Grúzia, percről percre

Reggel Berlinben ismeretlen grúz számról hívnak. Mielőtt megtudnám, ki az, legelőször azt kérdezi oroszul: „Beszél oroszul?” Egy év fájó távollét után nosztalgikusan megcsap egy másik nagy kultúrkör levegője, ahol olyan természetes, hogy oroszul szólunk a telefonba, még ha német számot hívtunk is, mint nekünk, hogy angolul biztos megértenek a vonal másik végén. Annak a világnak az orosz éppannyira mindenki által használt közvetítő nyelve, még ha mi itt ebből nem sokat érzékelünk is, és angolul tanulni, hogy egy másik, távoli kultúrkörrel is kapcsolatban lehessen az ember, majdnem akkora kuriózum, mint nálunk mondjuk oroszul.

A tbiliszi vendégházból hívnak, ahová a hétvégére foglaltam szállást a jövő heti nagy hegyvidékbejárás előtt. Megbeszéljük, hogy transzfert küldenek a hajnali géphez, „a húgom megy ki, küldjön egy szelfit, hogy megismerje”. Hogy így családias kapcsolatba kerültünk, jellegzetes grúz szokás szerint tegezésre vált, és azt mondja, „Nem mondanád le a foglalást a Bookingon? Most már megbeszéltük, tartom a szobát, meg a transzfert is küldöm, de minek fizessünk nekik kommissziót, nem igaz?" Igen, ez az a kultúra.

georgmin2 georgmin2

Az ember fokozatosan diagnosztizálja, hogy a nagy sokk után milyen idegpályák álltak már helyre a világban. Budapestről már megindultak a Wizzair-járatok Kutaiszibe, mindjárt az elsőre foglalunk helyet, de a vállalkozás korainak bizonyult, a júniusi járatokat még törlik. Némi keresés után LOT-tal repülünk Prágából Varsón át Tbiliszibe.

Berlinből vonattal megyek Prágába. Úri módon: nem kell már gyalog átkelnem a zöldhatáron vagy munkásvicinálissal összekötnöm a két ország határvároskáit. A vonat egy huzamban, határellenőrzés nélkül megy Prágáig, majd még onnan is tovább keletre, Budapestre vagy hová. Az utasok elszoktak az ilyen hosszú úttól: a gyerekek az elején még tornásznak az ülések karfáin, de Drezda után már mindenki kidöglik és alszik. Az Elba-part homokkő sziklái – covid alatt a legtávolabbi kirándulóhelyszín – már csak engem látnak ébren.

georgmin georgmin

Kora délután érek Prágába, előző hónapjaim fontos színterére. Különös érzés, hogy már eddig is hány órát utaztam, és milyen nagy váltás már ez is Berlinhez képest, pedig ez még csak a trambulin: holnap ilyenkor már egészen más világban leszek, amiről az elmúlt évben nem is álmodhattam.

A Moldva (balra) és a Berounka (jobbra) összefolyása Prága déli határánál

Grúziába június elsejétől szabad a belépés külföldieknek, egyelőre csak légi úton, egy 72 órás PCR-teszttel. A magyar védettségi igazolványt a grúzok enélkül is elfogadják, de a cseh és lengyel hatóságok nem, úgyhogy a lengyel gépekre való felszálláshoz a tesztet is fel kell mutatni. A grúz határnál azonban értő szemmel pillantanak gyíkbőrű menlevelemre, és máris bent vagyok. Lloyd, akinek cseh fürkészei és portyászai nem kötöttek ilyen előnyös sufniüzleteket, kénytelen itt is bemutatni az igazolást, valamint három nap múlva megismételni a tesztet Grúziában. És ennek kimenetele kétesélyes, mert a teszt előtti estén Lloyd az elmúlt év hatodik és legsúlyosabb covid-fertőzését észleli magán. Ennek tünetei valószínűleg éppúgy nem ütik meg a kimutathatóság mértékét, mint az előző öt, de Lloyd az ilyesmiben csalhatatlan. Mindenesetre megkérem, hogy ne említse a teszten.

