A magnólialigetben

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • Tovább… 秋山敛馀照 飞鸟逐前侣 彩翠时分明 夕岚无处所。 qiū shān liăn yú zhào fēi niăo zhú qián lŭ căi cuì shí fĕn míng xī lán wú chù sŭo az őszi hegy még őrzi    a nap utolsó melegét madarak szállnak   madarak nyomában foltokban   smaragdzöld ragyogás nincs helye itt    az esti ködöknek

Az előző vers egyszólama nagyzenekari változatban. A lenyugvó nap mindent betöltő utolsó fénye, amelyet az őszi hegy színei még inkább felerősítenek, harsányan kapaszkodva abba, ami hamarosan elmúlik. Az előző vers egyetlen smaragdzöld felragyogásának ostinato alapritmussá sokszorozása.

De hová lett az előző vers alaphangja, az üresség?

Nincs helye itt. A ragyogás mindent betölt, elkápráztatja a szemet.

De ez a ragyogás, akárcsak két verssel korábban a bambuszoknak a tó színén irizáló smaragdzöld tükröződése, csalóka, mulandó. Ahogy a napnyugta fénye, ahogy az ősz színei. 

Hamarosan lenyugszik a nap, az őszi fák lehullatják a lombjukat. Üres lesz újra a hegy, esti ködök úsznak majd a kopár ágak között.

Talán épp arrafelé száll a madarak hosszú fekete sora, a mulandóság kottavonala, kifelé a versből? A varjúraj város felé surrog tova / tél lesz hamar, jaj, akinek nincs otthona.

De ez a tél nem a csend és hó és halál ideje, mint a nyugati toposz, hanem a befelé fordulásé: boldog, akinek van otthona. A természeté, amely arra vár, hogy a Tao törvénye szerint az ürességből újra megszülessen a reggel, a tavasz, és a tízezer dolog.

A Szarvasparkban

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • Tovább…  空山不见人 但闻人语响 返景入深林 复照青苔上。 kōng shān bù jiàn rén dàn wén rén yŭ xiăng făn jĭng rù shēn lín fù zhào jīng tāi shàng üres a hegy, nem látni embert csak beszéd foszlányait hallani a délutáni fény    áthatol az erdő sűrűjén és újra beragyogja    a smaragdzöld mohát

Üresség. A hegy néptelensége. A dolgok hiánya. A tevékenység szünetelése. A csak foszlányokban hallatszó beszéd – kié? a favágóké? – tárgy-nélkülisége.

De a vers üressége csak látszólagos. Ez az üresség éppolyan súlyos, éppolyan lényeges, mint az előző verseket benépesítő tárgyak. A Tao üressége, amelyből majd a dolgok fakadnak. A Zen üressége, amelyből majd a megvilágosodás fakad.

És a megvilágosodás eljön. Az erdő sűrűjén fény hatol át, és felragyog valami, ami mindig ott volt, elrejtőzve, alázatosan, de most váratlanul főszereplővé lép elő az ürességből. A moha, amelynek smaragdzöldje azelőtt is megvolt, de a ráeső fénysugártól vált nyilvánvalóvá. A délutáni nap meleg fényétől, amely az utolsó órában a legszebb, közvetlenül mielőtt kihunyna. Váratlan epifánia, a dolgok lényegének megnyílása, felragyogása.

A vers címe lehet utalás a sarnathi Szarvasparkra, ahol a Buddha megvilágosodása után az első beszédét tartotta. De lehet valóságos helyszín is a Wang folyó völgyében, ahol valóban volt ilyen park. Éppen ebben a parkban van eltemetve Wang Wei – különös véletlen, hogy a szarvas a kínai ikonográfiában az örök élet jelképe. Ismeretlen sírján talán ma is felragyog a smaragdzöld moha a meleg délutáni nap ráhulló fényében.

