Pátoszformulák

A Zeugma Mozaikmúzeum azokat az összesen 2500 négyzetméternyi római mozaikpadlókat mutatja be, amelyeket a Kr.e. 300-ban az Eufrátesz partján épült és Kr.u. 256-ban elpusztult Zeugma városból mentettek ki nemzetközi régészcsoportok a város 2000-es elárasztása előtt. Ez a világ legnagyobb mozaikmúzeuma.

A gaziantepi Zeugma Mozaikmúzeum egyik legszebb és legépebben megmaradt 3-4. századi mozaikja Európa elrablását ábrázolja az antik képek konvenciói szerint. Európa, Agenor föníciai király lánya már a bika hátán ül, amellyé Zeusz változott az ő elcsábítására. A bika Kréta felé úszik vele, s hogy ez hihetőbb legyen, teste halfarokban végződik. A szimmetria kedvéért a kép bal felét hasonló páros tölti ki: egy najád – tengeri nimfa – ül egy szárnyas vízi párduc hátán, amelynek ugyancsak halfarka van.

Hogy tetszőleges emlősök tengeri környezetben halfarkat kapjanak, az egyáltalán nem volt szokatlan az antik művészetben. A rómaiak irodalmi tanulmányaikból tudták, hogy Egyiptomban víziló él, amelyet úgy képzeltek el, mint egy rendes lovat halfarokkal. S ha létezik vízi ló, akkor mért ne létezhetne vízi szarvas, vízi párduc, vízi tigris, vagy tengeri medve? Nagy a tenger, sok csodát rejt. Ilyen vízi emlősök sokaságát tárja elénk például a szicíliai Villa Romana del Casale Arión-mozaikpadlója, amely nagyjából egyidős a zeugmai Európa-mozaikkal:

De van egy különös eleme a képi konvencióknak, amelyet első látásra nehéz megmagyaráznunk. Mi az a kendő, amelyet Európa az egyik kezével kifeszítve tart, hogy a szél felpöffessze? És ugyanilyen felpöffesztett kendőt látunk a szicíliai mozaikon is legalább három najád feje fölött.

Ezt a formulát a római műkritika velificatiónak nevezte, amelynek jelentése: velam+facere, azaz „vitorlát csinálni” (a tulajdon ruhájából), aki pedig vitorlát csinál, az a velificans. Így használja Plinius a Naturalis historia 36.29-ben Octavia porticusának díszítését leírva, amelyen Aurae velificantes sua veste, a Szelek „vitorlát csinálnak saját ruhájukból”. Ebből tudjuk egyszersmind azt is, mi díszíthette Octavia porticusát, amelyet a középkortól márvány burkolata nélkül halpiacnak használtak a zsidó negyedben. 

A velificatio formulájának kettős jelentése volt. Egyfelől dinamikát sugallt a többnyire statikus, kevés mozgáselemet használó római képeken, azt, hogy a jelenet valójában heves mozgásban van. Másfelől azáltal, hogy a ruhát vitorlává pöffesztő szél valójában csodás módon „belülről”, a ruhát tartó személy felől fúj, egyfajta revelatiót is sugall, azaz hogy olyan személy arca elől emelkedik fel a lepel, akinek egyébként rejtve kellene maradnia, tehát epifánia történik, az isteni megnyilvánulása e világban, hasonlóan ahhoz, ahogy a reneszánsz és barokk Születés-képeket megvilágító fény az újszülött Jézusból árad.

A római Ara Pacis (Kr.e. 13-9 k.) keleti oldalán a középen ülő Földanyát avagy Róma békéjét fogja közre két felpöffesztett köpenyű nimfa, a levegő és a víz allegóriája, jelezve, hogy Augustusszal béke köszöntött be földön, vízen és az égben

Neptunus szekere egy hadrumetumi mozaikon (Sosai múzeum, Tunézia). A kép azt is illusztrálja, hogyan képzelték el a rómaiak a vízi-lovakat

A pompeii Villa dei Misteri freskója

A formulát a reneszánsztól kezdve újra felfedezik (bár a középkorban sem veszett ki teljesen): itt Botticelli Vénusz születése-képén

Csak természetes, hogy a quattrocento kompozíciókat imitáló preraffaeliták is használták a formulát, mint itt John Williams Waterhouse a Boreas c. képén

A modern művészettörténet Aby Warburgtól (1866-1929) kezdve a pátoszformulák közé sorolja ezt a formulát. A pátoszformula Aby Warburg meghatározása szerint olyan képi formula, amelynek a korabeli közmegegyezés szerint ilyen vagy olyan hangulatot, érzelmi választ kell kiváltania a nézőből. E formulák többségével – mint a fej fölött felpöffesztett ruhával, vagy számos barokk gesztussal, mert különösen a barokk művészet élt ilyen formulákkal – nem találkozunk a való életben, de a nézők mégis pontosan tudták, mit kell érezniük e gesztusok láttán, milyen fontos kulcsot ad a formula a kép interpretációjához.

