Zahesiben a tenger

A fényképezőgépet 2014 nyarán vettem egy tbiliszi üzletben. Munkaeszköznek szántam. Tükörreflexes gépet vettem: addig csak kis kompakt gépekkel fényképeztem.

A munkaeszköz rövid időn belül identitásom részévé vált. Használata gyökeresen megváltoztatta a kutatáshoz való viszonyomat. A fényképezőgép arra kényszeríti az embert, hogy az objektívon keresztül újraértelmezze a helyek és emberek jelentését. A képkivágás és az ebből születő fotó nem véletlenszerű kattintás eredménye. Épp ellenkezőleg: tudatos vizuális beszámolót akarok adni kutatásom tárgyáról, ez a kép nem pusztán a rajtam kívül létező tér, és a tőlem független emberek látványa, hanem a közöttünk lévő bensőséges és folyamatos dialógus lenyomata, amelyben az esztétika és a gyakorlat egyesül egy megismételhetetlen pillanatban.

„Amit a fénykép örökkévalóvá reprodukál, csak egyszeri. A fénykép gépiesen megismétli azt, ami a valóságban soha nem ismétlődhetnék meg. A fénykép maga az abszolút egyedülvalóság, a legfőbb véletlenszerűség, az Ilyen (ilyen vagy olyan fénykép, és nem a Fénykép), egyszóval maga a fáradhatatlanul megújuló Szerencse, Alkalom, Találkozás és Valóság.” (R. Barthes, Világoskamra 1.)

A munkaeszköz rugalmassága és gyakorlatiassága lehetővé teszi számomra, hogy folyamatosan újraértelmezzem az engem körülvevő környezetet és társadalmat. Gyorsan felfedeztem, hogy még ha ugyanazt a teret fényképezem is, képeim igazodnak nemcsak az adott pillanat kutatási igényeihez, és a tervezett leíráshoz, de minthogy a fényképezés már részemmé vált, egyszersmind pillanatnyi hangulatomhoz és elképzeléseimhez is. Nagyon érdekes az is, amikor adatközlőim kezébe adom a gépet, hogy ők fényképezzenek vele. Ezek a képek a valóság „belülről látott” nézetei, még sokkal személyesebb leképezései.


Kettesével szedtem a lépcsőket lefelé a toronyházban. Végig akartam menni a Zahesi-negyedet kettévágó főutcán, amely Jvari kolostorához vezet. Lelkesedéssel töltött el a kezemben tartott eszköz, a gondolat, hogy végre el tudom mesélni – önmagamnak is – az engem körülvevő valóságot.

Eljutottam a negyed egy addig ismeretlen részére. Néhány asszony beszélgetett önfeledten, ruhájuk fekete kontúrja élesen kirajzolódott a szürke tömbházak előterében. Az utat tudakoltam tőlük. A fényképezőgépet bámulták, az egyik szórakozottan intett valamerre. Arra indultam. Hamarosan egy kis épületre találtam, félig már benőtte a növényzet. Sima falán táncosok és zenészek lendületes figurái, csupán a szürke anyag mozdulatlansága merevíti ki őket, ez nem az álmok anyaga. A tömbházak után végre valami, amin tesztelhetem új eszközömet. Nem volt könnyű. Éreztem, nem vagyok még elég érzékeny. Néhány kattintás után megcsappant önbizalommal, szomorúan hagytam el a terepet.

A ragyogó nap azonban csupa jót ígért. Kevesebbet törődtem az új játékszerrel, inkább azzal, hogy megfelelő tárgyat találjak, mintha Robert Capa térne vissza Tbiliszibe. Köröskörül burjánzó növényzet, néhány romos betonépület, semmi más. Az utcán néhány kisfiú jött szembe, nevettek, akár egymáson, akár rajtam. Nem kérdeztem őket. Nekem kellett megtalálnom a magam tárgyát. Hosszas séta után egy kék folt szűrődött át a fák ágai között. Mintha egykori kút lett volna, vagy gyerekjátszótér. Sohasem tudtam meg. Halak, hullámok, hínárok. A mozaik apró szemeit nagy gonddal rakosgatta ki a munkás vagy a művész, akit személyesen Brezsnyev kért fel a feladatra, vagy talán csak egy helyi funkcionárius, hogy egy kis elevenséget vigyen a lakótelepre. A tenger Zahesiben. Kitano Zahesiben.


