Áttűnés

Római híd a Wadi al-Murr fölött Irakban, Mosul mellett. A Tell Halaf ókori városát
feltáró Max von Oppenheim német régész fotója, 1920-as évek.
Első közlése: National Geographic 2009 november

Római híd, jobb oldalon álló rendőrrel, Eski Mosul. Cat. Stein LHAS Photo 23/1(38)
A Nagy Sándor perzsiai útját rekonstruáló Stein Aurél fotója, 1930-as évek.
Első közlése a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára
Keleti Gyűjteményének általunk készített
Stein Aurél-honlapján, 2008 április

What’s in a name?

Komaváry nagyon kedves bejegyzésben gondolta tovább a Stein Aurél-kiállítás néhány tanulságát.

A képeskönyv, amelyben először olvasott Kőrösi Csoma Sándorról – akinek hagyatékát ugyancsak feldolgoztuk a Studiolummal – annak a könyvnek az emlékét idézi bennem, amelyet gimnazistaként vettem biciklitúrán egy zsolnai antikváriumban. A boltban már senki nem tudott magyarul, s talán ezért is árazták a századeleji metszetes könyvet még a korabeli árakhoz képest is olyan irreálisan alacsonyra, hogy egy tizenéves fiú meg tudta venni. A vásárlás mozgatórugója az a – rövidítsük így – „Pamuk-elv” volt, amely épp ekkortájt vált könyvvadászataim hajtójává. Csóválta is rosszallóan a fejét Jelenits a könyv láttán, amely Sven Hedin ázsiai útleírása volt. Számomra azonban ez nyitotta meg Ázsia kapuját. Csak évtizedekkel később, a Stein-hagyaték honlapján dolgozva tudtam meg, hogy ugyanez a könyv keltette fel a fiatal Stein Aurél vágyát is a rejtelmes Kelet iránt.

Stein Aurél munkásai a Takla Makán sivatag észak-déli átszelése után a Keriya folyó vizéből isznak. Stein ezen az úton szándékosan Sven Hedin útvonalát akarta bejárni, csak a nehezebb ellenkező irányban.

Azzal viszont, hogy Stein Aurél végre megoldja a „mondj egy híres magyart” kínzó kérdését a Távol-Keleten, jó lesz vigyázni. Nem azért, mintha Stein neve ismeretlen volna mondjuk Kínában, hanem éppen mert túlságosan is ismerős. Azok között a századforduló táji imperialista ügynökök között tartják számon, akik az „egyenlőtlen szerződések” sorozatával gúzsba kötött Kínát kifosztva elhurcolták az ország műkincseit, ki a pekingi palota aranyát, ki a Zhou-kori bronzokat. Steinnek a befalazott dunhuangi barlangkönyvtár Tang-kori kéziratai és selyemfestményei jutottak. A kínai szakirodalom újra és újra felhánytorgatja, hogyan szedte rá a barlang taoista őrét, s hogyan szerezte meg néhány ezüstpénzért a hatalmas mennyiségű kéziratot. Még a kínai Wikipedia visszafogott hangvételű Stein-cikke sem tudja türtőztetni magát ezen a ponton: „1906-1908-ban, második közép-ázsiai expedíciója során … a dunhuangi Mogao-barlangból elvitt huszonnégy ládányi kéziratot és öt ládányi buddhista selyemfestményt és hímzést.”

Wang Yuanlu taoista szerzetes, a dunhuangi barlangkönyvtár felfedezője és őre

Lehet, hogy a hongkongi kiállítás, mint már felvetettem, e szemlélet megváltozását jelzi. Annál is inkább, mert a kiállításnak egy olyan mozzanata is volt, amelyre ha bármely külföldi egyáltalán felfigyelt is, apróságnak érezhette, ám egy kínai számára nagy jelentősége van. Stein ugyanis a kiállítás összes nyomtatott anyagában – akárcsak a wuxia-regényekben a rossz ügy mellől a jó ügy oldalára átállt kóbor lovagok – új kínai nevet kapott. Eddigi neve, 斯坦因 szö-tan-jin első szótagját megváltoztatva immár mindenütt 史坦因 sö-tan-jin-ként emlegették. Persze azért is, mert ez közelebb áll a eredeti kiejtéshez. Ugyanakkor az előző névvel ellentétben, amely pusztán fonetikus átírás, az új szótag 史 shĭ jelentése: „történelem”, amelynek kínai csarnokába ezzel a beszélő névvel Stein is befogadást nyert. Már a „nemzeti Wiki”, a Hudong is az új néven említi őt.

