Repülő oroszlánok

Ha majd a földönkívüliek kíváncsiak lesznek rá, milyen élőlények pusztultak ki a 21. századi emberiséggel együtt, arra a meglepő következtetésre fognak jutni, hogy számos emlősnek volt egy szárnyas változata is, amelynek azonban fosszilis emléke nem maradt fenn, csak ábrázolásai. Volt szárnyas alfaja az embernek, a szarvasmarhának és az oroszlánnak is. De a legkülönösebb mutáció az a szárnyas oroszlán volt, amelynek a farka is kettős volt, akár az emberiség pusztulását előrevetítő nukleáris balesetek egyike folytán, akár a szárnnyal együtt aerodinamikai egyensúly céljából kifejlődve. Erről a kétfarkú szárnyas oroszlánról csontváz híján csupán egy szobrot fognak találni az egykori Prága egykori Klárov nevű terén, a Moldva partján, a Mánes-híd kisoldali hídfője mellett.


A csehországi brit közösség gyűjtéséből emelt szobor azoknak a szárnyas cseh oroszlánoknak állít emléket, akik az 1940-es években a német sasok támadásai ellen védték a földönjáró brit oroszlánokat.

A csehszlovák köztársasági légierő 1918-ban alakult, és pontosan húsz év múlva szűnt meg, amikor a bevonuló német hadsereg feloszlatta és elkobozta repülőit. A Luftwaffe felajánlotta a cseh pilóták átvételét, de túlnyomó részük inkább emigrált. Sokan a lengyel légierőhöz álltak, ahol végigharcolták 1939 szeptemberét, majd a lengyel hadsereg maradékával együtt menekültek el az országból, s küzdöttek tovább a németek ellen más földek egén. A csehországi brit közösség ajándékaként nemrég emelt szobor annak a 2500 cseh pilótának állít emléket, akik Nagy-Britanniát védték az 1940-41-es „angliai csata”, azaz a folyamatos német légitámadások idején.


A szobrot nézve eszembe jut egy korábbi találkozásom egy ilyen oroszlánnal. Észak-Skóciában történt, a Cromarty Firth partján, az elpusztult Kiltearn (helyi gael nyelven Cill Tighearna) falu temetőjében. A középkori templom romja és a középkori skót lairdek sírjai miatt kanyarodtunk le Lloyddal a közvetlenül a tengerparton álló kis temetőhöz vezető földútra. Nagy meglepetéssel láttuk, hogy a lairdek és polgárok sírjai között kis katonasír-parcella áll az 1940-es évekből, három kanadai, tizenkét lengyel és egy cseh pilóta sírja.

A cseh őrmester, Jaroslav Kalášek egykorú volt a csehszlovák légierővel: 1918-ban született, és 1944-ben halt meg. A cseh hadisírok jegyzéke szerint 1939-ben Magyarországon és Franciaországon keresztül menekült Angliába, tehát a lengyel hadsereggel együtt, amelyet Lengyelország összehangolt német-szovjet lerohanása után Magyarország a német szövetséges nemtetszése ellenére átengedett területén. A brit légierő partvédelmi egységében szolgált, akik a skóciai ipari központokat védték a német légitámadások ellen, egy kicsit cseh tengerré is téve azt a partvidéket. Egykori helytállásukra a hadisírok mellett a Forth világörökség-hídjának középső pillére előtt máig ott álló mesterséges sziget emlékeztet, rajta a Skócia keleti partját védő légvédelmi üteg maradványaival.


Akik a cseh szárnyas oroszlánok közül túlélték a háborút, azokra odahaza a damnatio memoriae várt. A hidegháború évtizedeiben a cseh pilóták brit hadseregben való szolgálatáról tilos volt beszélni. Ugyanakkor a rendszer pontosan emlékezett azokra, akik ebben a hivatalosan nem létező szolgálatban részt vettek: őket mint a rendszer ellenségeit üldözték, bebörtönözték, alacsonyrendű munkákra kényszerítették, és a nyugdíjat is megtagadták tőlük. Csak a bársonyos forradalmat követően rehabilitálta őket Václav Havel 1989. december 29-i rendeletével, amelyben visszaadta rangjukat, nyugdíjukat és helyüket az ország történelmi emlékezetében.

A szárnyas kétfarkú oroszlán 2014-es felállítása is a történelmi emlékezet helyreállításának gesztusai közé tartozik. Ugyanakkor nem mindenkinek tetszik. A Český rozhlas korabeli száma „Cirkusz a Klárovon” címmel ír jogos kritikát a Kisoldalnak ezt a tágas terét bepettyegő ilyen-olyan posztmodern szobrokról, köztük „a rendkívül rosszul megmintázott oroszlánról Colin Spofforth brit szobrásztól, aki kizárólag bevásárlóközpontok számára készít giccses szobrokat, munkáit köztérre még soha nem engedték”.


No de Prága rosszabb szobrokat is elviselt már. Ez is megmarad majd a kor lenyomatának, vagy legföljebb egy metronómot tesznek a helyére.

Három császár zsidója

Kétfarkúakról írva kétszer is idéztük már ezt az oroszlánt. Egyszer még sok éve, a Mallorcán felfedezett kétfarkú kutyák pedigréjét kutatva, egyszer pedig nemrégen, a kétfarkú oroszlán tartományait számba véve. Most eljött az idő, hogy saját jogán is szóljunk róla.


Az oroszlán a régi zsidó temető legszebb sírkövét díszíti Prágában. Nem is egy oroszlán, hanem kettő, a szarkofág egyik és másik végében, ami testvérek között is négy farok. Két oldalról védelmezik a sírt, vagy inkább kétfelé mutatják az elhunyt rangját jelző címerpajzsot.


Az oroszlánok póza és kettős farkuk teljesen szokatlan egy zsidó temetőben. Említettük már, hogy az oroszlán a zsidó sírköveken többnyire Júda törzsére vagy a dávidi leszármazásra, illetve az elhunyt Júda, Arjeh, Léb, Löw nevére utal. Olykor másodmagával tartja a Tóra koronáját, ami a hit védelmét jelképezi. De soha nem tart nemesi címert – amely zsidónak nem lehetett – és soha nem kétfarkú, ami kifejezetten a cseh királyok címerállata, amióta Barbarossa Frigyes császár 1158-ban, a milánói hadjáratban nyújtott segítségért felruházta vele és a királyi címmel II. Ulászló cseh fejedelmet. És valóban olyan szokatlan és olyan kiemelkedően gazdag ez a síremlék itt, a régi zsidó temetőben, hogy már a 18. században az a legenda járta róla: egy lengyelországi zsidó király (!) nyugszik itt. Pedig ha létezett is valaha zsidó lengyel király, ez egyáltalán nem király, sőt nem is férfi sírja, hanem – mint a Rachel Greenblatt által fordított megindító sírversekben olvasuk – asszonyé. Az 1628-ban elhunyt Hendl Bassevié, Jacob Bassevi feleségéé.


