Az Adomány Tornya



Ha képzeletben eltüntetik Ouranoupoli középkori tornya mögül a házakat – ami persze nagyon nem tetszene a bájos kis üdülőfalu étteremtulajdonosainak, családi panzióinak és szuvenírboltjainak –, akkor képet alkothatnak róla, milyen magányosan állt ez a torony hétszáz éven át itt a tengerparton, a sok száz más bizánci őrtorony láncolatában, amelyek a Chalkidiké-félsziget és Thesszália partjait védték a szaracén és katalán kalózoktól. A parti erődrendszer kiépítését a Palaiologosz dinasztia kezdeményezte, amely 1261-ben foglalta el Konstantinápoly trónját, elűzve az 1204-es velencei megszállókat, utoljára újraegyesítve a birodalmat, és nem utolsósorban új fényt adva a bizánci művészetnek, amely Palaiologosz-reneszánsz néven csodálatos freskók és ikonok sokaságát alkotja meg, és Itáliába exportálva kiindulópontként szolgál Giottónak és Ducciónak az itáliai reneszánsz létrehozására.


Az ouranoupoli tornyot valószínűleg már az 1200-as évek végén megépítették, de az első írott forrás csak 1379-ből maradt fent róla, amikor „Jóannész Palaiologosz thesszaloniki despota” megszáll itt, és adómentességet adományoz a környéknek. Hogy ez a Jóannész ki lehetett, az nem világos. A „despota” ebben a korban olyan, hivatalosan trónörökössé nyilvánított császárfit jelent, aki megkapta valamelyik fontos tartomány – például Thesszaloniki – kormányzását. 1379-ben azonban a thesszanoliki despota – azaz trónörökös-kormányzó – a későbbi II. Manuel császár, aki 1376-tól 1391-es trónralépéséig viseli ezt a tisztséget. Fia, a későbbi VIII. János császár – a firenze-ferrarai zsinat résztvevője, Piero della Francesca és Benozzo Gozzoli modellje – 1379-ben még csak hét éves, tehát ő sem lehet az. Minthogy ezt a Jóannészt a görög neten is csak Ouranoupolival kapcsolatban említik, s más bizánci történeti oldalak hallgatnak róla, lehetséges, hogy a helytörténetírásban megszokott módon egy szakirodalmi tévedés betokosodott továbbéléséről van szó. Ám akárki adta is, az adómentesség arra utal, hogy a központi hatalom beismeri: nem képes fizetni a helyőrség zsoldját, viszonzásul nem is követel semmit abból, amit a katonák maguknak megtermelnek.




Ouranoupoli ma az utolsó település az Athosz-hegyi szerzetesi köztársaság határa előtt. A torony mögött már a Szent Hegy magasodik. Innen indul a hajó holnap reggel a Szent Hegy kikötőjébe, miután az utasok átestek az ingyenes gyorsteszten, mert az athoszi vízumhoz előzetesen megkövetelt PCR-tesztet, ha Görögországon kívül végezték, a kolostorok nem fogadják el.

Alig száz éve azonban még ez a vidék is Athosz, egészen pontosan a Vatopedi kolostor birtoka volt. A magányos torony körüli lakatlan, de a szerzetesek által művelt vidéket Proszforionnak, „adomány”-nak nevezték, s innen származik a torony Πύργος Προσφορίου, az Adomány Tornya neve.


A vidék és a név az 1920-as években változott meg, amikor a görög kormány az Északkelet-Törökországból elűzött pontoszi görögök ezreit telepítette le a Thesszaloniki környéki, részben lakatlan, részben kitelepített muszlimoktól elvett földeken. Kormányrendelettel az Athosz-hegyi kolostorok földbirtokait is megkurtították, s a kolostori köztársaság határait beljebb szorították. A Proszforion földjein, egészen a toronyig, létrehozták Ouranopoli faluját.

