Don Quijote második halála

Ezt a könyvet izraeli barátainktól kaptuk ajándékba. Úgy hiszem, nem kell latin betűkkel átírnom, mi a címe. A bús képű lovag és hűséges fegyverhordozója, pláne a szélmalmokkal a háttérben, kultúránk alapvető mémjei. És azt hiszem, a szerző nevét sem kell kimondanom, hiszen mindenki tudja. Vagy nem? Üssük fel a könyvet. A kolofonban az első név, az illusztrátor (יאנוֺש קאש, János Kass) és a fordító (הגר אנוש, Hagar Enosh) fölött… מיקלוֺש רַדנוֺטי, azaz Miklós Radnóti! Ööö… hát nem pont erre gondoltam.

Radnóti Miklóst mint a vészkorszak költőjét mindenki ismeri Izraelben is. Amikor születésének századik évfordulóján akkor kilencvenhét éves özvegye, Gyarmati Fanni a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának adományozta kéziratos hagyatékát, én készítettem el ennek internetes bemutatóját, és a statisztikákban látom, milyen sokan keresik fel Izraelből. De mint egy világhírű tizenhetedik századi spanyol regény szerzőjét? Ehhez legalábbis olyan téren és időn áthatoló képességekre lett volna szüksége, amilyeneket a haszid hagyomány tulajdonít Baal Shem Tovnak, a hegyek szent emberének, aki a Kárpátokból titkos alagúton keresztül átjárt éjszakánként Erecbe, hogy ott a régmúlt idők szentjeivel társalogjon a Kabbaláról. Persze tudjuk, a nagy költők örökké élnek. Ámde csak egy irányban.

Ugyanakkor a magyar könyvtári cédulák egyértelműen tanúsítják, hogy Radnóti Miklós legalábbis társszerzője volt annak a magyar nyelvű Don Quijoténak, amely ma az egyedüli hozzáférhető változat a magyar könyvpiacon. De ha csak az oldalszámokat nézzük: az eredeti spanyol Don Quijote nem egészen hétszáz oldal, míg a Radnóti nevét viselő változat a legtöbb kiadásban az egész oldalas illusztrációkkal együtt is kevesebb száznyolcvannál.

Hogy mit keres Radnóti neve a Don Quijote kolofonjában, arra a magyar Cervantes-fordításokat elemző Végh Dániel cikke világít rá a Forrás 2009. májusi számában. Radnóti nem tudott spanyolul, de az 1936-ban kirobbant spanyol polgárháború folytán figyelme középpontjába került az ország. Számos írásában említette, és több verset is átültetett magyarra García Lorcától a polgárháborút megjárt Bálint György nyersfordításai alapján. A Don Quijotét 1937-ben Párizsban rövidített kiadásban, franciául olvasta. Egy Vas Istvánnak írott leveléből derül ki, hogy 1943 októberében, második munkaszolgálatából visszatérve a regény ifjúságnak szánt rövidített változatán dolgozott mátraházai alkotói szabadságán: „A Don Quijotét nyögöm, remélem, készen viszem haza… Verset nem írtam, a Búsképű lovag teljesen megevett.” A könyv 1943 karácsonyára meg is jelent Cserépfalvi Imre kiadójában, Márai Sándor előszavával. A háború után az előszó írójának „hazaárulása” miatt be akarták zúzni, de Lukács György a védelmére kelt, s 1953-ban újra – és azóta tíz további kiadásban – megjelenhetett, immár az előszó nélkül, és Kass János grafikáival. Ennek héber nyelvű fordítása ez a kötet.

Az 1943-as kiadás kolofonjában az áll, hogy Radnóti „haszonnal forgatta Cervantes remekművének György [helyesen Győry] Vilmos-féle teljes magyar fordítását, és az ifjúságnak szánt francia átdolgozást”. Az 1926-os Győry-féle fordítás is messze van a teljestől, de azért jóval nagyobb terjedelmű, mint Radnóti vékonyka szövege, amely alig egynegyede az eredeti Don Quijoténak.

Ám mind Győry, mind Radnóti változata olyan sokat kihagynak az eredeti Don Quijotéból, hogy teljesen meghamisítják annak eredeti koncepcióját.

A Radnóti-változaton felnőtt olvasók úgy emlékeznek, hogy a Don Quijote egy hóbortos lovagról szól, aki az 1600-as években megpróbálja újra megélni a kora középkorban játszódó és az 1400-as évektől népszerű lovagregények szellemét, de dárdája újra meg újra darabokra törik a modern valóság szélmalomkerekein.

Izgalmas és sokszor újra felhasznált metafora ez is, de a teljes eredeti regény – amelyet magyar olvasó nem olvashat saját anyanyelvén – egészen másról szól. Egy olyan szerzőről, aki obsitos katonaként, jobb kezét Lepantónál elvesztve, idős korában úgy határoz, hogy minden előzetes tapasztalat és gyakorlás nélkül regényt ír, mégpedig lovagregényt. És az egész hétszáz oldalas regény két szálon fut: miközben a szerző a búsképű lovag és fegyverhordozója epizódjait írja, egyfolytában reflektál saját tevékenységére, mentegetőzik, magyarázkodik, forrásokat kapar elő és kever össze. A regényben legalább két Don Quijote van: a főhős és maga a szerző, aki kétbalkezesnek állítja be magát, noha már csak egyetlen – bal – keze van.

