Ferenc József Csernovicban

Augusztus 18. Ferenc József osztrák császár és magyar király születésnapja. A jeruzsálemi osztrák-magyar zarándokház ezen a napon minden évben kifüggeszti homlokzatára azt az 1880 körül készült hatalmas kettős osztrák-magyar zászlót, amelyet a 2014-es bécsi Weltuntergang kiállításon, a Szentföldön harcoló osztrák-magyar tüzéreknek szentelt teremben láthattunk. Mi azonban idén csupán a Prut-parti Jeruzsálemben, Csernovicban tehettük tiszteletünket e jeles napon az ősz uralkodó szobra előtt.


Hogy Ferenc Józsefnek mindmáig szobra áll az egykori Habsburg-mintatartomány, Bukovina fővárosában, már önmagában is szenzáció volna Ukrajnában, ahol ántivilágbeli szobor nemigen élte túl a szovjet rendszert. Különösen nem egy előző impérium uralkodójának szobra, ha még a törökverőként sokkal jobb renoméjú Sobieski János lengyel királyét is Gdańskba száműzték Lembergből népével együtt 1945-ben. Az igazi szenzáció azonban az, hogy a szobrot nem száz éve, hanem csak a minap, 2009-ben állították. Ami jól mutatja, mennyire változnak az idők Csernovicban, s hogy mennyire úrrá lett egész Nyugat-Ukrajnán a nosztalgia a háború előtti Galícia, mint az ország utolsó aranykora iránt.

Vlodko Kostyrko: Arany Galícia, 2009. A 2015-ös bécsi Mythos Galizien kiállításról

A szobor másik különlegessége, hogy nem a város vagy az ukrán állam állíttatta. Nem is valamely egyesület, mint a „Verein zur Verschönerung der Stadt Czernowitz”, amely 1998-ban állította újjá az egyetem mögötti „Habsburghöhén” az 1908-ban, Ferenc József uralkodásának 60. évében emelt emléktáblát. Hanem egy magánember, a saját költségén. Lehet, benne volt az is, hogy ha a szobor politikailag túlságosan nagy botrányt keltene, a város moshassa kezét. De az is benne lehet, hogy ha pedig a merész gesztus sikeresnek bizonyul, az jelentős politikai tőkét hozhat állíttatójának. Az utóbbi történt. A szobrot Arszenyij Jacenyuk, az ukrán parlament nem sokkal korábban lemondott házelnöke emelte saját költségén, felirata szerint „ajándékul a csernoviciaknak”, éppen mielőtt bejelentette volna indulását az ukrán elnökválasztáson, amelyet csak öt év múlva, 2014-ben, a kijevi forradalom után nyer meg. Jacenyuk régi csernovici családból származik, apja dékánhelyettes az eredetileg éppen Ferenc Józsefről elnevezett csernovici egyetemen, ahol ő is tanult, így hát az adományt egy lokálpatrióta gesztusának is lehetett tartani szülővárosa felé. A szobor avatóján, 2009. október 3-án mindazonáltal a helyi és tartományi önkormányzat vezetői, valamint az ukrajnai osztrák nagykövet is részt vett. Jacenyuk pedig azt hangsúlyozta beszédében, hogy a szobor állításában „nem az osztrák-magyar birodalom iránti nosztalgia, hanem a birodalom teljesítményeinek elismerése” vezérelte.

Ez a szobor is tekinthető egy korábbi emlékmű helyreállításának. 1918-ig néhány utcával délebbre, az úgynevezett Népligetben állt az a Ferenc József-szobor, amely a 2009-es alkotók, Szergej Ivanov és Volodimir Ciszarik modellje volt. A szobor nem ünnepélyes, reprezentatív pózban, hanem séta közben ábrázolta az uralkodót. Ilyennek látták Csernovic polgárai, amikor a városban tett harmadik és utolsó látogatása alkalmával, 1880 szeptemberében – miután részt vett a nagy zsinagóga Jom Kippur-napi szertartásán – gyalog járta be a Monarchia keleti határán fekvő „Kis Bécs” utcáit, sőt a járókelőkkel is szóba állt, ami nem kis mértékben növelte népszerűségét a város történelmi emlékezetében. A modern emlékmű a talapzatot elhagyva ismét lehetővé teszi, hogy a császár elvegyülhessen a járókelők között.