A húg tényleg ott vár ránk, telefonján felmutatja szelfimet, vállalom-e. Egy jobb portrét szívesebben, de a transzfer kedvéért ezt is elvállalom. Kimegyünk a repülőtér elé, amelyet a tizenöt évvel ezelőtti Saakashvili-korszak hipermodern épületei vesznek körül. Utoljára majdnem harminc éve voltam ezen a reptéren. Akkor még a géptől a leszállópálya körüli füves mezőn kellett végiggyalogolni a repülőtér drótkerítéséig, ahol egy kis utcai kapunál egyetlen fegyveres katona állt az olyan ritka alkalmakkor, amikor külföldi járat érkezett, és ellenőrizni kellett az útleveleket.

Napfelkelte után nem sokkal érünk az óvárosba. A Metekhi-hídon átkelve a váralja-negyed mesebeli fényben úszva köszönt minket. A szállodában lepakolva visszasétálunk még, hogy megörökítsük.


A Metekhi-templom alatt állunk, amikor a show öt óra hat perckor végetér, a kivilágítás egy csapásra kialszik. Felnézek a még acélszürke égre, nyolc hófehér kócsag száll el méltóságteljesen a folyó és a fejünk felett. Jó ómen a következő grúziai egy hónapra. Vakhtang Gorgasali király, akinek lovas szobra a templom mellől figyeli a madarak vonulását, ugyancsak egy madárjel, a fácánra lecsapó sólyom nyomán alapította meg Tbiliszi városát.


Mostani utunk egyik legfontosabb feladata feltérképezni, mi működik még Grúziában a covid után, éttermek, szállások, boltok, amire csak az útitársaknak szüksége lehet a következő úton. Az mindjárt megérkezéskor látszik, hogy a nagy élelmiszerboltok hálója átstrukturálódott. A Metekhi-hídtól a Szabadság-térre vezető egykori örmény bazárutcán, amely ma a bolsevikok ellen harcoló és általuk kivégzett Kote Abkhazi herceg nevét viseli, több magáncég tartott fenn öt-hat élelmiszerboltot. Ezek megvannak még, de mindegyiket megvette, s külsőre és belsőre is homogenizálta a Spar.

„ყოველთვის ახალი, q’oveltvis akhali, mindig új!” Csak a kliensek a régiek.

Most mind éjjel-nappali üzemmódban működik, a fiatal eladók a pultra borulva alszanak, amikor fél hatkor belépek, hogy reggelit vegyek magunknak: kaukázusi kefírt és borzsomi vizet.

Ami jót csak Grúzia terem. Kaukázusi kefír, sulguni sajt, shotis puri azaz toné-ban, földbe ásott agyagkemencében sült kenyér, borzsomi víz, kaheti paradicsom, amelynek a tetején van a szépe és alatta a löttyedtje, szárított tintahal, és egy magától elszáradt vörös rózsa, utóbbi a vendégház ajándéka. Az egész volt és posztszovjet világban közkedvelt borzsomi ásványvizet a magyarok által is jól ismert és a jelen kurzusban nyilván szeretve tisztelt Paszkievics Iván tábornok, a világosi győző fedezte fel, amikor az 1828-29-es orosz-török háború során az akkor még török kézen lévő Akhaltsikhe várát ostromolta. Az orosz seregben olyan vérhasjárvány tört ki, hogy a tábornoknak vissza kellett vonulnia a közeli Borzsomi falucskába, ahol katonái a helyi víztől néhány nap alatt tökéletesen helyrejöttek. A tábornok a sikeres ostrom után bevizsgáltatta a vizet, s kiderült, hogy mindenféle gyomorpanaszra kiváló. A grúzok főleg másnaposság esetén esküsznek rá.

Ekkor üt be a ménkű. Lloyd kint marad, hogy a bejárat mellett pénzt vegyen fel amerikai bankkártyájával. A bankautomata azonban valami hibát jelez ki, és elnyeli a kártyát. A Spar eladói csak a vállukat vonogatják: az automata a Liberty Banké. Képzeljék magukat Lloyd helyébe. Szombaton reggel fél hat van, a bank zárva, és a segélyszámon senki sem veszi fel a telefont. De nyilvánvalóan nem őrködhetünk két napon át itt az automata mellett. Maguk mit csinálnának? Hazudtak volna a kócsagok? Függesszük is fel ezt a történetet ennél a cliffhangernél, s majd ha már elég körmüket lerágták, meglátják, hogy mi mit csináltunk.