A képek, még a leginkább realista képek sem a valóságot ábrázolják, hanem olyan konvencionális formulákat használnak, amelyek révén a néző a valóság egyfajta képét rekonstruálja magában. A pátoszformulák ilyenformán ma is velünk élnek, még ha nem is figyelünk fel valószerűtlenségükre és nem reflektálunk az általuk kiváltani kívánt érzelmi hatásra. Hogy meggyőző erejüket illusztráljam, álljon itt az a tágra nyílt szemű-szájú figura, aki a reklámokon csodálkozik rá egy termék csodálatos minőségére vagy csodálatosan alacsony árára, egyszóval a termék epifániájára.

A figura láttán pontosan tudjuk, mit kell éreznünk az adott termékről, és mit kell tennünk: menni és megvenni azt. Még akkor is, ha a való életben soha nem találkozunk ilyen arckifejezéssel – a képek tanítottak meg ennek értelmezésére. Bár never say never: a pátoszformulák hatásához tartozik, hogy egy idő után a nézők is elkezdik használni őket, hiszen tudják, hogyan fogja értelmezni a gesztust a többi kortárs néző. Ahogy a barokk képek patetikus gesztusai egy idő után a társasági viselkedés részévé váltak (és nem fordítva), vagy ahogy manapság gyakran kidüllesztett szemmel és kitátott szájjal – leesett állal – reagálunk egy váratlan hírre. Nem mert ez az ösztönös gesztusunk, hanem mert így érzékeltetjük megdöbbenésünket a pátoszformulát szintén ismerő kortársunk felé.

Hotel Meissl & Schadn

Ilyentájt, a késő ősztől kora tavaszig tartó nagy bécsi kiállítások szezonja idején az ember gyakran sétál végig a Kärntnerstraßén a múzeumok felé. A sarkon, ahol be kell fordulni az Albertinához, az elegáns bevásárlóutca hipermodern homlokzatai között szokatlan, az egész épület második emeletén végigfutó mozaik vonja magára a figyelmet. A mozaik figurái különféle népeket jelképeznek; ha az ember figyelmesen sorra veszi őket, kiadják az öt kontinens etnográfiáját.


Az épület középső tengelyét – természetesen – Európa allegóriái töltik ki, középen – természetesen – Ausztria címerével, mellette Bécs városát jelképező nővel és német páncélos lovaggal. Fölöttük a férfi és a nő a kereskedelmet és az ipart – Európa hivatásait – szimbolizálja. Európa jellegzetes népei közül helyet kapott még baloldalon a forradalmi fríg sapkás francia és a dózsesapkás olasz, jobboldalt pedig két nehezen azonosítható nép – talán az ősi germán és valamelyik szerencsés kelet-európai. A csoport csúcsán pedig a Fény géniusza emelkedik, amely innen árasztja el világossággal az összes többi kontinenst.


A bal tengelyen az Újvilág népei hevernek boldog tétlenségben, indiánok és gauchók vegyesen. Az ablak alatt arany maja motívum idézi az általuk valaha elért legmagasabb civilizációs szintet. Az indián nő póza a szomszédos Neumarkt Donner-kútjának folyóit, illetve Michelangelo Medici-sírszobrait idézi. Különös módon egy osztrák Old Shatterhand is megjelenik köztük vadnyugati ruhában, aki fehér lovon hozza el nekik Európa fényét és Ausztria zászlaját.



Kompozíció és motívumok szempontjából a harmadik, jobboldali tengely a legizgalmasabb a Kelet népeinek allegóriáival. Középen, a két ablak között patkóíves andalúziai mór kapu nyílik, amelyen fekete tevehajcsár fiú lép ki, kantáron vezetve tevéjét. Balra indiai, jobbra arab házaspár – az előbbi sztereotip attribútuma a turbán és a füstölő, az utóbbié a csábos odaliszk –, a kettő között pedig kimonós japán hölgy tart kínai vázát, utalva a századfordulós művészet Japán-mániájára. Az indiai pár háttere valamilyen stilizált jávai minta, az araboké perzsa szőnyeg.



És ami a legkülönösebb: a patkóíves kaputól jobbra, az ablak fölött ott látható a faravahar, az iráni zoroasztriánusok jelképe, a kiterjesztett szárnyú Isten-szimbólum is. Igaz, kicsit önkényesen átalakítva: hiányzik a közepéről az áldó férfialak, s a két madárláb két kobrának van átértelmezve. Látszik, hogy a művész találkozott a motívummal, de nem értette meg, illetve szabadon variálható keleti díszítőelemnek tekintette.