Az eredeti szobrot a bevonuló román hadsereg pusztította el. A Népligetet aztán beépítették, helyét részben a városi stadion, részben a Guzar utca foglalja el. Ezért választhatták az újabb szobor helyéül az egykori katolikus székesegyház melletti egykori Ferdinánd-parkot.

A helyválasztás telitalálat. Az itt álló egykori Jézus Szíve-templomot a jezsuita rend építtette 1891-1894-ben. A jezsuiták 1885-ben érkeztek az akkor még Németországhoz tartozó Sziléziából, tartományfőnökük, Frank Eberhardt – akiről a hálás város a templom előtti utcát is elnevezte – pedig Berlinből. Ők vállalták fel a város katolikus lakosságának 80%-át kitevő németek lelkigondozását, s ekkor vált a másik katolikus templom, a Fő utcai Szent Kereszt végleg „lengyel templommá”. Amikor aztán a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka Észak-Bukovinát a Szovjetuniónak engedte át, s 1940-ben, még mielőtt Sztálin birtokba vette volna jussát, Hitler a bukovinai németséget „repatriálta”, a templom elveszítette híveit, s a szovjet rendszerben levéltárnak használták. Még ma is látszanak a falakba befúrva a polcokat tartó idomacélok csonkjai.






A rendszerváltás után kiürített templomot idén adták vissza a katolikus egyháznak. Én is most láttam először nyitva. Odabent igazi abandoned places hangulat fogad, málló vakolattal, lebontott orgonakarzattal. A levéltári használat azonban megóvta a templomot az igazi veszélytől, a vizesedéstől és gombásodástól. Nem sok hiányzik hozzá, hogy ismét a város katolikus székesegyházává váljon. S ha így lesz, a tér is felértékelődik, és a császár szobra ismét Csernovic egyik központi helyén áll majd.






Hogy a tér már most is fontos szerepet tölt be a város emlékezetében, azt a mellette álló kis „népi emlékmű” is bizonyítja. A friss és művirágokkal és koszorúkkal díszített keresztnek támasztott fatáblák azt adják tudtul: „Itt állt Szent Antal – Isten szavának hirdetője az itáliai Padovából – kápolnája.” A 13. századi portugál ferences Padovai Szent Antal máig rendkívül népszerű a katolikus népi vallásosságban, mint az elveszett dolgok, ügyek és emberek pártfogója, akikből az elmúlt évszázadban bőven volt Csernovicban. Figyelemre méltó ukrán jellegzetesség ez a „helyettesítő emlékmű”, amelyet olyankor állítanak, ha nincs még pénz valódira, de már jelezni akarják a hely szentségét: ahogy Szimferopolban hirdeti tábla, hogy „itt fog újjászületni” az örmény templom, vagy ahogy Zsovkvában, a piactéren egy alig látható kis kő, hogy „itt fog állni Sevcsenko emlékműve”.


Felvonulunk a császár szobra előtt, szelfizkedünk vele, ami száz éve még nem csak techikailag nem lett volna lehetséges Csernovic járókelői számára. Aztán a másik Franz Josef, családneve szerint Haydn által szerzett „Isten, tartsd meg császárunkat” dallal köszöntjük. Csernovic mai járókelői megállnak, jóindulatúan hallgatják köszöntőnket.


F. J. Haydn: Gott erhalte unsern Kaiser

Láthatatlan városok: Csernovic, ahol emberek és könyvek éltek

„Egy cseh építész, aki Bécsben tanul, majd elmélyül a bukovinai népi építészet és művészet sajátosságaiban, s helyi hucul, lengyel és román kézművesek és művészek segítségével építi fel a román orthodox metropolita palotáját Csernovicban – képzelhető-e ennél meggyőzőbb példája a kultúrák kölcsönösen termékeny egymásra hatásának?” (Martin Pollack: Mythos Czernowitz)

Czernowitz, wo Menschen und Bücher lebten. Paul Celan, a nagy csernovici költő emlékszik így vissza szülővárosára, s nem tudni, a kettő közül melyik ritkább és hízelgőbb egy városra nézve. A Monarchia legkeletibb nagyvárosát úgyszólván a semmiből hozták létre a 18. század végén, amikor Galícia és Bukovina a Habsburg-birodalom része lett, s a bécsi kormány kezdettől fogva egyfajta mintavárosnak szánta, ahol a birodalom valamennyi nemzetiségének képviselői harmonikusan élnek együtt a felvilágosult Habsburg-kormányzat és a német nyelv által összefogva. A város lakosságát alkotó negyvenkét nemzetiség mindegyikének megvoltak a maga társadalmi, vallási és kulturális intézményei, egyletei, utcái és újságai, miközben büszkék voltak rá, hogy az egész birodalomban Csernovicban beszélik a legszebb német nyelvet. A város szellemének ezt a sokszínűségét és egységét tükrözte épített szerkezete is, amelyben a tervezett struktúra, a nagy közterek és középületek harmonikus egyensúlyt tartottak az egyes nemzetiségek városnegyedeivel és intézményeivel.