A járvány, mint mindenütt, az éttermeket is keményen megtizedelte. Bezárt a Dzveli Keria, az Öreg Kunyhó, az egyik legjobb grúz konyha, útitársaságaink kihagyhatatlan vacsorahelye. Bezárt a Puris Moedani, a Kenyér Tere is az egykori zsidó piacnál, ahol egyetemisták adtak elő többszólamú grúz népdalokat és sanzonokat. Félve közeledek a Racha, a hagyományos grúz konyha egyik gyöngyszeme felé, amely a maga egyszerűségében olyasmi volt, mint a pesti Kádár (amely szintén a covid áldozatává vált). A sarkon biztató új graffiti fogad: anya és két gyermeke boros korsókkal igyekeznek Grúzia felől a ხინკალი khinkali, a grúz húsos batyu irányába, ami csak a Rachára utalhat.


És a Racha nyitva van. Igaz, szokatlanul üres. A máskor mindig zsúfolt étteremben egyelőre még csak a személyzet ebédel a hátsó asztalnál. Lassanként szállingózik egy-két törzsvendég, gourmand, szerelmespár. Szokás szerint kihozzák az asztalhoz a háromnyelvű – grúz, orosz, angol – étlapot, de rendelni a pultnál kell a kasszírnőnél, aki kockás füzetbe jegyzi fel a rendelést, amelyet aztán kihoznak, de fizetni megint a pultnál kell.


Khinkali a Racha étteremben. A khinkali Grúziának arról a legelzártabb északi hegyvidékéről ered, ahová két hét múlva megyünk lovastúrára: Tushetiből és Khevsuretiből, a Grúziában ragadt keresztes lovagok földjéről. Tölteléke eredetileg darált birka- vagy marhahús hagymával, borssal és köménnyel, de manapság sokféle fűszerezett, illetve gombás vagy zöldséges változata is szerepel az étlapokon. Helyes fogyasztása némi előzetes tudást kíván. A nyugati látogató, aki először találkozik a khinkalival, mindjárt késsel-villával akarna nekiállni, mire a grúzok akár a szomszéd asztaltól is ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy megmutassák neki, hogyan kell. A khinkali lényege a hús zamatos leve, amely felvágáskor kifolyna, ezért csakis kézzel ehető, megragadva a batyu kemény „nyelét” vagy grúzul kudi-ját, farkát, ahol főzés előtt összecsippentették, beleharapva, és azonnal kiszippantva a levét, ahogy Lloyd mutatja itt oldalt. Ehhez persze felszolgálás után néhány percig hűlni kell hagyni, különben ujjunknak még hagyján is, de szájpadlásunknak nagyon csúnya meglepetésben lesz része. Talán ezért is szolgálják fel a khinkalit a vacsora végén. A kemény nyelet nem szokták megenni, azt trófeaként halmozzák fel a tányéron, mintegy szótlanul kérkedve a megevett batyuk számával. Kemény grúz férfi tízesével rendeli a khinkalit, de a magunkfajtának előszörre inkább csak hármat ajánlanék.

Khinkali a kutaiszi Agerari étteremben

ჩაშუშული chashushuli, vagy köznyelven ოსტრი ostri a Racha étteremben. A fűszeres hagymás-paradicsomos marhapörkölt a grúz konyha legnépszerűbb fogása, általában az útszéli fogadók két-három tételes kínálatának egyike. Nevének orosz hangzása – острый, ʻszúrós, csípős’ – ellenére nem csípős. Itt egy jól illusztrált recept mutatja, hogyan készül és mire számítsunk, ha kihozzák. Noha bőven van leve, többnyire villával adják. A grúzok a shoti kenyérrel tunkolják ki, de mi kérhetünk extra kanalat is hozzá.

Folytatása következik.

Repülő oroszlánok


Ha majd a földönkívüliek kíváncsiak lesznek rá, milyen élőlények pusztultak ki a 21. századi emberiséggel együtt, arra a meglepő következtetésre fognak jutni, hogy számos emlősnek volt egy szárnyas változata is, amelynek azonban fosszilis emléke nem maradt fenn, csak ábrázolásai. Volt szárnyas alfaja az embernek, a szarvasmarhának és az oroszlánnak is. De a legkülönösebb mutáció az a szárnyas oroszlán volt, amelynek a farka is kettős volt, akár az emberiség pusztulását előrevetítő nukleáris balesetek egyike folytán, akár a szárnnyal együtt aerodinamikai egyensúly céljából kifejlődve. Erről a kétfarkú szárnyas oroszlánról csontváz híján csupán egy szobrot fognak találni az egykori Prága egykori Klárov nevű terén, a Moldva partján, a Mánes-híd kisoldali hídfője mellett.


