Ravellói emlék

Milyen gyorsan nő egy pinea? Aki tudja, bizonyára könnyen ki tudja számolni, mikor készült az első, 2006-os felvételhez és a második, 1970-ben feladott képeslaphoz képest a harmadik fotográfia.

„Látkép a Palazzo Rufolóból az Annunziata kupoláival”

Én nem tudom megmondani. A régi fotóalbumban ugyanis, amelyet ma vettem a berlini ócskapiacon, nem szerepel sem évszám, sem más szöveg a képaláírásokon kívül.


Az album, mint címéből látszik, a dél-itáliai Ravello városka műemlékeit ábrázolja. Elsősorban a Palazzo Rufolo igen sok részletét, románkori falait, gótikus ablakait, kertjét és az abból nyíló pompás kilátást a sorrentói öbölre, majd a Palazzo D’Afflittót, a falu románkori oroszlános kútját, valamint a San Giovanni del Toro pulpitusát és a székesegyház gyönyörű, hat oroszlán tartotta kozmateszk kőintarziás románkori szószékét több nézetből is.

„A ravellói székesegyház szószéke, Sigiligaita Rufolo fejszobrával”

A fotográfiákat nézve az a legmeghatóbb, hogy mindegyik egy kicsit elhanyagolt. Manapság, amikor Dél-Itália-szerte kiglancolt műemlékek fogadják az embert, üdítő ilyen képeket látni, amelyeken a majdnem ezer éves templomok és városkák ilyen kopottan, hétköznapiasan, a felfedezés, az elsőnek érkezés ígéretével fogadják az embert. Mint Iránban vagy Örményországban. Vagy mint Csíkban a nyolcvanas évek közepén, amikor először mentem oda felmérni a majdnem harminc középkori templomot a régi Magyarország legmagasabb lakott hegyvidékén.

„A régi Szent Márton-templom harangtornya”

Leveszem a polcról az ugyancsak ócskapiacról begyűjtött teljes századeleji európai Baedeker-sorozat Unteritalien, Sizilien, Sardinien, Malta, Tunis, Corfu 1906-os kötetét, s felütöm a 194-195. oldalon, Ravellónál, ahol ezt olvasom:

„Ravello régi hegyi városát (374 m), amely ma csupán 1165 lakost számlál, a normannok idején alapították, s fénykorában, az Anjouk alatt, a 13. században 36 ezer lakosa, 13 temploma, 4 kolostora és számos palotája volt. Igen megéri felkeresni, nem csupán a fönséges kilátás miatt, hanem művészettörténeti szempontból is, különösen annak, aki még a normann-mór építészetet nem ismeri.

A románkori SZÉKESEGYHÁZBAN (S. Pantaleone), amelyet 1086-ban alapított Orso Pappice, Ravello első püspöke, ám azóta jórészt átépítették, a leginkább figyelemreméltó a Muscetolo családból származó trani Barisanus által 1179-ben adományozott bronzkapu, domborművű szentekkel és ornamensekkel (belülről kell kinyittatni, hogy lássuk, kívülről fa kapu van előtte). A belsőben pompás márvány *szószék mozaikberakással, amely hat, oroszlánokon álló oszlopon nyugszik. Adományozója Niccolò Rufolo, Sigilgaita della Marra hitvese, készítőjeként a felirat egy bizonyos Nicolaus de Bartholomeo de Fogia marmorariust nevez meg.

A székesegyházból kilépve b[alra], egy festői mór kút mellett elhaladva (szép kitekintéssel a völgyre Scala felé) 100 lépés után érünk el a Palazzo Rufolo bejáratához (j[obbra] a második kaputorony előtt befordulni), amely az angol Mrs. Reid tulajdonában van. A palota, amely az egyik legrégebbi Itáliában, szaracén stílusban épült a 11. században, s valaha II. Károly és Bölcs Róbert királyok lakták. Közepén fantasztikus kicsi oszlopos udvar. A szépen rendezett kertben terasz van (340 m t[engerszint] f[elett]), fönséges kilátással; a kertésznek 40-50 c[entesimo].

Visszatérve és a székesegyháztól b[alra] felfelé vezető úton elindulva 5 p[ercen] belül érünk a S. Giovanni del Toróhoz, Ravello k(eleti) részén. Románkori oszlopcsarnokos bazilika (zárva: az őr a kaputorony alatt; 25 c[entesimo]): szép szószék (11. sz.), amelynek lépcsőjén és a kriptában Krisztus életét ábrázoló, jól fennmaradt középkori freskók.

A S. Giovannival szemközt az egykori Palazzo d’Afflitto. A kert mellett elhaladó utat tovább követve 200 lépés múlva jutunk el a Piazza di Ravellóra, ahol normann-mór stílusú kút áll.

VEND[ÉGHÁZ]: *Belvedere H[otel]-P[anzió] (Caruso), az egykori Pal. d’Afflittóban, pompás kilátással a kertből. S[zoba], L[ámpás], K[iszolgálás] 3, R[eggeli] 1½, V[illásreggeli] b[or] n[élkül] 3, E[béd] b[or] n[élkül] 4, P[anzió] b[or] n[élkül] 7-8 fr.”

Salerno és Amalfi környéke, Baedeker Unteritalien etc. 1906, p. 182. Lent: A térkép Ravellót ábrázoló részlete (Amalfi fölött a szerpentinúttól jobbra).