„Jákob emléket emelt nagy keserűséggel [Ter 35,20]: / És mindenki panaszosan gyászolta: / A nagyon tisztelt nemes asszonyt: / Aki itt van eltemetve és elrejtve: / Eltűnt ragyogása, eltűnt dicsősége: / A sokaság szava a hívő városban [azt mondja]: / Nézzük meg és vizsgáljuk meg útjainkat

Hol van ő, a jámbor, az alázatosság megtestesítője? / Jámborságban, szerénységben, szentségben és tisztaságban: / Távozása [e világból] nem volt más, mint érkezése: / Sietve éppúgy cselekedte a kisebb parancsolatot is, mint a nagyobbat: / És alapkő lett ő: / Sietve készült az esti és a reggeli szertartásra: / És szíve hűségesen Istenre tekintett: / Félelemmel, áhítattal, tiszta nyelvvel: / A parancsokat és a törvényt követve Hammuna rabbi szerint: / A parancsok gyertyájánál és a Tóra fényénél: / Egyenesen kiterjesztette karját, és szilárdan tartotta jobbjával”


Jacob Bassevi – Yaʻakov Bat-Sheba, Jakob Schmiles (1570-1634) – Veronában született, s fiatalon került Prágába, ahol 1601-ben lett Rudolf császár Hofjudéja, udvari zsidója. Ez a pozíció ekkortájt kezdett intézményesülni a fejedelmi udvarokban. A nagy földrajzi felfedezések nyomán fellendülő kereskedelem, és a harmincéves háború előestéjén egyre költségesebbé váló, egyre több zsoldost és felszerelést igénylő hadsereg miatt az uralkodóknak egyre több készpénzre volt szükségük, márpedig készpénzt törvényesen csak zsidó adott kölcsön, akit nem kötött a kamatszedés egyházi tilalma. Ezért számos fejedelmi udvarban állandó megbízást adtak egy-egy befolyásos zsidó bankárnak a pénzügyek intézésére, készpénz előteremtésére, és különféle áruk beszerzésére, amit aztán sokféle kiváltsággal és üzleti lehetőséggel honoráltak. A prágai udvarban elsőként Mordechai Maisel (1528-1601), a helyi zsidó közösség karizmatikus elöljárója nyerte el ezt a címet Rudolf császártól. Halála után Jacob Bassevi követte őt hivatalában, amelyet több mint harminc éven át töltött be három egymást követő császár – Rudolf (1576-1612), Mátyás (1612-1619) és II. Ferdinánd (1619-1637) – megelégedésére. Utóbbi annyira nagyra tartotta szolgálatait, hogy nemesi címmel tüntette ki, minden zsidó közül elsőként a Habsburg-birodalomban. A „von Trautenberg” címet kapta, s címerét, amellyel a fenti 19. századi krétarajzon látjuk, három nyolcágú (!) csillag díszítette. Ez magyarázza, hogy dicsőségének és gazdagságának csúcsán miért nemesi címert tartó és kétfarkú cseh királyi oroszlánokkal díszíttette felesége sírját, a prágai zsidó temető legelőkelőbb sírkövét.

Jacob Bassevi von Trautenberg címere egykori prágai palotájából (fénykép, 1896). A palotát a századfordulón a régi zsidó negyed nagy részével együtt lebontották, a címer a prágai múzeumba került, ahonnét eltűnt. Figyeljük meg az érdekes konstellációt: a nemesi címert két jellegzetes Júda oroszlánja tartja, amilyenek a Tóra koronáját szokták a zsidó sírköveken.

A dicsőség és gazdagság azonban mulandó, és az ember akár a fű. Jacob Bassevit a történelem utólag úgy tartja számon, mint a Habsburg-birodalom legnagyobb pénzügyi kalandorát, az első újkori „pénzügyi világválság” előidézőjét, amelybe végül ő maga is belebukott.

II. Ferdinándnak a Csehországot leigázó fehérhegyi csata után a szokásosnál is több készpénzre volt sürgősen szüksége, hogy fizetni tudja katonái zsoldját, és folytatni az utóbb harminc évesnek bizonyuló háborút. Ezért 1622-ben évi hatmillió gulden készpénzért bérbe adta a pénzverés császári monopóliumát egy erre a célra alakult konzorciumnak. A konzorcium két pénzügyes tagja Jacob Bassevi és a Prágában élő holland bankár, Hans de Witte volt, az a három méltóság pedig, aki a feddhetetlenség látszatát és a politikai védelmet nyújtotta a vállalkozásnak, Karl von Liechtenstein cseh alkirály, Franz von Dietrichstein morva érsek és császári biztos – a nikolsburgi vár építtetője –, és Albrecht von Wallenstein császári fővezér. A konzorciumban további tíz csendestárs is benne volt, csupa kitűnő úriember, akik a tőkét biztosították, s akik hivatalosan nem szerepeltek a szerződésben. A képlet egyszerű volt: az ezüstfelvásárlási monopólium révén alacsonyan tartott felvásárlási ár és a kibocsátott ezüst érmék értéke közötti különbség jelentette a hasznot. Mégpedig annál nagyobb hasznot, minél több ezüstöt vásároltak fel. Jacob Bassevi ezért rendkívül hatékony felvásárló hálózatot szervezett birodalomszerte a zsidó kiskereskedőkből, akiket államilag hitelesített mérlegekkel is ellátott. Ezeknek a billenőmérlegeknek – Wipperwaagen – a nevéből származik a korabeli pénzügyi válság neve: Kipper- und Wipperzeit – és a pénzhamisító német gúnyneve: Kipper und Wipper.

A nyereség maximalizálására törekvő konzorcium ugyanis olyan hatékonyan kiszivattyúzta az ezüstöt az egész birodalomból, Csehországtól Alsó-Ausztrián át Magyarországig, hogy az ezüst ára meredeken emelkedni kezdett, ami már veszélyeztette a vállalkozás nyereségességét. A felvásárlás lassításával csökkenteni lehetett volna az ezüst árát, de akkor a haszon is lassaban csordogált volna. Bassevi és Witte ezért harmadik utat javasoltak: az érmék ezüsttartalmának csökkentését. Az ötlet tetszésre talált, és ahogy az ezüst ára nőtt, úgy csökkent aránya az érmékben – egészen le az eredeti tartalom 13%-áig.

