Az elviselhetetlen álarc

A Les songes drolatiques de Pantagruel című könyvecskét alkotó 120 metszet szinte minden szöveg nélkül jelent meg 1565-ben. A nyomdász, Richard Breton által írt nyúlfarknyi, és kissé dadogó előszó azonban így is mindent elmond, ami elmondható erről a különös metszetgyűjteményről. Egy füllentéssel indul, de a szintaxis csakhamar leleplezi a szerző rossz lelkiismeretét, aki nem tud megmaradni a féligazságok pengeélén. Bármennyire is bizonykodik Breton a régi barátságra hivatkozva, ezek a rajzok egészen biztosan nem a hírneves, s akkor már tizenkét éve halott François Rabelais (1494-1553) kezétől származnak. Igaz, csak egy év telt el a Pantagruel népszerű posztumusz kiegészítésének (Le Cinquième et dernier livre des faits et dits heroïques du bon Pantagruel) megjelenése óta, amelynek szerzőségét hosszú időn át vitatták, de ma már egyértelműen Rabelais-nak tulajdonítják. És az is igaz, hogy ebben az időben Rabelais nevére már egy egész kiadói ipar épült. De ettől még Richard Breton ellenállhatott volna a kísértésnek. Bár el kell ismerjük, hogy ez a kegyes csalás, amely nagyon is összhangban van Rabelais szellemével, pompás felütéssel indítja ezt a meglepő képsorozatot. Az Au lecteur salut című ajánlás így szól:

Az a szoros barátság, amely az elhunyt François Rabelais-hoz fűzött, kedves olvasóm, arra indított, sőt kötelezett engem, hogy napvilágra hozzam minden műve közül eme legutolsót, az igen kiváló és csodálatos Pantagruel különféle drolaticus álmait, aki a maga idejében igen nevezetes ember volt hősi tettei folytán, amelyekről a több mint igazmondó történetírások csodadolgokat mesélnek. Ez a legfőbb oka annak, hogy a szószátyárság elkerülésére törekedvén nem is akartam semmilyen kommentárt fűzni hozzájuk, beérve csupán annak hangsúlyozásával, hogy ezek a legkülönösebb ábrázolatú képek, amelyeket csak találni a föld kerekén, és nem hiszem, hogy Panurge valaha is látott vagy megismert volna ezeknél csodálatosabbat ama országokban, amelyekre utolsó tengeri útjai során elvetődött. Ami tehát e figurák tulajdonságainak és mibenlétének részletes leírását illeti, ezt a munkát azokra hagyom, akik jártasabbak benne, s nagyobb tehetséggel rendelkeznek nálam, akárcsak misztikus és allegorikus jelentésük kifejtését, valamint mindegyikük felruházását a hozzájuk legjobban illő nevekkel. Ugyancsak nem tartottam volna illőnek azt sem, hogy bő lére eresztett ajánlást biggyesszek a jelen mű elé, amit tegyenek meg azok, akik hírnevüket el akarják terjeszteni az egész világon, mert mint a közmondás tartja, a jó bornak nem kell cégér. S nem mélyedtem el a szerző szándékainak vizsgálatában sem, egyfelől mert ezek homályban maradtak előttem, másfelől pedig mert igen nehéz dolog felérni ekkora lángelmék meglehetősen lunátikus gondolatait. Mindazonáltal nagyon remélem, hogy sokan elégedettek lesznek a jelen munkácskával, mert akik természettől fogva álmodozó természetűek, azok elegendő matériára találnak itt álmaikhoz, a melankolikus megleli, ami felvidítsa, s a vidám azt, amin hahotázzék, a nagy változatosság folytán, amely benne találtatik. S kérem is mindőjüket, hogy fogadják jó lélekkel, biztosítván őket, hogy e könyv kiadásával semmilyen rendű-rangú ember megsértése, sem megbotránkoztatása nem állt szándékomban, hanem csak az ifjúság szórakoztatása. Hozzáteszem még azt is, hogy a fürge elmék számos invencióra lelhetnek benne különleges figurák készítéséhez, álarcosbálok rendezéséhez, avagy más módon való alkalmazásukhoz, ahogy az alkalom megkívánja. Íme, ez az igazság, amiért szerettem volna, hogy ez a csekély mű el ne sikkadjon, s kérlek benneteket, fogadjátok olyan jó kedvvel, amilyennel én előtökbe tárom.

Az 1571-ben elhunyt Richard Breton párizsi nyomdász, aki szoros kapcsolatban állt a német könyvpiaccal, s akinek a protestáns szövegek terjesztése utóbb komoly fejfájást okozott, 1562-ben már publikált egy Recueil de la diversité des habits qui sont de present en usage, tant es pays d’Europe, Asie, Affrique et Isles Sauvages, Le tout fait apres le naturel című metszetgyűjteményt az emberi nem változatos megjelenésének, öltözködésének és szokásainak illusztrálására. A száz metszet nagy fantáziával mutatja be, miként öltöznek a népek világszerte, különbséget téve a társadalmi osztályok között, és nagy figyelmet szentelve az egzotikus kuriózumoknak. A könyv minden oldalán egy-egy négysoros vers magyarázza a fölötte látható képet. A könyv szerzőségéhez itt sem találunk sok fogódzót, csupán annyit, hogy ajánlását egy bizonyos François Desprez jegyezte (még ha nevét a kevéssé leplezett „Deserpz” anagramma formájában írta is alá).

A Recueil de la diversité des habits néhány metszete

A rajzok koncepciójának és stílusának hasonlósága, a közéjük becsempészett néhány szörnyeteg figurája, s a Breton és Desprez között immár bizonyított együttműködés nem hagy kétséget afelől, hogy ez utóbbi volt a Pantagruel drolaticus álmai-nak mestere is. Desprezről tudjuk, hogy jó rajzoló volt, de semmiképpen sem nevezhetjük őt „szerzőnek”, legalábbis nem rabelais-i értelemben. Munkája jórészt metszetek és gobelinek szegélydíszeinek vagy ornamentális motívumainak kivitelezése volt, s keze és fantáziája ehhez a sajátos feladathoz szokott. Nyilvánvaló azonban, hogy az ornamentális grafika nem elégítette ki őt, s olykor egy-egy önálló kiadvány elkészítésével is megpróbálkozott.