Vajon hol láthatott zoroasztriánus Isten-szimbólumot egy bécsi művész a századfordulón? Meglepő, de nem kevés alkalma lehetett rá. Ahogy az Encyclopaedia Iranica részletesen leírja, az Ausztria és Perzsia közötti kereskedelmi, majd diplomáciai, katonai és kulturális kapcsolatok nagy mértékben fejlődtek a 19. század folyamán. Az Oroszország és Nagy-Britannia harapófogójával küszködő sah az akkor még nagyhatalom Ausztriában talált külső szövetségesre. Innen kért támogatást és szakembereket a perzsa oktatás és haditechnika modernizálásához, s Trieszt és Trabzon kikötői között jelentős osztrák-perzsa kereskedelem zajlott. A Ferenc Józseffel egykorú és vele egy időben, 1848-ban trónra lépett Naser-al-Din sah személyesen is részt vett az 1873-as bécsi világkiállításon, majd 1878-as ausztriai látogatása után az 1891-es bécsi szőnyegkiállításon is, amelyen a perzsa ipar hangsúlyosan szerepelt. Lelkes osztrák-magyar keletkutatók sokasága látogatta Perzsia műemlékeit és publikálta odahaza élményeit. Ezekből pedig nem maradhatott ki az egzotikus faravahar sem.

Faravahar Perszepoliszban, Dárius király Kr.e. 5. századi palotáján, amelyen számos 19. századi osztrák-magyar utazó rajtahagyta bevésett aláírását

Vajon mi lehetett az az épület, amelyet ilyen pompás mozaikkal díszítettek? Manapság a földszinten pénzváltó működik, ami még csak-csak indokolná a világ népeinek megjelenítését, de az emeleten konfekcióruhaüzlet van, ami az ábrázolt népek jelentős része számára nyilvánvalóan teljesen érdektelen.

De manapság az épület többi része nem is úgy néz ki, mint virágkorában, a századfordulón, amikor egyfelől – a Kärtnerstraße felől – a világ összes népe, másfelől – a Neuer Markt felől – Bécs elitje látogatta. Az 1894-96-ban romantikus-neogótikus stílusban épült háztömb ugyanis a Hotel & Restaurant Meissl & Schadn volt. A Kärtnerstraße felől Bécs egyik legelegánsabb szállodája: ennek vendégeire utal az Eduard Veith által készített homlokzati mozaik a világ népeivel, az egyetlen elem, amely az amerikaiak által lebombázott és a szovjetek által kifosztott és felgyújtott épületből megmaradt. A Neuer Markt felől pedig egyik legjobb étterme, amelyet a korabeli szerzők a „Rindfleischparadies” néven magasztaltak.


A Meissl & Schadn éttermében ugyanis nem kevesebb mint huszonnégy féle marhahús-fogást kínáltak tízféle körettel, mind évszázados bécsi recept szerint. Itt ebédelni kiváltság volt, amelyben csak Bécs elitje részesülhetett. Nem véletlen, hogy 1916. október 16-án az itteni Großer Speisesaal ebédlőasztalánál lőtte agyon a háború elleni tiltakozásként a szocialista Friedrich Adler gróf Karl Stürgkh miniszterelnököt (aki Ferenc József Népeimhez-kiáltványát is aláírta). A merénylet Stürgkh grófból és Adlerből egyaránt mártírt csinált – előbbiből holtában, utóbbiból életében –, az étterem hírnevét pedig még jobban megnövelte. Annyira, hogy az igazán nagy kaliberű írók – Karl Kraus, Egon Erwin Kisch, Maximilian Harden – csak ezt követően szenteltek az étteremnek egy-egy írást, amelyben a politikai igazságtétel mellett az ebédlőasztal egyéb erényeire is kitértek. De mindegyiküket túlszárnyalta Joseph Wechsberg, akinek a Meissl & Schadn Tafelspitzéről írott visszaemlékezése egyszerre himnusz a bécsi konyhához és az eltűnt régi Bécshez.

Joseph Wechsberg, mint oly sokan, akik naggyá tették a császárvárost, a provinciáról származott, Morvaországból, zsidó családból. Bécsi és párizsi tanulmányok után Prágában lett újságíró. A prágai kormány 1938-ban – épp időben – küldte Amerikába, hogy ott a Szudétavidékről vallott cseh álláspontot népszerűsítse. Onnan már csak 1943-ban jött vissza, mint az amerikai hadsereg tudósítója. Ettől kezdve már csak angolul írt, az amerikai közönség számára népszerűsítette azt az eltűnt Európát, amelyben ő felnőtt. 1954-ben megjelent Blue Trout and Black Truffles: Peregrinations of an Epicure című könyvében, az európai konyha apoteózisában külön fejezetet szentel az egykori Meissl & Schadn marhahús-étlapjának.

„A Hofrat Tafelspitze

Nem sok amerikai ítéli olyan kulináris különlegességnek a főtt marhahúst, mint a közép-európaiak. Bécsben volt egy étterem, amelyet a helyi epikureánusok nagy becsben tartottak főtt marhahúsáért – egészen pontosan annak huszonnégy változatáért.

Ez az étterem a nemzetközi hírű Meissl & Schadn volt, s a ház főtt marhahús-különlegességei a következők voltak: Tafelspitz, Tafeldeckel, Rieddeckel, Beinfleisch, Rippenfleisch, Kavalierspitz, Kruspelspitz, Hieferschwanzl, Schulterschwanzl, Schulterscherzl, Mageres Meisel (vagy Mäuserl), Fettes Meisel, Zwerchried, Mittleres Kügerl, Dünnes Kügerl, Dickes Kügerl, Bröselfleisch, Ausgelöstes, Brustkern, Brustfleisch, Weisses Scherzl, Schwarzes Scherzl, Zapfen, és Ortschwanzl.