A konzorcium tagjai hihetetlen összegeket kerestek ezen – Bassevi 2 millió 300 ezer guldent, Witte 18 millió 500 ezret –, miközben birodalomszerte nőtt az infláció és az elégedetlenség. A „zsidó pénzhamisítók ellen” kiadott alábbi röplapon mintha magát Jacob Bassevit látnánk, aki az Igazságosság és a Fösvénység között tétovázik, miközben feje fölött már ott függ a büntető isteni igazságszolgáltatás. „A jó pénz sírfelirata” című röpiraton a zsidó pénzváltó mellett a keresztény cinkost is ott látjuk. „A nevető és síró pénz” című lap pedig csupán a pénzromlás mértékét listázza józanul hónapról hónapra, 1623 júniusától az olvasóra bízva az üres rubrikák kitöltését.




Amíg azonban Karl von Liechtenstein, a teljhatalmú cseh alkirály élt, senki nem mert ujjat húzni a konzorciummal, még a császár sem, akinek a háborús időkben amúgy is mindennél fontosabb volt a fix kézpénzjövedelem. Liechtenstein herceg halála után azonban, amikor már tulajdon katonái sem fogadták el zsoldba az értéktelenné vált pénzt, letartóztatási parancsot adott ki az értelmi szerzők ellen. Bassevi és de Witte 1631-ben Albrecht von Wallenstein jičíni várába menekültek, ahol egy időre védelmet találtak. Amikor azonban II. Ferdinánd 1634 februárjában meggyilkoltatta az árulónak gyanított Wallensteint, az út számukra is véget ért. De Witte öngyilkos lett, Bassevi pedig Jungbunzlauban / Mladá Boleslavban halt meg menekülés közben. Sírja ma is az ottani zsidó temetőben áll.


Az udvari zsidók rendszerint a közösség elöljárói voltak, akik befolyásukat a zsidó negyed felvirágoztatására is felhasználták. Mordechai Maisel sok privilégiumot járt ki számukra, s építkezései alapvetően meghatározták a zsidó negyedet az elkövetkező századokra. Ő építtette a ma is álló zsidó tanácsházat, a Magas zsinagógát és a Maisel-zsinagógát a róla elnevezett főutcán, kiköveztette a negyed valamennyi utcáját, szegénykórházat építettett és kijelölte a temető mai határait. És noha a zsidó negyed nagy része a 20. század elején bontás áldozata lett, az ő alapításai még ma is állnak.

Jacob Bassevi szintén bőkezű mecénás volt. Az általa emelt épületek azonban valamiképpen mind hozzá hasonlóan tragikus sorsra jutottak.

Legfontosabb alapítása a zsidó negyed kiterjesztése volt. Prágában zsidónak tilos volt a gettón kívül laknia, azon belül viszont egyre szűkösebb lett a hely. Bassevi azonban a fehérhegyi csata után megvásárolta a kincstártól a negyed falaitól északra fekvő, a lázadóktól elkobzott telkeket, s ezeket a gettóhoz csatolta. Itt, a Rabbi utca és Cigány utca által közrefogott úgynevezett Nagyudvarban – amely az alábbi térképen a háztömbön átfutó Masařská, Mészáros utca nevet viseli – építtette fel Prága legnagyobb zsinagógáját.

A térkép az 1896-ban készült városrendezési terv részlete, amely sárgával jelöli az elpusztítandó középkori háztömböket, és pirossal az újonnan létrehozandó utcák vonalát. A teljes térkép jól mutatja, hogy szinte az egész zsidó negyed, sok évszázados girbegurba utcáival, házaival, zsinagógáival és egész történelmével áldozatul esett a felújítási láznak. Helyén ma a Parížská-Široká tengely körüli palotanegyed áll. Az a kis sziget, amellyel ma mint zsidó örökséggel a turistákat vakítják – a régi temető és a mellette álló néhány épület – csupán a jéghegy, vagy még inkább egy elsüllyedt kontinens kiálló csúcsa.

Az alábbi térképen látszik, hogy a XIV. számú historizáló bérpalota-tömb éppen a gettó kiterjesztésével létrejött Nagyudvar és a Nagyudvari – Großhöfische/Velkodvorská – zsinagóga helyén épült. A zsinagógát a többi ház után, 1906. május 20-án bontották le. A térképre a nézőpontot jelölő kis fekete nyilakkal raktam fel a fényképeket, amelyeket a zsinagóga és környéke bontás előtti és alatti állapotáról sikerült összegyűjtenem. Minthogy a szanálás híre, majd a bontás – mint másutt is – sok kíváncsi fotográfust vonzott a negyedbe, elég nagy fotóanyag maradt ránk, amelynek alapján hamarosan ugyanígy szeretném bemutatni a teljes lebontott prágai zsidó negyed egykori állapotát.

Az alatta lévő térképen a háztömbnek és környékének mai állapota látszik. A Nagyudvar helyére épült historizáló háztömb a második világháború vége előtt három nappal értelmetlenül kirobbantott prágai felkelés során pusztult el. Beépítésére azóta is több javaslat született, de egy sem valósult meg. Helyén ma névtelen tér van parkolókkal, alatta a brutalista Intercontinental szálló mélygarázsa.

Az 1945 májusi felkelés során elpusztult háztömb a Nagyudvari zsinagóga helyén. Északi felén ma az Intercontinental szálló áll.

Jacob Bassevi nevéhez még egy nagyszabású épület fűződik: a reneszánsz Bassevi-palota, a zsidónegyed legpompásabb palotája, amely az irodalom szerint éppolyan jelentős volt, mint a Kisoldalon ma is álló Wallenstein-palota. Ez nagyjából a mai Parížská és Kostečná utcák találkozásánál állt, a zsidó negyed legdélibb háztömbjében, amelynek déli homlokzata már az Óvárosi térre néz. A kettős palota az alábbi térképrészleten a 73. és 74. telekkönyvi számot viseli.

Bassevi fiai apjuk adósságainak törlesztésére rákényszerültek, hogy 1685-ben eladják a palotát, amely a rákövetkező háromszáz év során sok kézen átment, míg végül a századfordulón ezt is lebontották. Csupán a fenti Bassevi-címert vitték át belőle a prágai múzeumba, de mint láttuk, azóta ennek is nyoma veszett.