A torony 1967-ben, a kitűnő Athosz-blogról

A névadó Uranopoliszt, az ég városát Alexarkhosz, Kasszander makedón király öccse alapította Kr.e. 316-ban. Nem pontosan itt, de valahol errefelé, a Chalkidiké-félszigeten. Egyfajta ideális városnak szánta, amelynek élén ő maga mint a Napisten élő megtestesülése állt. Még egy saját dialektust is alkotott számára, amelyről a lemboszi Heraklidész filozófus azt írta, hogy a pythiai Apolló sem lett volna képes megérteni. Ez a jelenség egyébként az 1920-as években visszatért a pontoszi görögök dialektusával, amely háromezer éven át az athéni görögtől függetlenül fejlődött, úgyhogy máig kölcsönösen érthetetlenek egymás számára, noha a betelepülők leszármazottai már beszélnek athéni görögül is. Alexarkhosz és utódai saját pénzt is vertek Uranopoliszban, amely ma a numizmatikusok keresett kincse. Egyik oldalán a Nap van, az uralkodó égi alteregója, a másik oldalán Aphrodité Urania a mennyek gömbjén ülve, csúcsos süvegén csillaggal.


Az 1920-as években a torony is új lakókat kapott, a brit-ausztrál Loch házaspárt. A Gallipolinál megsebesült Sydney Loch és felesége, Joice NanKivell szabadúszó újságíróként keresték kenyerüket, a háború nyomában maradt nyomorúságról tudósítva Írországtól Kelet-Lengyelországon és Románián át Görögországig, s egyúttal mindenütt segítve is a rászorulókat. A frissen alapított Ouranoupoliban megszervezték a mindenüket elvesztett pontoszi menekültek orvosi ellátását és azt a hagyományos szőnyegkészítő szövetkezetet, amely az 1970-es években fellendülő turizmusig a helyiek legfontosabb bevételi forrása maradt. Sydney 1955-ben, Joice 1982-ben halt meg. Mindketten az itteni temetőben nyugszanak, s a helyiek máig a Κύριε és Κυρία, az Úr és az Úrnő néven emlegetik őket.


A toronyban ma helytörténeti múzeum működik, amely kiírása szerint reggel fél kilenctől délután háromig, valójában azonban éppolyan aleatorikusan tart nyitva, mint minden más itt Görögországban. Nacsinák Gergely, az Athosz magyar útikalauzának szerzője, aki orthodox papként több mint húsz éve jár már a szent hegyre, s akinek barátsága folytán lehetek én is itt most, azt mondja, hogy ez idő alatt még soha nem sikerült bejutnia.


A toronyhoz vezető főutcán számos emblematikus üzlet és étterem üzemel. A Kritikos taverna kritikátlan belső dekorációja alapvetően az orthodoxia nagy oszlopa, Vlagyimir Putyin magasztalására fókuszál, olyan apokrif ikonok sorával, amelyek korábbi válogatásunkban is helyet kaphatnának.




Ennél szívvidítóbb az a cukrászda, amelyet – nomen est omen – Sekeroglu, azaz Cukorfi bácsi üzemeltet. Anatóliából menekült apja volt a közösség első pékje, s a bácsi az ő üzletét vitte tovább, lépésről lépésre bővítve a mai impozáns pék- és cukrászboltig. Nyolcvan éves elmúlt már, de ma is reggel négykor kel, hogy a hat órás nyitáskor már friss kenyeret árulhasson. Utána jönnek a leveles tészták a reggelihez, majd a sütemények. És most, hogy meleg van már, és jönnek a turisták, „egy kicsit tovább tart nyitva, úgy este tízig”.