Desprez világosan megértette, hogy a nyomdaipar története során első ízben állt rá mindenfajta kép tömeges terjesztésére, olyan könyveket adva ki, amelyek napról napra szélesebb közönséghez jutnak el. Ő maga is gyűjtötte azokat az illusztrációkat, amelyeket az impresa- és emblémáskönyvekben, a tudományos és utazási irodalomban, a bestiáriumokban, vagy a kevésbé hozzáférhető „libri di arté”-ben látott, s amelynek élvezetéhez nem kellett művelt humanistának lennie. Ezek gyűjtése igen elterjedt volt a korban, különösen éppen a hozzá hasonló művészek és mesteremberek között, akik saját munkájukhoz kerestek bennük ihletet. A nyomtatásnak köszönhetően a 16. század közepétől kezdve kialakult a képek nagy enciklopédiája, s Desprez-ben magától értődően merült fel a kérdés, miért ne járulhatna hozzá ő is mint ornamentika- és grottesco-rajzoló ehhez az egyre bővülő korpuszhoz. Az emblémák szimbolikus töménységével nem versenyezhetett ugyan, sem az antik kultúra erudíciójának dialektikus alkalmazásával, de felfedezte a keresletet a maga specialitása, a népi szellem, a vaskos tréfa, a nevetés iránt. És mi sem volt természetesebb, mint hogy ezek legnagyobb elismert korabeli specialistája, Rabelais nevének felhasználásával tegye kelendőbbé áruját.

Richard Breton ajánlásának egyik megjegyzése elszólja magát ebben a tekintetben, azt hangsúlyozva, amit a kor számos hasonló bevezetőjében is olvasunk: a könyvben látható képek hasznosságát. Ebben, írja, „a fürge elmék számos invencióra lelhetnek különleges figurák készítéséhez, álarcosbálok rendezéséhez, avagy más módon való alkalmazásukhoz, ahogy az alkalom megkívánja.” Pierio Valeriano kommentált hieroglifáitól kezdve a Hans Holbein által illusztrált (és spanyolul általunk kiadott) Az Ószövetség képein át az emblémáskönyvek nagy részéig, a jezsuita Claude-François Menestrier-nek a „szimbolikus képek” készítéséhez adott útmutatójától Filippo Picinelli Mundus symbolicus-án át Erizzo, Vico és mások antik éremgyűjteményeiig és természetesen Cesare Ripa általunk magyarra fordított hatalmas Iconologiá-jáig mindenki ugyanezt hangsúlyozza. A szimbolikus képekről szóló utóbbi traktátusnak már alcíme is azt hirdeti: „Nem kevésbé hasznos mint szükséges mű költők, festők, szobrászok és mások számára az emberi erények és bűnök, érzelmek és szenvedélyek ábrázolására”. Desprez szerényebb metszeteit ugyan elsősorban álarcosbálokhoz tartja alkalmasnak, ám nem zárkózik el semmi elől, amit „az alkalom megkíván”.

Desprez képzettsége és munkája folytán másrészt tudta, hogy ezek a fantáziaszülte figurák, amelyeket a kiadónak felkínált (vagy fordítva volt, és a szemfüles Breton rendelte meg tőle őket?) nem a semmiből születtek, minden előzmény nélkül: a burleszk és szatirikus hagyományban gyökereztek, a karnevál metamorfózisában, az őrület látomásainak a bevett képi formulákat áthágó szabadságában. Jelen voltak már a középkori építészetben, a stallumok és oszlopfők faragványain, a szőnyegek indái között, és természetesen a kéziratok szegélydíszein, a drôlerie-ken. Mindezek a források, amelyeket olykor némi lenézéssel másodlagos vagy dekoratív művészetnek tekintünk, Desprez mohó szeme számára a képek nagy karneválját kínálták, ahol a figuratív és az ornamentális egymást áthatva szokatlan, szeszélyes vagy ijesztő formák sokaságát hozta létre. A műfaj legelismertebb képviselője a brabanti Pieter Brueghel (1525-1569) volt, akinek metszetei hihetetlenül népszerűek voltak a korabeli Franciaországban, s aki Despreznek is közvetlen ihlető forrása volt, de ha csak felütjük a könyvet, mindjárt eszünkbe jut a Gyönyörök kertje, a Szénásszekér és Hyeronimus Bosch (1450-1516) más festményei is. E képek genealógiája ilyenformán elég egyértelműen levezethető.

A könyv címe ugyanakkor egy olyan melléknevet tartalmaz (drolatique), amely úgy tűnik, itt jelenik meg először a francia nyelvben. A drôle jelentése “különös, tréfás”, s ez a szó az eredete a drôlerie terminusnak is, amellyel a modern művészettörténet a középkori kéziratok marginális vagy építészeti dekorációk ornamentális fantáziáit jelöli. A drôlerie ilyenformán a grottescó-val rokon, de megkülönbözteti őket az utóbbi klasszikus eredete, szemben az előbbi középkori gyökereivel. Franciaországban a 16. század második felében a drôlerie kifejezés azokra a szatirikus – és természetesen sok esetben groteszk – figurákra is kiterjedt, amelyek a vallásháborúk beköszöntével elárasztották a nyomtatott röplapokat, s ezenfelül az állat formájú álarcokat vagy álruhákat is jelölték vele. Eredetét, a holland drol (törpe) szót tekintve magában hordozza egy olyan lény ambivalenciáját, amely egyfelől jámbor és szórakoztató, másfelől homályos, kiszámíthatatlan és olykor rosszindulatú is lehet. Néhány évszázad múlva, 1830-ban Balzac használja újra a kifejezést, amikor valószerűtlen középkori elbeszélései számára, amelyek lehetőséget adtak neki a zabolázatlan és vaskos elbeszélésre, a Les contes drolatiques címet választotta, s amelynek Balzac halála után öt évvel, 1855-ben megjelent ötödik kiadását Gustave Doré díszítette 425 fantasztikus illusztrációval és széldísszel.

A „drolaticus” a címben az „álom” jelzője, s fel kell tegyük a kérdést, miféle álom ez. Minden bizonnyal az értelem álma, minthogy szörnyeket szül. És olykor revelatív álom is, amelynek révén olyan felismerésekhez jutunk, amelyek lehetetlenek éber állapotban. Hogy az álmok (mindenekelőtt a vis imaginativa a fogantatás és a terhesség idején) szó szerint szörnyeket szülhetnek, azt a korabeli traktátus-szerzők nagyon is jól tudták.

Semmi pejoratív nincs tehát a címbeli „álom” kifejezésben, semmi, ami kisebbítené a művészi szándék komolyságát. Épp ellenkezőleg, ez az álom olyan valóságot tár fel, amelyet az ébrenlét világának jelenségei elrejtenek szemünk elől, amely kibújik a társadalmilag elfogadott diskurzus, nyelv és logika kötöttségei alól. Az álom bepillantást enged a dolgok és a nyelv elemei közötti váratlan asszociációk folyamatos áramlásába, a valóság egy mélyebb rétegébe, amely teljesebbé teszi a világról való tudásunkat.

