A Wang folyó versei: tat

Lahidzsban a hőség a főutcáról beűzi az embert a teaházba. A hűtőben az ígéretes nevű Aysberq sör, minden asztalon dominó, mellette egy-egy abakusz a két játékosnak a nyereség számon tartására.

A mellettünk lévő asztalnál öreg törzsvendégek verik a blattot vasárnapi öltönyben, vasalt nadrágban, fehér ingben. Hangos csattanással csapják le az az odaillő kockákat, ahogy gyerekkoromban nagyapám a konyhaasztalra, elmosolyodok, az öregember bocsánatkérően néz rám, mint a rajtakapott gyerek. Do, kiáltják, kettő, csahor, négy, pendzs, öt. Meglepetten hallgatom. Bo otobus-e si soʿati yad, a három órás busszal érkezik, mondják valakiről. És bár a Krisztus utáni első századokban ide a Kaukázusba, a birodalom északi határára telepített perzsa katonák autóbuszt még nem hozhattak magukkal, úgyhogy azt valamelyik modern nyelvből kellett kölcsönözzék, a többi szó gondosan megőrzött perzsa örökség, perzsa fül számára ma is többé-kevésbé érthető. Itthon vagyok.

A nyolcszáz lakosú falu ma már csak az alsó mecsetet használja, a felsőben múzeumot rendeztek be. Belépés előtt azért még ma is le kell venni a cipőt. A fiatal teremőr örül, hogy külföldin gyakorolhatja az angoltudását, de én arra kérem, hogy vezessen a helyi tat nyelven. Hitetlenkedve néz rám, lassan, szinte szótagolva kezdi mondani: Lahidzs hét falurészből áll… Török szavak keverednek valami archaikus, lapidáris perzsával, mintha két évezred függönyén keresztül akarna átkiabálni, mintha az elveszett helyőrség akarna jelenést tenni a fővárosból kétezer év után megérkező szemléző bizottságnak. Az idő mint valami szédítő hegyi panoráma nyílik meg előttem. Bâle, motevadjam, igen, értem, mondom. A pénztáros néni tágra nyílt szemmel teszi le a kötőtűt. „Honnan tud lahidzsiul?” kérdezi. „Perzsául beszélek”, mondom. Mire a kalauzolásnak vége, és kilépünk a múzeumból, az egykori mecset előtt már kisebb csoport vár ránk, mindenkinek kell mondanom néhány szót, tat és perzsa szavak kapaszkodnak össze híddá az idő szakadéka fölött.

Lahidzsba, akárcsak Xinaliqba, egészen a közelmúltig nem volt könnyű eljutni. A település a hágó felé tekintett, ahonnét az ellenség jöhetett. Háta mögött, az egykori Perzsia irányában hegyfal magasodik, amelyen csak a Ghidirman folyó mély szurdoka tör át. Az út, amelyet néhány éve vájtak a partmenti sziklákba, autóval még ma is nehezen járható földút, biztonsággal csak a tavaszi olvadás és az őszi esők között lehet közlekedni rajta. Ez az az idő, amikor a lahidzsi kézműveseknek, az egykori fegyverkovácsok utódainak össze kell szedniük az egész évre valót a gyéren csordogáló turistákból.

Lahidzsban valamikor kétszáz kovácsműhely volt, a Szovjetunió bukása után nyolc maradt. Egyelőre nincs is többre kereslet, bár a helyiek nagy reményeket fűznek a harminc kilométernyi hegyvidéket átszelő új úthoz. Vasárnap van, két turistabusz érkezik a kétszáz kilométerre fekvő Gandzsa városából, másod-harmadéves angol szakos egyetemisták, először járnak itt. Öt-hat fős csoportokban járják a falu utcáit, előbb-utóbb mindegyik becserkész minket, óvatosan, mint a kismacskák, csoportképet állnak a külföldiekkel. Mindannyian először beszélnek most külföldivel angolul. Éppolyan izgatottak, mint az imént a tat fiatalok, éppúgy átélik, hogy a nyelven keresztül, amelyet beszélnek, egy távoli nagy kultúrával kerülnek közösségbe, amely most már biztos, hogy létezik, ha egyszer elküldte hozzájuk élő követeit.

Dariush Talaʿi: Hejâz. Mirza Abdollah radifja, Âvâz-e Dashti (1999)

Hegyek közé szorult felhők, közvetlen alattuk a hegyoldalba vájt keskeny út magasan a folyóvölgy fölött. Talán egy hallgatag taxisofőr, aki sötétedés után sem kapcsolja be a lámpát, teljes komolysággal állítva, hogy fogyasztja a benzint, s aki úgy próbálja meg belőni az országodat, hogy megkérdezi, kik a ti hagyományos ellenségeitek. Talán egy jó barát, aki fejből idézi az azerbajdzsáni irodalomnak és filmeknek a vidékre vonatkozó passzusait, de aki éppúgy most jár először ezen a hegyvidéken, mint te, kétszáz kilométerre szülővárosától, Bakutól.

Baku-Lahidzs teljes képernyőn

Tegnapi posztunkban említettük az azerbajdzsáni tat falvakat, amelyeknek iráni nyelvjárásairól a fiatal Gruenberg-Cvetinovic doktori dolgozatát írta. Most fényképen is bemutatjuk a legnagyobbikat, Lahidzs faluját. A képeket Alekszandr Cseban készítette 2011-es azerbajdzsáni túráján.

A déli Kaukázus a Kr. e. 6. századtól kezdve vált a perzsa birodalom részévé, s ekkortól kezdve vándorolnak fel a perzsával rokon tájszólásokat beszélő népek a hegyvidékre. A Szasszanidák (Kr. u. 3-7. sz.) idején a folyamat felgyorsul: perzsa nyelvű helyőrségeket és az őket kiszolgáló falvakat telepítenek az északi határvidékre.

A 11. századtól török törzsek, a mai azerbajdzsániak ősei népesítik be a vidéket, de az iráni lakosság máig fennmarad a hegyek elzárt völgyeiben. A törökök tatnak, letelepültnek nevezik őket, de nekik nincs egységes elnevezésük önmagukra. Egyes falvak parsinak, perzsának nevezik magukat, mások daghlinak, hegylakónak, míg Lahidzs lakói egyszerűen csak lohidzsannak, lahidzsinek, hiszen messze környéken nincs másik település, amellyel közös identitásuk lehetne. Az egységes tat identitásnak az is gátja, hogy egy részük síita, más részük szunnita muzulmán, de vannak köztük örmény keresztények, sőt a hegyi zsidók is tat nyelven beszélnek.

Lahidzs a mai Azerbajdzsán egyik legősibb lakott települése, sok száz éves, földrengésbiztos kőházakkal, és ezer éves csatornarendszerrel, az egyik legrégebbivel a világon.

Lahidzs a középkor óta az azerbajdzsáni kézművesség egyik legfontosabb központja. A falu mesterségek szerint oszlik három részre, mindegyiknek megvan a saját főtere, mecsetje, fürdője, temetője. A bőrművesek és a szőnyegszövők mellett a legfontosabb a rézművesség, amelyet ma is sok mester folytat a hagyományos technikákkal. Valamikor ők látták el az egész régiót, fel Grúziáig és Dél-Oroszországig, s le Perzsiáig. Ellenőrizhetetlen legendák szerint ők készítették Monomah sapkáját, az orosz cárok legrégebbi koronáját. Ma a műhelyek földszintjén kialakított boltokban várják az úttalan utakon idáig elvergődő elszánt turistákat.