Gránátalma és vasrigó. A Sevruguin-hagyaték a Matenadaranban


Ki tudná megmondani Antoine Sevruguin nemzetiségét? Teheránban született, apja orosz diplomata volt, anyja előkelő grúz család sarja. Tbilisziben tanult fotográfiát az 1860-as években, ahogy más nagy kaukázusi fotográfusok, Alexander Roinashvili és Dmitrij Jermakov is, de tudását Perzsiában kamatoztatta, ahol Naszreddin sah udvari fotográfusa lett, sőt a sahot és az udvari arisztokratákat is rászoktatta a fotózásra (ennek köszönhetünk néhány fotót a főúri háremekből). Perzsa nemesi címet kapott, és évtizedeken át Perzsia népeit fotózta, de kívülállása hangsúlyozására mindvégig franciás nevet használt. Csupán 2015-ben lett köztudomásúvá örmény eredete, amikor unokája, a német állampolgár Emmanuel Sevrugian az ő és fia – az adományozó apja –, André Sevrugian családi hagyatékát a jereváni Matenadarannak, az örmény kéziratok intézetének adományozta.

Antoine Sevruguin családja 1900 körül. Ülnek: Antoine, második lánya, Olga, felesége, Louise, első lánya, Marie. Állnak: két fia, André és Szasa, és bátyja, Emmanuel

Antoine Sevruguin közel hétezer fényképet készített a 19. század végi Perzsia népeiről, perzsákról, törökökről, kurdokról, hegylakó törzsekről. Ez a szám manapság, amikor az ember egy tíznapos perzsa úton készít ennyi digitális felvételt, kevésnek tűnik, de nem az volt akkoriban, amikor minden egyes üvegnegatív egy fáradságos expedíció egy-egy jól előkészített helyzetének egyetlen végterméke volt. Nem is beszélve Sevruguin fotóinak minőségéről, a belőlük áradó személyességről és „keleti varázsról”.


A Matenadaranban nemrég nyílt kiállításon csupán néhány kinagyított fotó kíséri a Sevruguin/Sevrugian-hagyatékot. A kiállítást szinte metaforikusan két 19. század végi vas figura nyitja meg egyazon üvegkalickában: egy gránátalma, az örmények jelképe, és egy vas rigó, amelyről írtam már – de már Borges is megmondta – hogy a perzsák szimbolikus állata.



A kiállított hagyaték nagy része papír: levelek, dokumentumok, és 19. századi nyomtatott könyvek vagy kéziratok, a késő Qajar-kor jellemző nagyszemű, naiv, gyermekrajz-szerű figuráival.


Juszuf és Zulejka (a bibliai József és Potifárné) története, 1841


És néhány személyes tárgy ugyanebből az időből: almáriumdíszek, díszpárnák, dísztányérok Perzsia szimbólumával, a nappal és az oroszlánnal. Az a kevés, amit egy család érdemesnek tart emlékként magával vinni az emigrációba.




Antoine Sevruguin fotóiról, a régi Perzsia páratlan képes krónikájáról még külön is fogok írni, sok-sok illusztrációval.

Asztal alatt alvó perzsa család, az asztal alá rejtett réz parázstartóval, 1880-90 k.

Trágyagyűjtők, 1880 k.

Loresztáni (Zagrosz hegység) nők, 1880-90 k.

Tüntetés Jerevánban


Ahogy megérkezünk Jerevánba, és befordulnánk a kisbusszal a Martiros Saryan nagyutcára, rendőrautó zárja el az utunkat. Nagyot kell kerülnünk a szállodához. „Mi volt itt?” kérdezem a recepcióst. „Tüntetés. Most ért véget vagy tíz perce.” „Miért tüntettek?” „Hát…” próbálja valami nyugatiak számára is érthető ádámévától kezdeni „a kormány ellen. Alacsony fizetések meg ilyesmi.” „A Pashinyan-kormány ellen? Azért, mert elvesztette a háborút?” csapok bele a lecsóba. „Hát persze”, mondja megkönnyebbülten, hogy nem marslakóval beszél.