Ez a terminológia kétségkívül zavarba hoz bárkit, aki nem töltötte felnőtt életének legalább első felét Bécs határain belül. A lista egyszerre volt tűpontos és mégis kétértelmű. Még a bécsi pátriárkák sem mindig értettek egyet abban, hol végződik a Weisses Scherzl, és kezdődik az Ortschwanzl. A Salzburg vagy Tirol sötét hegyei közül érkező osztrák honfitársak pedig ritkán ismerték a finom különbségeket a különféle Kügerlek, vagy mondjuk a Tafelspitz, a Schwarzes Scherzl és a Hieferschwanzl között – amelyeket Amerikában egyaránt brisketnek vagy plate of beefnek neveznek. A régi idők bécsi hentesei sebészi pontossággal tudták harminckét féle vágásra és négyféle minőségre szétosztani egy bika porhüvelyét. A legjobb minőségű vágások pedig nemcsak a vesepecsenyét, a bélszínt, a hátszínt és a legjobb bordát foglalták magukban, mint máshol, hanem öt, kizárólag főzésre használt vágást is: két Scherzlt, két Schwanzlt és a Tafelspitzet. Napjaink Amerikájától eltérően, ahol a marhát kevésbé bonyolult, teljesen más módon osztják fel, Bécsben csak a legjobb marhahúst tartották főzésre méltónak.

Az embernek hentesnek, állatorvosnak vagy régi Meissl & Schadn törzsvendégnek kellett lennie ahhoz, hogy ismerje e Gustostückerlek pontos jellemzőit. Igen sok bécsi eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia más vidékéről, Felső-Ausztriából, a mai Szerbiából, Szlovákiából, Dél-Tirolból, Csehországból vagy Morvaországból jött a városba. (A bécsi telefonkönyv egyes oldalain még ma is annyi cseh hangzású nevet találni, mint a prágaiban.) Ezek a kimosakodott vidékiek nagy erővel igyekeztek eltörölni Bécs előtti múltjukat és kisuvikszolni bécsi jelenüket. Bécsibbek akartak lenni a Bécsben születetteknél és ott felnőtteknél. Bodenständigkeitjuk bizonyítására jó lehetőséget nyújtott a főtt marhahús terminológiájának tudományos szintű ismerete. Olyan volt ez, mint egy exkluzív klub titkos nyelve. Aki Bécsben nem tudott művelt módon társalogni a főtt marhahúsnak legalább egy tucatnyi különféle vágásáról, azt semmibe se vették, akármennyi pénze volt is, vagy akár ha a császár a Hofrat (udvari tanácsos) vagy Kommerzialrat címmel tüntette is ki.

A Meissl & Schadn vendégei tökéletesen tisztában voltak a marha fizikai felépítésével, és ismerték a különféle Kügerlek, Scherzlek és Schwanzlok anatómiai elhelyezkedését. A Meissl & Schadnben a pontosság volt az alaphang. Az ember itt nem egyszerűen „főtt marhahúst” rendelt – hiszen a Tiffany’sbe se menne be az ember, hogy „egy követ” kérjen – hanem teljesen pontosan meghatározta, mire vágyik. De a törzsvendégeknek nem is kellett rendelniük, hiszen a ház már tudta, mit akarnak. A Meissl & Schadn törzsvendége ritkán változtatott a főtt marhahús vágásával kapcsolatos preferenciáján.

Az étterem a hoher markti híres Hotel Meissl & Schadnhez tartozott, amely diszkrét és magas szinten személyre szabott szolgáltatásai miatt igen népszerű volt az inkognitóban járó nagyságok körében. A szobalányok úgy néztek ki, mint az apátnők, és pontosan ismerték minden vendég rigolyáit. Ha valaki tíz év szünet után vette újra igénybe a Meissl & Schadn szolgáltatását, biztosan ott találta a kicsi, kemény párnát a feje alatt, mert az apátnő nem felejtette el, hogy keményen szeret aludni.

Az épületben két étterem volt, a földszinti Schwemme – a köznépnek, alacsonyabb árakkal, kockás abrosszal – és az emeleti deluxe Restaurant magas árakkal és hófehér damaszt abroszokkal. A felső régió a nagy Heinrich uralma alatt állt, aki már a huszas évek végén is tiszteletreméltó nyolcvanéves úriember volt, amikor először találkoztam vele.