Mindjárt a bevezető arról szól, hogy a szerző szeretne valami nagyot alkotni, de ez nagyon nem megy neki:

„Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magukhoz hasonlókat nemzenek.”

Ezért tanácsot kér az irodalomban jártas barátjától, aki kioktatja, hogy miként töltse meg szövegét antik utalásokkal, nevekkel, idézetekkel, lapszéli jegyzetekkel. Amivel olyan gunyoros csapást mér kora irodalmára – amely ténylegesen ezt tette – mint Karinthy az Így írtok ti-ben. A bevezető és az első fejezet között szonettek és epigrammák egész sora hízeleg a Don Quijotének és írójának olyan sok száz éve halott nagy lovagregény-szerzőktől és figuráktól, mint Amadís de Gaula vagy az Őrjöngő Roland, Ariosto lovagi eposzának fiktív főhőse, s végül Babieca és Rocinante, Sancho Panza szamara és Don Quijote lova kettős szonettje. Mintha egy török kori történelmi munkát Bornemissza Gergely, a koppányi aga és Jumurdzsák epigrammái ajánlanának az olvasó figyelmébe.

A Radnóti által teljesen kihagyott bevezető és szonettek után az első fejezet első mondata olyan, hogy a világirodalom nagy kezdő mondatai között szokás idézni: „La Mancha egyik falujában, amelynek nevére nem kívánok emlékezni, élt egy nemesember…” Egyszerre indul el két szólamban a történet fonala és a szerző reflexiója, amely egyáltalán nem hízelgő saját tárgyára és arról író önmagára nézve. Radnóti viszont teljesen mellőzi a reflexió szólamát, s ezért kihagyja az „amelynek nevére nem kívánok emlékezni” betoldást, kiherélve ezáltal a nagyszerű mondatot, és voltaképpen az egész szerzői szólamot.

Cervantes egyfolytában jelen van saját szövegében, kritizálja azt, hivatkozik önmagára, távolságot tart. Az egyik legzseniálisabb fogása, hogy miután két vagy három kalandot elmondott, és már az a veszély fenyeget – amely a Radnóti-változatban ténylegesen be is következik – hogy véletlenszerű pikareszk kalandok sorozatává fajul a szöveg, maga is megáll töprengeni, hogy most hogyan tovább. És ekkor – a spanyol eredetiben – a megrendezett véletlen játszik a kezére (saját fordításaim az eredeti spanyolból):

„Egy nap, ahogy Toledo piacán jártam, egy sihedert láttam, aki pergameneket és papírokat akart eladni egy selyemkereskedőnek. S minthogy én még az utcán heverő papírfoszlányok olvasásában is gyönyörűségemet lelem, ezért e természetes hajlandóságomtól ösztönözve kivettem egy fóliót a fiú kezéből, s láttam, hogy olyan betűk vannak rajta, amelyeket arabnak ismertem fel. S noha láttam, hogy azok, ám nem tudtam olvasni őket, ezért körülnéztem, nincs-e valami kóbor morisco a közelben, aki elolvasná nekem azt. És nem is volt nehéz ilyen tolmácsot találnom, hiszen ha akartam volna, akadtam volna bőven még annál veretesebb és régibb nyelv tolmácsára is. [REJTETT ZSIDÓZÁS!!!] A jó szerencse elébem sodort egyet, aki kérésemre kezébe vette a könyvet, kinyitotta valahol a fele táján, és egy kicsit olvasva nevetni kezdett.

Megkérdeztem, min nevet, s azt mondta, olyasvalamin, ami széljegyzetként áll a szöveg margóján. Kértem, mondja el, mi az, s ő továbbra is nevetve azt mondta:

„Ez áll itt a margón: »Ennek a Dulcinea del Tobosónak, akire oly sokszor hivatkoznak e történetben, általános vélemény szerint olyan jó keze volt a disznó besózására, mint egyetlen más asszonynak se egész La Manchában.«”

Amikor meghallottam Dulcinea del Toboso nevét, megkövültem és elállt a lélegzetem, mert azonnal rájöttem, hogy ezek a papírok Don Quijote történetét foglalják magukban. Ezért sietve rávettem, hogy kezdje el olvasni elölről, arabról spanyolra fordítva, s ő ezt olvasta: „Don Quijote de la Mancha története, megíratva Cide Hamete Benengeli arab történész által”. Nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy elleplezzem örömömet a könyv címe hallatán, s a selyemkereskedőhöz visszalépve megvettem a fiútól az összes pergament és papírt fél reálért. Pedig ha jobb emberismerő lett volna, és tudta volna, mennyire kívánom őket, nem adta volna alább hat reálért az árát. Aztán félrevonultam a moriscóval a székesegyház sikátorába, s megegyeztem vele, hogy lefordítja nekem spanyolra mindazokat a papírokat, amelyek Don Quijotéról szólnak, minden hozzáfűzés vagy kihagyás nélkül, s én megadom az árat, amit kér érte. Beérte két mérő mazsolával és két véka búzával, s megígérte, hogy jól és hűségesen lefordítja őket rövid idő alatt. Én pedig, hogy előmozdítsam az ügyet, és hogy ki ne adjam kezemből a csodás leletet, elvittem őt házamhoz, ahol nem sokkal több mint másfél hónap alatt le is fordította az egészet, úgy, ahogy alább közzéteszem.”