Másnap, ahogy a Matenadaranból, a kézirat-múzeumból indulnánk vissza a belvárosba, a főutcán áll a dugó. Ide hallatszik a tüntetés hangja. Gyalog indulunk útnak. A Mashtots és Sayat Nova sugárutak kereszteződését sátrak és zászlók tömege rekeszti el, helynevek alatt egy-egy csoport fekete varjú iszik vagy károg izgatottan. Egy körrel kijebb rendőrök és rohamrendőrök sokasága kávézik, járműveik a kereszteződés felé fordulva állnak. „Mi folyik itt?” kérdezem az egyik rendőrt. „Sajnos nem nyilatkozhatunk”, mosolyog rám. Odamegyek a zászlók között peckesen fel-alá járó pávává előlépett karszalagos varjúhoz. „Mi történik?” „Megbuktatjuk a kormányt. Pashinyan áruló.” „Miért áruló?” „Mert áruló”, mondja, és elfordul tőlem.

demo1 demo1 demo1 demo1 demo1 demo1 demo1

Kicsivel a kereszteződés után leülünk öreg fák alatt egy kerthelyiségben. A pincérnő Murmanszkból jött örmény. Egyes népek mindenütt ott tudnak lenni. Tavaly a még mindig az 1940-es téli háború sebeivel teli Viiborgban jártam három örmény étteremben egyazon utcán. „Mi folyik itt?” intek a kereszteződés felé. „Forradalom”, nyilatkoztatja ki egyszerűen. „A kormány ellen? De hát ők is forradalommal kerültek hatalomra”, emlékszem vissza a négy évvel ezelőtti május 8-ra, amikor a noravanki kolostor kertjében vártuk, vajon elfogadja-e a Serzh Sargsyan vezette posztkommunista Köztársaság Párt a Pashinyanék vezette örmény forradalom választási győzelmét. Az örmény látogatók táskarádiók körül gyülekeztek, s amikor bemondták a hírt, mindenki ujjongott és tapsolt. Fiatal pap lépett hozzánk, megkérdezte, honnét jöttünk, majd beterelt a templomba, és mindannyiunkat megáldott a nagy esemény alkalmával.

„Igen”, mondja a lány, „de a háborúban annyi fiatal meghalt. Most az ő hozzátartozóik vannak ott”, biccent a szép örmény hazafias dalokat harsogó tüntetés felé. „De hát nem Pashinyan ölte meg őket, hanem a törökök”, próbálkozom a racionalitással. „Igen, de ő küldte őket a frontra.” A győzelem mindent igazol, a vereség mindent megkérdőjelez. Ha Pashinyan győzött volna Karabahban, minden áldozat megérte volna, míg így, hogy vesztett, a fiatalok mészárosa lett. Az egybites gondolkodás nem a magyar választók kizárólagos sajátja.


A Pashinyan-kormány komoly kutyaszorítóban van. Európa-barát liberális függetlenségi politikája kivívta az orosz vezetés neheztelését, miközben az ország kizárólag orosz támogatással létezhet Törökország és Azerbajdzsán harapófogójában. Az oroszok tétlenül nézték, amint 2021-ben Azerbajdzsán visszafoglalta Karabah és a körülötte megszállt területek közel felét, s ennek komoly fegyelmező üzenete volt. Az orosz vezetés most nyilvánvalóan azt várja – és minden bizonnyal elő is mozdítja –, hogy az örmény lakosság maga hozza vissza a négy éve leváltott oroszbarát kormányt. Az örmény lakosság, úgy tűnik, fogja az üzenetet. A most folyó ukrajnai háború idején sehol egy ukrán zászló, miközben itt is, ott is felbukkannak orosz zászlók és oroszbarát feliratok és jelzések. Ellentétben azzal, hogy a szomszédos Grúzia oroszbarát kormánya ellenére tele van ukrán zászlókkal, feliratokkal és az ukránok melletti kiállás jeleivel.

demo2 demo2 demo2 demo2 demo2 demo2 demo2 demo2 demo2 demo2 demo2