Hasonló szándékkal adta Francisco de Quevedo is a Sueños címet 1606 és 1623 között keletkezett verseinek, noha művei közül valószínűleg a La hora de todos y la Fortuna con seso az, amelyet Desprez metszetei a leginkább illusztrálhatnának. Elég mondjuk a 32. számú metszettel együtt olvasni a La hora de todos 10. töredékét, vagy hogy rövidebb példát hozzunk, az alábbi szonettet, amely egy akkoriban modern divatnak számító krinolint viselő hölgyet karikíroz:

Si eres campana, ¿dónde está el badajo? Si pirámide andante, vete a Egito. Si peonza al revés, trae sobrescrito, si pan de azúcar, en Motril te encajo.   Si capitel, ¿qué haces aquí abajo? Si de disciplinante mal contrito eres el cucurucho y el delito, llámente los cipreses arrendajo.   Si eres punzón, ¿por qué el estuche dejas? Si cubilete, saca el testimonio. Si eres coroza, encájate en las viejas.   Si buïda visión de San Antonio, llámate Doña Embudo con guedejas. Si mujer, da esas faldas al demonio.

Hogyha harang vagy, ugyan hol a nyelved? Ha piramis két lábon, eredj Egyiptomba. Ha fordított pörgettyű, viselj feliratot, ha cukorsüveg, pakold magad papírba.   Ha oszlopfő, mit keresel idelent? Ha körmenetre ítélt bűnbánónak vagy süvege és bűnei sorolója, akkor a ciprusról szóljon meg a szajkó.   Hogyha poncoló vagy, hol a tokod? Hogyha sütőforma, nosza, kuglófot süss. Hogyha szégyensüveg, ülj bolond fejére.   Hogyha Szent Antalnak rémes látomása, hívd magad Nagy Tölcséres Kéjnőnek. Ha asszony, ezt a ruhát hagyd a pokolba.

Maga a nyelv is egy olyan anamorfózis felé tágítja a tárgyak határait, amely a legrejtettebb titkot és szégyent is feltárja. Ezeken a metszeteken a feje tetejére állított világ karneváli gondolata az ellentétek egymás mellett élésével társul, s hagyományosan mindkettő a nevettetés legbiztosabb útjai közé tartozik. És éppen ezen a ponton tárul fel ezeknek a drolaticus álmoknak a legmélyebb komolysága. Nézzünk csak a figurák arcába. Sok közülük mélyen kifejezéstelen, s a legtöbb igen komoly, sőt bánatos. Némelyik sértődött, mások egyenesen gyötröttek. Amelyik nevet is keserűen teszi, vagy legföljebb rosszindulatúan somolyog. Gyakorlatilag mindezek a lények úgy hordozzák inkongruenciájukat, mint valami elviselhetetlen ítéletet. Sokuk elrejti arcát, vagy egyenesen nincs is neki, hanem ezt a legemberibb testrészét egy olyan tárgy, egy kocka, egy csupor, egy cipő, egy sisak helyettesíti, amely foglyul ejti őt és megfosztja értelmétől. Meghatározatlanságukban alapvetően önmagukkal elégedetlen testek ezek, folytonosan közszemlére tett önpusztító vonásokkal, mintha csakis az öngyilkosság vagy az autofágia szabadíthatná ki őket gyötrött testükből. Szinte mindannyian fel vannak fegyverkezve, s a többé-kevésbé elnyomott erőszak vonul végig minden oldalon. Ez a meghatározatlanság egyáltalán nem illeszkedik a humanizmus és a barokk számára olyannyira kedves eszméhez, a létezők nagy láncolatához, amelyben az ember a földi teremtmények piramisának csúcsán áll, csupán egyetlen lépéssel Teremtője alatt. Itt a határok elmosódnak, s az emberi lény dignitas-át elveszítve szinte Isten ügyetlenségének blaszfémikus emblémájává válik. A hibridizmus, akárcsak Giger Alien-jének teremtményein, egészen a testnek a tárgyakkal és a gépezetekkel való összeolvadásáig terjed.

A különbségeknek ez az elmosódása, párosulva a tiszteletreméltó hagyományoktól való eltávolodással egyszersmind egy különös és rettenetes módon egalitárius világba húz alá minket. A dignitas hominis hierarchiája – amely magában foglalja az önmeghaladás elvét, hiszen az ember szabad akaratánál fogva képes magasabbra emelkedni vagy lesüllyedni a nyomorúságba – itt önmaga karikatúrájává válik. Ezek a képek nem csupán a középkori karneválnak azt az egyenlősdijét illusztrálják, amelyet Desprez mestereinél, Brueghelnél és Boschnál láttunk, hanem már megelőlegzik a barokk kiábrándultságát, ahol például Lazarillo de Tormes tonhallá válik Juan de Luna tollának jóvoltából (Segunda parte del Lazarillo), s megnyitják azoknak a lényeknek a galériáját, akikkel Andrenio és Critilo találkoznak majd vándorlásuk során Gracián El Criticón-jában. Egyfajta fatalizmus terhe nehezedik ezekre a szegény lényekre, amelyek ilyen létre ítéltettek. Ha Alciato híres emblémájának meztelen szkítája azzal a felirattal hirdette szabadságát: Omnia mea mecum porto, „mindenemet magammal hordom”, ezek a lények, mindegyikük egy-egy megzakkant mikrokozmoszként ugyanezt kiáltják, de rabszolgaságuk, a földhöz való elszakíthatatlan kötődésük mottójaként, amelyen túl semmi sincs, s amely nélkül maguk is semmik lennének (figyeljük meg a szíjak, kötelek, csomók, szalagok hangsúlyos szerepeltetését). Ahová mennek, nem szabadságukat, hanem börtönüket cipelik magukkal. Miért nevetünk mégis őket szemlélve? Vajon nevetnénk Tod Browning 1932-es Freaks-én? Persze, a rútság első látásra nevetésre ingerelhet. De ez sem tűnik jó válasznak. A rútság ábrázolása feltételezi a szépség valamilyen ideáját, de ezek a figurák még ezzel a vigasszal sem könyörülnek meg rajtunk. Nem rútságuk az, ami elsőként megérint, hanem alapvető meghatározatlanságuk. Nem a tervtől való eltérésük, hanem hogy nincs terv. És ha nincs terv, Isten sincsen. Minden ideiglenes tákolmány csupán.

Nézhetjük abból a szemszögből is, hogy Desprez a korábbi Recueil de la diversité des habits különféle öltözékeket bemutató metszeteivel szemben itt a minden öltözéktől megfosztott meztelen embert mutatja be mély antropológiai pesszimizmussal, a maga lényegileg heterogén és abszurd voltában, amely végső soron minden álarc nélkül meghatározza őt.