Innentől kezdve Cervantes úgy hivatkozhat az általa közölt szövegre, mint valami tőle függetlenre, egy mór történész spanyolra fordított munkájára. Kritizálhatja, utalhat rá, vitába szállhat vele. És meg is teszi sokszor.

„Aki ezt a nagyszerű munkát eredetiből fordította, elmondja, hogy szerzője, Cide Hamete Benengeli a montesinosi barlang kalandjához érve az alábbi jegyzetet írta a lap szélére:

»Nem érem fel ésszel, sem el nem hihetem, hogy a jeles Don Quijote szóról szóra átélte azt, amit az előző fejezetben írtam. Hiszen a korábbi kalandok mind hihetőek és valószerűek voltak, de a barlangnak ezt a kalandját nem tartom valószerűnek, annyira eltér a józan ész által megkövetelttől. De nem gondolhatom, hogy Don Quijote hazudna, hiszen kora legigazabb nemesembere és legnemesebb lovagja lévén nem lehetséges, hogy bármiféle hazugságot szóljon. S ezért, noha a kaland apokrifnak tűnik, nem hibáztam, ha akár igaz, akár hamis, leírtam itt.”

Sansón Carrasco bakkalaureus már úgy hivatkozik Benengeli könyvére, mint ami megjelent, noha éppen abban szerepel:

„Adja hát kezét nagyságod, Don Quijote de la Mancha úr. Mert Szent Péter szerzetesi ruhájára mondom, amelyet viselek, noha csupán az első négy rendet vettem fel, hogy kegyelmed az egyik leghíresebb kóbor lovag, aki valaha is élt vagy élni fog e föld kerekségén. Nagyon jól tette Cide Hamete Benengeli, hogy megírta e történetet a kegyelmed nagy tetteiről, és ama szorgos kéz, akinek gondja volt mindezeket arabról a mi spanyol nyelvünkre fordítani, a népek általános hasznára.”

Sőt Sancho Panza már arra is utal, hogy vigyázat, hamisítják:

„Higgyék el méltóságotok”, mondta Sancho, „hogy az a Sancho és Don Quijote, akiről olvastak, mások kellenek legyenek, mint akik ebben a Cide Hamete Benengeli által szerzett históriában szerepelnek, s akik mi vagyunk. Mert az én gazdám bátor, tiszta fejű és szerelmes, én pedig egyszerű, de méltóságteli, és sem nagyevő, sem iszákos nem vagyok.”

„Magam is így véltem”, felelte Don Juan, „és ha lehetséges volna, elrendelném, hogy senki ne merészeljen mást olvasni a nagy Don Quijote dolgairól, mint azt, amit Cide Hamete, első szerzője írt, még ha Nagy Sándor utasítaná is, vagy Apelles akarná is megfesteni.”

Cervantes Don Quijotéja egy hamisítatlan posztmodern mű ante festam, amelyben a szerző több szólamban, több nézőpontból adja elő a történetét, s ez a történet nem elsősorban az anakronisztikus lovagról szól, hanem a két – illetve már csak egy – balkezes szerzőről, aki nagy erővel igyekszik elfogadható lovagregényt írni, miközben gondoskodik arról, hogy a fiaskókról ne ő, hanem az obskurus mór szerző tehessen, akit ő maga is kellő módon elítél.

„Don Quijote felállt, és így szólt:

»Hát valóban igaz, hogy ez az én történetem, s hogy ezt egy mór, egy varázsló, egy mágus írta meg.«

»Annyira igaz, uram, hogy ezekben a napokban több mint tizenkétezer példányt nyomnak ebből a történetből. Ha nem hisz nekem, mondja meg Portugália, Barcelona és Valencia, ahol nyomták, sőt hírlik, hogy épp most nyomják Antwerpenben is. És úgy gondolom, hogy nem lesz olyan nemzet, amelynek nyelvére le ne fordítanák.«”

„Az élet álom”, mint nagy kortársa, Calderón de la Barca mondja, vagy legalábbis írói konstrukció. Ez a pikareszk cselekményt végigkísérő szerzői szólam teszi igazán nagy regénnyé a Don Quijotét, modernné, kortársunkká. És ez hiányzik tökéletesen Radnóti népszerű változatából.

Borgesnek van Az Alefben egy esszéje, amely szerint egy fiktív szerző, Pierre Menard az 1930-as években újra megírta a Don Quijotét. Nem lemásolta, hanem rekonstruálta magában Cervantes szellemi állapotát – „újra katolikusnak lenni, elfelejteni mindent, ami 1601 és 1930 között történt” –, és a gyerekkorból homályosan emlékezett cselekményvázlat alapján újra megalkotni a szöveget. A végső változat betűről betűre egyezik Cervantes művével. „De mégis, milyen hitvány, anakronisztikus mű ez.” 1930-ban nem lehet egy olyan művet írni, amelynek az 1600-as évek elején volt a maga helye.