Sokatmondó, hogy noha Ravellóban sok más műemlék is van – például a kezdő képen látható Annunziata-templom –, a Baedeker pontosan azt az ötöt említi, amelyről a fotóalbum is képet közöl. Még a részletek is egybeesnek: a fotóalbum is hangsúlyozza, hogy a Palazzo d’Afflitto ma „Hôtel Belvedere”, a két templomból is a két szószék képét közli, a S. Giovanniét úgy, hogy a freskók jól látsszanak, s a székesegyházé alatt ő is külön megemlíti Sigiligaita Rufolo nevét. Utóbbi a korabeli Dél-Itália leghatalmasabb úrnője volt, I. Angelo De Marrának, II. Frigyes császár kincstárnokának a nővére; nem véletlen, hogy a Baedeker csupán „hitveseként” említi Niccolò Rufolót, aki e házasság révén emelkedett fel a dél-itáliai arisztokráciába, és tette ravellói birtokát a 13. sz. első felében a szicíliai királyság egyik központjává. Ravello virágkora 1283-ig tartott. Az 1266-ban hatalomra került Anjou-dinasztia ekkor kobozta el a túlságosan hatalmassá vált Rufolóktól a várost és tette azt királyi birtokká. A család látványos felemelkedéséről és bukásáról Boccaccio is megemlékezik a Decameron második nap negyedik meséjében. Látszólag semmi nem változott, de a gazdagság másfelé szivárgott, s itt többet semmi nem épült. Ravello a mai napig megmaradt 13. századi állapotában.

„Sigilgaita”. E. Allen Ravello-útikönyvének kezdőlapja, 1909

Nyilvánvaló, hogy a Baedeker és az album összedolgoznak. A századeleji tourista azt nézi meg, és arról vásárol képeslapot és albumot, amit a Baedeker ajánl neki. Az albumot összeállító fotográfus tehát, hogy áruja kelendő legyen, részletekbe menőkig figyelembe veszi a Baedeker ajánlásait. Egyetlen jelentős különbség van köztük csupán. A Baedeker csak két mondatot szentel a Palazzo Rufolónak. Az album huszonnégy fotográfiája közül viszont pontosan tizenkettő ábrázolja azt, ráadásul az album legszemélyesebb fotográfiái. Az album gyökereit tehát valahol a Palazzo Rufolo körül kell keresnünk.

„A Palazzo Rufolo udvara az oszlopfővel”

„A Palazzo Rufolo udvarának látképe”

A Baedeker 1906-ban „az angol Mrs. Reidet” említi a palazzo tulajdonosaként. A kastélyt azonban még Mr. Reid vásárolta fél évszázaddal korábban. A Times 1892. július 21-i nekrológja így emlékezik meg róla:

„Mr. Francis Nevile Reidet, aki folyó hó 12-én, 66 éves korában hunyt el Ravellóban, szomorúan nélkülözik és őszintén gyászolják Dél-Itália egész gyönyörű vidékén, ahol közel negyven évet élt. Gazdag skót család tagjaként fiatal korában tüdőgyengeségben szenvedett, s minthogy egy itáliai utazása során igen jót tett neki az Amalfi fölött fekvő Ravello levegője, ott földet vásárolt, s vele együtt az egykor hírneves Rufoli család félig romos palazzóját, s ettől fogva itt rendezte be otthonát. Abban az időben a nápolyi királyság Itália egyik legelmaradottabb és legbarbárabb vidékének számított, s Mr. Reid arra áldozta életét, hogy némi civilizációt vigyen falujába és környékére. Lakhatóvá tette a Palazzót, szerető gondoskodással őrizvén meg annak ősi vonásait; munkát adott az alultáplált és alulfizetett népnek; fokozatosan illendő községet szervezett belőlük; s végül néhány évvel ezelőtt sikerült kitűnő, kocsival járható utat kiépíttetnie Amalfiig, ezáltal megnyitván a vidéket a nagyvilágnak, s végtelenül megnövelvén felvirágozásának esélyeit. Mindeközben számos nehézséggel kellett megküzdenie, különösképpen a kispolgárság részéről, amely nehezményezte, hogy megemelte a bérek színvonalát. Néhány évvel ezelőtt egy helyi barátjának és párthívének hátborzongató meggyilkolása, pusztán azért, mert egy vita során pártját fogta, élesen szembesítette azzal, milyen mértékű vadság maradt fenn még mindig Ravello népe között. Sok-sok évvel korábban ő maga is csak hajszál híján menekült meg a brigantik elől, akik Bomba utolsó éveiben és bukása után nagy számban lepték el a sorrentói félsziget hegyvidékét. Egy alkalommal, amikor Mr. Reid, felesége és anyja éppen ebédhez készülődtek, a falusi kovács rohant fel hozzájuk azzal. hogy hetven ilyen briganti gyűlt össze a Piazzán, s tíz percen belül itt lesznek, hogy elfogják őket. Neki és hölgyeinek éppen csak sikerült elmenekülniük egy szűk ösvényen Minori, az ezer lábbal lejjebb fekvő kikötő felé, ahol hajóra szálltak Capri felé, s ott is maradtak a rend helyreállásáig. Pallavicini tábornok megtisztította a hegyeket a brigantiktól, s ettől fogva Mr. Reid zavartalanul folytathatta életét és szentelhette azt a nyugalmas jótékonykodásnak. Nehéz felbecsülni, mekkora veszteséget jelent halála e bájos, ám igen szegény vidéknek, amelynek egy nemzedéken vagy még hosszabb időn át valóságos gondviselése volt.”

Francis Nevile Reid (1826-1892) 1845-ben jött először Nápolyba, ahol ekkor már egy jelentős brit expat közösség fluktuált a Gibson Carmichael család körül. Reid is beházasodott a családba, és itt maradt. 1851-ben vette meg a Nápolytól délre ötven kilométerre, a Monti Lattari lábánál, a Sorrentói-öbölre néző elhagyatott Palazzo Rufolót, amelyet a kor romantikus-orientalizáló szellemében, igen jó ízléssel állított helyre. A palota hatalmas kertjét is a brit egzotikus és angolkertek mintájára építette ki és tette Dél-Itália egyik leghíresebb kertjévé. A brit filantrópia szellemében saját költségén új utakkal, vízvezetékkel, közkúttal és sok egyébbel járult hozzá a falu fejlődéséhez. Az utazók – akik Reid családi és társadalmi kapcsolatai révén már Nápolyban értesültek a látványosságról, s akiket személyesen látott vendégül – a legnagyobb elragadtatás hangján számolnak be útleírásaikban a helyről. Richard Wagner, aki 1880-ban kereste fel Ravellót, erről mintázta Klingsor varázsló kertjét a Parsifalban. Az ő emlékére tartanak az 1930-as évektől kezdve nyaranta Wagner-napokat lent a városkában.