Utaltunk már rá, hogy Desprez rajzai egyesítik az itáliai és francia humanisták grottescó-inak ornamentikáját a középkori, és a népi hagyományban még elevenen élő drôlerie-k figuráival. A művelt szegélydíszítőnek ez a gyakorlata nyilvánul meg a metszetek legapróbb részleteinek kivitelezésében is, az arabeszk iránti vonzalomban, a tollak és ruhaszegélyek ívében, a bojtok és növények kecses vonalaiban. A rajzok ezáltal olyan ritmussal telítődnek, amely könnyűvé teszi ezeket a figurákat, amelyeket egy másfajta, súlyosabb vonalvezetés túlzottan józanná, sőt baljóssá tenne. Sok képen látjuk, miképpen járul hozzá egy-egy fölöslegesnek látszó vonás a gesztus meghatározásához, a mozgás sugallatához, a kompozíció kiegyensúlyozásához, a játékos asszociációkhoz.

Az olvasóhoz szóló ajánlás, a könyvet kísérő egyetlen szöveg ugyanakkor figyelemreméltóan cervantesi hangulatú. Annyira, hogy egy pillanatra felmerül: talán Cervantes olvasta is, hiszen stratégiája annyira hasonló a Don Quijote első részének híres prológusához (1605). Breton és Cervantes egyaránt úgy állítják be magukat, mint aki képtelen megfelelő módon bemutatni egy ennyire „meztelen” művet, sőt meghatározni a szerző tulajdonképpeni célját. Breton, olyan iróniával, amely a fenti elemzés fényében sokkal élesebb, mint amilyennek első olvasásra tűnik, még a képek misztikus vagy allegorikus olvasatának lehetőségére is utal, noha beismeri, hogy ő nem tudja megadni azt. Párhuzam fedezhető fel a két mű célkitűzése között is: „Törekedjél arra is, hogy történetednek olvasásánál a búskomor mosolyra fakadjon, a derűs még jobban felviduljon, a gyarlóbb elméjű ne unatkozzék, az elmés bámulja találékonyságodat, a komoly ne becsmérelje, a tanult kénytelen legyen magasztalni”, illetve „S nem mélyedtem el a szerző szándékainak vizsgálatában sem, egyfelől mert ezek homályban maradtak előttem, másfelől pedig mert igen nehéz dolog felérni ekkora lángelmék meglehetősen lunátikus gondolatait; mindazonáltal nagyon remélem, hogy sokan elégedettek lesznek a jelen munkácskával”. Persze Bahtyin már jó ideje kimutatta, mennyire összefűzi Rabelais-t és Cervantest a korabeli népi kultúra iránti érdeklődésük és nagyon hasonló humoruk, de a jelek szerint Richard Bretont is fel kell vennünk melléjük a szekérre.

Breton részéről az az elhatározás, hogy nem fűz semmilyen szöveget a képekhez, komolyabb és összetettebb, mint amennyire első pillanatban látszik. Egy olyan világban vagyunk, amely lázasan igyekezett kiaknázni kép és szöveg egységének multimediális lehetőségeit egyfelől a meggyőzés eszközeként, másfelől az emlékezetben tartás, az ars memorandi eszközeként. E kombináció alapvető modellje az embléma volt a maga hármas tagolásával, ahol a központi picturá-t inscriptio és subscriptio vette körül, s kialakultak már az ennek megfelelő olvasási megszokások is. Egy kiadónak rendkívül nehéz lehetett tehát legyőzni magában a szöveg hozzáfűzésének vágyát. Breton azonban képes volt meglátni e képek ámulatra és reflexióra kényszerítő erejét a maguk néma és kihívó jelenlétében, minden más vezérfonál nélkül. Az elhatározásban persze nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy ha már Rabelais-nak tulajdonította a könyvet, a képeket kísérő szövegeknek is a mesterhez illőnek kellett volna lenniük, s idáig már nem merészkedett feszíteni a húrt.

A Bretont követő kiadóknak már nem volt ilyen jó érzékük, s vagy moralizáló versikékkel és attribúciókkal látták el a képeket, vagy megkísérelték minden egyes figurát megfeleltetni egy-egy rabelais-i szereplőnek (itt láthatók az ilyen módon feliratozott metszetek). Az első utat választotta két 17. század végi augsburgi német kiadás, amelyek közül az első a bűnökön, embertípusokon és hasonlókon moralizáló négysorosokkal magyarázta a képeket, míg a másik foglalkozások vagy hivatalok konkrét szatíráinak tekintette őket. A teljes rabelais-i életmű 19. századi kiadói, Esmangart és Johanneau (1823) a 120 figura mindegyikét saját névvel és címmel látták el. 1870-ben Edwin Tross elutasította ezt, s a könyvet e toldalékok nélkül kiadva az előszóban mély kritikával illette az ilyenfajta pozitivista túlkapásokat. Hogy egyetlen példát hozzunk csak, amelyből az olvasó maga ítélheti meg a vállalkozás önkényességét, az 1823-as kiadás szerint II. Gyula pápát nem kevesebb mint tizenhat, egymástól teljesen elütő figura ábrázolta volna.

Mindazonáltal utalnunk kell rá, hogy a karneváli vagy monstruózus torzságokon túl bizonyos konkrét allegorikus vonások valóban kimutathatóak ezeken a képeken. Az egész korabeli Európa politikai karikatúráját áthatotta egy sajátos teratológia, amely különösen erőteljes volt a német és németalföldi felekezeti vitairodalomban. Mindez Rabelais-tól sem volt idegen, hiszen például a Pantagruel utolsó könyvében, amely e Drolaticus álmok-at csupán egy évvel megelőzően jelent meg, a Hangos Szigetet csupa képtelen madár lakja, amelyek különféle prelátusokat, bíborosokat és a római kúria más jeles személyiségeit jelképezik. Az Álmok-ban szintén jó néhány képen találunk vallási utalást. Első látásra megállapítható, hogy a fegyverek és a vallás szolgáltatják a képek motívumainak két leggyakoribb forrását, amit a kor politikai klímája jól magyaráz. Ugyanakkor ezek szatirikus vagy allegorikus jelentése nem egyértelmű. A motívumok keveredése és abszurditása lehetetlenné teszi olyanfajta lineáris olvasatukat, ami nélkülözhetetlen volna egy adott ellenfél karikírozásához. Másfelől látnunk kell e figurák rokonságát más olyan korabeli képsorozatokkal is, amelyek szintén hasonló különös lényeket tárnak elénk, mint a meséskönyvek, útleírások, csodajelek gyűjteményei, bestiáriumok vagy orvosi könyvek ábrái. Szüntelenül figyelmeztető jelei ezek annak, hogy a természet gépezetét nem érthetjük meg teljesen. A barokk kor szörnyeibe még kevesebb humor szorul majd: többnyire baljós jelekként értelmezik őket, s jelenlétük a röplapok által terjesztett történetek és metszeteik révén hangsúlyosabbá válik annak során, ahogy az európai társadalom – elsősorban Délen – egyre inkább ráébred, hogy a világ öregszik, romlik, s letért a régi erény útjáról. Ebbe a folyamatba illeszkedik ez a mű is.