Radnóti az 1930-as években írt egy olyan Don Quijotét, amelynek a 20. században, az öt percre, két oldalas tartalmi kivonatra redukált nagyregények korában volt meg a maga helye. S ezzel tönkretett egy nagy művet. Magyar olvasó, hacsak meg nem tanul kiválóan spanyolul, és rá nem szánja az időt hétszáz oldal barokk szöveg elolvasására, soha nem fogja megérteni, mitől akkora nagy mű ez a regény. Nem attól – ahogy az eredeti szöveget ugyancsak soha nem olvasott magyartanárok tanítják –, hogy kifigurázott egy műfajt, a lovagregényt. Hanem hogy miközben megírt egy lovagregény-paródiát, parádés módon kifigurázta önmagát és kora egész irodalmát. Az eredeti Don Quijote kora Így írtok ti-je. Radnóti, aki bizonyára élvezte Karinthy Így írtok ti-jét, szinte biztosan nem tudta, milyen nagyszerű paródiát, a posztmodern irodalom lehetséges modelljét zárta el utókora magyar olvasói elől.

Mesék a Majdanról

Két éve, hogy 2014. január 16-án a kijevi parlament Janukovics elnök nyomására törvényen kívül helyezte az akkor már második hónapja a Majdanon tüntető sok százezres tömeget. Hamarosan megkezdődtek az első, halálos áldozatokat követelő összecsapások a tüntetők és a rohamrendőrség, a Berkut alakulatai között.

A nyugati internetes portálok most elsősorban Maxim Dondyuk fotóival emlékeznek meg az évfordulóról, aki nemzetközileg a legnagyobb sikert aratta a Majdan véres hónapjáról készült tudósításával. 2015-ben a Prix Pictet-díj finalistái között volt, és számos más díjat is nyert. A megemlékezések hangsúlyozzák képeinek festmény- és meseszerűségét:

„Fotóin az ukrán polgárháború szereplői ikonikus beállításban jelennek meg, mintha csak a fény és a sötétség vagy a jó és a gonosz csapnának össze.” (Index)

A fotós a Photography-nak adott tavalyi interjújában maga is hangsúlyozza, hogy a legfontosabb inspirációt nem más fotóktól, hanem festményektől, sőt csatajelenetektől kapja. Képei meseszerűségével azonban nem áll egyedül. Hasonló fotókat készített az összecsapások csúcspontján Mustafa Nayyem is, akitől aznap éjjel idéztünk, és sok más ukrán fotós. Mintha általános lett volna az a viszonyulás, hogy a földöntúli látvány, a legenda, a fény és sötétség közötti apokaliptikus küzdelem jegyében fotózzák a Majdant.

Hogy ez a viszonyulás valóban általános volt, azt jól mutatja az a mesekönyv, amely néhány hónappal később jelent meg Lembergben az Öreg Oroszlán könyvkiadónál, ugyanott, ahol később az ukrajnai háborúról szóló mesekönyv is. A Hrisztina Lukascsuk – fiatal lembergi író-építész-grafikus, a Kurva (2013) című nagy sikerű erotikus-pszichologikus regény szerzője – által álomszerűen illusztrált könyv szintén a jó és a rossz közötti összecsapásként mutatja be a Majdant. Egy naiv vásári olajnyomat módján ünnepélyes és misztikus, félig keresztény, félig panteista ukrán nacionalista világkép keretei közé illeszti az eseményeket, amelyek így egyetemes dimenziót nyernek, és heroikus példává válnak a mesekönyv kis olvasói számára. Mitológiája, noha más-más módon, számukra is, számunkra is segít megérteni az ukrán valóságot.

Mese a Majdanról

„Valamikor régen, igen-igen rég, nem volt még sem ég, sem föld, csak a mély kék tenger, amelynek közepén egy szép zöld juharfa nőtt. A juharfa ágára reászálltak Isten galambjai, s azon turbékoltak, tanácsot tartottak, hogyan teremthetnének egy csodálatos világot, s a csodálatos világhoz méltó csodálatos embert. Elhatározták, hogy alábuknak a tenger legmélyére. Amikor először alábuktak, egy sárga kavicsot hoztak a felszínre. Ebből lett a Nap. Másodszor is alábuktak, s egy zöld hálót hoztak fel. Ebből lett az ég boltozatja. Harmadszor is alábuktak, s egy kék követ hoztak fel. Ebből lett a Hold. Alábuktak arany homokért: ebből lettek az apró csillagok. Alábuktak sötét iszapért: ebből alkották meg a fekete Földet. S ez a föld termette meg a búzát és a rozsot, s minden más terményt. Ezt az áldott termékeny földet pedig Ukrajnának nevezték el. S ezen a földön egy szorgalmas nép telepedett meg: az ukránok.”

A megtelepedő szorgalmas ukránok férfi képviselője feltűnően hasonlít az ifjú Sztepan Banderához, az ukrán nacionalizmus atyjához, a nácikkal együttműködő, és a lengyel és zsidó népirtás piszkos munkáját helyettük elvégző Ukrán Függetlenségi Hadsereg megteremtőjéhez. Ami érthető is, hiszen a hivatalos ukrán történetírás és állami ideológia őt tekinti az ukrán történelem origójának.