* * *

Heinrich erőteljes, korpulens úr volt, egy egészséges csecsemő rózsás arcszínével, s egy bibliai pátriárka bölcsességével. Keze és tokája már megereszkedett, s csak nagy nehézségek árán tudta nyitva tartani a szemét. Soha nem mozdult el az ajtó közelében álló parancsnoki székéből, ahonnét át tudta tekinteni az összes asztalt, mint egy admirális a flotta hajóit a parancsnoki hídról. Bécsben kevesen láttak eleven admirálist, de mindenki egyetértett abban, hogy Heinrich sokkal inkább úgy néz ki, mint számos valódi tengernagy. Érverése olykor-olykor kihagyott, szemhéjai lecsukódtak, s ott maradt felfüggesztve élet és halál mezsgyéjén, ám a pincérek défiléje, akik különféle vágású főtt marhahúsokat vittek ki ezüst tálcán, soha nem mulasztotta el újraéleszteni őt.

Heinrich egész életét császárok, királyok, főhercegek, Hofräte, művészek és tábornokok hűséges szolgálatában töltötte, meghajolván előttük és megcsókolván hölgyeik és nejeik kezét. Hajlott háta a szivárvány ívét követte, pontosan kifejezvén odaadásának finom árnyalatait a személytelen félmeghajlástól – amellyel az újgazdagokat intézte el – az odaadó mély meghajlásig, amelyet régi törzsvendégei, az elszegényedett udvari tanácsosok és a festmények eladogatásából élő arisztokraták számára tartott fenn.

Heinrich és törzsvendégei között magas szinten civilizált, szigorúan szabályozott protokol uralkodott. Az étterembe lépő vendéget Heinrich üdvözlése fogadta – vagy pontosabban Heinrich hajlott hátáé, amely kifejezte a vendég iránti tiszteletének pontos fokát. Heinrich meghajlásának mélysége a vendég társadalmi állásától, a főtt marhahúsban való jártasságától és törzsvendégségének idejétől függött. A teljes mély meghajlást huszonháromtól harminc évig tartó törzsvendégséggel lehetett kiérdemelni. Az ilyen törzsvendégeket Heinrich a „Meine Verehrung, küss die Hand” köszöntéssel üdvözölte, amelyet inkább lehelt, mint suttogott, de soha sem kiejtett: Heinrich már régóta megszűnt beszélni.

A vendéget Heinrich valamelyik kapitánya kormányozta asztalához. Minden egyes vendégnek megvolt a maga asztala és a maga pincérje. A pincér és a vendég között kölcsönös tisztelet uralkodott, s ha egyikük meghalt, a másikuk elment a temetésére. A pincér tartotta a széket a vendégnek, s megvárta, hogy kényelmesen elhelyezkedjék. Heinrich egyik axiómája az volt, hogy „a vendég nem élvezheti a marhahúst, ha nem ül kényelmesen”.

Miután a vendég leült, a pincér megállt vele szemben, a rendelésre várva. Ez puszta formaság volt, hiszen a pincér pontosan tudta, mit fog rendelni a vendég. A vendég biccentett a pincérnek; a pincér biccentett a commis-nek, s a commis leadta a rendelést a konyhában.

A commis által a szakácsoknak leadott rendelés magán viselte a Meissl & Schadn minden ügymenetére jellemző nagyfokú személyességet: „D. tábornok Schulterscherzljét” vagy „H. gróf várja Kavalierspitzét”. A rendelés jól mutatta a törzsvendég kifinomultságát, aki nem érte volna be egy egyszerű Kavalierspitzcel; neki a Kavalierspitz csakis rá jellemző sajátos részére volt szüksége.

A kellő intervallum után a commis lefedett, súlyos ezüst tálcán behozta a húst. Némelyek a hús előtt húslevest is fogyasztottak: ez volt az egyetlen előzetes fogás, amelyet Heinrich jóváhagyott. A commist a piccolo követte, nyolcéves fiúcska apró szmokingban és csokornyakkendőben. A piccolo feladata volt a teríték felszolgálása, amely magában foglalta a reszelt tormát ecettel (Essigkren), almaszósszal (Apfelkren) vagy tejszínhabbal (Oberskren) elkészítve; továbbá a mustárt, savanyúságot, főtt krumplit, főtt káposztát, spenótot vagy bármi egyebet, amit a vendég igényelt a húshoz.

Ezután kifinomult rituálé következett. A pincér mozdulatlanul állt, alárendeltjeit figyelve, míg azok az összes tányért el nem helyezték a vendég asztala melletti kis felszolgálóasztalon. Ekkor előrelépett, felemelte az ezüst tál fedőjét, s elvégezte a hús „bemutatását”. Ez szintén formaság volt csupán, hiszen a vendég lelkes jóváhagyása már eleve feltételezett része volt a szertartásnak. A pincér ezután előre melegített tányérra vette ki a húst, a vendég elé helyezte, egy lépést hátralépett, majd Heinrichre pillantott. Ekkor a vendég is Heinrichre pillantott.

Várakozásteli pillanat következett. Heinrich parancsnoki székéből áttekintette az asztalt, gyors, átsöprő pillantással felmérve a hús, a teríték, a kellékek, a tányér, a szék és az asztal helyzetét. Szinte érthetetlen volt, hogyan képes bármit is látni szinte teljesen lehunyt szemhéjai alól, de mindent látott. Ezután rövid biccentéssel adott jóváhagyást a pincérnek és a vendégnek. Az igazi törzsvendég csak ekkor fogott hozzá az evéshez.

