Li Yu verse

(烏夜啼) 林花謝了春紅， 太匆匆。 無奈朝來寒雨晚來風。 胭脂淚， 相留醉， 幾時重。 自是人生長恨水長東。 Lín huā xiè liăo chūn hóng, tài cōng cōng. Wúnài zhāo lái hán yŭ wăn lái fēng. Yānzhī lèi, xiàng liú zuì, jĭ shí chóng. Zìshì rénshēng cháng hèn shuĭ cháng dōng. (Az „Éjjel szólnak a varjak” dallamára.) Elhervadt az erdei virág, a piros tavasznak vége túl hamar. Így kell legyen: hideg a reggeli eső, az esti szél. Rúzsos könny részeg magány – mikor jön újra el? Örökké fájdalmas az élet, örökké keletnek tart a folyó.

A versnek az Elválás címet lehetne adni, de nem szabad.

Egyrészt mert a kínai költők nem adnak címet verseiknek. Adjon az olvasó. A cím hiánya fontos összetevője a kínai versnek. Legföljebb a dal címét szokták megjelölni, ha dallamra írták a verset, mint ebben az esetben. Ez a cím olykor megadja a vers alaphangját, máskor sokatmondó ellentétben áll vele, mint az A találkozás örömé-nek dallamára szerzett vers, amelyet szintén Li Yu írt, a Tang-dinasztia utolsó császára, börtönben, a kivégzése előtti éjszakán.

Másrészt mert ezzel tapintatlanul kifecsegnénk, amit Li Yu olyan gondosan elrejtett a vers közepébe: rúzsos könny és részeg magány. A tapasztalatlanabb olvasót a pedáns kínai kommentárok figyelmeztetik, hogy „ez a két sor egy-egy megszemélyesítés”. A vers egy másik változatában „részeg magány” helyett 留人醉 „részegen [magára] maradt ember” áll, de szebb ez a változat.

A reménykedő kérdésre, „mikor jön újra el” – hogy mi? mindaz, amiről addig szó volt és nem volt szó a versben – az utolsó sorban Li Yu magának válaszol. Kínában, amely a Himalájától a Sárga-tengerig egyetlen hatalmas lejtő, természeti törvény, hogy minden folyó keletre tart, visszafelé nem folyik egy se.

Kíméletlenebb választ adott a császártól kölcsönvett kérdésre a századelő nagy archaizáló költője, Wang Guowei, aki 1927-ben, amikor a császárság folyója végleg elfolyt, s a forradalmárok behatoltak a Tiltott Városba, a Nyári Palota tavába ölte magát, hogy ne kelljen látnia az új világot. Előtte még, talán hogy erőt merítsen, Tavasz a Jáde-pavilonban kezdettel – így kezdődik Li Yu egyik leghíresebb ci-je – egyetlen versbe kivonatolta Li Yu elmúlásról szóló költeményeit. Ennek végén válaszolja nem is annyira az ezer éve halott császárnak, inkább magának:

君看今日树头花，不是去年枝上朵。
Királyom, nézd, a virág az idei ágon nem a tavalyi fának a virága

mert eljön még az 1928-as év tavasza is, és virágozni fognak a magnóliafák a Kunming-tó partján, ahogy virágoznak ma is; de ő azt a tavaszt már nem akarja megérni.

Majd Wang Guowei verséről is írunk. Csak előtte szeretnénk Li Yu többi, általa idézett versét is lefordítani.

A tea útja

A hangzhoui Nyugati Tó, amelyről Zhang Dai regényét, A Nyugati Tó álombéli keresésé-t írta

Egy teáskannával a kínai akárhol is boldog tud lenni.
(Lin Yutang)

Tegnap, a Lin Yutang-idézetet keresve húsz év után újra végiglapoztam a Mi kínaiak-at. Újra gyönyörködtem kellemes, csevegő stílusában, és újra elámultam azon, milyen könnyedén fordítja a nyugati kultúra nyelvére – persze a két háború közötti, elmúlt kultúra nyelvére, amely ma már szintén fordításra szorul – saját kínai világát. De ez a húsz év kellett hozzá, hogy azt is lássam: azokat az irodalmi, művészeti, történelmi példákat, amelyeket látszólag véletlenszerűen idéz hol innen, hol onnan, mintha épp csak eszébe jutna, valójában a legjelentősebbek közül választja ki gondosan, s csevegés közben a kínai kultúra reprezentatív szemelvénygyűjteményével ajándékozza meg az olvasót.

Amikor például a teázás fontosságát akarja illusztrálni, a régi irodalom leghíresebb tea-történetét idézi a Ming-kor legnagyobb írójától, Zhang Dai (1597-1689) Álmok és emlékek Tao Anról című művéből. A történet olyan szép, hogy nekem is muszáj idéznem Benedek Marcell Lin Yutang-fordításából. Már csak azért is, hátha Gyuri a hosszú útról hazatérve ihletet kap tőle A Két Sheng Szerelmesének folytatásához.