Reid legnagyobb segítőtársa a kert kialakításában és fenntartásában egy fiatal helyi parasztfiú, Luigi Cicalese (1852-1932) volt. Az intelligens fiú Reid tanítványaként rendkívül képzett angolkertésszé vált, s amikor a Dél-Itáliát sújtó munkanélküliség elől Ausztráliába akart emigrálni, Reid győzte meg, hogy maradjon. Megtette őt a villa felügyelőjének és kertészének: a Baedeker használói tehát neki fizették a látogatásért ajánlott 40-50 centesimót. Azonkívül fotográfusnak is kitaníttatta. Cicalese gondosan komponált, érzékeny felvételeket készített a kertről és a városkáról, amelyet jól ismert. A képein feltűnő helyi figurák sem dekoratív staffázs-alakok csupán, hanem polgártársai, akik ismerősként, gyakran ravaszkás mosollyal tekintenek az őket fotografáló Luigire. Az 1890-es évek új divatjának szellemében ő is elkezdte képeslapon árulni fényképeit Ravello látogatói számára, s az aukciós szájtokon felbukkanó képeinek számából ítélve kiadványai igen népszerűek voltak. Az előkelő turisták azonban olyan nagy, A4 körüli méretű albumokban vásárolták meg fotográfiáit, amilyen most nekem is a kezembe került, nyilván egy ilyen német turista hagyatékából, a berlini ócskapiacon.

Képeslap a Cicalese-kiadások jellegzetes betűtípusával. Alább: „Mastro Francesco udvara” az albumból, illetve képeslapon, helyi figurákkal.

„Régi udvar (Mastro Francesco udvara)”

Reid egész életében gyűjtögette a jegyzeteket egy Ravello-történet és útikönyv megírásához, amely azonban sosem készült el. Csupán 1909-ben állította össze az ő jegyzetei alapján és adta ki Londonban E. Allen. A könyvet, amely gyorsan népszerűvé vált Ravello angol látogatói között, ugyancsak Luigi Cicalese fotográfiái illusztrálják. Ez megmagyarázza azt is, miért nincs szöveg Cicalese albumában, hiszen ezt olyan látogatók vásárolták, akik már otthonról magukkal hozták az angol könyvet vagy a német Baedekert. Az album illusztrációi a könyv szövegét követik, s másfelől a könyv szövege képaláírásként szolgál az album fotográfiáihoz. Nézzük meg, hogyan.

„A ravellói főtér régi kútja”

A könyv a történeti bevezető után a ravellói főtér 12. századi kútja mellől kezdi a sétát. Ez a kút különösen népszerű lehetett a turisták között, mert képe a századforduló utáni évtizedekből sok változatban maradt ránk. Árverési szájtokon leggyakrabban a Cicalese-fotográfiát találjuk, olykor színezve, amelyet fia, a mesterséget tovább vivő Carlo is árult a saját neve alatt, de sok más későbbi kiadó is saját képeslapot jelentetett meg róla.

„A Piazza közepén különleges kút áll, amelynek peremén egy oroszlán és egy szárnyas bika áll. A Szent Ágostonnak szentelt szomszédos kápolnából semmi sem maradt, kivéve oszlopai és faragott oszlopfői, de mögötte a terasz szép kilátást kínál Minori völgyére. A Piazza másik oldaláról a Dragone völgyébe tekintünk alá, amelyben az új út kanyarog felfelé Ravellóba, a patakon túl pedig a domb emelkedik, amelyen Scala és a hozzá tartozó falucskák épültek. A völgy fejében, kiálló sziklán magasodik a Santa Maria templom tornya és romos ívei, amely egykor a „hercegség kapitányának” beiktatásául és a környékbeli nemesség központjául szolgált.”


Romano Zanotti: Cicerenella. A Napoli albumról

Az első látnivaló, akárcsak a Baedekerben, itt is a székesegyház, s az angol útikalauz is kiemeli a gyönyörű szószéket. Részletesen bemutatja a feliratokat, az adományozókat és a művészt. Ismerteti és fanyar angol humorral kritizálja a különféle elméleteket a feljáratot díszítő fej kilétéről, a Madonnától „valamelyik Johanna királynőn” át az Énekek Éneke szerelmeséig és Mater Ecclesiáig, majd kimutatja, hogy nem lehet más, mint Sigilgaita de la Marra grófnő. Leírja a szószékkel szemben álló, annál korábbi felolvasóállványt is, amelyről a Baedeker nem szól, de Cicalese albumában fénykép van róla.

„A csodálatos szószéket, amely még csonkán is a székesegyház legfőbb ékessége, Nicola Rufolo adományozta 1272-ben. Nyugati fele mozaikkal kirakott csavart márvány oszlopokon nyugszik, amelyeket előrelépő hím és nőstény oroszlánok tartanak, oszlopfőik áttört levéldíszesek. A mozaik aprólékos kidolgozása közelebbi figyelmet érdemel. A berakott táblák ivó pávákat, indák között éneklő madarakat, griffeket és más szörnyeket ábrázolnak, amelyeket más-más, de egymással tökéletes harmóniában lévő, finom művű szegélyek kereteznek.