Ezt a városszerkezetet járjuk be „Láthatatlan városok” sorozatunk következő alkalmán, szeptember 17-én délután 4 órakor a FUGA Építészeti Központban (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.). A korábban látott városokkal, Prágával és Tbiliszivel ellentétben Csernovic nem rombolás által vált láthatatlanná. Óvárosa szinte ma is változatlanul őrzi századfordulós szövetét. Csupán az a sokszínű és kifinomult élet és kultúra tűnt el belőle, amely ezt a szövetet létrehozta és jelentéssel töltötte meg. Előadásunkon ezt az életet és ezeket a jelentéseket rekonstruáljuk korabeli fotók, leírások, és a helyi sajtó segítségével, megmutatva, hogyan vált Csernovic valóban Habsburg-mintavárossá, majd egykori lakóinak emlékezetében mindmáig élő nosztalgikus Csernovic-mítosszá.

Purim Csernovicban

A századfordulós Csernovicban, a Monarchia legkeletibb városában, a „kis Bécsben”, vagy más perspektívából nézve a „Prut-parti Jeruzsálemben” negyvenkét nemzetiség élt egymás mellett, kicsiben modellezve ezzel az Osztrák-Magyar Monarchia sokszínűségét. Már csak azáltal is, hogy a város lakói nemzetiségtől függetlenül büszkén vallották: az egész birodalomban itt beszélik a legszebb németet. S valóban, a Monarchia széthullása után a városnak azok a költői, akik nem az utódállamok nyelvén írtak, Paul Celantól Rose Ausländeren és Karl Emil Franzoson át Gregor von Rezzoriig, a német irodalom nagyjaivá váltak, még mielőtt ők is eltűntek, s a város Stadt der toten Dichterré vált volna.

A századfordulós Csernovicban azonban az egyes nemzetiségek még nem egymás ellenében, hanem egymás mellett fejlődtek. A kisebbek – szerbek, görögök, örmények, bolgárok – kulturális központjai hagyományosan templomaik, kereskedő- és bojárházaik voltak. A népesebbek azonban a századfordulótól kezdve saját Nationalhausokat, nemzeti kultúrházakat alapítottak. Először a románok, majd a lengyelek, a rutének, a németek, s végül 1908-ban a zsidók is.


A Jüdisches Nationalhaus a városházától nem messze fekvő hosszú sétatéren épült, amely kezdetben a Fischplatz nevet viselte, majd miután Csernovic minden terét a Habsburg-ház tagjairól nevezték el, a 19. század végén ez is az Elisabethplatz nevet nyerte. 1904-1905-ben a tér fókuszában épült fel a város új büszkesége, a városi színház, a korabeli Európa ötven legreprezentatívabb színházépületét tervező bécsi Fellner és Helmer iroda munkája. A kiemelt helyen, közvetlenül a színház mellett álló zsidó „nemzeti házat” a Lembergből hozatott építész, T. Lewandowski úgy tervezte meg, hogy főhomlokzata a Fellner-Helmer-színházak nagy sikerű motívumát, a több emeletet átfogó monumentális oszlopos-íves keretezést ismétli, de nem két, hanem négy emelet magasságban, tulajdonképpen ellopva a színháztól a show-t, és bár oldalra húzódik, de mégis a tér leglátványosabb épületévé válik.



A környék a 19. század végétől válik az asszimilálódó és a városi elitbe feltörekvő reformzsidóság központjává, szakítva a jóval lejjebb, a Prut partján, a Synagogengasse mentén kiépült hagyományos orthodox központtal. Az alábbi képeslapon a „nemzeti háztól” jobbra látszik az 1873-ban alapított reformzsinagóga, a „Tempel” nagy zöld kupolája, alatta pedig az az állapot, amikor még nem kezdődött meg a Fischmarkt reprezentatív városi térré való kiépítése. A Tempel még ma is áll: noha kupoláját a németek 1942-ben felrobbantották, masszív falaival nem bírtak, így hát sorsára hagyták. A szovjet időben mozivá alakították át, máig is így üzemel, s a csernovici népnyelv ezért „a cinegoga” néven utal rá.