Kelaptari: Sacekvao. A Georgian Dancing Melodies (2012) CD-ről.

A német út

„Éljen a szovjet bíróság, a világ leghumánusabb bírósága!” – kiáltja a vádlott a per kezdetén A kaukázusi fogolynő utolsó jelenetében. Németországban a bürokrácia a világ leghumánabb bürokráciája. Nemcsak a „tévedni emberi dolog” elve értelmében, amelyet maximálisan kihasználnak. Hanem azért is, mert az átgondolatlan és kényszeresen túlszabályozott rendszerbe kódolva vannak az inkompatibilitások és zsákutcák, az egész egyetlen rozsdás kafkai ördöglakat, ahol a hivatalos út előírásszerűen kudarchoz vezet. Minden hivatalban van azonban néhány ember, aki valamilyen mértékben hajlandó felelősséget vállalni és kreatív módon elintézni az ügyet. Ettől a néhány embertől működik az egész rendszer. Ha tehát az ember látja, hogy a hivatalos úton nagyjából eljutott a falig, a megoldás kulcsa nem az, hogy „mit kell tennem”, hanem hogy „nem tudna-e valamit tenni”. Ez rendszerint sikerrel jár. De ez azt is jelenti, hogy egyetlen ügyet sem szabad postán vagy telefonon intézni. Mindig mindenüve személyesen be kell menni és személyesen, az erre alkalmas hivatalnokkal együtt megkeresni a személyre szabott megoldást.

Három éve élek itt, három éve csak így sikerül az ügyeket elintézni. Ma határoztam el, hogy krónikát vezetek hivatalos ügyintézéseimről. Hétfőn utaltam saját folyószámlámról saját VISA-kártyámra, egyazon bankon belül, ami Magyarországon pár percen belül átmegy. Minden nap bemegyek a bankba, hogy még mindig nem ment át a pénz. Elcsevegünk egy fél órát – neki ezt fizetik, nekem nem –, a fiú azzal biztat, holnap már biztosan. Ma, pénteken van az utolsó nap, hogy Szardíniára előleget utalhatok, ezt csak saját nevemen, saját VISA-kártyámmal tehetem meg. A pénz még mindig nincs a kártyán. Ismét bemegyek, hogy ma már tényleg tegyenek valamit. Ismét megnézi az utalástörténetet, és most fedezi fel, hogy az általa az utalócédulára kézzel írt kártyaszám utolsó két számjegyét az eolvasó OS-nak olvasta 05 helyett. Egy olyan kódot, amelyben csak számjegyek szerepelhetnek. És a rendszer nem jelzett vissza, hogy ezer euró lebeg egy nem létező számla fölött napok óta ugyanabban a bankban. Kijavítja. „Most már rendben van, hétfőre ott lesz.” „Nem lehetne ma?” „Leider nicht, egy munkanap az átutalási idő.” „Ne haragudjon, nekem föltétlenül ma kell. Négy napon át a maguk hibájából nem jött meg, most tegyenek valamit.” Telefonál egy darabig. „Kézzel átvezeti a kolléganő, egy órán belül ott lesz a számlán.”

A bankban van egy orosz kolléganő is, Nágya. Ha vele hoz össze a sors, el szoktunk beszélgetni oroszul a rég látott, drága Urálról. A múltkor egy hasonló ügyben ő maga azonnal kijavította a tévedést. Eddig azt hittem, azért alkalmazták itt, Berlin orosz negyedében, hogy legyen, aki saját nyelvükön intézi az ügyeket az orosz kuncsaftokkal. Most azonban már látom, elsősorban azért, hogy a teljesen másfajta, kézivezérelt ügyintézéshez szokott orosz kuncsaftok fel ne robbanjanak. Vagy fel ne robbantsák a bankot.



George Ipsilanti – Pjotr Lescsenko: Я тоскую по родине (Hazámba vágyom). Előadja Alla Bajanova. Szövegét és fordítását lásd itt

Utóirat. Miután ezt megírtam, újra próbáltam az utalást, természetesen ma sem ment. Záróra előtt harminc perccel bementem a bankba, és kelet-európai szokás szerint leüvöltöttem a fejüket. Öt percen belül megcsinálták, végre működik. Túl minden antropológiai megfontoláson, néha csak ez használ.

a fotók a berlini Siemensbahn használaton kívüli vonalán készültek

Talált tárgy értelmezése

Archeológusok a sok ezer éves tárgyak kialakítása és történelmi kontextusuk alapján részletesen rekonstruálják a tárgy funkcióját és használatát, valamint a használó társadalom életmódját és mentalitását. Mit rekonstruálnak majd e sosem látott tárgyakról, amelyeket két napja helyeztek ki egész Berlinben?