Jiang Siye, Stein kínai titkára, nyelvtanára, barátja és kísérője második belső-ázsiai expedícióján

Japánban persze büszkén lehet említeni Stein nevét, már csak azért is, mert két évtizeddel megelőzte a japán régészeket Dunhuangban. Ugyanakkor Japánban híres magyart mondani eddig sem jelenthetett problémát, hiszen ahogy hírlik, két ilyet is számon tartanak: Nemecseket és Bokát.

Totum devicerat orbem

A tizennégy éves Stein Aurél drezdai iskolai füzete itt volt kinyitva azon a hongkongi kiállításon, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteménye rendezett ez év tavaszán, s amely a Stein-hagyatékból vett kéziratokkal és fotókkal illusztrálta életútját az Akadémia mellett álló szülőháztól a Selyemúton át a kabuli temetőig.


Nem világos, milyen tárgyhoz tartozott ez a füzet, mert együtt van benne minden, ahogy később is egész életében, a térképészettől a nyelveken át a filológiai elemzésig. Nem okult az antik bölcsességből, amelyet pedig ide is felírt latinul és németül. Nem is kapta meg az annyira áhított kolozsvári gimnáziumi tanári állást, se más posztot idehaza soha.

Mos hominum est, ut nolint, eundem hominem compluribus rebus excellere.
Szokása az embereknek, hogy nem szeretik, ha egyazon ember több dologban is kitűnik.

Jobboldalt Bajorország, Württemberg és Baden tartományok vázlata, a vonalvezetés még bizonytalan, de a földrajzi struktúra már világosan fölépített. Baloldalt latin mondattani gyakorlatok, felül német fordítással, alul szintaktikai és prozódiai elemzéssel.

Magnus Alexander totum devicerat orbem
unde sibi magni nomen adeptus erat.

Nagy Sándor az egész világot meghódította
magának ezáltal nagy nevet szerezve.

Még előtte állnak a bécsi, lipcsei, tübingeni indológiai és iráni tanulmányok, a londoni, cambridge-i és oxfordi posztdoktori évek, az indiai, turkesztáni és perzsiai felfedezések. Még nem tudja, hogy majd azzal szerez magának nagy nevet, hogy a Selyemutat Kínától Szíriáig végigjárva ő rekonstruálja elsőként Nagy Sándor egykori világhódító útját.



A hongkongi kiállítás négynyelvű – magyar, angol, spanyol és kínai – internetes katalógusát nemrég fejeztük be a Studiolummal. Most raktuk fel az Akadémia szerverére: http://stein.mtak.hu. Holnapután, november 12-én, a Magyar Tudomány Napján lesz ünnepélyes bemutatója a Kauffmann-kódexek internetes kiadásával együtt az Akadémia Roosevelt téri épületének Kistermében, délután kettőkor. A két gyűjteményről Wojtilla Gyula és Raj Tamás beszél, utánuk én mutatom be a webes katalógust. Kávéval és pogácsával a vendéglátó kedveskedik. Olvasóinkat is elvárjuk.

Isten malmai

Jó ideje már, hogy a GEO Magazin magyar kiadása az önzetlen népművelés jegyében – nem az a lényeg, hogy ki írta, hanem csak hogy igaz legyen – annak a honlapnak a képeiből és szövegeiből ollózta össze Selyemút-számának Stein Aurélról szóló cikkét, amelyet a Studiolummal készítettünk a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteményében őrzött Stein-hagyatékból. Épp csak a Studiolum és az Akadémia neve nem szerepelt benne, talán hogy ne minket érjen a vád a félreértésektől hemzsegő, felületes cikkért.

Két hónap alatt két levél a Gyűjtemény vezetőjétől (igen udvarias), majd két másik a Könyvtár igazgatójától (ingerültebb) végezte válasz nélkül valami fentihez hasonló iktatóban a magazinnál, pedig csak annyit kértek a hölgy helyi megfelelőjétől, hogy a következő számban legyen olyan kedves pótlólag közölni a páratlan értékű Stein-fotók őrzési helyét.

De mindenkinek van főnöke, s a GEO hamburgi anyaszerkesztőségében döbbent csend után azonnali intézkedést ígértek. Másnap reggel jött is a válasz a magyar kiadás főszerkesztőnőjétől.