A szószékkel szemben felolvasóállvány áll. Ennek mozaikja korábbi a többinél, ahogy azt a nagyobb mozaikszemek, a porfír berakás és a másfajta minták mutatják. A négyszögű táblákat középen ajtó osztja ketté, amely fölött pávák állnak, a felolvasóállványt sas tartja, körme között tekerccsel, amelyen az „In principio erat Verbum” felirat olvasható. Kétoldalt a lépcső háromszögű korlátjain a mozaikok Jónást ábrázolják, akit az egyik oldalon lenyel, a másikon kiöklendez a tengeri szörny.”

„A ravellói székesegyház szószéke”

„Ravellói székesegyház. Szószék Jónás próféta ábrázolásával”

A másik szószék, a San Giovanni del Toro templomban még nagyobb lelkesedést vált ki a szerzőből. Nem csoda, mert ugyanilyen nagy hatást gyakorolt M. C. Escherre is, aki 1922-ben járt Ravellóban (ahol későbbi feleségével is megismerkedett), és saját bevallása szerint e szószék mintáinak inspirációjára kezdett kísérletezni az önmagukba visszaforduló motívumokkal.

„A San Giovanni del Toro művészi érdekességben vetekszik a székesegyházzal. A gyönyörű szószék a Bovio család ajándéka volt. Mozaik címerük, a finom lóheremintázatú háttérből kiemelkedő két arany ökör jó állapotban van. A négy tartópillér alapja úszó halakat vagy tengeri szörnyeket ábrázol, valamint sziklán álló oroszlánokat, míg a legdíszesebb oszlopfők egy legelő bikát, egy kezét térdén tartó szakállas embert, egy kígyót tartó madarat, és egy struccon lovagló fiút.

A szószéket a székesegyházétól eltérő mintázatú mozaikok borítják, a középsőn Jónás emelkedik ki a hal szájából. Az olvasópultot itt is sas tartja, aki János nyitott evangéliumát tartja, rajta e szavakkal: „In principio erat Verbum et Verbum erat apud Deum.”

Különösen érdekes, hogy a szószék borításába egészen nagy keleti kerámiadarabokat illesztettek be, ami állítólag egyedülálló díszítési mód. Jól láthatóak rajtuk az arab betűk, s ha igaz az az elmélet, hogy a ragyogó mozaik főként fényes mázas szaracén kerámiából készült, úgy valószínűleg ehhez hasonló lapokat törtek össze a mozaik céljára.

A szószék sarkán a mozaikkal berakott márvány gyertyatartót három pap figurája fogja közre, egyikük tekercset, másikuk könyvet, a harmadik füstölőt tart. A lépcső oldalán a freskó a mi Urunkat ábrázolja, amint feltámadása után megjelenik Máriának. A szószék alatti fülkében a Megváltó látható a két Mária között, míg a baloldali falon az angyali üdvözlet angyala, a jobboldalin a Szűz, fölöttük az Istenatya öregember formájában, balján a galamb a Szentlélek alászállását jelenti.”

„A S. Giovanni del Toro szószéke”

M. C. Escher: Relativitás, 1953

M. C. Escher: A ravellói kút oroszlánja, 1923

A Palazzo d’Afflittóról csupán két mondatot mond, egyiket a palota márvány kapujáról, a másikat a kertjéről. Ezt a kettőt illusztrálja az album is:

„A S. Giovanni del Toróval szemközt van a Palazzo d’Afflitto, ma Hôtel Belvedere. A bejárat és az udvar márványai a S. Eustachio templomból származnak a völgy túloldalán. Különféle töredékeket illesztettek itt egybe, amelyek közül a legérdekesebb egy szibilla és egy próféta a bejárat két oldalán. A szőlőskerből nagy panoráma nyílik Minori és a Dragone felső völgye felé.”

„A régi Palazzo Afflito (Hôtel Belvedere) bejárata”

„Az Afflitto-kert (Hôtel Belvedere) útja”

A szöveg külön említi a székesegyház harangtornyát, amelyet összefüggésbe hoz a Reid-családdal, akik fundraising útján megmentették azt a pusztulástól. Az albumban is együtt látható a Rufolo-kert bejáratával, noha a könyvben olyan Cicalese-fotográfia is szerepel, amelyen önmagában áll:

„A harangtorony megőrizte régi formáját, egy alsó és két felső emeletből áll, mindegyiken egy-egy vörös csempével körülvett ív, fehér márvány párkánnyal. Minden íven belül két kis ív van, amelyeket márvány pillér választ el egymástól, fölötte kör alakú nyílással. A második emelet fölött egymást metsző színes íveket tartó fehér márvány oszlopok fríze teszi teljessé a torony díszítését.

A 19. sz. közepén a tornyot több ízben is villámcsapás érte, s tökéletlenül állították helyre, úgyhogy összeomlással fenyegetett. Harangozás közben nagy repedések nyíltak és záródtak össze rajta, s az ablakok középső pillérjei összeroskadtak a kikönnyítetlen ívek súlya alatt. A néhai Mrs. Reid támogatói ívet indított, amelyre számos ravellói feliratkozott otthon és külföldön, s nagylelkűen hozzájárult a számos látogató is, akik, mint a Művészet szerelmesei, sokra tartották a régi harangtornyot. 1902-ben megtörtént az egész torony gondos helyreállítása az Állami Műemlékvédelmi Hatóság felügyelete alatt.”

„A Rufolo-palota bejárata a harangtoronnyal és az öregtoronnyal”

„A harangtorony”

És ezzel elérkeztünk a Rufolo-palotához, amely mind E. Allen, mind Luigi Cicalese számára Ravello szellemi középpontját jelentette. A könyv hat fejezetéből kettő csak ennek történetével és leírásával foglalkozik:

„A ravellói nemesek között a legelőkelőbb helyet a Rufoliak foglalták el, a székesegyház szószékének donátorai, a templomok jótevői, gazdag kereskedő nemesek, s a székesegyház melletti gyönyörű palota tulajdonosai, ahol királyokat és főpapokat láttak vendégül.