1. A korabeli berlini társadalomban, különösen alkonyat után, amikor ki-ki valamilyen társas eseményre igyekezett, a középosztály tagjai közül sokan jártak az utcán és a tömegközlekedési eszközökön nyitott sörösüveggel a kezükben. Tudjuk, hogy más korabeli társadalmak ezt a szokást prosztónak tartották, de kik vagyunk mi, hogy sok ezer évvel ezelőtti társadalmak szokásai fölött pálcát törjünk.


2. Amikor az üveg kiürült, azt kidobták. A korabeli berlini társadalom a korabeli európai normákhoz képest viszonylag tisztaságszerető volt, s ezért az üres üvegeket lehetőleg a kellő sűrűséggel felszerelt utcai szemétládákba dobták, kivéve a moabiti bevándorló-negyedben, ahol a normák hiányos elsajátítása, a kreuzbergi yuppie-negyedben, ahol a normák tudatos negligálása, illetve a köpenicki náci-negyedben, ahol a bevándorlók és a yuppie-k miatti frusztráció okán a szemétláda mellett a földön törték össze. Ezek azonban a berlini utcai sörivókon belül összességükben is törpe minoritást képviseltek.

3. A korabeli berlini társadalomnak nem elhanyagolható szegmense volt a guberálók altársadalma, akiknek a tíz centért visszaváltható sörösüvegek és sörösdobozok fontos bevételi forrást jelentettek. Szándékosan nem mondunk osztályt vagy réteget, mert származásuk, képzettségük, megélhetésük és ideológiájuk szerint igen sokféle csoportba sorolhatók voltak, a plain alkeszektől a polgári imázsukat minden erővel tartó nyomorgó nyugdíjasokig, akik hajnali egészségügyi bicikliútjukon megállnak a buszmegállókban, a rózsafa levelébe törlik az elhajított sörösdobozt, s azt gondosan elrakva karikáznak tovább (ma reggeli feljegyzés).

„A negyedben sok embert szegénység sújt. Sokuknak sikerül helyzetüket elleplezni, mások visszahúzódnak, és láthatatlanná válnak.”

4. A korabeli berlini középosztálybeli utcai sörivók körében közismert volt a palackbegyűjtés mint a másik szegmens megélhetési forrása. Ezért a kiürült sörösüvegeket, hogy a begyűjtők munkáját megkönnyítsék és higiénikusabbá tegyék, hallgatólagos megegyezéssel a szemétládák mellé/alá helyezték. A szolidaritás elve ugyanis magasan premizált értéke volt a korabeli berlini társadalomnak. Ezáltal azonban ugyanakkor negligálták a „szemetet a szemétládába” elvet, amelyen Berlin fenntartható köztisztasága alapult.

5. A berlini magisztrátus, amely a polgárok megregulázása helyett felmerülő igényeik kiszolgálását tartotta feladatának, úgy oldotta meg ezt a konfliktust, hogy az újrahasznosíthatatlan hulladéknak szánt szemétládák mellett a funkciónak megfelelően kialakított sörösüveg-átadó harmonikákat szerelt fel ugyanazon oszlopokra. Esztétikájukon még van mit csiszolni, de funkciójukban megfelelnek egyfelől a szolidaritásukat kifejezni kívánó, másfelől a megélhetésüket minél kisebb szemetelés árán megteremteni törekvő berliniek igényeinek.

Szép ruha

Ünnepi mise Barcánfalván. Az 1993-ban épült, de sok százados hagyományra hivatkozó kolostoregyüttes egy sosemvolt virágzás idealizált újrateremtése. Templomának tornya a második legmagasabb faépítmény Európában, megelőzve ezzel a 18. századi, dióshalmi tornyot. A bejárat körül folyamatosan áramlik a hívek tömege, odabentről két apáca átható, csengő hangon énekel.