A lebontott palota azonban nem tűnt el egészen nyomtalanul. A fenti néhány fényképen túl még valami emlékeztet rá az óvárosban. Ha néhány utcával távolabb megyünk a folyótól, a Koží utcától keletre fekvő kis középkori utcák labirintusába, amelyeket a városrendezés – mint a fenti térkép mutatja – szintén el akart törölni, de a világháború már nem hagyott rá időt és pénzt, a Dlouhá utca 37. szám (729. hrsz.) alatt egy elrejtett kis reneszánsz palotára bukkanunk. A Zöld Fához címzett palotát nagyjából a Bassevi-házzal egy időben, 1608-ban építették, s az 1648-as, majd 1927-es beavatkozások sem sokat változtattak rajta. A kis udvar reneszánsz árkádjai alatt megállt az idő. Ha az ember a mély kapuboltozat alatt végigmenve megáll az udvar közepén, elevenen el tudja képzelni, hogyan nézett ki Jacob Bassevi, a valaha élt leghatalmasabb prágai zsidó eltűnt palotája.

Az oroszlán farka

Oroszlán a Physiologus (lásd alább) Velencében készült 15-16. századi görög kéziratából, amely a nagy magyar humanista orvos, Zsámboki János (Johannes Sambucus) tulajdonából került 1587-ben a Bécsi Császári Udvari (ma Nemzeti) Könyvtárba (Cod. Phil. Gr. 290)

Említettem már, hogy Umberto Eco fordítója olykor olyan passzusokra bukkan, ahol a mester (és szerkesztője) a jó Homerushoz hasonlóan elszunyókált, vagy még inkább az elbeszélés lendületében nem nézett utána, hogy az emlékezetében már csak homályosan élő tényanyag megfelel-e a valóságnak. Régebben ilyenkor lábjegyzetben pontosítottam, mígnem a kiadó a jegyzetek számán elrémülve arra kért, javítsak inkább magában a szövegben, hiszen hát Eco (és szerkesztője) maga is azt írta volna, ha utánanézett volna. Azóta így is teszek, de hogy követhető legyen, mit teszek, a fogósabb eseteket megírom ide a blogba. Mint a múltkor tettem Eratoszthenész kútjával, vagy alább fogom az oroszlán farkával.

Az oroszlán farka a Physiologusból kerül ide, jobban mondva Eco új könyvének a bestiáriumokról szóló fejezetébe. A Physiologus egy Kr. u. 2-3. századi, eredetileg görög nyelvű kompiláció volt, amely számos nyelvre fordítva a középkor egyik bestsellere és minden bestiáriumok ősatyja lett, s amely a hellenisztikus hagyomány alapján, de már keresztény szellemben értelmezte negyven állat, növény és ásvány allegorikus tulajdonságait. Eco egy példát is hoz erre:

Dopo avere descritto questi esseri, il Fisiologo mostra come e perché ciascuno di essi sia veicolo di un insegnamento etico e teologico. Per esempio il leone che, secondo la leggenda, cancella le proprie tracce con la coda per sottrarsi ai cacciatori, diventa simbolo di Cristo che cancella i peccati degli uomini.

Leírásuk után a Physiologus azt is bemutatja, hogyan és miért hordoz mindegyikük valamilyen etikai és teológiai tanítást. Az oroszlán például, amely farkával törli el tulajdon nyomait, hogy így rejtőzzék el a vadászok elől, Krisztus szimbóluma, aki eltörli az emberek vétkeit.

Az oroszlán farkával törli el nyomait. Physiologus, Zsámboki-kódex

Tetszetős párhuzam, amely az „eltöröl” naiv asszociációja révén köti össze a jelentőt a jelentettel, amiként az Eco által elnézően emlegetett Sevillai Szent Izidor is teszi Etimológiáiban, ám amely ugyanakkor nem feltételezi a hasonlat további kibontását (Krisztus nyomai =/= emberiség vétkei). Hanem a Physiologust felütve ezen a helyen valami egészen mást olvasunk: egy olyan teljesen kifejtett hasonlatot, amely az egész középkoron át élő krisztológiai tanításra utal:

Az oroszlánról szóló fejezet első két oldala a Physiologus 1588-as Plantin-féle kiadásából (a második oldalon az idézett szöveg görög és latin eredetije)

„Amikor az oroszlán a hegyeken bolyong, és megérzi a vadász szagát, farkával tünteti el nyomait, nehogy a vadászok őt nyomon követve megtalálják rejtekhelyét, és foglyul ejtsék őt. … Ugyanígy a mi Urunk, Jézus Krisztus, a szellemi oroszlán is … akit az Atya küldött, eltüntette szellemi nyomait, azaz istenségét; kiüresítette ugyanis önmagát, s alászállt Mária méhébe, hogy megmentse a rászedett emberi nemet.”

A szöveg ismeretlen szerzője (akit a középkor a 4. századi Szent Epiphanius ciprusi püspökkel és egyházatyával azonosított) a Plutarkhosztól és Aelianustól átvett „természettudományos megfigyelést” egy olyan népszerű teológiai tanítással állította párhuzamba, amelyet több egyházatyánál – Athanasiusnál, Nazianzoszi Szent Gergelynél, Dionüsziosz Areopagitésznél, sőt magánál Epiphaniusnál – és a rájuk hivatkozó későbbi íróknál is megtalálunk: hogy ugyanis Krisztus azért öltött emberi testet, hogy így rászedje az ördögöt, az emberi nem rászedőjét, aki istenségéről mit sem tudva emberként és (pusztán emberi) Messiásként igyekezett őt elpusztítani, ilyen módon tevőlegesen hozzájárulva a kereszthalálhoz és az emberiség megváltásához.

