Az első hó

Tél Mallorcán

Palma de Mallorcán a Pons hotelben szoktam megszállni az óváros szívében, a Carrer del Vi, a Bor utcájában. Régi arisztokrata palotából kialakított kis hotel, a városra jellemző arab-reneszánsz oszlopos patióval, a tulajdonosok – fiatal testvérpár – is ott laknak a hátsó traktusban. Gyönyörű látványokat nyújt, különösen délelőtt és kora délután, ahogy a napfény átvonul és ezer változatos módon törik meg az oszlopos udvaron, a hall ablakain és a kicsi szobákban. Egyetlen baja, hogy a szobákban nincs fűtés. Persze az év nagy részében nincs is rá szükség, hiszen meleg van, és szerencsére a turistaszezon is pont akkorra esik. De Palmán tud hűvös is lenni, különösen így januárban. A legtöbb hotel ezért nincs is nyitva, hiszen látogató sincs. Magam is egyedül vagyok a Ponsban. A tulajdonosok sem igen mutatkoznak, ezért úgy érzem magam, mint egy bárói család utolsó agglegény leszármazottja a hegyvidéki kúriájában, ahogy Llorenç Villalonga megírta a Mallorcai udvarházban. Szerencsére a testvérek elég figyelmesek ahhoz, hogy estére beállítsanak egy mobil gázkonvektort a hallba, úgyhogy a megdermedés veszélye nélkül tudok dolgozni az egyik asztalnál. Emlékszem, mikor Rómában éltem, ahol március elején már kikapcsolják a központi fűtést, de még nem kapcsolják be a nap melegét, úgyhogy a nyirkos falak között veszettül sugárzik a hideg, a főbérlőm azzal vigasztalt, hogy előttem egy svéd lakott ott, aki arra panaszkodott, hogy soha életében nem fázott úgy, mint ott Rómában.

A fürdőszobák ablakai a Liguori Szent Alfonz iskola udvarára néznek, reggel beszűrődő gyerekcsivitelés zaja ébreszt. Ahogy lassan térek magamhoz, bekapcsol az ébresztő második fokozata is, a középkori Szent Kereszt templom harangja a hotel tömbje mögött. Ez a teljes középkori épségében megőrzött palmai templomok közé tartozik, de gyönyörű belső terét hetente csak egyszer lehet megtekinteni, vasárnap tizenegykor, amikor német nyelvű misét tartanak. Egyszer szóba elegyedtem a pappal mise után, s kiderült, hogy nemcsakhogy berlini, de még a törzskocsmánk is közös a Yorckstrassén. Persze érthető, hogy nem találkozom vele odahaza, ha egyszer folyton Mallorcán hesszöl.

A szállodából kilépve a tengerpart felé indulok, a Drassana – az egykori hajóépítő műhely – terére, az első kávéra. Januárban a palmai bárok, éttermek és boltok többsége zárva van, amire most még a covid is rádolgozik. A máskor körben a bárok közönségétől lüktető Drassana is totál néptelen, csak két hely van most nyitva, egy curry-kifőzde és a Bar Arenas 1951, a környék népszerű kocsmája. Ide ülök be. Míg a laptopon dolgozom, hallgatom, ahogy a pultos lány kiszolgálja a szállingózó vendégeket. Noha azt mondtam, nincs turista, de csak hallok angol és olasz szót, valószínűleg itt élő expatokat. A lány kitűnő angolsággal és olaszsággal beszél, persze az itt magától értődő spanyol és katalán mellett. „Enhorabuena, mennyi nyelven beszél és milyen jól”, gratulálok a fizetéskor. „Ó, beszélek még németül és franciául is”, szerénykedik. „Honnan tud ennyi nyelvet? Itt tanulta meg a bárban?” „Nem, otthon.” Kiderül, hogy Veronában született, olasz családban, de nagyanyja román volt, nagyapja német, nyilván erdélyi szász, s aztán különböző bárokban dolgozva bejárta Európa jó részét. „Itt Mallorcán a legjobb”, mondja, „nagy a szabadság, lazák a vendégek. Ez mindennél jobb. De az nagyon fontos, hogy dolgozzék az ember,” húzza alá komolyan.

Ha az óriásposzter helyén ablakot nyitnának, körülbelül ugyanazt látná az ember, mint a poszteren: Mallorca gótikus katedrálisát:

Visszafelé haladva a hotellal majdnem szemközti „old gallery” szintén zárva van. Bár nem emlékszem rá, hogy a húsz év alatt, amióta Mallorcára járok, valaha is nyitva lett volna.