A kert teraszáról fönséges kilátás nyílik a partvidékre el egészen Capo d’Orsóig, a szőlőskertek, citrom- és narancsfák közül kimagasló Minori és Maiori tornyaival, míg a Salernói-öblön túl felködlenek Paestum mezői és a Cilento hegyei. A kert alatt az Annunziata két kupolás tornya áll. A templomot László császár adományozta a Fusco családnak, majd 1691-ben bezárták, s ekkor két ókori zöld márvány oszlopát a nápolyi Cantelmo bíborosnak adományozták.”


A sok történet közül, amelyek briganti-históriákat is tartalmaznak bőven, csak egyet emelünk ki. Részben azért, mert megmutatja, milyen állapotban volt a palota és a kert, mielőtt Reid megvette volna, részben pedig hogy, mint a Times fogalmaz, „milyen mértékű vadság maradt fenn még mindig Ravello népe közt”:

„Egy ilyen hatalmas méretű rom, amely magán viseli az egykori gazdagság jegyeit, nyilvánvalóan idézte fel az eltemetett kincsek képzetét egy olyan országban, ahol a gyakori háborúk során a pénzt és más értékeket gyakran ásták el a szaracénok vagy egyéb hódítók elől, s a tulajdonos, aki rabszolgaságban vagy a gályákon pusztult el, már nem tárhatta fel a rejtekhelyet, s nem juthatott tulajdonához. 1821-ben egy szicíliai, akit csak Don Paolo il Campanellista (a Harangöntő) néven hívtak, lakott a d’Aflitto palota egyik szárnyában, s úgy tartották róla, hogy egy rézből készült botban egy szellemet tart bezárva. Azt állította, hogy ennek segítségével képes megtalálni az elrejtett kincset, s kikényszeríteni annak átadását a gonosz szellemektől, akik minden ilyet maguknak követelnek, ha száz évnél tovább volt elrejtve. Úgy hírlett, két fazéknyi régi pénzt talált ilyen módon Torellában. Minthogy pedig a ház tulajdonosa, ahol lakott, unokaöccse volt ama Pantaleone d’Afflittónak, akihez a Palazzo Rufolo tartozott, meggyőzte ezt, engedje Don Paolót elrejtett kincsek után kutatni a palota romos udvarán.

Abban az időben a palotát régi freskók nyomait viselő boltozott termeken át lehetet megközelíteni, míg a másik oldalon feltáratlan szobák voltak. A kutatókhoz számos barátjuk és falubeli is csatlakozott, közöttik egy Tommaso Mansi nevű fiatal fiú. Egy asszony, aki jelen volt a különös esetnél, azt beszélte, hogy miután Paolo bizonyos varázsigéket elmondott, hirtelen egy gyönyörű lépcső jelent meg egy boltív tetején, amelyen négy tiszta arany szobor állott, s körülöttük nagy halmok ugyanezen nemes anyagból. Mielőtt azonban hozzáférhettek volna a kincshez, egy hosszú szakállú, ezüstgombos bíbor ruhába öltözött magas ember jelent meg, s kinyújtott kézzel elűzte őket onnan, azt jelentve ki héber nyelven, hogy amíg csak egy három éves ártatlan gyermek lelkét el nem hozzák neki, nem érinthetik mindazt, amit láttak. Ezután eltűnt, s egy szörnyűséges kígyó tekergőzött elő, amely elűzte a betolakodókat, miközben mind a lépcső, mind a kincs elenyészett.”

A történet úgy folytatódik, hogy Tommaso Mansi, „aki legyűrhetetlen sóvárgást táplált a gazdagság iránt”, egyre inkább az abszurd látomás hatása alá kerül, s végül két tettestársával együtt tényleg elrabolnak egy hároméves gyermeket, akit mágikus szertartás közepette feláldoznak a kertben. Hogy kincset találtak-e, azt nem tudjuk, de a bűnösöket letartóztatták és elítélték. A per teljes jegyzőkönyvét közli Pucci, Discorsi in Materia criminale, Salerno 1857.

„A Rufolo-palota öregtornya”

Luigi Cicalese a város köztiszteletben álló polgáraként, többször megválasztott polgármesterként halt meg 1932-ben, nyolcvanéves korában. Tíz leánya volt, mind a tíz ravellói emigránsokhoz ment férjhez Londontól Belgiumon, Marseille-en és Dél-Afrikán át Ausztráliáig. A pátriárka minden évben kötelességtudóan meglátogatta valamelyiküket. Két fia is volt, ők vitték tovább a kertész és a fotográfus mesterséget. A Rufolo-kertet és palotát ma is az ő unokáik gondozzák, immár négy generáció óta.



Tito Schipa: Quanno spònta la luna a Marechiare, pure li pisce nce fanno a ll’amore… (Mikor a hold süt Marechiaréra, még a halak is szerelmeskednek…), 1886. Előadja az olasz-brit Sir Paolo Tosti

„Ravello panorámája”

Terra Sancta

Különös könyvet őriz a kalocsai székesegyház könyvtára, kezdeném, de aztán belegondolok, hány bejegyzést kezdhetnék ugyanígy. Ezekben a régi egyházi könyvtárakban épp az a varázslatos, hogy annyi különös könyvet, személyes dokumentumot, sosem kutatott hagyatékot, nem bolygatott együttest őriznek, amennyit az állami tulajdonba került, sokszorosan átrendezett, katalogizált, megfegyelmezett régi könyvtárak már nem ígérnek. Amikor az ember néhány napra beveszi magát egy ilyen könyvtárba, a felfedezésnek ugyanaz a boldog izgalma járja át, mint a kolostorokban klasszikus auktorok után kutató itáliai humanistákat. És legtöbbször nem is kell csalódnia.