Alig harminc évvel ezelőtt nagyrészt még háziszőttes ruhát, bocskort hordtak errefelé, az asszonyok kezéből egy pillanatra sem eshetett ki az orsó, a szövetek – szegénység és elzártság kikényszerítette – házilagos előállítása rengeteg munkát adott. Az elérhető árú konfekcióból való ruházkodás nagyot formált a mindennapokon, egyben tudatosan megőrzendő identitáselemmé tette a népviseleti darabokat.


A nacionalizmus általános előretörése Magyarországon is újra elhozta a folklórelemek bekerülését az utcai divatba, de itt nem véletlenül valahogy sokkal szervesebbnek, kontinuusabbnak tűnik, mint a matyóhímzés a pesti flaszteron. Az etnikus viselet a munkapiaci mobilitás mértékének megfelelően gyorsabban vagy lassabban, itt is az ünnepi alkalmakra szorul vissza. Ilyenkor azonban azok is felvesznek egy-egy népviseleti, vagy azt idéző ruhadarabot, akik a hétköznapokban már nem hordják.

Különös idegenek

A világ bonyolult. Még szerencse, hogy vannak, akik szeretnének mindent megismerni, minden nyelven beszélni, minden országot látni. A világjárók és felfedezők. Akik minden tudni akarnak arról, ami idegen számukra, pedig nyugodtan otthon is maradhatnának, mit sem törődve az egésszel.

Stultorum infinitus est numerus — végtelen az ostobák sokasága. Oronce Fine-nek tulajdonított térkép, 1590, Bibliothèque Nationale

Természetesen mindenki tudja, hogy másutt, az ismerős világ határain túl ismeretlen népek léteznek, akik egyszerre közeliek és végtelenül idegenek, s akik számára mi ugyancsak egyszerre közelieknek és végtelenül idegeneknek látszunk.
Hasonlók és mások. Közeliek és különbözőek.
Különös módon ismerősek, nyugtalanítóan rokonok.

Zebra, Filippo Pigafetta, Frankfurt, 1597

Valamikor, még a világjárók és felfedezők kora előtt az európaiak képzeletét benépesítő idegenek egészen váratlan formákat is ölthettek, de Istennek hála manapság ritkán találkozunk velük.


De aztán jöttek a világjárók és felfedezők.
Az idegenek, akivel találkoztak, különös ruhát viseltek (a legkülönösebb idegenek pedig semmilyet), különös helyeken éltek, különös mesterségeket űztek, s különös ételeket ettek.


Az idegen gyakran váratlan színeket öltött, amit olykor azzal vitt túlzásba, hogy még csíkokat is festett magára, amelyek révén elrejtőzhetett az őserdőben, a mocsárban, a bozótban.

Joseph Kabris, Précis historique et véritable du séjour de J. Kabris, 1817.
Kabris, a francia tengerész a csendes-óceáni Nuka Hiva szigetének közelében szenvedett hajótörést. Éppen csak sikerült megmenekülnie a benszülöttek elől, akik fel akarták áldozni és rituálisan elfogyasztani őt. Mielőtt feleségül vette volna a király lányát, egész testét tetoválták, hogy magára öltse a közösség minden rituális szimbólumát, s hogy teljes mértékben integrálódjék a királyi klánba. Harcos lett, s részt vett mind az összecsapásokban, mind az azokat követő rituális áldozatokban és lakomákban. Krusenstern orosz kapitány csendes-óceáni útja során 1804-ben a szigeten kikötve elfogta Kabrist, akit Szentpétervárra szállított. Franciaországba hazatérve Kabris a vásárokon mutogatta tetoválásait, s a fenti ponyvanyomtatványt árulta. Ilyenformán kétszeresen is idegenné vált, mind Nuka Hivában, mind hazatérése után Bordeaux-ban.

A kíváncsi és rettenthetetlen utazók kora volt ez, azoké, akik festőkkel és botanikusokkal, kartográfusokkal és természettudósokkal, bibliával, hordárokkal és tolmácsokkal utaznak. Az utazók kevesen voltak, de elbeszéléseik lelkesítőek, s olvasóik lelkesek.
Ezeknek az olvasóknak a többsége soha sem utazott igazán messzire, s még a 20. században is inkább a képzelet szemével merültek el könyveikben.

August Sander, Vak gyerekek, 1931.