„Ez a föld igen-igen gazdag volt. Egy nap alatt körül nem jártad – lóval körbe nem futottad. Egyik végét a mély tenger mosta, amelyben csudaszörnyek éltek, a másik végén magas hegyek emelkedtek. A legmagasabb hegyek csúcsán százéves hucul öregasszonyok ültek, s pipájuk füstjéből fehér felhőket eregettek. A fehér felhők pedig leereszkedtek a völgyekbe, s belőlük lettek azok a kőbálványok, amelyek az ukrán sztyeppe békéjét őrzik.”

110 éves hucul öregasszony. Verhovina, 1926. Mikola Szenkovszkij fotója
(A magyarázó képek és kommentárok a Wang folyó betoldásai)

„A hegyek lábainál tavak szunnyadtak. A tavak tiszta tükrén át látni lehetett a víz alatti királyság sokszínűségét, a vízimanókat, tündéreket és sellőket. A tavak között az ukránok fehér házikókat építettek, kenyeret sütöttek, magas templomokat emeltek. Mindenek felett szerették Istent és földjüket, s szeretetben nevelték gyermekeiket.”

A szirének szokásos ábrázolása orosz lubokon, 1866

„Télen az ukrán gyerekekhez eljött Szent Miklós. A jóknak ajándékot hozott, a rosszaknak virgácsot. Tavasszal pedig fel-alá röpködtek a fecskék, s hozták-vitték a gazdag termés, a tele kamrák, a boldog szülőföld hírét.”


„A téli dalok, tavaszi körtáncok azonban nem tartottak örökké. Akár a vad állatok, úgy lestek a szép szülőföldre az irigy szomszédok. Akár a fekete sárkány, rontottak nem egyszer Ukrajnára, hogy egy-egy darabot elszakítsanak tőle.”

A rajz nem hagy kétséget afelől, melyik szomszédokról van szó. Kinek a szimbóluma a fehér sas, a Wulf és a Brezsnyev-képű Misa mackó?


„Sokféle uralmat megélt Ukrajna. Némelyik messziről jött, másokat maguk választottak. Teltek-múltak az évszázadok, s Ukrajna fölött fekete felhőkként gyülekeztek a Rossz madarai. Ukrajna vezetőinek csak ritkán sikerült felhőtlennek megőrizni az eget. Nagyon sokszor ugyanis egy fekete lyuk volt csak a szívük helyén. Mindig így történik azokkal, akik elfordulnak Istentől és a néptől, s ehelyett arany bálványokat imádnak. Az utolsó vezető különösen kapzsi volt. Mind jobban és jobban kizsarolta országát és népét. Minél szegényebbek lettek az emberek, ő annál fényesebb palotákat emelt nagy mohóságában.”

A Janukovics módjára korpulens vozsgy, fején koronás usankával, elmélyülten szemléli összeharácsolt kincseit. A drágaszágok, a kisajátított élővilág, a hajók és gyárak, és az arany tallérok mind könnyen érthető gazdagság-szimbólumok. No de a könyvek? Az ilyenfajta zsarnokoknak nem a könyvespolc az epitheton ornansuk. Kivéve Janukovicsnak! Ő, mint láttuk, a könyvek szerelmese volt. Nagyon valószínű, hogy erre utal a szokatlan státusszimbólum.



„Az ég pedig Ukrajna felett egyre inkább elsötétült a fekete madaraktól. Az emberek sokáig tűrtek. De végül elfogyott a türelem. Egy napon az ukránok kivonultak a Majdanra. Igazságos vezetőt követeltek maguknak. Véget akartak vetni az igazságtalanságnak és a gonoszságnak. Vállvetve álltak ott éjjel és nappal, az imádság, az ének és a szó volt az egyetlen fegyverük. Nekik köszönhetően a Majdan szabad ég alatti templommá vált. Olyan sokan voltak, hogy amikor besötétedett, kiderült: a csillagos ég a földre költözött. Reggel pedig a galambok fehér szárnyai hozták el az új napot.”


„De hirtelen a Majdan fölött is megjelentek a Gonosz fekete madarai, a gyilkos sasok [berkut]. Fenyegetően köröztek a galambok körül, egyre szűkebbre vonva a kört. Félelmet és hideget árasztottak az emberekre, a halál hidegét. De a Majdan nem ürült ki, hanem épp ellenkezőleg, színültig megtelt.”


„És eljött a nap, amikor a sasok támadásba lendültek. És ez a harc nem az életé volt, hanem a halálé. De a rettenthetetlenek, noha fegyvertelenek voltak, egy lépést sem hátráltak. Megtartotta őket a Szeretetbe vetett rendíthetetlen hitük. És a ragadozók nem tudták ezt elviselni. Végül fekete tollaikat hullajtva elrepültek. Meglátta ezt vezetőjük, ez a vérszívó kullancs, s megrettent Isten és az emberek haragjától. Az emberek győztek. De a győzelem keserű volt. Sok hős örökké a Majdanon maradt – szép fiatal fiúk és megtörhetetlen testvéreik…”


„A csata után a galambok leereszkedtek a Majdanra, s a hősök lelkét felvitték szárnyaikon, messze-messze, fel az égbe. Fel egészen a Naphoz. Fel egészen Istenhez.”