* * *

A mindennapi próza szavai elégtelenek rá, hogy kifejezzék a Meissl & Schadn főtt marhahúsának gyönyörűségét. Számos osztrák költő fakadt rímes dicséretre egy-egy tökéletes Hieferschwanzl élvezete közben. De a költőknek, kivált az osztrák költőknek nem kenyere a kitartás, s e költők nem törődtek vele, hogy az éttermet elhagyván papírra vessék dicséretüket. Richard Strauss, a Beinfleisch odaadó híve gyakran mérlegelte, hogy zenei költeményt ír kedvenc fogásáról, de Schlagobers (Tejszín) című balettjének befejezése után úgy gondolta, hogy egy újabb osztrák ételkülönlegességnek szentelt kompozíciót félreérthet az utókor, és negatívan fogadhatnak német hódolói, akik – mint általában a németek – nem szeretik Bécset. Strauss tehát, aki tisztában volt német jogdíjainak mértékével, elvetette a projektet.

„Milyen kár”, nyilatkozta erről nemrégen egy bécsi zenekritikus, Strauss csodálója. „A Beinfleischnek szentelt zenei költemény még a Halál és megdicsőülés transzcendens szépségét is felülmúlhatta volna.”

* * *

Megvolt az oka, miért olyan kitűnő húst szervíroztak a Meissl & Schadnnél. Az étteremnek saját marhacsordája volt, amelyet egy nagy cukorgyárban tartottak egy Bécstől északra fekvő faluban. A marhákat ott melaszon és cukorrépa-őröléken tartották, s ez adta húsuk rendkívül márványos textúráját, kiváló ízét, gyengédségét és fönséges levét. Az állatokat a megfelelő időben vágták le, s húsukat felhasználás előtt egy vagy két hétig hűtőben tartották.

Azidőtájt Bécsben a főtt marhahús nem étel volt, hanem életforma. A dunai főváros polgárai, ha ellenséges, idegen földre vetette őket a sors, ahol a főtt marhahús egyszerűen csak főtt marhahús volt, bécsi szakácskönyvet vittek magukkal, benne a marha anatómiai ábrájával, ahol számozott egységek és alegységek jelölték a Gustostückerleket. Ez bölcs előrelátásra vallott. A marha különféle vágásainak terminológiája ugyanis még a germanofón vidékeken is nagyban különbözött egymástól. A bécsi Tafelspitz (szegyhús) például a németeknél a Tafelstück, a német nyelvű svájciaknál pedig a Huft névre hallgat. A bécsi Beinfleischt pedig Németországban Zwerchriednek, míg Svájcban plat-de-côte-nak nevezik.

* * *

A bécsi főttmarhahúsevők elszánt soviniszták, akik nem ismerik el az amerikai New England dinner, a francia pot-au-feu, vagy a petite marmite létjogosultságát.

„A petite marmite marhahúsát agyagedényben főzik”, magyarázta nekem egy Tafelspitz-tudós. „És baromfi nyakát és szárnyát adják hozzá. Ez egyszerűen hihetetlen!” Finom reszketés futott át rajta.

A bécsi szakértők lenézik a boeuf saignant à la ficelle-t, a cérnával főtt rare beefet, ezt a kitűnő francia fogást, ahol a marhaszeletet szorosan körbetekerik cérnával, rövid ideig sütik igen forró kemencében, majd közvetlenül felszolgálás előtt hatvan másodpercre – nem ötvennyolc vagy hatvankét, hanem pontosan hatvan másodpercre – forrásban lévő húslevesbe mártják. A gyors sütés és forrázás megtartja a nedveket a rózsaszínű húsban.

A bécsiek viszont elismerik a Tellerfleischt, e másik helyi specialitást. A Tellerfleischt, azaz „tányérhúst” kizárólag két fogás között eszik. Levesestányérban szolgálják fel, amely kétharmad részben van telve tiszta marhahúslevessel, főtt répával, darabolt zöldhagymával és petrezselyemmel, és egy darab majdnem, de nem teljesen megfőtt marhahússal, valamint több szelet, snidlinggel meghintett főtt velővel.

A marhahúsfőzésnek két iskolája volt Bécsben. Akik jobban szerették az erős levest a húsnál, hideg vízbe tették a nyers húst, és órákon át főzték lassú tűzön. Petrezselymet, répát, zöldhagymát, zellert, sót és borsot adtak hozzá. Egy óra múlva lemerték a felszínéről az összegyűlt fehér habot. Olykor nyílt tűzön pirított fél hagymát is adtak hozzá, amelytől a levesnek mély sötét árnyalata lett. Aki pedig gyengédebb és levesebb húst akart, a már forrásban lévő vízbe tette bele a húst. Ez elzárta a hús pórusait, és megőrizte saját levét.