A kínos helyzet kialakulását semmiképpen sem menti a lapzárta közelségére való hivatkozásom, ezért nem is mentegetem magunkat.

Ne is, az ég szerelmére. Pláne hogy két lapzárta is volt már az első levél óta. Az ellenségemnek se kívánom.

A magazin augusztusi száma a napokban került a standokra. Az olvasói levelek végén található helyreigazítás így végződik:

Hibánkat orvosolva ezt most pótoljuk: MTA Könyvtára Keleti Gyűjtemény. Az intézmény honlapja: http://dunhuang.mtak.hu.

Az intézmény honlapja valójában http://www.mtak.hu, a fenti cím pedig a Stein-honlapé. Pont az ilyen pontatlanságok miatt nem érdemes elolvasni a GEO cikkét. Olvassák inkább a honlapot helyette, ha már a GEO megadta a címet. Hamarosan elkészül a bővített változat is, amely a Stein egész életét átfogó hongkongi fotókiállítás teljes anyagát mutatja majd be.

Bejegyzésünk illusztrációjának forrása a GEO magyar kiadásának augusztusi száma.

Diszkréció

A Studiolum munkáinak népszerűségét jelzi, hogy a GEO magazinnak a Selyemútról szóló 2008. júniusi számába a nyomtatott magyar változatban egy Stein Aurélról szóló kétoldalas cikket is betoldottak, s ennek három illusztrációját a Studiolum és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára által készített Stein-honlapról (http://dunhuang.mtak.hu) vették át, mindjárt az első, illetve második lapról.

Kár, hogy a honlap jól megérdemelt népszerűségét a cikk nem fogja tovább növelni, minthogy csak mi tudjuk, hogy onnan származnak a képek. A szerző, Erdélyi Péter Eszkimó ugyanis gondosan elfelejtette feltüntetni forrásukat.

És hogy mi honnan tudjuk? Egyszerű. A három kép közül az első kettőt mi publikáltuk először, míg a harmadik, Stein Aurél arcképe a valóságban éppolyan fekete, mint a másik kettő: mi változtattuk ilyen szépia-tónusúvá a régies hatás kedvéért. Amúgy az első két fotót az Akadémia Keleti Gyűjteménye őrzi egyetlen példányban. Legalább ennyit illett volna megemlíteni egy apróbetűs képaláírásban.

陽關一疊

Ma Yuan (1160 k-1225) festménye, részlet

Egy héttel ezelőtt, Stein Aurél századeleji Selyemút-fotóinak hongkongi kiállításáról szóló beszámolónk kísérőzenéjeként tettük fel ide az oldalsávba „A Yang-kapu három dala” című klasszikus kínai zenét Wu Wenguang előadásában guqinen, azon a mélyhangú kínai citerán, amelyen Zhang Yimou mesteri propagandafilmjében, a Hősben játszik a vak zenész az első összecsapás alatt a teaházban. Minthogy a dalt Wang Wei (699-761) írta, akinek gyönyörű Tang-kori verseskötetétől épp egy éve vette nevét blogunk, ezért iránta való tiszteletből úgy gondoltam, hogy még mielőtt a következő zene érkezésével alámerülne a Wang folyó sebességét mérő csomók közé, írok róla néhány szót.


Wang Wei: 陽關三疊 – A Yang-kapu három dala – Wu Wenguang, guqin szóló

A verset aszerint fordítom, ahogy a „Kínai Vers Házában” megszoktuk. Az eredeti szöveg mellett latin betűs átírást adunk, hogy valamelyest éreztesse az eredeti vers zenéjét – most persze ez nem annyira fontos, hiszen kínai nyelvű felvételt is tudunk mellékelni, de ez nem minden versnél van így. A vers egyes szavainak jelentését felpattanó ablakban adjuk meg, hogy az eredeti jelentéseket és struktúrát érzékeltessük. Ezután pedig a lehető legszikárabb szó szerinti fordítást közöljük. A kínai klasszikus verseket ugyanis épp az teszi élővé, ahogy a szándékosan visszafogott, nagyon egyszerű szavak és a képek mintegy önmaguktól alakítják ki a maguk asszociációs terét, akárcsak az alapvetően az ürességgel komponáló klasszikus kínai festmények. A többi a befogadó dolga.