Ez a könyv német nyelvű kéziratos napló, amelybe bizonyos Konrad Beck jegyezte fel 1483-as szentföldi zarándokútjának eseményeit. A harminchat lapnyi kézirat úgy vész el a jóval vastagabb kötetre szánt, gyönyörűen kidolgozott, domborított, festett, kapcsos-veretes bőrkötésben, mint kiskutya a túlméretezett bundájában. Az embernek az a benyomása, hogy a szerző a biztonság kedvéért egy vastag könyvtáblát vitt magával a hosszú útra, amelybe a napló előrehaladtával fűzögette bele az újabb és újabb íveket. De nem, a kötés jóval későbbi, nem is tizenhatodik, inkább tizenhetedik századi. Akkor kötötte bele valamelyik kései utód a dédapa ereklyeként őrzött naplóját egy fölöslegessé vált könyv lefejtett kötésébe.



De nem ez a legkülönlegesebb a könyvben, hanem a kötéstábla belső oldala, amelyen olyan kétszárnyú pergamen ablakocska nyílik, mint az adventi csokoládésdobozokon Katalintól karácsonyig minden egyes napra.


Az ablak mögött a fa kötéstáblába vágott fülkében máriaüveg alatt, papírba bugyolálva valami furcsa fekete kóc látható. A papíron nehezen kisillabizálható német felirat: Cůnrat becken bart von Iherusalem anno 1483º – azaz: „Konrad Beck szakálla Jeruzsálemből, 1483”. A könyvtárosok emiatt már a 19. században a „Bart-Codex”, azaz „Szakáll-kódex” nevet adták a kötetnek.


A szokatlan szentföldi ereklye magyarázatát néhány oldallal arrébb találjuk egy különálló latin nyelvű papírlapon, amelyet Konrad Beck egy leszármazottja helyezett a lapok közé valamikor a 17. század közepén. Ő volt az is, aki nagyra becsült zarándok ősének naplóját ebbe a másodlagosan felhasznált táblába beköttette.


Illustris Generosus et magnificus vir Dominus Joannes Truchses de Waldburg Junior deuota peregrinatione 1483. XII. Julij Hierosolymam venit. Et secum habuit Cunradum Beck de mengen Joannis fil[ium], Petrum coquum de Waldst et Vlricum pictorem familiares et famulos suos. Cunradus Beck totam peregrinationem breuiter descripsit, et barbam suam nescio an voto aut deuotione aut alia de causa abscissam in complicatam chartam condidit et inter alias e terra sancta adnectas res diligenter asseruauit, cum inscriptione proprij chyrographi: Cuenrat Becken part von Jerusalem 1483. – Hieronijmus Beck a Leopoldstorf Marci fil[ius] aui sui Itinerarium sua manu scriptum in librum hunc conligare fecit, illiusque Barbam huc reposuit, et in rei memoriam M. H. scripsit.

A jeles, nagyszerű és csodálatos ifjabb Johann Truchsess von Waldburg úr 1483. július 12-én jámbor zarándoklatra Jeruzsálembe érkezett. Vele volt a mengeni Konrad Beck, Johann fia, a waldseei Peter szakács és Ulrich festő, valamennyien az ő házanépe és szolgái. Konrad Beck rövid leírást adott a zarándoklatról, s szakállát, nem tudni, vajon fogadalomból, jámborságból vagy más egyéb okból-e, de lenyírta, és nagy szorgalmatossággal őrizte a Szentföldről hozott többi dolog között papírba csomagolva, amelyre ezt jegyezte fel tulajdon kezével: Cuenrat Beck szakálla Jeruzsálemből, 1483. – A leopoldsdorfi Jeremias Beck, Markus fia ősének sajátkezűleg írott Útleírás-át ebbe a könyvbe köttette, amelybe szakállát is elhelyezte, s ennek emlékére ezt a feljegyzést szerkesztette.

Mindössze ennyit tudunk a szakáll eredetéről. Felix Fabri is csak annyit pontosít rajta, hogy Ulrich nem festő volt, hanem kereskedő, akit egy üzleti útján a pogány sok évi gályarabsággal sújtott, s Waldburg grófja ilyenformán tapasztalt tolmácsként vitte őt magával. A további életszerű részletek, amelyekkel a kor ünnepelt jezsuita népköltője, Rosty Kálmán kiszínezte a történetet a Kalocsai Néplap 1883. november 22-i számában megjelent, némileg fiúinternátus-szagú versében, teljes mértékben apokrifek.


A zarándokút azonban, amelyről a napló beszámol, jeles helyet foglal el a szentföldi zarándoklatok történetében. Az útitársak közül ugyanis legalább hatan naplót vezettek, s ezek közül kettő, Felix Fabri ulmi domonkosé és Bernhard von Breidenbach mainzi kanonoké a legnépszerűbb középkori Szentföld-kalauzokká váltak. Még a 19. században is olvasták és fordították őket.

Johann Truchsess von Waldburg gróf (†1511) a német birodalmi főnemesség egyik legelőkelőbb ágának feje volt. A család 1170-ben nyerte el a Truchseß, azaz császári főasztalmesteri címet, és tagjai évszázadokon át a birodalom legfontosabb hivatalait viselték. Johann – az ifjabb Johann, megkülönböztetésül vele egyidőben élt nagybátyjától (†1504) – Habsburg Zsigmond tiroli főherceg tanácsosa volt, s az ő unokaöccse, Otto augsburgi bíboros, V. Károly császár tanácsosa – a nagy sikerű The Tudors sorozat egyik főalakja – volt a 16. századi katolikus reform egyik legkövetkezetesebb támasza. A család felső-svábföldi székhelyén, a Bodeni-tótól északra álló Waldburg várában őrizték a császári koronázási jelvényeket. Címerükben – mint itt fenn Johann nagyapjáén, Wilhelmén és apjáén, Georgén – három fekete oroszlán (más leírások szerint leopárd) ágaskodott. Hasonló címert látunk a Beck-kézirat kötésén is – ami nem is csoda, ha a Beckek a Waldburgok famulusai voltak – bár ennek figurái inkább agárnak tűnnek.