A teológusok jólesően és a részleteket kiszínezve elevenítik fel újra meg újra ezt a remek trükköt. A 4. századi Aquileiai Rufinus, Origenész fordítója és Jeromos barátja majd elkeseredett vitapartnere a tanítást a horog metaforájával kapcsolja össze a Hiszekegyhez írott kommentárjában:

„A Megtestesülés misztériuma abban állt, hogy Isten Fiának isteni ereje horogként rejtőzött el emberi testének színe alatt: külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember (Fil 2,7), s így csábította támadásra e világ fejedelmét, testét kínálva fel csalétkül… A hal, ha egyszer bekapta a horgot, többé nem képes leválasztani róla a csalétket, hanem azzal együtt rántják ki a vízből, hogy ő szolgáljon étekül mások számára. Ugyanígy a halál ura is lehúzta a halálba Jézus testét, mit sem tudván a benne elrejtett istenség horgáról, hanem bekapta azt, s így foglyul esett. A pokol kapui összetörtek, s kihúzták őt, akár a mélységből, hogy étekül szolgáljon mások számára. Ezekiel ugyanezzel a hasonlattal jövendölte meg ezt, mondván: Kihúzlak horgommal, s kivetlek a sivatagba. A nyílt mezőre esel, s eledelül adlak a mezei vadaknak és az égi madaraknak. (Ez 29,4-5) … Hasonlóan mondja Jób is, az Úr szájába adva: Kifogod-e a Leviátánt horoggal, átfúrod-e az orrát szigonnyal? (Jób 40,25)”


A metaforának ezt a változatát látjuk a 13. századi párizsi miniatúrafestészet egyik gyönyörű darabjában, a Szentpétervárott őrzött Reimsi Missaléban (1285-1297), amelynek bonyolult ikonográfiájáról valamikor egy egész félévet tartottam az egyetemen. Az 59v folión – ugyancsak a Hiszekegy illusztrációjaként – Krisztus Jóbbal egy csónakban horgászva ugyanezt a kérdést teszi fel neki, miközben az ördög elé belógatott horgászbottal máris bizonyítja, hogy Ő bizony kifogja. S hogy ezt miként értsük, azt megmagyarázza a jobbra álló Ozeás próféta hosszú írásszalagja a Vulgatából: O mors ero mors tua, morsus tuus ero inferne, „ó halál, halálod leszek, fullánkod leszek, ó pokol” (a modern fordításban: Halál, hol van a mérged, alvilág, hol a fullánkod?) A vers ennek megfelelően a nagyszombati Laudes, a reggeli zsolozsma első antifonája lett.


Guillaume Bouzignac (c. 1587 – 1641): O mors ero mors tua, Les Arts Florissants, William Christie


Máskor más eszközzel utaltak az ördögnek állított csapdára. Szent Ágoston azt mondja: „Az Úr keresztje volt az ördög egérfogója; a csalétek, amely megfogta, az Úr halála.” Ennek megfelelően látjuk Robert Campin Mérode-oltárképén (1425 és 1428 között): míg középen az Angyali Üdvözlet, azaz Krisztus megtestesülésének jelenete zajlik, jobboldalt Szent József egérfogókat fabrikál.



Mindeme hagyomány tekintélyére támaszkodva tehát úgy pontosítottam Eco szövegét a magyar fordításban, gondosan eltörölve bakijának nyomait:

Leírásuk után a Physiologus azt is bemutatja, hogyan és miért hordoz mindegyikük valamilyen etikai és teológiai tanítást. Az oroszlán például, amely farkával törli el tulajdon nyomait, hogy így rejtőzzék el a vadászok elől, Krisztus szimbóluma, aki elrejti isteni természetét a gonosz elől.

A Krisztus emberi természetével rászedett és aztán keserűen csalódott sátán motívuma a középkort követően a háttérbe szorul, de nem tűnik el teljesen. Távoli visszhangját még olyan váratlan helyekről is visszahalljuk, mint Carman Sunday’s on the way-e.

The demons where planning on having a party one night. They got beer and Jack Daniels and pretzels, a little red wine, and some white. They were celebrating how they crucified Christ, on that tree. But Satan, the snake himself, wasn’t so at ease. He took his crooked finger and he dialed the phone by his bed, To call an old faithful friend, to know for sure, that he was dead. He said, “Grave, Grave tell, did my plan fail?” Old Grave just laughed and said, “Oh man, the dude is dead as nails.” Chorus: Well hey, hey, hey on Friday Night, they crucified the Lord at Calvary, But He said, “Don’t dread, in three days, I’m gonna live again, you’ll see.” When problems try to bury you and make it hard to pray, It may seem like Friday night, but Sunday’s on the way! A tranquilizer and a horror flick could not calm Satan’s fear. So Saturday night, he calls up the grave… scared, of what he’d hear. “Hey, Grave, what’s goin’ on?” Grave said, “Man, you called me twice, and I’ll tell you, once more again boss, the Jew’s on ice!” Devil said “Man grave, do you remember when old Lazarus was in his grave? You said everything’s cool and four days later, BOOM, Ol’ Lazarus, he was raised! Now this Jesus, He is much more trouble than anyone has been to me. And he’s got me shocked, cuz He says, he’ll only be there three!” Chorus Sunday morning Satan woke with a jump, ready to blow a fuse. He was shaking from the tips of his pointed ears, to the toes of his pointed shoes. He said “Grave tell me is He alive? I don’t want to lose my neck!” Grave said, “Your evilness, maintain your cool. You are a wreck!” Grave said, “Now just cool your jets, Big D, my sting is still intact, You see, Jesus is dead forever, he ain’t never coming back, so just mellow out man, just go drink up or shoot up, but just leave old Grave alone, and I’ll catch you la… la… oh no! OH no! OH NO! OH NO… SOMEBODY’S MESSING WITH THE STONE! Then the stone was rolled away and it bounced a time or two, and an Angel stepped inside and said, “I’m Gabriel, who’re you? And if you’re wondering where the Lord is, at this very hour, I’ll tell you he’s alive and well, with resurrection power!” Chorus