渭城朝雨浥輕塵 客舍青青柳色新 勸君更盡一杯酒 西出陽關無故人。 wèichéng zhāo yŭ yì qīng chén kèshè qīng qīng liŭ sè xīn quàn jūn gèng jìn yī bēi jiŭ xī chū yángguān wú gù rén Wang Wei: 陽關三疊 – A Yang-kapu három dala Weiben a hajnali eső a könnyű port elmossa zöldek, friss zöldek a fogadó füzei igyál, barátom, még egy utolsó pohárral a Yang-kaputól nyugatra nem lesz ismerős

A Wu császár (Kr.e. 156-87) által építtetett Yangguan („Déli Kapu”, mert a híres Jade-kaputól (Yumen) délnyugatra állt) a Birodalom legnyugatibb határkapuja volt, mindössze hetven kilométerre a Takla-Makán peremén, a Selyemút mentén fekvő Dunhuangtól, ahol Wang Wei után ezerötszáz évvel Stein Aurél a nomádok elől elrejtett sok tízezer kötetes barlangkönyvtárat felfedezte. Innen kezdődött a barbárok uralma. A harmadik sor 西出陽關 xī chū yángguān kifejezése szó szerint annyit tesz: „Nyugat felé kimenve a Yang-kapun”, elhagyva a civilizációt és mindent, ami ismerős, kilépve a fenyegető ismeretlenségbe.

Qin Dahu (1938), a 90-as évektől fellendülő „hazafias realizmus” festőjének képe:
西出陽關 – Nyugat felé kilépve a Yang-kapun

A vers másik hagyományos címe: „Búcsú az anxi követségbe induló Yuan Ertől”. Wang Wei barátja a Takla-Makán északi peremén fekvő Anxi barbár királyságába indult, hogy szövetséget kínáljon nekik a hunok ellen. Ezért sokatmondó a versben Wei város neve, amely a kínai hadsereg által szilárdan uralt központi terület legészakibb pontján, a Wei-folyó partján állt, a Yang-kaputól még ezer kilométerre innen. A folyótól északra fekvő területeket már a barbárok támadásai fenyegették, s ezért a nyugatra induló követségeket csak idáig kísérték el barátaik. A Han dinasztia évkönyvei például ezt írják Li Guangli legendás hadjáratáról, Wu idejéből:

„Li Guangli tábornok elindult seregével a hunok ellen. A császári főminiszter ünnepélyesen elkísérte őt a Wei hídjáig.”

A dalt Wang Wei óta számtalanszor feldolgozták, a guqin repertoárjának kiemelt darabja lett. „Három dalnak” azért nevezik, mert hagyományosan háromszor egymás után játsszák el, három különböző variációban. Ma is gyakran éneklik búcsúzáskor. Én például a shenzheni repülőtéren hallottam a hangosbemondó szignáljaként, nyugatra indulva, a Gyöngy-folyóhoz.


Wang Wei: 陽關三疊 – A Yang-kapu három dala – Liu Weishan (guzheng), Chen Jiebing (erhu), Zhao Yangqin (yangqin), Min Xiaofen (pipa) (5'28")


Wang Wei: 陽關三疊 – A Yang-kapu három dala – Yu Hongmei, erhu (guqin kísérettel) (5'04")


Wang Wei: 陽關三疊 – A Yang-kapu három dala – Dai Xiaolian, guqin szóló (4'49")


Wang Wei: 陽關三疊 – A Yang-kapu három dala – Névtelen modern előadás a Gu Yue Xin Yun (Régi zene, új hang) c. lemezről (7'08")

A Yang-kapu ma

Stein Aurél Kínában

Stein Aurél, a Selyemút eltemetett városai és a dunhuangi kéziratok felfedezője 1934-ben kelt végrendeletében teljes könyvtárát és majdnem ötezer archív fényképét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. Majd tizenöt évig tartott azonban, amíg a hagyaték eljutott rendeltetési helyére.

Stein 1943. október 26-án halt meg, néhány nappal azután, hogy Afganisztánba érkezett, ahol Nagy Sándor egykori útvonalát akarta rekonstruálni. „Csodálatos életem volt, ami nem is fejeződhetett volna be boldogabban, mint Afganisztánban, ahova hatvan éve vágytam eljutni.” – voltak utolsó szavai.