„A hősök véréből pedig a Majdan közepén új fa nőtt. Koronája átéri a fél világot, s árnyékában új élet sarjad. Fölötte pedig, a mély kék égen, ott köröznek Isten galambjai.”

A 21. század lánya

Kislány a 21. századból. Írta K. Bulicsov, rajzolta K. Bezborodov

Újévkor az ember egy percre visszanéz a múltba. És azt találja, hogy a múlt visszanéz rá. Ez az 1977-es szovjet diafilm azt vetítette előre a kortársaknak, hogyan él egy kislány a 21. századi intergalaktikus Moszkvában, Alisza Csodaországban.

A 21. századi Moszkvában él egy kislány, Alisza a neve. Próbáljunk meg előrerepülni az időben, és megismerkedni ezzel a kislánnyal. Ki tudja, talán éppen valamelyikőtök köb-köb-köb-köbükije ő…

Apja az űrlények biológusa, anyja házakat tervez idegen bolygókon. A kislány pedig hétköznapi moszkvai kislány, aki ilyenformán, mint mindenki más, tacskót, macskákat, sünt és marsbéli imádkozósáskát tart a szobájában, és nagyfülű susát, egy igazi élő cseburáskát kap ajándékba a Szíriuszról, akit megtanít beszélni és – oroszul! – olvasni. A legvonzóbb álom számunkra, akik ugyanekkor – mármint nem a 21. században, hanem 1977-ben – ugyanilyen idősen Gerald Durrellt és Dr. Dolittle-t – Doktor Ajbolitot – rongyosra olvasva ugyanerre vágytunk, és arra készültünk, hogy majd egzotikus biológusok leszünk a 21. században, már persze ha egyáltalán lesz olyan.

Alisza papája – Szeleznyov professzor – a moszkvai állatkert igazgatója, aki a Föld és a világűr állatait tanulmányozza.

Igen, valahogy így.

Azért így negyven év múltán visszanézve, ebben az alternatív huszonegyedik században nem az űrlények a legérdekesebbek. Nem is a nyolcvanemeletes városok. Nem is az, hogy megvalósult a nagy-nagy álom, és végre a podmoszkovszkij szovhozban termelik a narancsot és a banánt (noha valószínűleg kifizetődőbb lenne rakétával hozni a Tau Cetiről, de hát mégis – a mienk.) Hanem az, hogy az űrhajós díszletek ellenére a mindennapi életben semmi sem változott, minden úgy zajlik, mint 1977-ben. Éppúgy, ahogy a száz évvel ezelőtti képeslapokon megámodott 2000-es években is a boldog békeidők élete folyik tovább Verne Gyula díszletei között. Bele se merek gondolni: vajon mennyire találják majd reménytelenül ódivatúnak a Csillagok háborúja képi világát és életmódját abban a korban, amelyben az eposz játszódik?

Talán csak egy dolog változott igazán: a tudósok kinézete. A késő brezsnyevi idők jellegzetes vastag nyakú, alkoholista apparatcsik-intézetvezetői és tenyérbemászó képű, szervilis adjunktusai helyett a 21. századra végre minden tudós intelligens, valódi érdeklődésről és hozzáértésről tanúskodó arckifejezést öltött. És már csak ezért az egyért is megérte kivárni ezt a csodálatos huszonegyedik századot.

Háború

A lembergi Öreg Oroszlán könyvkiadó néhány éve van a piacon, s azóta néhány csodaszép gyerekkönyvet adott ki a modern lembergi könyvekre jellemző szép, szürreális illusztrációkkal. Az első – amelyet hamarosan bemutatunk – éppen a kiadó névadójáról, Lemberg címerállatáról szólt, az öreg oroszlánról, aki a város nagy örömére egzotikus látogatókat fogad padlásszobájában, s míg végigkísérjük útjukat a pályaudvartól Lemberg főteréig, a város varázslatos utcácskáival és házaival is megismerkedünk.

Az Öreg Oroszlán más, Lemberghez és Ukrajnához kötődő könyveket is kiad. Tavaly jelent meg az a képeskönyv – szintén bemutatjuk majd –, amely a Majdant magyarázza el a gyerekeknek régi ruszin motívumokon alapuló képekkel. Idén pedig az a könyv, amely azt mondja el, mi a háború, és hogyan lehet szembeszállni vele.

A könyv 2015-ben elnyerte a Bologna Ragazzi Award különdíját, s ebből az alkalomból a kiadó riportot készített a két szerzővel, Romana Romanyshynnel és Andrij Lesivvel.

A háború, mint előző bejegyzésünk mutatja, ma, száz évvel a Galíciát elpusztító nagy háború után, újra aktuális Ukrajnában. A szerzők szerint azonban a könyv nem csak erről a háborúról szól.