A démonok nagy partit terveztek aznap éjszakára sört vettek, Jack Danielst, perecet, egy kis vörös bort, egy kis fehéret Azt ünnepelték, hogy feszítették fel Krisztust arra a fára, de Sátán, a kígyó maga, nem volt olyan laza. Fogta a kampós ujját, és feltárcsázott az ágya mellől egy jó öreg megbízható barátot, hogy biztos legyen benne: tényleg meghalt-e. Aszongya: „Sír, Sír, mondd csak, kudarcot vallott a tervem?” de a jó öreg Sír csak nevetett, hogy „ember, a figura halott mint a kő.” Refrén: Péntek este megfeszítették az Urat a Kálvárián, de Ő azt mondta: „ne parázzatok, három nap és újra élek, meglátjátok”. Ha a gondok eltemetni látszanak, és imádkozni nehéz, úgy látszhat, mintha péntek este volna – de már úton a vasárnap! Egy nyugtató és egy horrorfilm se tudta lecsillapítani Sátán aggódását úgyhogy szombat este újra felhívta a sírt, előre tartva tőle, mit fog hallani. „Hé Sír, mi a nagy harci helyzet?” mire a Sír: „ember, már kétszer hívtál, de megint csak azt mondhatom neked, főnök, hogy hidegre tettük a zsidót!” Az Ördög: „Ember, emlékszel, mikor az öreg Lázár a sírban volt? Akkor is azt mondtad, minden fasza, s négy nappal később BUMM, az öreg Lázár feltámadt! Ez a Jézus, ez nagyobb fejfájást okoz nekem, mint bárki valaha, és most tényleg lesokkolt, mert azt mondta, ő csak három napig marad!” Refrén Vasárnap reggel Sátán hánykolódva ébredt, az idegösszeomlás szélén állt, reszketett csúcsos füle hegyétől le a csúcsos cipője orráig. Azt mondja: „Sír, mondd meg, él? Nem akarom kitörni a nyakam!” A Sír azt mondta: „Ördögséged csillapodjon, hát majd szétveti az ideg.” A Sír azt mondta: „Engedd el magad, Big D, a fullánkom még ép, figyusz, Jézus halott örökre, soha többet nem jön vissza, úgyhogy lazíts, ember, igyál vagy lődd be magad, csak hagyd már békén az öreg Sírt, és később majd visszahí… hí… ó nem! Ó nem! Ó NEM! Ó NEM… VALAKI BABRÁL A KŐVEL! A kő elgördült, ugrott egyet-kettőt, egy angyal lépett be, és így szólt: „Én Gábriel vagyok, és te ki vagy?” Ha kíváncsi vagy rá, hol van épp most az Úr, hát megmondom, kösz, jól van és él, a feltámadás erejével.” Refrén.

„Az oroszlán harmadik sajátossága: ha nősténye szül, holtan hozza kölykét a világra, s őrzi őt mindaddig, amíg az apa harmadnapra eljővén arcába nem lehel, és életre nem kelti.” Physiologus, Zsámboki-kódex.

Bocs

Erasmustól az egyik legkedvesebb olvasmányom a De recta Latini Graecique sermonis pronuntiatione dialogus („Dialógus a helyes latin és görög kiejtésről”, magyarra azt hiszem nincs lefordítva). A dialógust egy oroszlán és egy medve folytatja egymással, ők teszik mérlegre egyfelől a tudós körökben máig használatos „erazmiánus” ógörög kiejtést, másfelől pedig az újgörög kiejtést, amelyet Erasmus a dialógus szerint maga rekonstruált, ám Vossius szerint valójában bizonyos Párizsban járt „csodálatos műveltségű” görögökről szóló híradásból ismert. Teszik pedig mindezt a legkifinomultabb humanista latinsággal és a legtudósabb humanista pedantériával. A párbeszéd így kezdődik.

URSUS: Sit felix occursus, optime Leo, nam totos sex menses te non vidi. LEO: Istuc non temere precaris, Urse, neque enim quibuslibet bene cessit occurrisse Leoni. VR. Nae venuste, Leo, Imo ne Urso quidem. LE. Istuc sane malo tibi credere quam facere periculum, tametsi legimus Leonem inter bestias fortissimum ad nullius occursum expavescere. Caeterum Divinae literae testantur esse formidabilem occursum Ursae, cui sint erepti catuli. VR. Quaeso quid loquuntur de Ursa? LE. Liber Regnorum secundus sic habet: Viros fortissimos & amaro animo, veluti si ursa raptis catulis in sylva saeviat. VR. Quid propterea? LE. Solomon paroemiographus hunc in modum loquitur: Expedit magis occurrere ursae, raptis foetibus, quam stulto confidenti. Et apud Osee Prophetam ita minitatur Deus: Occurram eis quasi ursa raptis catulis. UR. Sit igitur impavidus Leo, quum bestia bestiis occurrit. Nam si qua fides apologis, Leo bestia fassus est formidabilem hominis occursum. Nunc seculum est aureum, quo Leonis Urso, Ursi Leoni laetus ac faustus est occursus. Opportune vero catulorum facta mentione mihi redigis in memoriam ego tibi magnopere gratulor. LE. Quo tandem nomine? UR. Quod tibi catulus domi natus est. LE. Hoc omen avertant Superi, ut mihi catulus dominetur. UR. Ajo dómi nâtum; audis accentum acutum in priore voce, in posteriore circumflexum. LE. At istud magis etiam abominandum. An tibi videor canis? UR. Minime, Leonem esse te non potes inficiari. Habent autem & Leones catulos. LE. Habent profecto, verum habent & Ursi.

MEDVE: Legyen szerencsés a találkozásunk, ó jeles Oroszlán, hiszen már hat egész hónapja nem láttalak. OROSZLÁN: Nem ok nélkül fohászkodsz fel, Medve, mert nem mindenkinek szerencsés az Oroszlánnal találkozni. ME: Még szép, Oroszlán. Na de a Medvével sem! OR: Ezt inkább elhiszem neked, semmint hogy bajba kerüljek, még ha azt olvassuk is, hogy az oroszlán minden állatok legerősebbike, aki nem hátrál meg senkitől. Ámde az isteni Írás azt is tanúsítja, hogy rettenetes dolog a nősténymedvével találkozni, akitől elragadták kölykeit. ME: Mondd csak, kérlek, mit beszélnek a nősténymedvéről? OR: A Királyok második könyvében ez áll: Erős férfiak és elszánt lelkűek, mint a nősténymedve az erdőben, akitől elragadták a kölykeit. ME: Tovább is van? OR: A jeles mondásokat gyűjtő Salamon is így beszél: Inkább kölykétől megfosztott medvével találkozz, mint magabiztos bolonddal. Ozeás prófétánál pedig így fenyeget Isten: Úgy találkozom velük, mint a medve, amelytől elragadták kölykeit. ME: Légy hát nyugodt szívvel, Oroszlán, amikor vadállat a vadállattal találkozik. Hiszen ha az állatmeséknek hihetünk, a vadállatnak leginkább az emberrel való találkozástól kell félnie. De hát aranykort élünk, amikor az oroszlán a medvével, s a medve az oroszlánnal való találkozásnak örvendezik. No de jó is, hogy a kölyköket említed, mert eszembe juttattad, hogy teljes szívből gratuláljak neked. OR: S ugyan mihez? ME: Hát hogy kölyköd született odahaza [domi natur]. OR: Az istenek tartsák tőlem távol azt a balszerencsét, hogy énrajtam egy kölyök uralkodjék [dominatur]. ME: Azt mondtam, dómi nâtum: ugye hallod az éles hangsúlyt az első, s a hajlítottat a második szótagon? OR: Hát ez még utálatosabb dolog lenne. Avagy kutyának látszom-e néked? ME: A legcsekélyebb mértékben sem. Oroszlán voltodat le sem tagadhatnád. De hát az oroszlánoknak is vannak kölykeik. OR: Igen, valóban, ahogy a medvéknek is.