A Drolaticus álmok-ban élő szörnyek mélyen gyökereznek a maguk kulturális talajában. Az általuk keltett borzongás lehetséges feloldását Michel Jeanneret a következőképpen foglalja össze: „A szörnyektől való megszabadulásnak sokféle módja van, s a 16. század többet is alkalmazott közülük. Eredeztethetjük őket távoli vidékekről, s így, egzotikus tárgyakká változtatva már nem nyugtalanítanak annyira. Hatástalaníthatjuk allegóriákká, másodlagos jelentésre utaló konvencionális és fiktív jelekké változtatva őket, s így elveszítik ijesztő arcukat. Máskor a szörnyek létrejöttét természetes okokra vezetik vissza, így fosztva meg őket titokzatosságuktól. A 17. századtól kezdve a racionalitás lesz a rettegés leghatékonyabb ellenszere. Figyelemreméltó, hogy a Drolaticus álmok egészen más stratégiát követ. Nem kísérli meg semlegesíteni a szörnyet, nem tagadja létét, hanem épp ellenkezőleg, elfogadja valószínűségét. […] A farce és a félelem találkozásával az Álmok szerzője, valószínűleg tudatán kívül, megvalósítja a rettegés karnevállá válását. Az idegent és különöset úgy exorcizálja, hogy a kevés valóban hatékony emberi fegyver közül a nevetést veti be ellene. Ez az eljárás ama nagy változás folyamatába illeszkedik, amelyre Foucault a 16. század kezdetétől fogva figyelt fel, s amelyben a bolondság képe lassanként helyettesíti a halál fenyegető képét. […]  Az ismeretlennek a természetből való kitaszítása helyett humanizálják azt.” („Rire à la face du monstre”, in: Les Songes drolatiques de Pantagruel, Paris: La-Chaux-de-Fonds: 1989, 33.). Jeanneret e tézis alátámasztására bizonyos szabályosságot mutat ki a könyv ábrái között. A két szemben fekvő oldal figurái ugyanis egymás felé néznek, s e párok közül a baloldali többnyire fenyegető vagy nyugtalanító külsejű, s agresszív megjelenésű, míg a jobboldali mulatságosabb vagy pusztán ártalmatlanabb kinézetű, s mindig itt, a jobb oldalon találkozunk több madárral, ornamentikával, könnyedséggel, hangszerrel is.

Feltehetjük a kérdést, vajon ez volt-e François Desprez és Richard Breton végső szándéka, természetesen Rabelais árnyékában: egy ilyen lineáris olvasat, amelynek során a komortól a vidám felé haladva a kezdeti nyugtalanságot és szorongást a nevetéssel ellensúlyozzuk, amely megöli a szörnyeket (akik vagyunk), ilyen módon fokozatosan humanizálva minket. Eszerint mi volnánk ez a fájdalmas emberiség, aki a görbe tükörbe nézve nevet önmagán, s a kiméráknak ez a végtelen felvonulása, amelynek pokoli sötétjét Desprez mester finom szegélydíszei teszik könnyeddé és mulatságossá, végső soron a humanizmus tanítása az emberről.


Az Álmok általunk gondozott spanyol kiadása, amelynek bevezetője e bejegyzés bővített változata, a napokban jelent meg a „Centellas” sorozatban: Los Sueños droláticos de Pantagruel, Palma: José J. de Olañeta, Editor, 2011.

 ISBN: 978-849716-722-2.

Gigantochrésie

Az előző bejegyzések, Eco Rabelais-idézetei, a Gargantua fordítási problémái és a polychrésie azaz sokszarúság után természetes módon kívánkozik ide hármuk közös halmaza, a Gargantua 13. fejezete, amelyben az óriás királygyermek a legalkalmatosabb seggtisztákoló kérdését fejtegeti atyjának a legjobb párizsi doktorok modorában. A játék-listával ellentétben ezt igyekeztem filológiai hűséggel fordítani, s egyszersmind magyarul is visszaadni az eredeti szöveg abszurd iróniáját, amelyben a skolasztikus pedantériát úgy ellenpontozza az anális vulgaritás kontrabasszusa, mint a goliárd-dalok kontratenorját a köcsögduda.


François Rabelais: Gargantua és Pantagruel.
I.13. fejezet. A seggtisztákoló feltalálása

Midőn ötödik életévét betöltötte volna, atyja, Nagytorkondi, győzedelmesen megtérvén a kanáriai háborúból, eljött, hogy meglátogatná gyermekét. S legott fel is vidult láttán, amiként fel is vidulhat az apa egy ilyen gyermek láttán, s megcsókolván és átölelvén faggatni kezdte őt a korának megfelelő kérdésekkel erről, arról meg amarról. Ivott is egy kortyot vele és gondozóival, akiket nagy gondossággal kérdezgetett, vajon minden alkalommal tisztába tették-e őt. Erre azonban maga Gargantua felelt meg, azt állítván, hogy ő maga gondoskodott erről, mégpedig oly módon, hogy az egész országban nem lelni nálánál tisztább fiúcskát.
– Ugyan, s hogyhogyan? – kérdé Nagytorkondi.
– Feltaláltam – felelte Gargantua – hosszú és szorgos tapasztalkodás révén, annak módját, miként tisztítsam meg seggemet, mégpedig a legnemesebb, a legkitűnőbb és legjelesebb módját, amelyet valaha csak látott a világ.
– S mely légyen az? – így Nagytorkondi.
– Ez e’, melyet rövidesen előtökbe tárok – válaszolá Gargantua. – Egy ízben megpróbáltam egy hajadon leányzó bársonyfátylával megtisztítani magam, s úgy találtam, hogy ez kiváltképpen alkalmas szerszám, mert az anyag lágysága valóban nagy kellemetességet szerzett alfelezetemnek. Egy más ízben ugyanennek fejdíszével próbálkoztam, nem különböző eredménnyel. Ismét más alkalommal nyaksállal, majd egy karmazsin kendővel végeztem kísérletet; ám emez utóbbi alkalmatosságok szirszar díszecskéinek aranyozása összevissza karistolá hátuljamat, hogy Szent Antal tüze égesse meg az aranyműves kulináris fertályát, aki csinálta, meg a hajadonét, aki viselte.
– Megápolám tehát a bajt, egy apród berrettájával tisztogatván meg magam, melyen szép svájczi tolldísz alkalmaztatott. Később egy sövény mögött kakálván, s kandúrra lelvén, azzal próbálkoztam, ám ennek karmozata egész perineusomat kifekélyesítteté. E bajból aztán édesanyám keztyüjével kuráltam ki magam, melynek illata édeskölnivízé.
Rákövetkezőleg sorban végigtisztogatám magam zsályával, édesköménnyel, ánizzsal, majorannával, rózsával, töklevéllel, céklával, káposztával, szőlővel, mályvával, verbénával (melynek veressége hasonlatos a seggéhez), salátával, sőt spenóttal is – mindezek nagy hasznosságot szerezvén callusomnak! – majd marcorellafűvel, perzsafűvel, csalánnal és komlóval; ám ezektől lombardiai vérkakálás jött rám, amelyet csupán a cickafarkkal való tisztogatás szüntetett meg.
Ennekutána tisztogattam még magamat lepedővel, ágytakaróval, függönnyel, az egyik párnával, ágyelővel, asztalterítővel, abrosszal, szalvétával, szájtörlővel és fürdőkilépővel is. És minden alkalommal nagyobb örömömet találtam benne, semmint a rühös, kinek ha hátát vakarják.