„Sok könyv-ötletünk van, amelyeket folyamatosan írunk erre a papírra itt a falon, aláhúzással, kiemeléssel, felkiáltójelekkel jelölve prioritásukat. A háború témája soha nem szerepelt ezen a papíron. A háborúról csak nagyszüleinktől hallottunk, vagy más országokról szóló hírekből. Mindezek a szörnyűségek távol voltak, s úgy tűnt, soha nem érnek el ide. De a dolgok megváltoztak Ukrajnában. Másfajta prioritások léptek előtérbe, újra kellett gondolni az értékeket. Hirtelen mindazok a történetek, amelyeket szemtanúk más háborúkról meséltek, a mi országunkban is valósággá váltak. Ez a könyv a háborúról természetes módon tükrözi azt, ami történik. De a könyv nem csak a mi ukrajnai háborúnkról szól, nincs rá semmilyen adatszerű vagy földrajzi utalás. Minden egyszerű jelképekre épül benne, amilyen a fény és a sötétség, a virágok és a gyomok, a vékony papír és az éles fém. A jelképek nyelve világos, univerzális nyelv, független a geográfiától.”

A Háború, amely megváltoztatta Rondót

A város, amelyet Rondónak hívtak, különleges volt. A levegő tiszta volt és áttetsző, mintha a legfinomabb fényből lett volna. És lakói is valamennyien különlegesek és törékenyek voltak. Virágokat neveltek, kerteket és parkokat gondoztak, fantasztikus házakat építettek, beszélgettek a madarakkal és a növényekkel, szerettek énekelni, rajzolni és verset írni. És örültek neki, hogy Rondóban élnek. De a legjobban három barát szerette Rondót: Danko, Zirka és Fabian. Rondóban mindenki ismerte őket.



Danko teste vékony volt és áttetsző, és ragyogó, mint a gyertya. Legfényesebben a szíve világított. Gyakran járta a város utcáit ős-velocipédjén, kedvenc filmjeinek zenéjét dúdolva. A kormányon kosár lógott, benne vastag atlasz növények, virágok és fák régi metszeteivel.


Mozart: Rondo alla turca. Fiona Vilnite átirata vonósnégyesre

Fabian régi kincskeresők leszármazottja volt, éles szaglással és látással. Olyan könnyű volt, hogy a legkisebb szellő is felemelhette és messze vihette volna, ha nem lóg a nyakában egy ezüst medál „F” betűvel. A medál súlyos volt és tömör, és Fabian soha nem vetette le a nyakából, annyira ragaszkodott a földhöz és Rondóhoz.

Zvirka repülni tudott. Fent szárnyalt az égen, és bonyolult aerobatikai mutatványokra is képes volt. Papír szárnyaival a legmagasabbra repült, s ott teleírta őket útijegyzeteivel és vázlataival. Mert mindennél jobban szeretett utazni.


Rondo híres volt gyönyörű virágairól. A főtéren állt a város kincse és büszkesége, az üvegház. Ebben gyűjtötték össze a legritkább virágokat és a növényeket a bolygó legtávolabbi tájairól. De ami a legmeglepőbb volt: ezek a virágok énekelni tudtak.

Az üvegházban gyakran rendeztek koncertet, amelyek műsorán mindig szerepelt Mozart Rondója. A város minden sarkából összejöttek, hogy élvezzék ezt a hihetetlen látványosságot. És minden reggel, amikor a nap felkelt, a virágok elénekelték a város himnuszát, büszkén emelve fel fejüket a fénybe.


Danko minden nap még napfelkelte előtt elkerekezett az üvegházhoz, mert szerette énekkel kezdeni a napot. A virágokkal együtt. Mindenki másnál jobban értett a virágokhoz. Figyelt rá, hogy jól érezzék magukat, legyen elég vizük és fényük. Gondosan tanulmányozta az atlaszt a latin nevekkel, mert meg akarta érteni, melyik virágnak mire van a leginkább szüksége.

Ebéd után Danko gyakran a sarki kávéházban találkozott Fabiannal, ahol megbeszélték a friss híreket. Aztán elmentek meglátogatni Zvirkát. Noha sosem lehettek benne biztosak, hogy otthon találják, mert Zvirka gyakran repült távoli utakra, és napokig nem látták a városban.

Ez a nap éppolyan volt, mint bármelyik másik Rondóban. A város lakói dolguk után siettek. Danko barátjához tartott, mert tudta, hogy Zvirka éppen hazaérkezett egy utazásáról, és sok új történetet és képet hozott. A nap ragyogott, a madarak és a virágok énekeltek. Minden olyan volt, mint mindig…

Hirtelen minden elcsendesedett. A városon végigsöpört a hír:

A VÁROSUNKBAN HÁBORÚ VAN!

Rondo lakói nem tudták, ki az a Háború. A semmiből jött, feketén és rettenetesen. Üvöltve és fogcsikorgatva kúszott a város felé, romokat, zűrzavart és sötétséget hagyva maga után. Minden, amit megérintett, sűrű, áthatolhatatlan sötétségbe hullt. De a legrettenetesebb az volt, hogy útján fekete virágokat hintett el, száraz, tüskés gyomokat, amelyek hangtalanok és illat nélküliek voltak. Azonnal kikeltek a földből, sűrű dzsungellé nőttek, és eltakarták a napot. És fény híján Rondo törékeny és védtelen virágai fakulni és fonnyadni kezdtek. Nem volt már erejük a fény felé emelni fejüket. És ami a legrosszabb, nem is énekeltek többé.


Danko, Zirka és Fabian, noha törékenyek, de bátrak voltak. Kivonultak a Háború ellen. Először megpróbáltak beszélni vele, megkérni, hogy álljon odébb. De a Háború ügyet sem vetett rájuk, csökönyösen haladt tovább, és szörnyű gépezete támadásba lendült. Tüzes szikrákat szórt, és éles köveket hajított szerteszét.