A csehországi brit közösség gyűjtéséből emelt szobor azoknak a szárnyas cseh oroszlánoknak állít emléket, akik az 1940-es években a német sasok támadásai ellen védték a földönjáró brit oroszlánokat.

A csehszlovák köztársasági légierő 1918-ban alakult, és pontosan húsz év múlva szűnt meg, amikor a bevonuló német hadsereg feloszlatta és elkobozta repülőit. A Luftwaffe felajánlotta a cseh pilóták átvételét, de túlnyomó részük inkább emigrált. Sokan a lengyel légierőhöz álltak, ahol végigharcolták 1939 szeptemberét, majd a lengyel hadsereg maradékával együtt menekültek el az országból, s küzdöttek tovább a németek ellen más földek egén. A csehországi brit közösség ajándékaként nemrég emelt szobor annak a 2500 cseh pilótának állít emléket, akik Nagy-Britanniát védték az 1940-41-es „angliai csata”, azaz a folyamatos német légitámadások idején.


A szobrot nézve eszembe jut egy korábbi találkozásom egy ilyen oroszlánnal. Észak-Skóciában történt, a Cromarty Firth partján, az elpusztult Kiltearn (helyi gael nyelven Cill Tighearna) falu temetőjében. A középkori templom romja és a középkori skót lairdek sírjai miatt kanyarodtunk le Lloyddal a közvetlenül a tengerparton álló kis temetőhöz vezető földútra. Nagy meglepetéssel láttuk, hogy a lairdek és polgárok sírjai között kis katonasír-parcella áll az 1940-es évekből, három kanadai, tizenkét lengyel és egy cseh pilóta sírja.


klarov1 klarov1 klarov1 klarov1 klarov1 klarov1 klarov1 klarov1


A cseh őrmester, Jaroslav Kalášek egykorú volt a csehszlovák légierővel: 1918-ban született, és 1944-ben halt meg. A cseh hadisírok jegyzéke szerint 1939-ben Magyarországon és Franciaországon keresztül menekült Angliába, tehát a lengyel hadsereggel együtt, amelyet Lengyelország összehangolt német-szovjet lerohanása után Magyarország a német szövetséges nemtetszése ellenére átengedett területén. A brit légierő partvédelmi egységében szolgált, akik a skóciai ipari központokat védték a német légitámadások ellen, egy kicsit cseh tengerré is téve azt a partvidéket. Egykori helytállásukra a hadisírok mellett a Forth világörökség-hídjának középső pillére előtt máig ott álló mesterséges sziget emlékeztet, rajta a Skócia keleti partját védő légvédelmi üteg maradványaival.


Akik a cseh szárnyas oroszlánok közül túlélték a háborút, azokra odahaza a damnatio memoriae várt. A hidegháború évtizedeiben a cseh pilóták brit hadseregben való szolgálatáról tilos volt beszélni. Ugyanakkor a rendszer pontosan emlékezett azokra, akik ebben a hivatalosan nem létező szolgálatban részt vettek: őket mint a rendszer ellenségeit üldözték, bebörtönözték, alacsonyrendű munkákra kényszerítették, és a nyugdíjat is megtagadták tőlük. Csak a bársonyos forradalmat követően rehabilitálta őket Václav Havel 1989. december 29-i rendeletével, amelyben visszaadta rangjukat, nyugdíjukat és helyüket az ország történelmi emlékezetében.

A szárnyas kétfarkú oroszlán 2014-es felállítása is a történelmi emlékezet helyreállításának gesztusai közé tartozik. Ugyanakkor nem mindenkinek tetszik. A Český rozhlas korabeli száma „Cirkusz a Klárovon” címmel ír jogos kritikát a Kisoldalnak ezt a tágas terét bepettyegő ilyen-olyan posztmodern szobrokról, köztük „a rendkívül rosszul megmintázott oroszlánról Colin Spofforth brit szobrásztól, aki kizárólag bevásárlóközpontok számára készít giccses szobrokat, munkáit köztérre még soha nem engedték”.


No de Prága rosszabb szobrokat is elviselt már. Ez is megmarad majd a kor lenyomatának, vagy legföljebb egy metronómot tesznek a helyére.