A szovjetek a zsidó nemzeti házat is kezelésbe vették, s a textilmunkások szakszervezeti központját hozták létre benne. Hogy az egykori építtetőkre semmi ne emlékeztessen, az épület gazdag belső dekorációjából eltávolították az összes hatágú csillagot. Többek között a lépcső vaskorlátjából is kifűrészelték ezt a központi motívumot, miáltal a lépcső életveszélyessé vált. Csak 1990 után, amikor a háromezres csernovici zsidó közösség ismét visszakapta az épületet, hegesztették vissza a Dávid-csillagokat a lépcső korlátaiba, úgyhogy most ismét nyugodt szívvel lehet felkapaszkodni az emeletre. Nekünk azonban erre semmi szükségünk: ott előttünk zárt irodák vannak. A Csernovic és Bukovina zsidóságának emléket állító kis múzeum a földszinten, a bejárattól jobbra nyílik.

Ima Ferenc császárért, 1792. A bukovinai Zsidó Múzeumban

A múzeum két szobájában főleg fotográfiákat látunk az egykori zsinagógákról, temetőkről, a zsidó közösségek jeles tagjairól. A kevés eredeti tárgy közé tartozik ez a külön üveges szekrényben kiállított festett pléhtábla, amely az avatatlan szemnek első látásra vendéglő cégtáblájának tűnik, mintha egy régi halvendéglő emléke köszönne vissza az egykori Fischmarkton.


Két Sheng azonban pontosabb szakvéleményt ad róla:

Nem cégtábla, hanem egy ún. purim-tábla vagy ádár-tábla. Purim ünnepe ádár hó 14-én van, ennek örömére már a hónap első napjának előestéjén fel szoktak akasztani az otthonok falára egy táblát a következő héber felirattal: „Ádár érkeztével sokasodik az öröm.” (Bab. Talmud, Taanit traktátus 29a.) A csernovici táblán épp ezt mondja a két felső, piros betűs sor („Mi-se-nikhnász ádár marbin be-szimhá”). A táblán hagyományosan egy vagy két hal is látható, mivel ádár a zodiákus körben a halak jegyében áll. Épp ezt mondja a tábla fekete betűs szövege is: „Ádár, halak jegye” („Ádár mazál dágim”). A jobboldali borosüveg alternatív kiegészítője a kompozíciónak, hiszen purimkor micvó [érdemszerző cselekedet] annyit inni, hogy a végén az ember már ne tudjon különbséget tenni Hámán és Mordeháj közt. A palack jiddis nyelvű felirata különösen gemütlich: „Löhájim, brider!”

„Reb Burech Bendit löhájimot iszik”, innen nem messze, a csernovici jiddis színház színpadán. Lásd itt.

A tábla jobb alsó sarkában látható a datálás: (5)687, ami az 1927-es polgári évnek felel meg. A bal alsó sarok a művész nevét örökíti meg: Jichák Eisikowicz.

Két nem szokványos dolog is van a táblával: az egyik, hogy zománcozott fémből van, nem papírból; a másik, hogy az ivásra való felszólítás különösen hangsúlyos helyet foglal el rajta. Ezek alapján, no meg a hangsúlyos datálás és szignálás alapján azt gyanítom, hogy a tábla egy vendéglátó helyen vagy borkimérésben függhetett.

Zsidó vendéglátó hely és borkimérés pedig a százezres Csernovicban, a Prut-parti Jeruzsálemben volt bőven. Ennyi helyet minden ádár hó elején purim-táblával ellátni, év közben pedig cégtábláikat felfrissíteni, az már kenyeret adott egy kis festő-mázoló vállalkozásnak.

És a kis vállalkozás meg is van. Ha leereszkedünk a Prut partjára, a régi Synagogengasséba, ahonnét a zsidó nemzeti ház és a Tempel felkapaszkodott a főtérre, ott látunk egy kicsi házat, mindjárt egy sorban a nagy orthodox zsinagógával, a zsidó kórházzal, a mikvével és a haszid zsinagógával, ami jelzi fontosságát. A házikó homlokzatán pedig az évszázad viszontagságait túlélt szellemfeliratként mindmáig ott olvasható ugyanaz a név, amely a múzeumbeli purim-táblán is: „J. Eisikowicz cégtáblafestő. Alapítva 1910”.