Nap mint nap a párizsi 8-as metróval megyek munkába.
A 8-as metró a hálózat leghosszabb vonala. A 16. kerületből indul, a főváros elegáns nyugati lakónegyedéből, az üzleti negyed felé, aztán végighalad a nagy sugárutak mentén, eléri a 11. kerület még népes utcáit, összeköti az 1789-es és 1848-as forradalmak szimbolikus helyeit, a République-t, a Chemin Vert-t, a Bastille-t, a Ledru-Rollint – amelyek egyszersmind a bevándorlás fókuszpontjai is több mint egy évszázada –, majd leereszkedik a vincennes-i erdő felé, s a délkeleti külvároson át eléri Créteil városát, a legkülönfélébb eredetű kilencvenezer lakójával.

Reggel nyolc előtt főleg alvók vesznek körül, fekete bőrű férfiak és nők, hazafelé tartva a nyugat-párizsi irodaházakban végzett éjszakai takarító műszakból. Később a titokzatos írások olvasói, olyan újságokat kiteregetve, amelyekről csak elképzelni tudja az ember, hogy vajon Bangkokban, Dakkában, Fuzhouban vagy Addisz-Abebában nyomtatták őket. Délután jönnek az öreg négerek, rózsafüzérüket morzsolva, fekete parkával a kék ezer árnyalatával hímzett köntösük fölött; a szatyrokkal megpakolt kínai nők, akik a hátsó ülés sarkának dőlve alszanak, és meg nem mondani, hány évesek; az öregasszony, a hétről hétre egyre megviseltebb román könyvet lapozva, nyilvánvalóan az egyetlent, amije van; a créteili egyetemről hazafelé tartó fiatal lányok, akik harsány hangon és nevetéssel kommentálják a jogi kurzus viselt dolgait; a vidám fiúk, akiknek poénjai Satyajit Ray filmjeinek nyelvén röpködnek az utasok feje fölött. S az összes jámbor olvasó, akik koránjuk lapjait forgatják, örökösen mozgó ajakkal, akik az evangelizáló brosúrákat olvassák, kezükben ceruzával, s a lengyel nők, akik leszállás előtt szentképet tesznek a könyv lapjai közé.

És nem szabad, hogy megfeledkezzem a tavaly őszi kisgyerekekről, akik az üléseken és háttámlákak dőlve aludtak el, táskával a lábuk között, bóbiskoló anyjukkal az oldalukon, szemmel láthatóan valahonnan máshonnan jött gyerekek, akik a párizsi agglomeráció valamelyik „szociális negyedében” laknak, sosem túl hosszan ugyanabban, de akiket ott iskoláztak be, ahol éppen akkor tartottak vándorútjukon. Arról a talán csecsen kisfiúról, legföljebb öt éves lehetett, aki zaklatottan, elcsukló, rövid mondatokkal kérdezgette anyját oroszul, s az megátalkodottan franciául felelgetett, kerékbe tört és dadogó, de elszánt és kíméletet nem ismerő franciául az iskola első napján.
És a néhány eltévedt turistáról, amúgy ők is idegenek, kezük szorosan a hátizsákon, szemük figyelmesen vigyáz.

A 8-as vonalon Párizst elhagyva a metró egyszer csak veszélyesen megdől az egyik irányba – porte Dorée –, aztán a másik irányba – porte de Charenton –, majd a kerekek süketítő füttyel gyorsulnak fel a Liberté állomás felé. A három állomás által jelzett háromszögben, mintha a vonal önmagába akarna visszafordulni, épp az egész világból összegyűlt utasok feje fölött, terül el az 1931-es gyarmati kiállítás.


Ha valaki manapság a vincennes-i erdőn – vagy inkább csak parkon – halad át, ahol valaha a kiállítás volt, hosszan kell keresnie a nyomokat. A tó irányában, ahol a „bennszülött csónakosok” eveztek, a nyírott gyep közepén, ahol a környékbeli kutyák futkosnak, áll egy kameruni palota másolata, amely mára a „vincennes-i pagodává”, buddhista kolostorrá vált. Porte Dorée: egy zöld mohával benőtt betonfelirat emlékeztet 1931 óta Afrika felfedezésére. Szemközt, a Porte Dorée palotáján még mindig láthatóak kívül a domborművek, s az előcsarnokban a freskók. Ennyi maradt.