– Eddig jól van – mondá Nagytorkondi –, hanem most már ki vele, mely seggtisztákoló tetszett a legjobbnak?
– Már szinte eljutottam odáig, s hamarosan megtudjátok a tu autem-et. Tehát ott tartottam, hogy tisztogattam magamat még szalmával, szénával, csepüvel, kóccal, gyapjúval és papírral. De valamicskét hagy magán örökén, aki papírral tisztogat a tökén.
– Ho-hó! – nyeríté Nagytorkondi – csepp arany tököcském, hát máris megtanultad megcsókolni az üveg száját, hogy ily csókos rímekkel kecsegtetsz?
– És hát ugyan mért is ne, uram királyom – felelte Gargantua. – Ekképp rímelgetek én, és még jobban; úgy öltöm a rímet, ahogy más a hímet. Hallgassátok csak ezt a széllelbélelt kakatótuszokra írott csekélyke klapanciámat:

Kakátor
Büzéter
Szellenet!
Hát a minyonot
mit segged kinyomott
mind rámkened?
Nyominger
Fosinger
Szaránda!
Hogy törjön ki a nyavalya a frászba
hogyha szaros seggel mész a házba!

– Mondjak még ilyet?
– Hát hogy a seggem lukába ne! – felelé Nagytorkondi.
– Úgy legyen – mondá Gargantua.

RONDÓ
Némely nap hogy álmodozón kakálgatok,
letudván seggemnek megszabott adóját
érzem, hogy új szag kél, hinnye az áldóját
ettől a bűztől én menten szörnyethalok.
Ó, ha jótét lélek elém hozta volna
akkor azt, akiről szívem titkon álmod
kakálva,
elülső lyukának lettem volna foltja
ő meg ujjacskáját valagamba tolva
büzölgő lyukamra rakott volna zárot
kakálva.

– Na most merjétek azt állítani, hogy semmit sem tudok. A hétfánszellentőjét! No de nem a kisujjamból fingottam én ki mindezt: a dadustól hallottam dudolgatni, s szorgosan elrakogattam emlékezetem kenyerestarisznyájába.
– Remek! – mondá Nagytorkondi – no de térjünk csak vissza a tárgyra.
– Miféle tárgyra? – kérdette vissza Gargantua – a kakára?
– Ejsze nem – így Nagytorkondi –, hanem a seggtisztákolásra.
– Úgy legyen – felelé Gargantua –, de vajon fizettek-e egy fél meszely meszesi máslást, ha puszta észérvekkel két fenékre fektetlek?
– Nagyon is, mégpedig szívemből – mondá Nagytorkondi.


– Nem szükségeltetik egyáltalán a legcsekélyebb mértékben sem – kezdé szavát Gargantua – a seggtisztálkodáshoz való folyamodás eszközöltetése, hahogy ne lenne mocskos az a segg. Mocskosságának lehetséges volta pedig egyáltalán minden módon kizáratik, hacsak révén, általa és rajta keresztül szarás nem eszközöltetett. Ergo, ennélfingva szűretik le, következtetik ki és dukáltatik de, hogy minden egyes álló alkalommal kénytelenségre kerül kakálni, mielőtt az ember seggtisztálkodáshoz kívánna folyamodni.
– Vaze – kiáltotta Nagytorkondi –, mely szublimális vagy, én arany pulyám! Valamelyik nap, ha el nem felejtem, ledoktoráltatlak a Sorbonba, hisz kétségtelen, hogy több agyad van, mint éved. De folytasd iménti seggtisztálkodási fejtegetésedet, szakállamra kérlek, s fél meszely meszesi helyett hatvan hordó hevesit kapol, nem is Hevesből, és nem is Meszesből, hanem az itt Budafokon pancsoltból.
– Tekerém-sirítém tehát ahogy tudtam, magamat ezzel meg azzal tisztákudtam, tökfödővel, esőkabáttal, puha papuccsal, komiszkenyér kosarával, de micsoda komisz egy tisztákolmány volt az! Aztán egy posztósipkával, és itt lábjegyzetben jegyezném meg láb, hogy az ilyen sipkák közül némelyek posztóból, mások kártoltból, megint mások bársonyból, ismét mások selyemből és újfent mások szatinból készülnek; ám legjobb mind közül a filc, minthogy plenárisan abszorbeálja a fekális matériát.
Aztán tisztogattam még magamat tyúkkal, kakassal és jércével is; zsenge borjú bőrével, nyúlgereznával, kutyabőrrel, kormoránkarommal, ügyvéd névjegyével, rostélyos sisakkal, főkötővel, sólyom sipkájával.
De végkövetkeztetésképpen állítom, hangoztatom és fenntartom, hogy nincs jobb seggtisztákoló, hahogynem egy szépen kifejlődött tollazatú libuska, máramennyiben megvagyon reá a figyelmezettsége, hogy fejét lábai között tartsa. És bizonyvást hihettek úri becsületszavamnak. Mert ezáltal az űrgyűrűn csodálatos bársonyosságú érzést tapasztaltok majd: mind ama tollzat lágysága, mind a libuska természetes hőháztartásának temperáltsága folytán, amely könnyedén talál kompatibilitásra a seggezettel és a belsőbben helyheztetett bélzettel is, felközöltetvén egészen a szív és agy régióiig. És akarnám, hahogy higgyétek, hogy a Campus Elyseuson lakozó hősök és félistenek örök boldogsága nem az ő asphodelusukban avagy ambrosiájukban és nectarjukban áll, mint a vén fecsegők beszélik; hanem, szerény véleményem szerint, abban a tényben, hogy seggüket minden ízben egy libuskával tisztogatják, s ebbéli véleményem pontról pontra megegyezik a mi mesterünkével, Johannes Scotuséval.