Az oroszlán mint Júda állata szemmel láthatóan jártasabb az Ószövetségben, mint a klasszikus latin nyelvben. Félreértése abból fakad, hogy a catulus szó valóban mindenekelőtt kutyakölyköt jelent – igen, erről kapta nevét az aranykori költő, Catullus és az összeesküvő Catilina családja is, ahogy a Fabiusok a babról, a Cicerók a borsóról, vagy a Horatiusok a konyhakertről: konkrét nép volt a latin – de ezzel a szóval jelölték minden más négylábú állat kölykét is. Például éppen az oroszlánét, amely egyébként a Teremtés könyvében, a Bíráknál, a Zsoltárokban, Izajásnál vagy Jeremiásnál is catulus leonis néven bömböl és ragadozik.


Vagy a medvéét is, ahogy az oroszlán észbe kapva tanúsítja. Nemcsak a Vulgatában, hanem a latin költőknél is, például Ovidiusnál, akinél Polyphemus küklopsz így próbálja meglágyítani – hasztalanul – Galatea nimfa szívét:

Inveni geminos, qui tecum ludere possint, Inter se similes, vix ut dignoscere possis, Villosae catulos in summis montibus ursae. (Átváltozások, XIII.834-836)....

Leltem két bocsot is, tudnak majd játszani véled, ikrek: alig tudnád, melyik ez, melyik az, kitalálni; borzas mackónak két kis bocsa, bérc tetejében. (Devecseri Gábor fordítása)

– amire a tudós Petrus Burmannus fanyalogva jegyzi meg az Ovidii opera omnia 1822-es nagy párizsi kiadásában: „Ad ludendum catuli ursae non nisi Polyphemo idonei videri poterant.” – „Hát ez is csak Polyphemusnak juthat eszébe, hogy medveboccsal játsszon.”


A catulus szó nem is etimológiailag, hanem megszokásból tapadt elsősorban a kutya kölykéhez. Hiszen a kutya – canis – nyelvtanilag helyes kicsinyítő képzős alakja a caniculus lenne, amely nőnemű canicula formájában a magyarban „kutya meleget”, az oroszban – каникулы – pedig nyári szünidőt jelent, lévén hogy a nap augusztusban kél a Kis Kutya csillagképben. A catulus Walde latin etimológiai szótára szerint eredetileg egy általános „állatkölyök” jelentésű indoeurópai *qatos szóból származik, amely máig továbbél olyan szavakban, mint az orosz котиться, „kölykezik”, vagy az egyaránt „(kecske)gida” jelentésű ír cadla és ófelnémet hatele.

A legtöbb nyelv azonban a maga általános „kölyök” szava mellett külön kifejezést használ bizonyos állatok vagy állatcsoportok kicsinyeire. A magyar például éppen a medve kölykére, a bocs-ra. Hát ez vajon honnan ered?


A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (1967), mint oly gyakran, ezúttal is cserben hagy minket:

bocs 1792: „Bots: medve kölyök” (SzD.). J: 1. 1792: ’medvebocs; Bärenjunges’ (l. fent); 2. 1838: ’bizonyos állatok kicsinye; Junges gewisser Tierarten’ (Tsz.); 3. 1858: ’nyers vas- vagy acélöntvény-tömb; Dachel, Ofensau’ (Toldy: Műszótár: NSz.).

Ismeretlen eredetű. Eleinte erdélyi tájszóként jelentkezik. A szász E. botsch ’koca, disznó’ és a magyar szó viszonya – jelentéstani okból – nem világos; bár föltehető, hogy összefüggenek, s hogy a magyar az átadó. – Az 1. és a 2. jelentés rokonsága nyilvánvaló; a 3. névátvitel eredménye lehet, de esetleg még megvizsgálandó az erdélyi szász viszonthatás vagy a német mintára történő tükörszó-alkotás lehetősége is; vö. ném. Ofensau ’vasöntvény, bocs’, Bär ’rosszul sikerült öntvény’. A 3. jelentéssel kapcsolatban vö. medve. – Honfoglalás utáni török jövevényszóként való magyarázata nem valószínű, kaukázusi, német és román származtatása téves.

Melich: Nyr. 24: 65, 557; Lumtzer–Melich: DOLw. 70, 305; Munkácsi: Ethn. 16: 79, KSz. 6:210; EtSz.; SzófSz; Rásonyi: NyK. 51: 102. (Drăganu: Rom. 68.)

Tudjuk már, hogy az ESz-ben az „ismeretlen eredetű” annyit tesz: „finnugor eredete sajnos nem bizonyítható”. De milyen egyéb eredetek jöhetnek még szóba?

A harmadik jelentésről – „nyers vas- vagy acélöntvény-tömb” – azonnal eszébe jut az embernek az olasz boccia szó, amely tömör golyót, a mai olaszban kugligolyót, vagy a bozza, amely lenagyolt (kő)tömböt, kinagyolt munkát jelent. Már akinek eszébe jut, mert az ESz szerkesztőinek nyilvánvalóan nem.

De a szó most sokkal inkább az első/második jelentésben érdekel minket: medve kölyke, vagy általában vett kölyök. És erről is eszembe jut egy lehetőség, amit bizonyítani ugyan nem tudok, de nagyon is érdemesnek tartanám etimológiai vizsgálatra. Ez pedig a perzsa بچه bacse/boccse, „gyerek, állatkölyök” szó.

Medvék. Perzsa miniatúra, Khorasszán, 16. század (innen)

Hogy iráni szavak szép számban kerültek a magyar nyelvbe, arról az ESz több címszava mellett – ezekről még írok egyszer-kétszer – a turkológus Sára Péternek az iráni eredetű magyar szavakról összeállított 1999-es kisszótára is tanúskodik, amelyben százhúsz oldalnyi, az ESz által többnyire „ismeretlen eredetűnek” minősített szót sorol fel. Ezek a szavak az iráni népekkel, például alánokkal való, honfoglalás előtti (sőt egy darabig talán utáni) hosszú együttélésből származhatnak – nem véletlen, hogy Hunor és Magor a csodaszarvas mondájában egy alán király leányait veszik feleségül –, amelyről ugyancsak akarok majd írni egy következő bejegyzésben.