Nem tudjuk pontosan, mi indította Johann von Waldburgot a szentföldi zarándoklatra, de talán valamilyen lelki válság is közrejátszott benne. Nem sokkal korábban lépett elhunyt apja örökébe, és már 1483 tavaszán is vonakodott elmenni a birodalmi gyűlésbe. Urát, Zsigmond főherceget kérte, hogy mentse ki, de sikertelenül. Nem sokkal ezután pedig szabadságot kért a főhercegtől az év végéig maga és három tanácsos-társa, Johann Werner von Zimmern, Heinrich von Stoffeln és Bär (Ursus) von Hohenrechberg számára egy szentföldi út céljára. Felix Fabri a résztvevők felsorolásában megemlíti, hogy „szinte apja volt a többieknek, s a zarándoklat legfőbb mozgatórugója”, és egyedül őróla jegyzi meg, hogy „tiszteletreméltó, fennkölt és komoly természetű volt, és igen mélyen aggasztotta őt lelke üdvössége.”

Joseph Vochezer a Waldburg-házról írott monumentális monográfiájában (1900), a II. kötet 393-396. oldalán részletes kronológiát ad az útról. Itt írja le, hogy Waldburg gróf mindenekelőtt megfelelő vezetőt keresett, s Felix Fabri domonkos prédikátort ajánlották figyelmébe az ulmi kolostorból.

Fabri egy zürichi kovács fia volt, s olyan nyughatatlan és világra nyitott figurának tűnik, aki elsősorban az utazásban lelte örömét. 1467-től egyre táguló körökben szervezett zarándoklatokat: Aachenbe, Nürnbergbe, Rómába, Velencébe, majd 1480-ban Palesztinába. Ámde alighogy innen hazatért, írja, „égő vágy fogta el”, hogy ismét viszontlássa a szent helyeket. Rendkívül pontos önelemzését sok utazó a magáénak érezheti:

Egyáltalán nem voltam elégedett ugyanis az első zarándokúttal, mivelhogy túlságosan rövid és sietős volt, s anélkül futottunk végig a szent helyeken, hogy megértettük és átéreztük volna mibenlétüket. Amellett meg sem engedték, hogy sok szent helyet meglátogassunk Jeruzsálemben és azon kívül. Nem engedtek fel az Olajfák hegyére és annak szent helyeire sem egynél többször, s Betlehemet és Betániát is csak egyszer látogattuk meg, azt is sötétben. Ezért aztán Ulmba visszatérve, ahogy elkezdtem elmélkedni a mi Urunk legszentebb sírjáról, a jászolról, amelyben feküdt, Jeruzsálem szent városáról és a környező hegyekről, mindezeknek és a többi szent helynek a kinézete, formája és elrendezése lassan kiesett emlékezetemből, és a Szentföldet és Jeruzsálemet valamennyi szent hellyel együtt mintegy sötét homály takarta el szemeim elől, mintha csak álomban láttam volna őket, s úgy éreztem, kevesebbet tudok már a szent helyekről, mint azelőtt, mielőtt meglátogattam őket. Mindezek miatt égő vágy fogott el, hogy visszatérjek, és megtapasztalhassam ezek valóságát.

Ulmi elöljárója azonban örült, hogy a nyughatatlan barátot végre a kolostorban tudhatja, s esze ágában sem volt újra elengedni. Fabri azonban minden követ megmozgatott a maga érdekében. A nürnbergi domonkos káptalanon titokban engedélyt szerzett az útra a rend római elöjárójától, majd megállapodott Konrad Lochner ulmi császári megbízottal, hogy ha bármilyen főnemesről hall, aki a Szentföldre tart, ajánlja őt az útra káplánnak. Így szerzett róla tudomást Waldburg gróf, aki el is ment érte a kolostorba, ám a perjel gondolkodási időt kért a kiadatásra. Waldburg nem tétovázott, s azonnal a városházára ment, ahol felkérte a városi tanácsot, haladéktalanul szólítsák fel a perjelt a kérés teljesítésére. Így is történt, s Fabri boldogan állt a gróf és társai szolgálatára. Végigkalauzolta őket a Szentföld valamennyi csodáján, majd amikor a többiek ősszel hazafelé indultak, ő – ha már egyszer, és valószínűleg utoljára, ilyen szabadsághoz (és a gróf jóvoltából minden bizonnyal bőséges útiköltséghez is) jutott – egyedül folytatta útját, hogy felkeresse védőszentje, Alexandriai Szent Katalin kolostorát Egyiptomban. Utána még a piramisokhoz is ellátogatott, látott vízilovat, krokodilt, zsiráfot, s Ulmba hazatérve mindezekről részletes leírást adott.

A Szentföld csodái Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából: Ezeket az állatokat úgy festettük
le híven, amiként a Szentföldön láttuk őket. Felülről lefelé: Zsiráf. Krokodil. Indiai
kecske. Egyszarvú. Teve. Szalamandra. Ennek nevét nem tudjuk.