* * *

A Meissl & Schadnt 1945 márciusában amerikai bombatalálat érte. Néhány héttel később a Vörös Hadsereg felszabadítói gázolajba áztatott rongyokkal árasztották el és felgyújtották az épületet. A hotel leégett. De az a hagyomány, amely a Meissl & Schadnt naggyá tette, már jóval korábban leáldozott. Az étterem a Habsburg-monarchia szülötte volt; virágzása és hanyatlása a dunai monarchia pályáját követte. Heinrich révén még egy utolsó virágkort élvezhetett a zavaros huszas években, de Heinrich halálával az étteremnek is befellegzett.

„Az emberek bejöttek az utcáról és főtt marhahúst rendeltek”, emlékszik vissza egy egykori törzsvendég. „Megdöbbentő volt.”

A bécsi hentesek már elfelejtették a marha feldarabolásának finom fortélyait, s a séfek nem tudják, hogyan kell felszelni egy Tafelspitzet. A háromszögű Tafelspitz csúcsos végének kis darabjait hosszában, de nagy, hosszú, rostos felső végét széltében kell vágni.

Manapság a legtöbb bécsi étterem minden megkülönböztetés nélküli Rindfleischt vagy Beinfleischt kínál. A marhát ama szerető gondosság nélkül nevelik, vágják és főzik, ami e fantasztikus fogás legfőbb összetevője volt. A hús gyakran kemény és száraz, s tudatlan pincérek szolgálják fel, akik drága „külső” ételeket ajánlanak a vendégnek, mint a stájer jérce vagy az import homár. A pincéreket sokkal jobban érdekli a borravaló nagysága mint a vendég gasztronómiai élvezete. Az étteremtulajdonosokat a gyors meggazdagodás hajtja, s immár nem tartanak marhákat a cukorgyárakban. Nem lenne profitábilis, mondják, s azonkívül a legtöbb cukorgyár a szovjet zónában működik.

* * *

A Meissl & Schadn helyén ma irodaház áll. Heinrich legtöbb törzsvendége már halott, s a kevés túlélőt a háború a szélrózsa minden irányában szétszórta. Nagy ritkán találkozik egyik a másikkal valamelyik jellegtelen bécsi étteremben, amelynek étlapja Tafelspitzet, azaz elsőosztályú vágású főtt marhahúst kínál, ám a régi törzsvendégek azonnal látják róla, hogy az csupán Kruspelspitz, negyedosztályú vágás, amely talán az amerikai chuck or round of beefhez hasonlítható.

A sötétség eme perceiben a régi törzsvendégek szívesen révednek vissza nosztalgikus elfogódottsággal a huszas évek végére, amikor az idős, méltóságteljes Hofrat von B., Heinrich egyik kedvenc vendége belépett a Meissl & Schadn éttermébe, pontosan tizenkét óra tizenöt perckor, ahogy szinte minden nap a megelőző huszonhét évben, s szertartásosan asztalához vezették. Persze mindenki tudta, hogy a Herr Hofrat az „ő” Tafelspitzéért jött, ama speciális vágás keskeny szeletéért, amely majdnem, de csak majdnem érintkezik egy másik elsőosztályú bécsi vágással, a Hieferschwanzllal. Ha maga a császár lépett volna be, még ő sem kaphatta volna meg a Hofrat speciális Tafelspitz-darabját. Heinrich lojális volt törzsvendégeihez.

Aznap, akárcsak minden más alkalommal, miután a Hofrat helyet foglalt, megkezdődött az ismerős szertartás. A commis a kellő időben megjelent a lefedett ezüst tállal, majd a piccolo behozta az Apfelkrent. Ezen a ponton azonban a pincér nem emelte fel az ezüst tál fedőjét, hogy „bemutassa” a húst, ahogy máskor tette. Ehelyett diszkréten Heinrichre pillantott. Az öregember személyesen közelített a Hofrat asztalához, lassan és körülményesen, mint a móló felé tartó óceánjáró. Minden szem feléje fordult. Nagy csend lett az ebédlőben.

Heinrich olyan mélyen meghajolt, hogy szája szinte érintette a Hofrat fülét.

„Herr Hofrat, el vagyok keseredve”, suttogta. „Sajnálatos baleset történt a konyhában. A Herr Hofrat Tafelspitzét túlságosan hosszan főzték. A hús…” Heinrichnek nem volt ereje befejezni a mondatot, de ujjbegyei összerándultak, jelezve, hogy a hús feloldódott a levesben, mint a hópelyhek a márciusi napsütésben. Teljesen sápadt volt, arca megereszkedett. Úgy nézett ki, mint aki már egy ideje meghalt, s csak valami félreértés folytán támadt fel újra.

Lélegzete szinte elhalt, de egy utolsó erőfeszítéssel folytatta: „Vettem magamnak a bátorságot, hogy a Herr Hofrat számára a Hieferschwanzl végét rendeljem meg, amely a Tafelspitz szomszédságában helyezkedik el, és teljesen hasonló ahhoz.”

Nagy erőfeszítéssel próbálta kinyitni szemét, s szinte sikerült is neki. Bólintott, s a pincér elegáns mozdulattal felemelte a fedőt, és bemutatta a húst. A tálcán nagy, gyönyörűen vágott, gyönge, lédús hús hevert, húslevessel meghintve, a világ legínycsiklandóbb főtt marhahúsa.