Chou Molung gyakran beszélt nekem lelkesedve Min Wenshui teájáról. Egy bizonyos esztendő [1638] szeptemberében elmentem a városába, s megérkezve meglátogattam őt a Baracklevél-komp közelében. Délután volt már, s Wenshui nem volt otthon. Későn került haza, és öreg embernek találtam. Éppen belekezdtünk a beszélgetésbe, amikor hirtelen fölállt, azt mondta, hogy a botját elhagyta valahol, s újra elment. Én erősen elhatároztam, hogy nem szalasztom el ezt az alkalmat a beszélgetésre, hát megvártam. Nagy sokára visszajött, este volt már, rám bámult, és így szólt: „Még mindig itt vagy? Miért kerestél?” Azt feleltem: „Régóta hallom már a nevedet, s elhatároztam, hogy még ma együtt iszom veled, mielőtt elmegyek.” Wenshuinak tetszett a dolog, s fölkelt, hogy maga készítse el a teát. Csodálatosan hamar elkészült vele. Aztán bevezetett egy szobába, ahol minden tiszta és rendes volt, s több mint tízféle Chingch’i kannát és Hsüanyao- meg Ch’engyao-féle teáscsészét láttam, valamennyi igen ritka és értékes volt. A lámpa világánál észrevettem, hogy a tea színét nem lehet megkülönböztetni a csészék színétől, de orromat csudálatos illat ütötte meg, boldognak éreztem magam. „Miféle tea ez?” – kérdeztem. „Langwan” – felelte Wenshui. Újra megkóstoltam, és így szóltam: – „Ne csalj meg. A készítés módja Langwan, de a tealevél nem.” – „Hát micsoda?” – kérdezte mosolyogva Wenshui. Újra megkóstoltam, és azt mondtam: „Miért hasonlít ez annyira a Lochieh teához?” Wenshuit egészen megdöbbentette a válaszom, és így szólt: „Csudálatos! Csudálatos!” „Miféle víz ez?” – kérdeztem. „Huich’üan” – felelte. „Ne ugrass” – mondtam újra. „Hogy lehetne olyan nagy távolságból idehozni a Huich’üan-vizet, s hogy maradhatna ilyen friss, amikor az úton összerázták?” Erre Wenshui azt mondta: „Most már nem próbállak többé megcsalni. Amikor Huich’üan-vízért megyek, kutat ások, s várok egy éjszakát, amíg friss víz szűrődik belé, s azt merítem ki. A korsó fenekére hegyi köveket rakok, s útközben csak a szél irányában vitorlázom, de evezni nem engedek. Így aztán a víz megőrzi az erejét. Szóval ez a víz még jobb, mint az eredeti Huich’üan-víz, nem is beszélve más források vizéről.” Újra felkiáltott: „Csudálatos! Csudálatos!” – s még mielőtt befejezte, újra kiment. Hamarosan másik kannával jött vissza, s kért, hogy kóstoljam meg. Azt mondtam: „Az illata erős, az íze nagyon enyhe. Ez bizonyosan tavaszi tea, az előbb pedig őszi teát ittunk.” Wenshui erre felkacagott, s kijelentette: „Hetvenéves vagyok már, de még ilyen teaismerővel, mint te, nem találkoztam.” Azóta nagy barátságban maradtunk.

Zhang Dai látta a Ming-dinasztia hanyatlását, és megélte annak pusztulását (1644), maga is elveszítve minden vagyonát. Életének a hangzhoui Nyugati Tó mellett eltöltött hátralévő több mint harminc éve alatt ezt az elveszített életet és világot teremtette újjá emlékekből és álmokból hatalmas családregény-folyamában, kétszázötven évvel Proust előtt. Különös, hogy akiket ma a régi kínai irodalom nagy alakjai közül a legmodernebbeknek érzünk, sokszor épp ilyen két korszak közötti pusztulás idején alkották meg remekműveiket, mint Li Yu, a Tang-dinasztia fogságban kivégzett utolsó császára, vagy Xin Qiji, az utolsó Song-császár ragyogó tehetségű tábornoka, akinek, mielőtt visszavonult volna remetének, Zrínyihez hasonlóan végig kellett néznie, ahogy a Jangcétől délre szorult, rettegő udvar megalázó, minden győzelmét megsemmisítő békét köt az általa tönkrevert barbárokkal. Zhang Dainak ezt a modernségét és álomszerűségét hangsúlyozza nemrégen megjelent életrajzában Jonathan Spence, aki jó érzékkel tapint rá az ilyen témákra: nagy sikerű korábbi könyvében például az „emlékezetnek” azt a „palotáját” festi le, amellyel a jezsuita Matteo Ricci szemléltette az európai mnemotechnika tudományát a nyugati vívmányok iránt fogékony, rendkívül művelt Kangxi császár számára (akinek életrajzát ugyancsak megírta), a Hu kérdésé-ben egy másik jezsuita 1722-ben Európába érkező, s az itt látottaktól megbolondult kínai szolgájának életét rekonstruálja fiktív napló formájában, míg az Isten kínai Fiá-ban a kereszténységet és a kínai népi vallásosságot vegyítő Taiping-felkelés által megalapított Új Jeruzsálemet mutatja be. Szeretnék majd ezekről a könyvekről is írni.