Galéria voltát csak a homlokzati ad hoc kiállítás igazolja. A kaputól balra krétával írt „talált költemény”:

Aludni akarok egy kicsit. Egy kicsit, egy percet, egy évszázadot. De úgy, hogy mindenki tudja: nem haltam meg, él Federico.

Federico García Lorca: Gacela de la muerte oscura (A sötét halál ghazalja)

Quiero dormir el sueño de las manzanas Alejarme del tumulto de los cementerios. Quiero dormir el sueño de aquel niño Que quería cortarse el corazón en alta mar. No quiero que me repitan que los muertos no pierden la sangre; Que la boca podrida sigue pidiendo agua. No quiero enterarme de los martirios que da la hierba, Ni de la luna con boca de serpiente Que trabaja antes del amanecer. Quiero dormir un rato, Un rato, un minuto, un siglo; Pero que todos sepan que no he muerto; Que haya un establo de oro en mis labios; Que soy un pequeño amigo del viento Oeste; Que soy la sombra inmensa de mis lágrimas. Cúbreme por la aurora con un velo, Porque me arrojará puñados de hormigas, Y moja con agua dura mis zapatos Para que resbale la pinza de su alacrán. Porque quiero dormir el sueño de las manzanas Para aprender un llanto que me limpie de tierra; Porque quiero vivir con aquel niño oscuro Que quería cortarse el corazón en alta mar.

Az almák álmát akarom aludni, távol a zsúfolt temetőktől. A kisfiú álmát akarom aludni, aki ki akarta vágni szívét a nyílt tengeren. Ne hajtogassák nekem, hogy a holtak nem véreznek, mert a megrohadt száj továbbra is vizet kér. Nem akarok tudni a fű kínzókamrájáról, sem arról, hogyan teszi dolgát a pirkadat előtt a kígyószájú hold. Aludni akarok egy kicsit, egy kicsit, egy percet, egy évszázadot, de úgy, hogy mindenki tudja: nem haltam meg, ajkaim között arany istállóval, hogy a nyugati szél kis barátja, hogy könnyeim végtelen árnyéka vagyok. Boríts rám könnyű fátylat, ha jön a hajnal mert marékkal szórja rám hangyáit, és itasd át kemény vízzel cipőmet, hogy skorpiófullánkja lecsússzon róla. Mert az almák álmát akarom aludni, hogy megtanuljam a sírást, amely megtisztít a földtől. Mert azzal a sötét kisfiúval akarok élni, aki ki akarta vágni szívét a nyílt tengeren.

Kétoldalt egy-egy kis vakfülke nyílik a falon. A bennük rendezett installáció teszi teljessé az élményt. Jobboldalt egy kisfiú torz fényképe és egy megkezdett alma mintha a költő álmára utalna.

Baloldalt pedig, különös asszociáció, a filozófus és misztikus Simone Weil képe, aki az anarchisták oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, bár lőni csak egyszer engedték, mert rövidlátó volt, és éppolyan bizonytalan volt, hová talál, mint Kirúg Hümér, a kancsal kocsmáros Az ellopott futárban.

Este, amikor erre jövök hazafelé, a kép előtt mécses ég. Megállok, de nincs nálam gép, nem tudom lefényképezni. A szemközti kapuban két fiú búcsúzkodik. Amelyik marad, hozzám fordul: „Tetszik? Én raktam oda a képet, mert annyira oda illik. Gyertyát is én szoktam gyújtani előtte.” Aztán kiderül, hogy nem is tudja, ki volt Simone Weil. A spanyol abszurd szelleme dolgozik tovább. Él Federico.

Határjárás

Az Agosto Foundation modern művészeti alapítványtól kapott prágai ösztöndíjamról Berlinbe hazafelé indulva járatlan utat választok. Szeretném útközben megnézni a cseh-német határon, a szász/cseh-svájci homokkőhegységben álló Pravčická bránát avagy Prebischtort, Európa legnagyobb természetes kőívét.

A Pravčická brána, ahogy képzeletemben él

Vonattal a cseh határállomásig, Děčínig (német lakosságának 1946-os kitelepítéséig Tetschen) utazom. Itt átszállok a kétóránként közlekedő buszra, amely az Elba mentén felvisz Hřensko (Herrnskretschen) határfalucskába.