Az illusztrációkat Sebastian Brandt készítette
Heinrich Steinhöwel Aesopus-kiadásához
(Bázel, Jacob von Pfortzheim, 1501)

Játék

Umberto Eco a listákról szóló új könyvében kitüntetett helyet szán Rabelais-nak, aki az 1532-től öt könyvben kiadott Gargantua és Pantagruel-ben megteremtette az abszurd lista műfaját:

Ám az a szerző, aki mintha csak azért gyártotta volna végeérhetetlen listáit, hogy farba rúgja a Sorbonne tudósainak minden rend iránti igényét, Rabelais volt. Nyilvánvalóan semmi sem magyarázhatja, miért kellett ilyen sok és hallatlan módját felsorolni a hátsó fél tisztogatásának, ennyi jelzőjét a hímtagnak, ennyi fajtáját az ellenség lemészárlásának, ilyen rengeteg és ennyire haszontalan könyvét a Szent Viktor-apátságnak, ennyiféle kígyót, vagy ilyen sok játékot, amelyet Gargantua játszani tudott (és Isten tudja, honnan volt rá ideje, hogy mindet játssza is).

Eco ennek megfelelően a könyv szöveggyűjteményébe is bőségesen válogatott a Gargantua és Pantagruel-ből, amivel nehéz helyzetbe hozta a fordítót, legalábbis a magyart.

Magyarul ugyanis a műnek nincs teljes fordítása. Faludy György ugyan nekiállt és el is készült az első három könyvvel, mielőtt 1956 novemberében meglépett volna az országból, ám a kéziratok itthon maradtak és elkallódtak. A 80-as években szinte csoda folytán került elő a Pantagruel óriáskirályfi kalandjait elbeszélő második és harmadik könyv kézirata, amelyet a JATE 1989-ben ki is adott, ám az atya, Gargantua király igen csodálatos életét elbeszélő első könyv örökre elveszett. A szemelvényeket, amelyeket Eco az első könyvből vett, újra kell fordítani, miközben a fordító szeme előtt folyton ott lebeg a Faludy által a Pantagruel-ben felállított mérce.

Itt van mindjárt az a lista, amelyet Eco utolsónak említ: a Gargantua által ismert játékok, szám szerint kettőszáztizenöt. Többféle fordítói megoldás lehetséges. A filológus – mint például Nyári-Kepüs Bálint, aki 1995-ben adta ki a saját Pantagruel-jét (sajnos Gargantuá-t ő sem készített) – valószínűleg minden játék nevét szó szerint lefordítaná, s lábjegyzetben mellékelné mindazt, amit sikerült kiderítenie róluk. Ez a „mindaz” azonban igen kevés. A játékok közül már a mai franciák is alig ismernek egy-kettőt. Yves Rifaux, az annecyi Gyerekmúzeum kutatója még néhány éve is azt gondolta, hogy legtöbbjüket Rabelais találta ki, mígnem sok éves kutatómunkával sikerült 190-et azonosítania a 215 közül. Másfelől a francia elnevezések (listájukat lásd ugyanott, a nevek után zárójelben áll a mai francia szóalak) szó szerinti magyar fordítása annyira semmit sem mond nekünk, hogy ilyen módon elsikkadna az a hangulat, amelyet a játékok e bősége a francia olvasó számára teremt.

Rifaux-nak nagy segítségére volt az azonosításban az idősebb Pieter Bruegel Gyermekjátékok (1560) képe, amelyen kétszáz körüli gyerek közel nyolcvan korabeli játékot játszik. Az ábrázolt játékokat legutóbb Edward Snow elemezte részletesen, húsznak a leírása az Avedon játékmúzeum szájtján is olvasható. A Kolibri színház a Reneszánsz Éve ürügyén tavaly decemberben vitte színpadra a képet, amiről két videót is felraktak.


Az Eco által idézett olasz fordítás – Mario Bonfantini, Einaudi, 2005 – eklektikusabban jár el. Sok elnevezést a franciához hasonló olasz formában vesz át, még ha nincs is ilyen olasz játék, de még többet létező olasz játékok nevével helyettesít. A lista, különösen a sok archaikus és hosszú név miatt olyan szép, és egyébként olyan nehezen hozzáférhető, hogy teljes egészében idézem. Ha másban nem, legalább a hangzásában gyönyörködjünk.

a goffo, a chi fa l’uno fa l’altro, a primiera, alla sequenza, a vola, a domino, a piglia piglia, al tarocco, al trionfo, a cocchinverde, chi vince perde, alla Piccarda, al belinato, al cento, alla penitenza, alla sfilata, alla riffa, a disgrazia, a glic, alla furba, agli onori, a passadieci, alla morra, al trentuno, agli scacchi, a pari e sequenza, alla volpe, ai trecento, a campana, alla sfortunata, alla bianca, alla condannata, alla buona ventura, a carta voltata, a tre dadi, al malcontento, alle tavole, al lanzichenecco, a nic noc, a cucú, alla lurca, a chi ce l’ha lo dica, alla rana, a piglia, nada, gioca, fori, al birignao, all’accoppiata al trictrac, al nano, a tutte tavole, a dichiarare, a tavole voltate, a rinnegabío, al forzato, alla dama, alla babbuina, a primus, secundus, a piè di coltello, alla mosca, a franco il quadri, a pari o caffo, a testa o croce, a marmotta, agli aliossi, alla biglia, a ciabatta, al gufo, a caccialepre, alla tirintintana, a scappa scappa porcellino, alle gazze, al corno, a bue cacciato, a civetta, a pizzicato, a beccasú, all’asino vola, a toni-mini, a trotta trotta somarello, a dàgli arrí, a buricchetto, a son seduto, alla barba d’oribus, alla boschina, a tira spiedo, a botte in fiera, a compare dammi il sacco, a coglionmontone, a buttafuori, alle fiche di Marsiglia, alle chiavi, alle guardie, a scuoiaconiglio, a ramazza, a uncino-madama, a vender l’avena, al tizzone, alle risposte, a giudice vivo e giudice morto, al fabbroferraio, a scappa villano, ai sassolini, al gobbo in corte, a San Trovato, a pizzica orecchio, al pero, a pimpompetto, al trallalà, al circolo, alla troia, a pancia-a-pancia, alle vallette, a verghetta, a spannina, a ci sto anch’io, a spegnimoccolo, ai birilli, al volano, a piastrelle, a far centro, a prendi Roma, a toccamerda, al Siam, a boccia corta, alla greca, a rimbalzino, alla pentolaccia, a cosí mi piace, al mulinello, alle giuncate, a baston corto, alla prillavola, a mosca cieca, a picchetto, a gallina bianca, al lupo, al truccino, al castelletto, all’ínfilata, a fossette, alla ronfa, alla tromba, al monaco, a capinascondere, all’incantato, alla palla, alla spola, a sculaccioni, al manico di scopa, a San Tommaso ficcanaso, alle lumachine, a sei senza verde! a Quaresima, alla forcola, a saltacavallina, a tutti in fila, a peto in gola, a dammi la lancia Guglielmino, a brindello, ai tre covoni, alla betulla, a mosca pazza, a pesciolino mio diletto vieni, alle domande, a nove mani, a testa in giú, alla seggiolina, al cavallino, alla grulla, al gallo canta, a mosca cieca, a guardagli il muso, allo spione, al rospo, a pallamaglio, al pistone, al diabolo, alle regine, ai mestieri, a testa-a-testa o testa-a-piè, alla Pinotta, a mano morta, ai buffetti, a scuffia madama, a staccia buratta, al seminato, al ghiottone, al molinetto, a non si passa, alla giravolta, all’acculattata, al contadino, al gufo, a schioppetto matto, alla bestia morta, a monta monta la scaletta, al porcello morto, a cul per terra, a piccioncino, alla caccia al terzo, a scappellotto, a saltasiepe, a tagliar la strada, a scornabue, a maglia maglia batticulo, a è scappato l’uccellino, al passavanti, a far le fiche, alle pernacchie, a pestamostarda, allo zoppo, a chi ci casca, a salincerchio, a pigliatesta, alla gru, a taglia taglia, alla tecca, alle sberle, a buffettoni.