2007 óta a Porte Dorée palotája a Bevándorlás történetének országos múzeuma. Az épületet az 1931-es gyarmati kiállításra építette Albert Laprade francia építész, hogy összefoglalót nyújtson a francia birodalom történetéről, gazdaságáról és művészetéről. A kiállítás után a gyarmati múzeumnak adott otthont, amelyet 1935-ben a Tengerentúli Franciaország Múzeumává neveztek át, majd a gyarmatok elvesztésével 1960-tól az afrikai és óceániai művészetek múzeuma lett. Ez 2003-ban zárta be kapuit, amikor gyűjteményeit egyesítették Az Ember Múzeumának gyűjteményeivel, hogy létrehozzák az Első Művészetek Múzeumát a Branly-rakparton.


Odabent, az előcsarnokban Pierre-Henri Ducos de La Haille freskóegyüttese.
A bevándorlás múzeuma nem ejt szót a gyarmatosításról, még annyira sem, hogy utalást tenne a befogadó épület történetére, ám megőrizte teljes egykori díszét, a földalatti akváriumig bezárólag, amelyet szintén 1931-ben alapítottak, s amely hosszú időn át a legnagyobb volt Párizsban.
Jegyet kérek a kasszánál. A kisasszony megkérdezi:
– Az akváriumba?
– Nem, a bevándorlásiba.
– Ó igen? A bevándorlásiba…
A múzeumnak kevés látogatója van. A felső emelet három termében hivatalos dokumentumokat és fotókat látunk, az egyes családok által adományozott tárgyakkal (egy bőrönd, egy útlevél, egy hajójegy, az első munkaszerződés, a múlt néhány képe). Főleg diákcsoportok látogatják tanáraik vezetésével, a 8-as metróval a külvárosokból érkezett diákcsoportok.

Drótos és kesztyűbábok:
„a néger nő”, 30-as évek; „a néger” és „az arab”, 20. sz. eleje; „a zsidó uzsorás”, 19. sz. vége

Az 1931-es kiállítással pontosan egy időben kiadott Larousse-enciklopédia tartalmazza a világ különféle népeinek leírását, beleértve Európát is. A leírás különös módon vegyíti az előző század utazóinak kíváncsiságát – amely érzékelhető a beválogatott sok nagyszerű fotón – a poszt-darvini gondolatmenettel a fajok alkalmazkodásáról a természeti környezethez, ami utat nyit az emberiség komplex taxonómiája számára. A szerző, a természettudományi múzeum paleontológusa és professzora bevezetőjében könnyű kézzel tereli egybe az emberszabású majmokat, a történelem előtti embercsoportokat, s a mai primitív népeket, osztja szét és csoportosítja a földgolyó népességét, hívja fel a figyelmet Franciaország nevelő missziójára, s húzza alá végkövetkeztetésében, hogy ennek köszönhetően a legelmaradottabb népek is nagy haladást értek el. Az együttes közel 700 fotót és rajzot foglal magában, amelynek legnagyobb része a természettudományi múzeumból vagy Az Ember Múzeumából származik, a 19. sz. végéről vagy a 20. elejéről.





Valamikor az ugyanabban a faluban vagy annak közvetlen közelében születettek pays-nak, földinek nevezték egymást. A fővárosba tett utazás nagy kalandja alkalmával szerencsés eseménynek számított egy-egy földivel találkozni. E családias meghatározás felől nézve az összes többiek különös idegenek voltak.
Nemrég egy általam ismert faluban a fülem hallatára idegennek neveztek egy nőt, aki sok éve ott élt és ott nevelte fel gyermekeit – ám egy néhány kilométerrel arrébb eső faluban született. Maga a férje mondta: „idegent vettem el”. A két falu között áthághatatlan mentális határ húzódik, amely elválasztja Burgundiát Champagne-tól – s odaát természetesen egyáltalán nem olyanok az emberek, mint itt minálunk.

Nincsenek idegenek határok nélkül, s nincsenek határok papírok nélkül, amelyek segítségével át lehet lépni rajtuk. Papírok, amelyek felügyelnek, papírok, amelyek nyilván tartanak, papírok, amelyek nyomon követnek – de olyan papírok is, amelyek szabaddá tesznek, papírok, amelyek utazni engednek, papírok, amelyek engedélyezik a munkavállalást.
Papírok, amelyek jogokat adnak, jogot a munkához, jogot a családi élethez, jogot a szabad mozgáshoz, jogot a szerveződéshez, jogot az önkifejezéshez – s talán egyszer, hamarosan, jogot a szavazáshoz is.