A falu a háború előtt a Szudétavidék népszerű üdülőhelye volt az Elba partján és a „svájci hegyvidék” lábánál, szecessziós szállodákkal és villákkal, turistautakkal fel a Prebischtorhoz és más kilátópontokhoz, és csónakkal be a festői Kamnitzklammba (Edmundová soutěska), a Kamnitz/Kamnice folyócska szurdokába. A folyócska mentén orsósan kiszélesedő központjában a barokk Nepomuki Szent János-templom körül századfordulós hotelek és éttermek állnak, köztük az 1905-ben közvilágítás céljára alapított, majd az elektromosság térnyerésével villává átalakított egykori acetiléngázgyár szecessziós épülete.

A Prebischtorhoz a falu fölött három kilométerrel kanyarodik fel a műútról a Gabriella- avagy Hiúz-ösvény. Magas sziklafalak, fenyők, bükkfák, tölgyek között kanyarog a Dlouhý důl, a Hosszúvölgy alján. Helyenként még bazaltkockák borítják. Régi visszaemlékezések szerint a háború előtt, a német világban az egész utat bazalttal burkolták, akkora volt a turistaforgalom a Prebischtorhoz, s ezen az urak lóval, az úrhölgyek lovas szekérrel is fel tudtak menni a látványossághoz.

Nem sokkal múlt dél, de már erősen száll le a köd. Hirtelen lehűl az idő, és hamarosan hullani kezd a hó is.

A természetvédelmi területen a kidőlt fákat nem takarítják el, ott maradnak a természet körforgásában. Csak a turistautakról vontatják le őket, de a jelzetlen utakról még azt sem, ahogy majd látni fogjuk.

A fedetlenül maradt ösvényeken az erózió pompás érhálózatokká mossa a gyökereket.

Az ösvény váratlanul fordul a Prebischtor sziklája elé. A kis völgyhídra lépve hirtelen magasodik fel az erózió alkotta homokkő kapu, előtte japános rajzú kopár fekete fával. Az igazán szép látvány a másik oldalról nyílna, de a terepre jegypénztáron keresztül vezet az út, s az most, covid idején zárva van.

A Gabriella-ösvényre visszakanyarodva nemsokára meredek ösvény kapaszkodik fel a Prebischtor sziklája mögé. A turistatérkép jelöli, de anélkül szinte láthatatlan, pláne a frissen hullott hó alatt. Újra meg újra visszacsúszom rajta. Mindkét lábamba beleáll a görcs, mire feljutok a kétszáz méter tetejére, ahol az ösvény a Fremdenwegre csatlakozik.



A Fremdenweg Szász-Svájc első turistaútvonala volt nagyjából 1790 és 1851 között. A drezdai udvarnak azok a művészei alakították ki, kezdve Adrian Zinggel és Anton Graffal, akik elsőként jöttek el ide a homokkőhegység bizarr szikláit festeni. Az 1800-as évek elejére már beállt útvonal volt, amelyet Carl Nikolai és Wilhelm Götzinger írtak le részletesen egyre bővített kiadásokat megért útikönyveikben az egyre gyarapodó művelt közönség számára. Pontos útvonalát Matthias Krell rekonstruálta 1998-as disszertációjában. Az 1843-53 közötti második Habsburg katonai felmérés már feltünteti Csehország térképén.


A szászországi turisztikai hivatal által a 20. században a Szász-Svájc fő turistaútvonalaként kialakított Malerweg csak részben követi a Fremdenweget. Értelemszerűen nem is lép át Csehországba, nem úgy, mint a Fremdenweg, amelynek egyedül ez az egy szakasza viseli még az eredeti nevet. Manapság azonban kevesen járnak rajta, részben mert nem jelzett turistaút, részben pedig mert papírok nélküli határátlépést igényel, ami ugyan EU-polgárok számára legális, de mégis szokatlan dolog.

Hřensko és környéke. A határjárás útvonala a térképrészlet közepén ágazik le a műútról és megy északkelet felé a határhoz, majd a határ mentén nyugatra az Elbához, ahogy a piros pontok jelölik. Érdemes ránagyítani. A túrához nem ezt a térképet, hanem a nagyon részletes Locus Map turistatérképet használtam, de annak csak androidos verziója van, nem tudom ide beilleszteni.

A Fremdenwegen csupán ötszáz méter a német határ. Jobbra a köddel teli meredek völgy peremét ijesztő rajzú kopár fák szegélyezik, mintha Caspar David Friedrich járt volna itt (aminthogy csakugyan járt is itt). A gerinc végén az út négyfelé ágazik. Én még egy darabig a Fremdenweget követném, de azt kidőlt fák zárják el, így hát a határ mentén húzódó, jobbról-balról határkövek szegélyezte Grenzwegen indulok nyugat felé, az Elbához.