Londonban maradt hagyatékát azonban, amint az a magyar Akadémiára átszállt, azonnal lefoglalta az Ellenséges Javak Osztálya mint Angliával hadban álló állam tulajdonát, és a törvény értelmében megkezdte értékesítését. Az Akadémia csak a Kasmírban maradt könyveket kaphatta meg, amelyek Stein halálakor nem voltak Angliában. Mire azonban a háború befejeztével ezek áthozatala megkezdődhetett volna, lehullt a vasfüggöny. Csupán 1957-re enyhült annyira a helyzet, hogy megérkezhetett Budapestre a hagyaték, közte Stein belső-ázsiai expedíciói során készült egyedülálló archív fotógyűjteménye is.

Ezt a gyűjteményt az elmúlt években dolgozták fel és digitalizálták közös munkával a British Library és az Akadémia szakemberei. A feldolgozás befejezése éppen a dunhuangi barlangkönyvtár felfedezésének századik évfordulójára esett, amelyről a résztvevők nemzetközi konferenciával emlékeztek meg Budapesten. A konferencia fényének emelésére nyílt meg 2007. november 22-én Stein fotóinak első, válogatott kiállítása az Akadémián, amelynek internetes bemutatóját mi készítettük el a Studiolummal magyar, angol és spanyol változatban.

A rangos nemzetközi együttműködés, a konferencia és a kiállítás híre gyorsan terjedt, s így történt, hogy Paul Kan hongkongi üzletember, a Champion Technology elnöke, számos Kína történetével és művészetével kapcsolatos kiállítás szponzora felajánlotta támogatását egy jóval nagyobb, a fényképgyűjtemény egészét bemutató kiállítás megszervezéséhez a hongkongi University Museum and Art Galleryben. A kiállítás az elmúlt hetekben nyílt meg – szép prospektusa itt található pdf formátumban –, s most dolgozunk angol, kínai, spanyol és magyar nyelvű internetes bemutatójának elkészítésén.

Stein Aurél neve – kínaiul 史坦因, Shĭtănyīn – mindeddig nem igazán jól csengett Kínában. A hivatalos kínai álláspont az ország kulturális értékeit elrabló nyugati imperialisták egyikét látja benne, nem pedig a dunhuangi barlangkönyvtár felfedezőjét, aki ezt a sok tízezer páratlan értékű dokumentumot megmentette attól a pusztulástól, amely a hamarosan bekövetkező polgárháború, majd a japán megszállás során a dunhuangi műemlékek maradékát sújtotta. Egy ilyen kiállítás akár még tíz éve is elképzelhetetlen lett volna Kínában. Lehetséges, hogy Hongkong, mint oly gyakran a kínai kultúrpolitikában, most is teszthelyként funkcionál, s ennek a szemléletnek a csöndes megváltozásáról tanúskodik.

Eltemetett könyvtárak

Nemrégen tettük közzé a Studiolum és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának együttműködésében a Selyemút nagy felfedezőjének, Stein Aurélnak fotóit, aki a Taklamakán sivatag homokjában évszázadok óta eltemetett könyvtárakat tárt fel, ismeretlen nyelvekkel és kultúrákkal ajándékozva meg a világot. Akkoriban még nem sejtettem, hogy hamarosan nekem is megadatik egy hasonló felfedezés.

Csömör a Gödöllői-dombság lábánál fekszik, nagy, egybefüggő zöldterületek szomszédságában. A kertünk szélén kezdődő erdőben elindulva jószerével Egerig el lehet gyalogolni anélkül, hogy muszáj volna lakott területet érintenie az embernek.


A nagy szabad térségek azonban nemcsak a kirándulókat vonzzák, hanem az illegális szemétlerakókat is. Ez az ősi mesterség nagy hagyományokra tekint vissza a faluban. Körben a falu határában az erdőkben, ligeteken és szántók szélén sűrűn lerakott kupacok, foszladozó nejlonzacskókból kibuggyanó háztartási hulladékok, korhadó ruhák, mohalepte papírpelenkák, foszlott autókárpitok rajzolják ki a helyi őstermelők logisztikai hatósugarát. Akárcsak Indiában, ahol laktam, azzal a különbséggel, hogy ott a patkányok és kobrák vállvetve pusztították éjjel, amit a lakosság nappal kivetett magából. Nálunk sajnos ezek az előbbi hasznos állatok vagy nem élnek, vagy nem olyan hatékonyak, mint a kártékony utóbbiak.