A bambuszok hegyén

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • Tovább… 檀栾映空曲 青翠漾涟漪 暗入商山路 樵人不可如。 tán luán yìng kōng qŭ qīng cuì yàng lián yī àn rù shāng shān lù qiáo rén bù kè zhī bambuszok tükröződnek    a hullámzó vízen smaragdzöld játszik    a tó gyűrűző színén és én    titokban a Shang-hegy ösvényére lépek amelyet nem ismernek    még a favágók sem

A két első sor nemcsak leírja a tükröződést, hanem szinte eltáncolja azt: először a karcsú bambuszok zöld erdejét látjuk, amint nézik magukat a tóban, aztán a tó színét, amint hullámai egyetlen vibráló zöld spektrummá oldják a bambuszok visszatükröződő képét. „Aranyos levelek kavarognak gyémántszínű őszi tavon.” A két sor is egymás tükörképe. Tükörkép: illúzió, felszín, a fény puszta játéka.

De melyik melyiké?

A zen-buddhista meditáló felfogja, hogy a valóság éppolyan illuzórikus, felszínes, puszta játék, mint ami a vízben látszik. Ezért lép rá arra az ösvényre, amelyet még a hegyek szakemberei, a favágók sem ismerhetnek: mert ez az ösvény, ez az út, tao, csak az övé, az egyetlen valóság, amin járhat, és csakis ő járhat rajta. Az út belép az eddig csupán tükröződni látott valóság mélyére, a bambuszerdőbe. A félhomályban eltűnnek a színek, a tükröződések, az illúziók, a fény játéka. Fölöslegessé válik szinte maga a látás is. A figyelem befelé fordul.

A Shang-hegyre felmenni nem ugyanaz, mint két verssel korábban felmenni a Huazi-hegyre. Aki a Shang-hegy tetejére felér, az már nem ugyanaz az ember, mint aki a tó partján az ösvényre lépett, az egyetlenre, ami csak az övé. És a hegy csúcsáról többé már nem azt látja, amit a Huazi-hegyről látott.

A Wang Wei húsz versében felbukkanó helynevek – Meng fala, a Huazi-hegy és a többiek – a Wang folyó völgyének mikrotopográfiáját rajzolják ki. A Shang-hegy azonban kakukktojás ebben. Ez a hegy nem itt van. Hanem messze délen, a taoisták számára szent Zhongnan-hegységben, ahol Lao-ce a Tao te kinget írta. Neve azért vált toposszá a kínai literati körében, mert a Kínát egyesítő Qin-császárság (Kr.e. 221-206) idején a Négy Öreg erre a hegyre vonult ki tiltakozásul a zsarnokság ellen. Wang Wei saját élettapasztalata, vívódása az udvari állás és a kivonulás szabadsága között újra meg újra átszínezi, személyessé teszi a verseinek alapját jelentő taoista természeti törvényt. Számára az egész Wang folyó völgye egyetlen Shang-hegy.

A vén barackfa háza

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • Tovább… 文杏裁为粱 香茅结为宇 不知栋里云 去作人间雨。 wén xìng cái wéi liáng xiāng máo jiē wéi yŭ bù zhī dòng lĭ yún qù zuò rén jiān yŭ a szemöldökfa   egy kivágott vén barackfa a tető   illatos nád összekötve vajon ez az oszlopon fennakadt felhő    elhinti-e terhét       az emberek között?

A harmadik versben belépünk az „új házba Meng falánál”. Az első két sor, mint a kínai tusrajzok, csak néhány vonással vázolja fel az épületet: az ajtót, amelyen át belépünk, és a tetőt, amelyre odabent felpillantunk. A többi termékeny üresség, képzelőerőnk terepe.

Mindkét sor úgy írja le a maga tárgyát, hogy a természeti elem dominál benne, amiből készült: a barackfa és a nád. És mindkettőnek van egy olyan jelzője, amely az emberi munkára utal, amelynek révén élő növényből az épület részévé váltak: a kivágás és az összekötés.