A sors titokzatosan válogatta össze, mi maradjon fenn a régi zsidó Csernovicból.


Elmer Bernstein: Trinkt Le Chaim! (4'23") (A Thoroughly Modern Millie filmből)

A csernovici Synagogengasse 1930 körül, épp amikor Jichák Eisikowicz a purim-táblát festette. Piros ponttal jelölve a járda az Eisikowicz-műhely előtt, mögötte magasodik az orthodox nagyzsinagóga. Az utca képe az elmúlt nyolcvan évben szinte semmit nem változott.

Határtalan Kelet

Már csak két nap, és közzétesszük a Wang folyó idei utazási terveit. De hogy olvasóinknak addig is legyen mit ízlelgetniük, itt közöljük a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület számára április 4-től 11-ig szervezett „Határtalan Kelet” út programját. Az útra, amelyen elsősorban a Kárpátokon túli vidék elfelejtett zsidó múltját kutatjuk fel, már csak korlátozott számban vannak helyek, de olvasóink ne csüggedjenek: számukra az utat változatlan útvonallal és hasonló programmal április végére hirdetjük meg.


Az ezer kilométeres út, amely első pillantásra a billiárdgolyó határozatlanságával kanyarog ide-oda a szemmel láthatóan Shakespeare által kitalált országok határain át, valójában a legcéltudatosabb útvonal az ukrán határtól Odesszáig. Kolozsvár-Kisinyov felé száz kilométerrel kevesebb volna, de kinek van kedve ki- és belépni a térképen nem is jelölt, minthogy senki által el nem ismert Kelet-Moldovai avagy Transznyisztriai Köztársaságba, ahol aki csempészáru nélkül lép be, az eleve gyanús, és ízekre szedik járművével együtt? Vagy, mondhatnák mások, miért teszünk ekkora kerülőt a h jelű Hotin után, miért nem megyünk a moldovai határ mentén o Odesszába? Nos, túl azon, hogy ilyen módon kihagynánk k Kamenyec-Podolszkot, s a haszid zsidóság zarándokhelyeit, m Medzsibozst és n Umanyt, mi ezt az utat megtettük már egyszer, végig az Elő-Kárpátok kevéssé karbantartott hegyi útjain, keresztül a novodnyesztrovszki vízierőmű impozáns gátján, át Mogilov-Podolszk Szinisztra-körzet mélaságú határállomásán, és őszintén nem kívánnánk megtetetni senki mással csak azért, hogy ezzel a félnapos hosszabbítással útba ejthessük Sargorod teljesen épen maradt stetljét, amelyet ilyen módon kénytelenek leszünk kihagyni. Ismét mások d Terebesfejérpatak után fel szokták tenni az obligát kérdést, hogy miért nem rövidítünk nemsokára g Kuti felé egy hatvan kilométert. Hát azért nem, mert a Cseremos gyors vize mellett kínálkozó út csak az ukrán autótérképen létezik, a valóságban a Cseremos minden hóolvadáskor elmossa legalább a felét, úgyhogy az év további szakaszában csak 5-10 kilométeres sebességgel járható földútként üzemel. És hát igen, megspórolhatnánk az oda három, vissza kétnapos buszutat olyan primitív módon is, ha repülővel vagy éjszakai hálókocsival mennénk mondjuk Lembergből, de akkor a és o között nem látnánk mindazt a sok betűt, amelyek ennek a Kárpátalja-Bukovina-Fekete-tenger útvonalnak a legszebb, történelmileg legemlékezetesebb zsidó helyszínei, s amelyeket az alábbiakban részletezünk.

a) Beregszász / בערעגסאז. A határt átlépve nem egészen tíz kilométer múlva a kárpátaljai magyarság egyik és az egykori zsidóság egykori egyik legfontosabb központjába érkezünk. Röviden állunk meg csak, pénzt váltani, s körülnézni a főtéren, amelyet ma is az egykori impozáns Nagyzsinagóga 1969-ben szocreál kultúrházzá alakított épülete határoz meg.