A magyar és az iráni szó rokonságát valószínűsíti, hogy eredetileg minden bizonnyal a magyar „bocs” jelentése is általában véve „kölyök” volt, s csak később szűkült egyedül a medve kölykére. Ha nem így lenne, ha eleve csak „medvekölyköt” jelentett volna, akkor értelmetlen lenne a pontosító szerepű „medve” hozzáadásával képzett medvebocs alak, ahogy a szláv eredetű, és csakis egyetlen faj kicsinyét jelölő bárány-t sem használjuk juhbárány formában.

A szó ilyenfajta pályafutását két másik szavunk mintájára képzelhetjük el. Az egyik az ESz szerint is török eredetű borjú, amelyet a szarvasmarha mellett több más nagy testű állat kölykére is használunk, ilyenkor pontosítva a fajtát: teveborjú, szarvasborjú, elefántborjú. A másik pedig a gida – kecskegida, szarvasgida, őzgida.

Az ESz természetesen ez utóbbit is „ismeretlen eredetűnek” tekinti, pontosabban két alternatívát kínál: a gidi-gidi, geda, gidu állathívogató szóból, VAGY a bibliai Gedeon ~ Gideon név magyar becéző formájából, idézem, „a bibliai Gedeon ugyanis kecskét főzött áldozatul, ezért ruházódhatott neve az állatra”. Hogy ez a reformáció idején divatos héber-magyar nyelvhasonításra emlékeztető felvetés egyáltalán bekerülhetett a szótárba, az jól jelzi az ESz komolyságának fokát. Gondolom, a honfoglalás kori nógrádi Szarvasgede falu alapítói is a bibliai Gedeonról nevezték el falujukat, VAGY arról, ahogy – mondjuk vadászat közben – a szarvas kicsinyeit hívogatták. Idilli kép. De hogy a gida – és a rokon gödölye – szavaknak valamiképpen a fentebb idézett indoeurópai „állatkölyök”, majd „kecskekölyök” jelentésű cadla, hatele, Gitzel/Kitz szavakhoz lehet közük, esetleg ezeknek egy korai, netán iráni formájából származnak, az a szerkesztőkben annyira fel sem merül, hogy még csak nem is cáfolják.

S hogy végül teljessé tegyük a bábeli vásárt, íme egy abszurd elbeszélés a cseh Michal Ajvaztól, Az öreg varánusz visszatér című kötetből (fordította Benyovszky Krisztián), amely egyedülálló módon olvasztja eggyé a magyar „bocs” két jelentését, a medve kölykét és a kidolgozatlan, súlyos tömböt.

A medve-barát. Perzsa miniatúra, 18. sz.

A medvebocs

A hátamon állandóan egy medvebocsot cipelek egy hátizsákban. A medvebocs elég nehéz és folyton mocorog a zsákban, amitől én szüntelen elfáradok és felizgatom magam, egy boccsal a hátamon semmire sem tudok zavartalanul odafigyelni. Ezért nincs kedvem semmihez – ha utánam jönnének azzal, hogy egy utat nyertem az Édenkertbe, az első pillanatban talán még örülnék is neki, de rögtön tudatosítanám, hogy ott egy súlyos medvebocsot leszek kénytelen cipelni a hátamon, és minden öröm elszállna belőlem. Megköszönném, és azt mondanám, hogy „sajnos családi okok miatt nem tudok részt venni”. Mennyi élménytől fosztattam meg a medvebocs miatt! Vendég lehettem volna egy olyan estélyen, ahol a tengerpart menti villák kertjében a résztvevők tréfából estélyi ruhástul dobálnak a medencébe filmcsillagokat. A medveboccsal sehová sem engedtek be, vagy én nem próbálkoztam azzal, hogy bárhová is bejussak vele.

Régen arra a felismerésre jutottam már, hogy le kellene raknom a hátizsákot a medveboccsal együtt, különösen, mivel már arra sem emlékszem, miért is kezdtem tulajdonképpen hordani, és mert a medvebocs nem is barátkozott meg velem, él a maga kis világában, csak dörmög az orra alatt, és velem különösebben nem is törődik. De nehéz hirtelen változtatni valamin, amit az ember szinte egész életén át csinált, és sokkal nagyobb bátorságot igényel, mint farkasszemet nézni a váratlan veszéllyel. Noha békés természetű vagyok, képes vagyok feldühödni és ordítani (és egy medveboccsal a hátamon ez nem is tréfa, dühöngésem közben gyakran még a fülemet is harapdálja). Ha a radlicei Labirintus komor bejárata mellett megyek el, amit mindenki messziről elkerül, gyakran mászom be csupán kíváncsiságból, és megbököm az alvó Minotauruszt az esernyőmmel; nyugodtan társaloghatok a Gorgó Medúzával, amelyik belép a vendéglőbe és letelepedik az asztalomhoz, miközben a többi vendég rémült sikoltozásba kezdve menekül onnan. De ahhoz nem leltem még magamban elég bátorságot, hogy megszabaduljak a hátizsákomtól. Mi a Gorgó Medúza a medvebocshoz képest.

Vannak pillanatok, amikor váratlanul megállok az utcán, és azt mondom magamnak: „Hogy lehettem olyan idióta, hogy ilyen sokáig cipekedtem ezzel a medveboccsal, a semmiért! Most azonnal hazamegyek, lerakom magamról a hátizsákot és többet fel se veszem!” És hirtelen elönt a boldogság, elképzelem, ahogy a sokévi tehertől megszabadulva szaladok keresztül a városon, ahogy hosszú, ruganyos léptekkel szökellek a járdán, mint az űrhajós a Holdon, fel egészen az első emelet magasságáig, és integetek az ablakból nézelődő embereknek. Már késő van, de a tengerparti villák kapui talán még nem zárultak be véglegesen, talán még elérem az estélyt, talán még sikerül legalább egy filmcsillagot behajítanom a medencébe.

Rövid idő múltán azonban kétségek kezdenek mardosni, és azt mondom magamnak: „Csak nyugalom, ne siesd el, az nem csak úgy van, megtenni egy ilyen fontos lépést. Kétszer mérj, egyszer vágj. Mindent alaposan gondolj át, időd van elég. Inkább várj még vele egy kicsit.”

És várok, a bátorságom lassan elhagy, s továbbra is egy medveboccsal a hátamon rovom az utcákat.