És emellett mindkettőnek van egy, a természetből magával hozott jelzője is. A nád illatos. De a barackfa az eredetiben olyan, amit nem tudok egyetlen szóval lefordítani, csupán megmagyarázni. Az eredeti jelző 文 wén. Ez a szó eredetileg ráncot jelent, fáról szólva pedig barázdát, erezett törzset. Minthogy az írás is barázdákat ró az anyagra, ezért a wén átvett – és ma leggyakoribb – jelentésben műveltséget, kultúrát jelent. A versbéli barackfa wén jelzője mindezeket a jelentéseket hordozza. És ettől furcsa módon a két jelző szerepe felcserélődik. Mintha az eredetileg a természetes öregedést jelző wén lenne az emberi munka eredménye, az egy életen át magába szívott műveltség, és a kivágott a sors munkája, a világból való kivonulás és az imént olvasott melankólia forrása. Mindezekre akarok utalni a vén jelzővel, amely véletlenül egybecseng a kínai eredetivel.

Ez az ajtó fölé befalazott vén barackfa találkozik itt, a Meng fala melletti új házban a tetőt borító, még illatos fiatal náddal, ahogy maga az új ház a vén fákkal az első versben. Mintha azok egyike költözött volna a házba, ahol esélyt kap egy második életre.

És ekkor egy váratlan új elem hatol a képbe. Egy felhő. Hogy hová hatol, az nem teljesen világos, és talán épp ez a cél. A vers szó szerint „a főoszlopon”, 栋里 dòng lĭ lévő felhőről beszél. A dòng a hagyományos kínai ház tartóoszlopa, s ezzel újabb építészeti vonással gazdagodik a tusrajz. A tartóoszlop a ház alapját köti össze a tetővel, a földet az éggel, s ezáltal a házat világmodellé és templommá emeli. De hogyan jelenhet meg ezen az oszlopon egy felhő? Lyuk lenne az illatos nádkötegek között? Vagy az oszlop pars pro toto csupán, s a felhő valójában az általa tartott tetőn akadt fel?

És egyáltalán, miért fontos, hogy vajon a felhő szétszórja-e terhét? És miért kell hangsúlyozni, hogy az emberek között? És miért kételkedik ebben Wang Wei?

A kínai vers és festmény dinamikája a kozmosz körforgásán alapul, ahogy a Tao a nem-létezőből létrehozza a létezőt, az egyből a sokat, s aztán a létező visszatér a nem-létezőbe. Ez a vers arról beszél, hogyan jött létre ez a ház a természet és az emberi munka révén, az egy kivágása és a sok összekötése, a kötés és oldás révén, a yin és a yang körforgása révén. Ebben a körforgásban az üresség, a nem-létező éppolyan fontos, mint a belőle létrejövő és őt strukturáló létezők. A felhő pedig az ürességből a létezővé való átalakulás, a két pólus, a yin és yang, a Hegy és a Víz közötti átmeneti állapot jelképe.

Írtam egyszer, hogy a „költészet” kínai írásjegyének etimológiája – szemben a görög ποίησις-szel, amely „alkotást” jelent – a „templomban felajánlott áldozat” jelentéselemet foglalja magában. Ha a tartóoszlop templommá emeli a házat, akkor áldozatra is szükség van benne. Wang Wei még az ürességben van. Még nem biztos önmagában, még kételkedik benne, hogy az ő átmeneti állapota vajon áldozattá válik-e, vajon az egység sokasággá, a felhő vízcseppekké oldódik-e, vajon megtermékenyíti-e a világot.

Mi már tudjuk. Innen szurkolunk neki.