Sokszor gondoltam már rá, hogy nyitok egy csömöri szemétinfószájtot a Google Mapból lementett térképpel, rajta a hot spotok jelölésével, amelyekhez floating posztokban részletes írásos és fotódokumentációt is mellékelek. Tudom, hogy sok időt igényelne, de még nem mondtam le róla. Addig is azonban magam ellen dolgozom.

Reggelenként ugyanis az erdő két fő művelési ágazatát összekapcsolva kirándulok egyet a három kutyával, mialatt egy-egy százliteres zsákot megtöltök szeméttel, és lerakom a saját tárolónkba. Ez zsákonként kétszázötven forintot jelent – ennyibe kerül a CSÖMÖR feliratú speciális kék zsák, amiben már az elszállítás díja is benne van –, dehát ennyit bármelyik arborétumban kifizetnék belépődíjként, s ott messze nem láthatnék ennyiféle speciest. A zsák hazacipelése jót tesz a számítógép előtt megmacskásodott tagjaimnak, a tisztuló hot spotok látványa pedig esztétikai érzékemnek.

Ma, épp bolondok napján pedig egy nem várt jutalomban is részem volt. Akárcsak Stein Aurél, aki az elhagyott városok szemétlerakóinak mélyére ásva tette meg szenzációs felfedezéseit, én is körülbelül húsz zsáknyi mélységig jutottam el egy második világháborús bombatölcsérben, amikor felbukkantak előttem egy eltemetett könyvtár első darabjai. Könyvtáron persze ilyen régi kultúrák esetében nem könyveket kell érteni, lehetnek azok például agyagtáblák is: jelen esetben magnókazettákról volt szó. Egészen pontosan endékás gyártmányú Orwo és Polimer kazettákról. Nem tudom, van-e még olvasóim között, akinek ez mond valamit.


A leleteket nagynevű elődömhöz hasonlóan én is műanyag zsákokban helyeztem biztonságba, hogy további feldolgozásra átadjam majd a szakembereknek, akik keddenként ürítik a tárolót. Ám előtte kiemeltem belőlük a katalóguscédulákat. Mert a tudomány hallatlan szerencséjére elődeink katalóguscédulákat is elhelyeztek bennük. Ezekből a cédulákból rekonstruálhatóvá válik egy rég letűnt civilizáció tudásanyaga, a körötte élő kultúrákkal folytatott információcseréje, és – ha töredékesen is – nyelve és írása.


A cédulákat betűzgetve az a megkönnyebbült érzés fog el, hogy olyan öreg még nem lehetek. Hiszen hírből sem ismerem a Perácsálé-t vagy a Sinbáré-t Tony Espositó-tól, sem a Csovimadár-t Julió Iglesiás-tól, nem tudom, hogy ki írhatta a Jeször bébi-t vagy A tánc, a csesz-t, és hogyan szólhatott a Bucsú Jamajikától vagy a Van egy tehén Rakamazon, képtelen vagyok meghatározni, milyen nyelven hangozhatott a Voláre, amelyet Domingo Modunyo, vagy a Csucsú, amelyet Mets Miller jegyez, semmit nem mond nekem Helen Shaprió, Nyuton Jon vagy Bé Krisztián neve, és Rátonyi Robert-ből is csak a mosolyba kövült szájából előreharapó metszőfogára emlékszem, ahogy fürge egérként villogott fel-alá a szomszédék homályos fekete-fehér képernyőjén, mikor évente egyszer átmentünk hozzájuk megnézni a szilveszteri kabarét.

Ugyanakkor nem tudom megindultság nélkül olvasni ennek az írásából ítélve negyven-ötven év körüli parasztembernek a gondosan írt, olykor fehér gépírófestékkel akkurátusan javított céduláit, hosszú évek odaadó munkájának eredményét. Elképzelem, ahogy a rádió előtt ülve – akkoriban más zenei forrás nemigen volt, s a számok heterogén összetétele is erre utal – várja, hogy elhangozzék egy-egy felvenni szándékozott szám, a számára hozzáférhető legmagasabb kultúra egy-egy morzsája, hogy azokból felépíthesse saját privát kultúráját. Elfacsarodik a szívem arra gondolva, hogy milyen kevés és milyen hitvány jutott neki, amiből válogasson, s tisztelettel szemlélem, amit ebből kihozott: a sok kötetnyi rendezett, számozott, fellajstromozott gyűjteményt, a kor szellemi lepusztultságának egy rendberakott darabját, jóvá-tételét.

Az ő emlékére és a szakértők hasznára teszem közzé itt a teljes leletet.