b) Huszt / חוסט. A térképen kékkel jelölt pontok – amelyek sokkal többen is lehetnének – az olyan fontos helyeket jelölik, ahol időhiány miatt nem, vagy csak rövid időre fogunk tudni megállni, de útközben mindenképpen részletes beszámolót adunk róluk, és a legfontosabb emlékeket a buszból látjuk majd. Husztnak romvárán kívül szép középkori temploma és orthodox zsinagógája is van, amelyekről szintén esik majd szó. Útközben bemutatjuk majd Nagyszőllőst סעליש is, amelyről nemrég jelent meg gyönyörű magyar-héber-ruszin(!)-angol nyelvű archív fotóalbum egy helyi születésű izraeli gyűjtő kiadásában, saját emlékeivel kommentálva (ismertetése hamarosan a Wang folyón).

c) Técső / טעטש. Itt is csak elhaladunk a sportklubbá átalakított impozáns zsinagóga mellett, s megemlékezünk a Técsői Banda öreg ruszin zenészeiről, akik a vidék zsidó népzenei repertoárját megőrizték számunkra – hasonlóan a Máramaros déli, román felének a Muzsikás által felkeresett cigány zenészeihez –, s akikkel Bob Cohen szokott koncertezni és közös népzenei lemezt kiadni.

d) Terebesfejérpatak, a világ közepe. Vagy legalábbis Európáé. Itt mérték ki – az emlékmű felirata szerint „egy rendkívül pontos osztrák-magyar monarchiabeli szintezővel” – Európa földrajzi középpontját, amelyre egykori latin, későbbi orosz, majd mai ukrán felirat emlékeztet. A Mitte magasztos érzését a mellette álló nagyszabású és pompás ruszin étterem és néprajzi múzeum növeli majd, ahol első napi ebédünket elköltjük.

e) Kőrösmező / יאסנעה. Bár kékkel van jelölve, ha időnk engedi, megállunk tisztelegni és káddist mondani az itteni vasútállomás emléktáblája előtt a tizennyolcezer „hontalan” magyar zsidó emlékére, akiket 1941 nyarán itt, a régi-új magyar-galíciai határállomáson adtak át a német hatóságoknak, hogy Kamenyec-Podolszkba deportálják őket. Időnk ezúttal nem engedi, hogy akár a közelben fekvő gyönyörű zsidó temetőt, akár a Tisza csak gyalog felkereshető forrását meglátogassuk, de reméljük, ezt egy közös máramarosi túra során hamarosan pótolhatjuk.

f) Kolomea / קאלאמיי. A Tatár-hágón a történelmi Magyarország területét elhagyva a Galícia és Bukovina közötti Podkutia történelmi területére lépünk át, amelynek központja Kolomea volt, a kétharmad részt zsidók, egyharmad részt huculok lakta kereskedőváros. A város minden zsidó emlékét részben a németek, részben a szovjetek teljesen megsemmisítették, ezért csak áthaladunk rajta, hogy még világosban Kutiba érjünk.

Kolomea belvárosa a háború előtt

g) Kuti / קוטוב, de nyugodtan írhatnánk örmény nevén is, Կուտի, mert főleg haszidok, örmények és ruszinok lakta kisváros volt ez, amelynek az a dicsőség jutott osztályrészül, hogy 1939. szeptemberének utolsó napjaiban Lengyelország fővárosává lett, mielőtt a lengyel kormány az összehangolt német-szovjet támadás elől a Cseremos hídján át Romániába emigrált volna. A Cseremos, amely 1920-tól a második világháborúig a határt jelentette Lengyelország és Románia, közelebbről Kuti és a túlparti Vizsnyica osztrák-magyar időben egységben lévő haszid közösségei között, felvirágoztatta a csempészetet, amelynek monopóliumát a két közösség egyetértésben tartotta kezében. Az 1941-ben német megszállás alá került Kuti zsidó lakossága eltűnt, de a román megszállás alá került Vizsnyicáé máig megmaradt. Mindkét faluban csodálatos haszid temető van, a legszebbek közül egész Ukrajnában. A kuti temetőnél meg is állunk egy rövid időre.

i) Csernovic / טשערנאוויץ. Kell-e róla sokat beszélnem? Igen, de majd számos külön bejegyzésben, s végig útközben, ahogy meg is érdemli. Bukovina fővárosa, a Monarchia egykor legzsidóbb városa, amely mindazonáltal – mint azt Kiss Noémi megírja a Szombat megjelenés előtt álló számában – az egyik legtisztább német nyelvű irodalmat művelték, s ahol ma nagy erővel éled újjá a zsidó közösségi élet. Egy egész napot töltünk az egykori soknemzetiségű város bejárásával, és felkeressük a zsidó közösséget is, akik nagy örömmel várnak ránk.