A Huazi-hegy csúcsán

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • Tovább… 飞鸟去不穷 连山复秋色 上下华子冈 惆怅情何极。 fēi niăo qù bù qióng lián shān fù qiū sè shàng xià huá zĭ gāng chóu chàng qíng hé jí madarak szállnak    a végtelenbe hegyek és hegyek    az ősz színei újra felmegyek és lejövök    a Huazi-hegyről a melankóliának    vajon lesz-e vége

A hegy csúcsáról körültekinteni örök toposz. De a látvány kinek-kinek mást mond. Goethét, mint láttuk, a világtól eltávolodottság csendje a halálra emlékezteti. Petőfi, aki talán irigyelt és utált bálványának versére válaszul írta a maga őszi szerteszét-nézését, bukolikus zsánerképen festi meg az emberszabású természet örök körforgását. Caspar David Friedrich romantikus vándora a ködtengerből kiemelkedő hegycsúcsok fölött ébred rá, hogy a természet, amelyet mint Isten másik teremtményét évszázadokon át testvérének tartott, Istent zárójelbe téve egy tőle idegen és fenyegető princípiummá vált.

A Wang folyó versei második darabjának minden sorában ismétlődik és végtelenné tágul valami. Madárrajok az égbolton, hegyek láncai a földi horizonton, az évszakok örök ismétlődése az időben, s emberi léptékben az, ahogy a költő újra meg újra felmegy a hegyre és lejön onnan, azaz magának a körültekintésnek az ismétlődése az emberi élet határáig. Az utolsó sor pedig a világ végtelenjében megtapasztalt ismétlődést extrapolálja a belső végtelenre: vajon a toposszal – és Wang Wei többi toposzával, a magánnyal, a kivonulással, a veszteséggel – vele járó melankólia is örökké az emberrel marad?

Gyerekkoromból emlékszem egy hasonló pillanatra. Öt-hatéves lehettem, a házunk melletti réten játszottam, igazából elégedett voltam, amikor váratlanul megnyílt előttem az idő, kézzelfoghatóan éreztem, amit a gyerek ritkán érez, hogy milyen sok év áll még előttem. S akkor megriadtam: és ez a sok év mind így fog eltelni? mindig ugyanezt fogom csinálni, érezni, látni? És életemben először – és talán utoljára is – megéreztem az unalom súlyát. Úristen, így lesz ez egy egész életen át? Szerencsére nem így lett. A gyerek ráérzett a végtelenre, de arra még nem, hogy ő viszont változni fog, és képessé válik majd tartalommal megtölteni azt.

Wang Wei a hegy csúcsán a végtelen természettel eggyé válva önmagát is változhatatlannak látja, s úgy érzi, hogy az a fájdalmas hangulat, amely most elönti őt, éppolyan örök lesz, mint a madarak röpte vagy az évszakok visszatérése. Három néven is megnevezi: 惆 chóu, „szomorúság”, 怅 chàng, „kiábrándultság”, 情 qíng, „ez az érzés”. A kínaiban a három szó alliterál, és írásjegyeik bal oldali, úgynevezett jelentésosztályozó eleme is ugyanaz, a „szív” gyökjele, ami még erősebbé teszi összetartozásukat és együttes nyomasztásukat. Abba nem gondol bele, ahogy a gyerek sem, hogy épp azért vonult ki a világból ide a Wang folyó völgyébe, hogy ezeket az érzéseket fokozatosan feldolgozza, s az évek során más emberré váljon, aki már a melankóliától megszabadulva tud körültekinteni.

Nemrég tartottam előadást az Utas és holdvilágról, amelyben Mihály az „örökké fájdalmas az ember” kamaszkori melankóliájától epifániák során jut el oda, hogy az életet mégis meg lehet tölteni mással is: „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” Vagy még korábban írtam a Song-kori Xing Qiji verséről, amely szerint fiatalkorában még „képzelt bánatáról” igyekezett verseket írni, de sok év és számos csapás után már képessé vált rá, hogy „csalás nélkül körbenézve” csak annyit mondjon: „milyen szép, hideg ősz”.

A kötet verseinek visszatérő fordulata a „vajon”. Vajon sikerül-e Wang Weinek is megváltoznia, vajon e húsz vers végén már másként látja-e a világot és önmagát?