Fabri útleírása, noha rendkívül népszerű lett, éppolyan kanyargós utat járt be, mint a szerző maga. Sajátkezű latin kéziratát az ulmi városi könyvtár őrzi, ám ez a szöveg csupán 1843-ban jelent meg nyomtatásban. Ennek szentföldi részét 1896-ban fordította le a Palestine Pilgrims’ Text Society megbízásából Aubrey Stewart (neve ugyanazt jelenti, mint a német Truchsess), s ez a neten is megtalálható a Colorado University kitűnő Traveling to Jerusalem szöveggyűjteményében. Az egyiptomi kaland azonban mindmáig csak latinul olvasható. A latin szövegből gyakorlatias német összefoglaló is született már a 15. század végén, amely 1557-ben nyomtatásban is megjelent.

A német szövegnek egy igen korai, valószínűleg 1490 előtti kéziratos változatát a kalocsai székesegyházi könyvtár is őrzi. Ez azonban jóval vaskosabb – 132 sűrűn írt folio –, mint kéziratos vagy nyomtatott német párjai, s minthogy még senki nem vetette össze sem a német kiadással, sem a latin szöveggel, nagyon is lehetséges, hogy bővebb a többi német változatnál. A terjedelem és a korai kézírás miatt titokban persze abban reménykedünk, hogy ez a kézirat – amelyet Patachich Ádám érsek (†1784) valószínűleg a Beck-kódexszel együtt vásárolt – volt Fabri latin szövegének német eredetije. Legalább addig hadd dédelgessük ezt az álmot, míg hozzá nem kezdünk összevetésükhöz.

Hajóépítés a velencei Arzenálban. Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásának Velence-metszetéről

Fabri a zarándoklat résztvevői között megemlékezik Konrad Beckről is, aki vir honestus et providus civis de Merengen qui Dominorum provisor fuit et procurator, azaz becsületes és körültekintő ember és mengeni polgár volt, aki az említett nagyurak élelméről és ellátásáról gondoskodott. S ugyanitt emlékezik meg egy zarándok-szokásról is, amely némi fényt vet az ereklyeként őrzött szakáll eredetére:

Ettől a naptól [az indulás napjától] fogva tehát növeszteni kezdtem szakállamat, azonfelül kalapomat és kámzsámat vörös kereszttel díszítettem, s ama szent zarándoklat minden egyéb külső jelét is felvettem, amiként az megilletett engem. Öt külső jele van ugyanis a zarándoknak. Az első a vörös kereszt, amely a hosszú szürke köntöst és a tunikára varrt csuklyát díszíti, már amennyiben a zarándok nem olyan vallásos rend tagja, amely nem engedi meg a szürke köntös viselését. A második a fekete vagy szürke kalap, amelyet elöl ugyancsak vörös kereszt díszít. A harmadik a hosszú szakáll, amelyet a fáradozások és veszélyek folytán komollyá és sápadttá vált arcán visel: hiszen világszerte még a pogányok is szabadon hagyják nőni szakállukat és hajukat, míg csak haza nem érkeznek, s azt mondják, ezt Osiris, Egyiptom egy igen régi királya cselekedte elsőként, akit istennek tartanak, s aki az egész világot bejárta. A negyedik a vállon viselt vándortarisznya, amelyben szűkös, nem dőzsölésre való, hanem éppen csak a mindennapi szükségre elegendő eledelét és italát hordja. Az ötödik, amelyre csupán a Szentföldön cseréli fel botját, a szamár szaracén vezetővel.

Szentföldi szaracénok, az egyik nő burkát visel. Breidenbach 1488-as augsburgi német kiadásából.

A zarándoklat harmadik krónikása, akiről Fabri ugyancsak megemlékezett, Bernhard von Breidenbach mainzi kanonok volt, aki a hesseni Johannes von Solms gróf kíséretében utazott a Szentföldre. Ők Velencében csatlakoztak Waldburg grófékhoz, akárcsak a társaság több más tagja, köztük négy magyar is: Johannes archidiaconus, Matheus canonicus, Oschwaldus plebanus és Petrus von Ethews ein Burger. Breidenbach ugyanazokat a helyeket járta végig és írta le mint Fabri, ám ő már eleve üzleti vállalkozásnak szánta útikalauzát. A következő év, 1484 áprilisában Ludwig von Hanau-Lichtenberg gróf már az általa összeállított kéziratos útikalauzzal járta végig a szent helyeket. Két év múlva, 1486-ban pedig a mainzi Erhard Reuwich a könyvet latinul majd németül nyomtatásban is megjelentette saját fametszetes illusztrációival, amelyeket a Schedel-féle nagy Világkrónika is átvett. Az útikalauz 1488-as augsburgi német kiadásából a kalocsai könyvtár ugyancsak őriz egy példányt.

Amikor az 1497-ben elhunyt Breidenbach sírját kilencvenkilenc évvel a zarándoklat után, 1582-ben felnyitották, testét teljesen épen találták, mert – írják a kortársak – keleti útján gondja volt rá, hogy a legkiválóbb fűszereket hozza haza teste bebalzsamozására. Arcát pedig, amelyet a mainzi székesegyházban álló síremlékének bizonysága szerint mindig simára borotvált, prolixa ac ruffa barba, sűrű és bozontos szakáll borította, mintegy holta után is tanúskodva jeles zarándok voltáról.

A jeruzsálemi Szent Sír-templom Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából.

A Studiolumban azt tervezzük, hogy a következő hónapokban oldalról oldalra közzétesszük a Szakáll-kódex facsimiléjét a német szöveg átírásával, és magyar-angol-spanyol tartalmi összefoglalójával. Párhuzamosan azt is megírjuk, mi egyebet látott még ugyanott Fabri és Breidenbach, vagy hogy mivel egészíti ki Beck az ő beszámolójukat. Idézünk majd más szentföldi útikalauzokból és a helyek egykorú és modern leírásaiból is. Noha a virtuális zarándoklat nem nyújt sem teljes, sem részleges búcsút, de valamennyit talán felelevenít abból a világból, amely egyszerre jelentette a világ közepét és a mesés Keletet a középkor számára. Tartsanak velünk.