j) Sadagura / סאדיגורא. A ruzsini caddik – csortkovi rabbi fián keresztül a pesti Teleki téri imaház szellemi nagyapja – fényűző palotája a Prut túlpartján, amelyet hosszú ideig konzervgyárként konzerváltak, de ma ismét a csernovici zsidó közösség tulajdonában áll: épp az ősszel fejezték be renoválását, úgyhogy tavasszal megújult pompájában láthatjuk majd.

h) Hotin vára a Dnyeszter partján: a legfontosabb lengyel végvár, amely évszázadokon át ellenállt az oszmán hódításnak, s amely döntő szerepet játszott annak a lengyel hadseregnek az összegyűjtésében, amellyel aztán Sobieski János 1683-ban megindult a török által ostromolt Bécs majd Magyarország felszabadítására. Ma „Ukrajna hét csodája” között tartják számon: látni fogjuk, miért. A h betűnek – még mielőtt más venné észre – persze az i és j előtt kéne állnia, de hát ez a két testvérbetű annyira kiváló volt az összenőtt Csernovic és Sadagura jelölésére, amennyire a h Hotinéra. Hasonló felkavaró ritmusváltásra, amelyre a hosszú buszúton annyira szükség van, még egyszer sor kerül majd a Medzsibozst jelölő m előbbre hozatalával.

k) Kamenyec-Podolszk / קאָמענעץ. Nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy ez a csodálatos város ne csak az 1941-es fekete híréből legyen idehaza ismert, s a mostani megálló is e PR szolgálatában áll. Mindazonáltal megemlékezést tartunk az itt kivégzett „hontalan” zsidó honfitársainkról.

Spitz Gyula magyar zsidó munkaszolgálatos sofőr titokban készített felvétele a Kamenyec-Podolszkban kivégzésre vitt magyar zsidókról, 1941

m) Medzsibozs / מעזשביזש. A haszidizmus alapítója, Baal Sem Tov sírhelye, amely körül egész haszid zarándokközpont épült ki az elmúlt évek folyamán. A természetbe simuló, sokszáz éves várral és műemlékekkel büszkélkedő gyönyörű falucska, s talán az egyetlen Ukrajnában, ahol az utcák ukrán és héber nyelvűek!


l) Vinnyica / ויניצא. A második világháború előtt az egyik legnagyobb zsidó város volt Ukrajnában, amelynek tökéletes kiirtásáról a hírhedt „az utolsó vinnyicai zsidó” feliratú SS-felvétel tanúskodik. Hitler a meghódított keleti területek központjává kívánta tenni, s ezért építette ki a város mellett a romjaiban ma is látható hatalmas Werwolf-Führerhauptquartiert. A rossz emlékű városon, amely ma a szocialista realizmus építészetének egyik impozáns példája, csak áthaladunk, s túlérve rajta ebédelünk.

n) Umany / אומאן. A „kis Jeruzsálemként” is ismert haszid negyed, a mai Ukrajna legnagyobb zsidó központja a haszidizmus egyik legfontosabb képviselője, a breszlavi Nachman rabbi, Baal Shem Tov ükunokája sírja fölött alakult ki. Rós Hasana alkalmával, mint már írtunk róla, tízezerszámra zarándokolnak ide a haszidok az egész világról. Mi is meglátogatjuk az eleven életet élő zsidó negyedet és a rabbi sírját utolsó állomásunkon, mielőtt rátérnénk a Moszkva-Kijev-Odessza autópályára, utunk legsimább szakaszára.

ÉÉÉS már csak háromszáz kilométer…

o) Odessza / אדעס, utunk célpontja, a fekete-tengeri mediterráneum, a klasszicista sétányok, a kocsmadalok, a moldavankai gengszterek, a világ egykor harmadik legnagyobb zsidó közösségének városa. Hogy is írhatnánk róla röviden? Hát hosszan fogunk, az utazásig hátralévő időben, két-három naponként. Addig is olvassák el kedvcsinálónak ugyanezt az útvonalat bejáró őszi odesszai túránk résztvevőinek közös beszámolóját.