Punei találkozások

A hűvös januári éjszakák kedveznek az alvásnak, s napkeltekor, a szálloda neszkaféjától és margarinos pirítósától új energiával feltöltve készen állok rá, hogy ismét belevessem magam Pune utcáinak forgatagába. Ma reggel a 8. századi Pataleshwar Caves templomot keresem fel a peth-ektől északra, a Mutha folyó másik oldalán. A negyeden keresztülvágva jó darabig tétovázom, vajon jó helyen járok-e egy ilyen tiszteletreméltó épületet keresve. Vasbeton toronyházak és építkezési területek között járok, s nyüzsgő forgalom lepi el a soksávos utat, amelynek veszélyes szélén haladok.

A sarkon befordulva árnyas parkba érek, s mindjárt nagyobb lesz a csönd, mintha a fák sűrű ernyője árnyékolná le a külvilág hangjait. A bejárat után néhány lépésnyire zömök kő struktúra áll egy liget közepén, egyetlen szürke sziklából kifaragva. Minden dísz nélküli pilléreken kő tető emelkedik egy virágokkal frissen díszített kőbika fölött. A bika kicsinek és szerénynek tűnik a körülötte lévő masszív kőanyaghoz képest. A kis kápolna mögött egy Sívának szentelt, ugyancsak sziklából kifaragott templom áll, olajlámpásokkal és egy-két homályos fényű villanykörtével megvilágított sötét kamra, amelyet a füstölő szúrós szaga hat át. Működő templom, folyamatosan ki-be áramló emberek sokaságával.

Közöttük egy szakállas európaival találkozom, aki felismeri bennem a nem-bennszülöttet, és beszélgetésbe kezd. Angolja nyelvtanilag kifogástalan, de vaskos akcentussal szól. Román, Máramarosból, most Kanadában él. Elmondja a tudnivalókat a helyről. Együtt rángatjuk meg a harangot („hangosabban”, mondja, „hogy az istenek meghallják!”), aztán háromszor körüljárjuk a szentélyt. „Most imádkozz”, utasít, és én udvariasságból lehajtom a fejem.

Az udvaron fiatal hindu nő köszönt kitűnő angolsággal. „Robotikát tanulok az itteni mérnöki főiskolán”, mondja. Aztán megkérdezi: „Mennyi a havi megélhetés Kaliforniában?” Azt válaszolom, nem tudom, de bizonyára nem kevés.

Pune negyedei

Pune óvárosában szürke sasok keringenek az égen, mint papír pernyéje a tűz fölött. A forgalom könyörtelen, a kismotorok szakadatlan tülkölése és ropogása versenyez a kézikocsik, motoros riksák és városi buszok zajával, mindegyik egy talpalatnyi helyért tülekszik, kuncsorog, nyomul, csak egyetlen hüvelyknyi helyért s amikor megkapja, a gázpedált vidáman tövig nyomva robog tovább. A gyalogosnak vakon meg kell bíznia a sofőrökben, mert túl sok a mozgó objektum, hogy egyszerre szemmel tarthassa mindet, s az előrehaladás lehetetlen, ha megkövülten áll az út szélén.

Pune belvárosa peth-ekre oszlik, a régi marathi kifejezés kicsi városnegyedet jelent. A Kasba peth gyökerei a 14. századra nyúlnak vissza, a többi a 17-19. században, a maratha és peshwa uralom alatt jött létre. Hetet közülük a hét napjainak marathi nevéről neveztek el, ezekben a kereskedők és kézművesek a peth neve napján tartottak hetivásárt.

Manapság a peth-ekben minden nap vásár van, ahogy Dél-Ázsia legtöbb városában. A január száraz, és viszonylag hűvös. Az idő kiváló rá, hogy az ember hosszú sétákat tegyen, benézzen az udvarokba, impressziókat gyűjtsön. Pihenni leülhet valamelyik étkezde előtt egy tejes, cukros, fűszeres teára. A nap végén, mire cipőnket belepi a por és nyálkahártyánkat a benzingőz, leinthetünk egy riksát, s ahogy a város további részein átrobogunk, arra gondolok: igen, holnap is vissza kell jönnöm, annyi mindent nem láttam még.