Egy idő után a Grenzweg meredek falú mocsaras katlanba torkollik, a kivezető utat kidőlt fák torlaszolják el. Át kell küzdenem magam a párhuzamos Fremdenwegre. A hatalmas fatörzsek kikerülésében itt is és később is az egész út folyamán nagy segítségemre vannak a szarvasok és vaddisznók csapásai a hóban, akik a terepet jól ismerve, és legszívesebben a kitaposott utakat követve jó intuícióval és ergonomikusan kerülgették a kidőlt fákat.



A Fremdenweg mentén számos szikla jelzi, miért kedvelték ezt az útvonalat a romantikus festők. A legnagyobb az Oroszlánszikla-csoport, egy összeomlott nagy homokkőoszlop romjaiban is monumentális darabjai, amelyeket az ösvény nagy hurokkal kerül ki.

Azért a Fremdenweg sem futópálya. Ezt is vastagon borítják a kidőlt fatörzsek, szerencsére az erdei állatok már kijelölték köröttük a hóban az ajánlott haladási irányt. Közel két óra alatt teszem meg a három kilométeres utat. Az ösvény egy idő után a határra érkezik, s egy darabig a határvonallal – a Grenzweggel – együtt fut. Ismét jobbról-balról határkövek és az államhatárra figyelmeztető kétnyelvű feliratok. Közben erősen szürkül már, fázom, és az akku is lemerült. Mostantól fejből kell navigálnom.



Aztán az út elágazik észak felé, s hamarosan zölddel jelzett turistaúttá, a Malerweggé válik. A jelzéseken kívül már a számos lábnyom és a hóember-kezdemények is mutatják, hogy járt útról van szó, s az is, hogy a mocsaras terepet sok helyen faráccsal teszik járhatóvá. Elhaladok a Großer Winterberg alatt, s rátérek a Bergsteigre, a folyóhoz levezető sok száz lépcsőfokra. Az ösvényt szegélyező bizarr sziklaképződmények közül a legizgalmasabb egy háromfejű troll, amely legnagyobb fejének kitátott szájával, lehunyt szemével várja a gyanútlanul lefelé botorkáló turistát. Pont a szürkületnek és a fáradtságnak ezen a pontján nyújtja a leghitelesebb alakítást.

Az Elba-parti Schmilkában, az utolsó német határfaluban épp akkor gyúlnak ki a fények, amikor a Bergsteigen a falu fölé érek. Jó volt az időzítés. Ennek az útnak egyetlen részét sem szerettem volna sötétben megtenni.

A schmilkai malom ma (fent) és a drezdai Adrian Ludwig Richter (1803-1884) metszetén (lent)

A komp éjszakáig jár. Átkelek vele az Elbán a túlparti kisvasúthoz. Drezdában szállok át a berlini gyorsra.

Fáradt víz

Palma, a Parque del Mar mentén, a püspökvár ablakai alatt,
ahol a víz a legközelebb jön a falakhoz.

Fehér karácsony

A gyerekkor álma. Frissen hullott hó, séta a Tabánban a szürkületben, roppanó havon, a kandeláberek kalácsként foszló fénye, az ágakról huppanó hó zaja. A felmelegedéssel egyre valószerűtlenebbé váló álom. Csupán néhány helynek adatott meg még, hogy valóra váljék. Például Jeruzsálemnek, ahol Két Sheng / Gyuri örökítette meg az alábbi látványt:

„Olyan havat ad, mint a gyapjú,
és mint a hamut, szórja a zúzmarát.”
(Zsolt 147:16)

A hóban szegény országok, mit tehetnek mást, a hóban gazdag országoktól kölcsönzik karácsonyi képeslapjaikat. Így tesz Kanada is, ahonnét novemberben kaptuk ezt az üzenetet:

Egy kanadai non-profit szervezetnek dolgozom. Gyönyörű képet láttam a blogjukon, amelyet szívesen használnék fel karácsonyi képeslapunkhoz. Megengednék?

Hát hogyne.



Hogy a kanadai The Centre of Israel & Jewish Affairs miért küld képeslapot karácsonyra, azt idén a legkákáncsomótkeresőbbek sem firtathatják, hiszen hanuka és karácsony napra pontosan egybeesett. S hogy az ökuménia még teljesebb legyen, én pedig éppen ma, az orthodox karácsony napján kaptam meg ezt a képeslapot Gyuritól, akinek a Centre egy köteg tiszteletpéldányt küldött belőle. Továbbküldöm hát én is olvasóinknak, amíg az ünnep tart.