Ezen felbátorodva én is valami hasonlóval próbálkozom. Ahogy a Faludy-fordítás is aktualizál a hatás kedvéért, gyakran szándékosan anakronisztikusan, úgy én is azt határoztam, hogy a kétszáztizenöt francia játékot ugyanennyi létező magyar játékra cserélem, köztük jó pár olyanra, amelyeket Rabelais ugyan még nem ismerhetett, de a mai olvasónak annál otthonosabban csengenek. Forrásaim a legautentikusabbak voltak: a magam emlékein túl Kinga, aki gyakorló anyaként, Eszter, Sára, Dodó és Ábel, akik gyakorló gyerekként, valamint Ildikó, aki az ő gyakorló tanítónőjükként up-to-date a témában, s akiknek ezúton is köszönöm szakértői véleményüket.

…vagy ilyen sok játékot, amelyet Gargantua játszani tudott (és Isten tudja, honnan volt ideje, hogy mindet játssza is): adj király katonát, aki kapja marját, alsóst, Amerikából jöttemet, amőbát, bakugrást, barkóbát, bigézést, biliárdot, birkózást, blekkdzsekket, botfogást, botoshunyót, bridzset, bújócskát, bukfencet, cicázást, cigánykereket, ciróka marókát, cseréptörést, csigabiga gyere kit, csigázást, csön csön gyűrűt, csuprosdit, csülközést, csűr ide csűr odát, dámát, dióvadászatot, dominót, durákot, dzsókert, ég a gyertya éget, egér egér ki a házbólt, égető labdát, egy aranyat leltemet, egy előrét, egy megérett a megyet, erdélyi filkót, erre csörög a diót, eszperentét, falhoz verőt, fáraót, farkasszemnézést, fecskét látokot, fecskézést, fejest, fej vagy írást, fekete dámát, fekete fehér igen nemet, fekete pétert, felsőst, ferblit, filkót, focit, fogócskát, fordulj bolhát, francia sakkot, full extrát, fülhúzást, gazdálkodj okosant, gin römit, gólya viszi a fiát, golyózást, gombozást, gót, görcölést, grundbirkózást, gulajszát, gumizást, gyorspostát, gyufaszálhúzást, halászást, hatan vannak a mi ludainkat, hátonlovaglást, hazárdot, hintázást, hol az olló komámasszonyt, holló holló hol az ollót, honfoglalót, hosszú bakugrást, húgomasszony ki vagyokot, huszonegyest, ispilángot, itt a piros hol a pirost, itt egy kis kutat, jókai hármast, kacsázást, kacsintóst, kakasviadalt, kanászost, kanasztát, kapókövezést, kardozást, karibi pókert, karikahajigálást, karikázást, kaszinót, kent kupét, kenyerezést, kérdezz-feleleket, kézcsipkedőt, ki nevet a végént, kidobóst, kiki maga mesterségét folytassát, kincsőrzést fél lábon, kinél van a sulykolót, kiszorítósdit, kockázást, kopózást, korcsot, koszorú koszorút, körberótát, lábfogót, lánc lánc eszterláncot, langamétát, legyen ön is milliomost, legyeset, libapásztor meg a bíró fiát, lóg a lába lógát, lórumot, macskázást, mahdzsongot, makaót, malmot, malom alatt jártamot, mancsozást, máriást, memoryt, menj el a híd alattot, métázást, mit visz a hajót, mit zörgeteket, mocsarazást, monopolyt, most viszik most visziket, ne lépj a körbét, ne lépj ki a körbőlt, ne nézz hátra jön a farkast, nem ér a nevemet, négyen vannak odaküntet, nintendót, nyitva van az aranykaput, nyuszi ül a fűbent, orosz rulettet, ország-várost, ostáblát, ostorcsapót, ördögfejet, ördöglakatot, ördögmotollát, pacs pacsot, pányvázást, partizánt, pasziánszt, paszulyverést, pecsenyeforgatást, pénzfeldobást, pilinckázást, pingpongot, plébános kalapját, pókert, pórumot, preferánszot, rablórömit, rablóultit, rikikit, rókacsapdát, rómázást, rotaryt, römit, sakkot, sári kati mari hoppot, seggrepacsit, snapszert, snóblit, snúrt, sógit, som egy som kettő som hármat, sótörést, szánkózást, szegényemberezést, szembekötősdit, színcápát, szkanderozást, sznúkert, szókirakót, szókobant, szópókert, szótoldót, szpídet, találd ki mit árulokot, talicskázást, tamagucsit, tantrixot, tarokkot, tekét, tetrixet, texasi pókert, tizenkét kecskét, topázást, torpedót, triktrakot, trisák tarokkot, tüzet viszeket, tvisztert, ugróiskolát, ugrókötelezést, ultit, utolsó pár előre fusst, üsd a medvét, vadszamarat, vakvadászt, varjú károgot, veres pétert, verespecsenyét, zálogosdit, zsinegfogyasztót, zsírozást.

Nagy dolog, hogy ennyi játékot össze tudtunk még szedni. Hiszen Bruce van Patter szájtja frappánsan illusztrálja, mennyit játszanak még manapság Bruegel játékai közül. (Vigyük a kép fölé az egeret, és ne csak az utcát figyeljük, hanem az ablakokat is, s aztán még kattintsunk a középső piros kabátos figurára.)

Ha bárkinek eszébe jutna még olyan játék, amelyet föltétlenül szerepeltetni kellene a listán, írjon mielőbb. Kéziratleadás a hétvégén.

A gyermek Krisztus vesszőparipán lovagol (miközben a 91. zsoltárnak megfelelően
áspiskígyón tapos). Rajz kézirat margóján. 16. sz. első fele.
Stuttgart, Württembergische Landesbibliothek,
Cod. theol. quart. 136