Az egyik kő a mellén találta el Dankót, épp a szíve fölött, és testén hatalmas repedés keletkezett. A szikrák elérték Zirkát, és átégették papírszárnyait. Fabian előtt pedig kinőtt egy fekete virág, és átszúrta a lábát.

A Háború senkit sem kímélt.


A három barát akkor megpróbált a Háborúval az ő nyelvén beszélni. Zirka és Fabian összegyűjtötték a város fölött repülő köveket és szögeket, és visszahajították őket. De ez nem állította meg a Háborút. Danko úgy gondolta, hogy a Háborút úgy állíthatnák meg, ha jobbá tennék a szívét. De hiába, mert a Háborúnak nem volt szíve.

A három barát kétségbeesetten nézte, ahogy a Háború elpusztítja törékeny világukat. A város lakói egymás után tűntek el. Egyre kevesebb volt a remény, hogy a Háború valaha is eltávozik. A valaha ragyogó és zsibongó utcák kiürültek. És egyre kevesebb volt a fény.

Így ment nap nap után. A Háború rendületlenül haladt előre, fekete virágokat hintve szerteszét, és a három barát igyekezett továbbra is védelmezni a várost.


Danko továbbra is eljárt az üvegházba, amelynek ablakait elsötétítették, és a néhány túlélő virág bágyadtan és csöndesen álldogált a sarokban.

Egy alkalommal, amikor a sötétség már olyan sűrű volt, hogy Danko alig tudta megtalálni az utat, megpróbálta megmenteni legalább ezeket az utolsó virágokat velocipédjének fényével. Felállította a velocipédet, lámpáját a virágokra irányította, és tekerni kezdett.

Amint a fény a virágokra hullt, azok magukhoz tértek, és sápadt színük elevenné vált. Danko egyre sebesebben pedálozott. A fény egyre nagyobbra nőtt. Aztán Danko elkezdte énekelni a város himnuszát, amelyet oly rég nem hallottak már Rondóban. Ahogy az első versszak végére ért, az egyik virág felemelte a fejét, és elkezdett vele énekelni. Aztán a második és a harmadik is. Aztán már egy tucatnyian énekelték kórusban a himnuszt.

És Danko megértette: a Háború megrettent, mert egy tucatnyi virág mindennek ellenére tovább énekelt, mert még a legvékonyabb fénysugár is gyengítette a sötétséget. Így hát, hogy megállítsák a Háborút, az egész közösségnek meg kell építenie a Fény nagy gépezetét, amely elűzi a sötétséget és megmenti az éneklő virágokat!


A három barát azonnal munkához látott. A város többi lakója is egymás után jött segíteni nekik, és hamarosan Rondo főtere egyetlen nyüzsgő hangyabollyá vált. Mind összefogtak a közös ügyért, és olyan jól dolgoztak, ahogyan csak tudtak. A város úgy működött, akár egyetlen jól összehangolt óramű.


Zirka felderítő repüléseket végzett, szárnyaira rajzolta az ellenséges tábor elhelyezkedését és felírta rá a kikémlelt adatokat. Fabian, mint a legjobb kincskereső, alkatrészeket gyűjtött a Fénygéphez. Danko pedig beszerzett egy nagy könyvet a mechanikáról, és abból irányította a gépezet megépítését.


Amikor a gép elkészült, mindannyian elfoglalták helyüket, s vezényszóra tekerni kezdtek. Pedálok százai, kerekek ezrei kezdtek egy ütemben forogni – s a gépezet beindult. Fény árasztotta el az utcákat. Danko, Zvirka, Fabian és a város minden lakója a virágokkal együtt énekelte Rondo himnuszát.


Mozart: Rondo alla turca. Charlie Parra del Riego gitár-átirata


A Háború megtorpant, aztán lassan foszlani kezdett a gép által sugárzott fényben. Minél erősebb volt a fény, minél hangosabban szólt a himnusz, annál gyorsabban tűnt el a Háború, s vele együtt a sötétség, és a tüskés fekete virágok is.

Rondo addig énekelte a himnuszt, amíg az utolsó fekete virág is eltűnt, és a sötétség utolsó maradéka is eloszlott.

Ez volt a győzelem!


A fekete virágok helyén vörös pipacsok nőttek ki a földből. A Háború előtt Rondóban különféle színű pipacsok nőttek, rózsaszínűek, sárgák, lilák, fehérek, de egyetlen piros sem volt. Most viszont egyetlen pipacs sem volt más színű, csak piros.


De sajnos nem lehetett mindent helyreállítani. Danko áttetsző testén és szívén ott maradtak a repedések, Zirka szárnyain az égésnyomok, és Fabian ettől fogva sántított az átszúrt lábára.

A város lakói is másokká lettek. Mindenki szomorú emlékeket őrzött a háborúról, amely megváltoztatta Rondót. És a várost beborította a mindenfelé növő piros pipacsok sokasága.*

(* A pipacs 1914 óta az egész világon a háborúban elesettek jelképe.)


Mozart: Rondo alla turca. Az eredeti zongoradarab Daniel Barenboim előadásában