A Hofrat mereven ült. A húst csupán rövid, megütődött pillantásra méltatta. Amikor végül megszólalt, hangjából gőg áradt – főtt marhahúsevő ősök sok-sok generációja által rá örökített gőg, fel egészen Bécs 1683-as török ostromáig, amikor a város sikeresen védte meg magát és – legalább egy időre – a nyugati civilizációt.

„Kedves Heinrichem”, mondta a Hofrat, méltóságteljesen végigsöpörve kezével a levegőben, s külön hangsúlyozva minden szótagot, „ennyi erővel akár egy borjúszeletet is kínálhatott volna nekem”. Felállt. „A kalapom és a sétapálcám.”

Merev arccal vonult az ajtó felé. Heinrich a legmélyebb teljes meghajlással búcsúzott tőle, s úgy is maradt, míg csak a Hofrat el nem tűnt. De akik Heinrich közelében ültek, esküsznek rá, hogy Heinrich arcán mosoly ült. Már-már boldognak látszott.”

A húsipari szakkifejezések magyarításában köszönöm Józsi, a Budagyöngye hentese segítségét

Tigrisek Berlinben

Berlinben ismét megnyíltak a múzeumok, s az ember múzeumba jár, hisz azért van itt ő. Az Altes Museum ókori gyűjteménye a Múzeumszigeten régi meghitt ismerős, hiányzott már. Kifelé jövet leülök a lépcsőn, hogy a tavaszi napfényben átlapozzam az új görög portrészobor-kiállítás katalógusát, hamarosan írok is róla. S ahogy felemelem a fejem, hirtelen meglátom, amit már százezer éve nézek: a múzeum lépcsőjének két bronz szobrát. Jobbról is, balról is egy-egy lovasszobor ágaskodik, s lovasaik egy-egy nagymacskát döfnek le éppen: jobbra egy nő egy tigrist, balra egy férfi egy oroszlánt. Nem ma kerültek oda: az amazon 1843-ban, a férfi 1861-ben. Mégis most gondolok bele először: mit keres a szépművészetek háza, a szellem temploma előtt két ilyen akciószobor, ahol a nyilvánvaló fölényben lévő – lóháton, fegyverrel vadászó – emberek kihalófélben lévő védett állatokat gyilkolnak le brutálisan?

Nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel. A Reclam Kunstführer Berlin, amelyikhez először fordulok válaszért a múzeumshopban, ugyanezt viszi tovább, megállapítva, hogy „a szobroknak semmi közük a múzeum programjához”.

Hogyan, miért kerültek ide mégis?

Karl Friedrich Schinkel, a múzeum tervezője eredetileg a múzeumot adományozó két porosz király, III. és IV. Frigyes Vilmos lovas szobrát akarta ideállítani. Az 1823 és 1830 között, eredetileg Königliches Museum néven épült múzeum ugyanis a királyi magángyűjteménynek adott otthont, annak antik örökségét kívánta megosztani a művelt polgársággal. A múzeum így logikusan illeszkedett a királyi díszkert, a Lustgarten négyszögét körülvevő épületek sorába: délről a királyi palota (amelynek újjáépítését a háborús pusztítás majd az NDK-s idők hiánya után idén fejezik be) mint a hatalom, keletről a berlini dóm mint az egyház, nyugatról a Zeughaus, a fegyvertár majd katonai múzeum mint a hadsereg, s északról a múzeum, mint a szellem jelképe.

IV. Frigyes Vilmos azonban ellene volt a királyi portrészobroknak. De a gondolat már elindult a maga útján, s a lépcsőkorlátok lovasszobor után kiáltottak.

Friedrich Thiele: Az Altes Museum, 1830, két soha nem létezett lépcsőszoborral.

Az első lovasszobor, a sziléziai származású, de Berlinben tanult August Kiss Tigrisölő Amazon-ja, vagy egyszerűen csak az Amazon 1843-ban került a lépcső jobb korlátjára. Az Illustrirte Zeitung szeptember 30-i kiadása részletesen be is számolt a felállításról, és műkritikát is adott mellé. A L. R. monogrammal jegyzett írás szerint a mű legnagyobb érdeme, hogy közadakozásból öntötték ki. Az alkotó „volt elég merész ahhoz”, hogy műtermében életnagyságban mintázza meg a szobrot, s ezt követően állt össze „a művészet lelkesült barátainak nagy létszámú egylete, élén a királlyal” (melynek egyébként Schinkel is tagja volt), amely összeadta a kiöntéshez szükséges összeget. Ez hát az első – kívülről nem látható – kapocs a múzeum és a szobor között: a művelt polgárság tevőleges részvétele – „áldozata” – a polgári művelődés új központjának – korabeli szóhasználattal és felfogásban „templomának” – gyarapításában.

Illustrirte Zeitung, 1843. szeptember 30. A metszeten a szobor felállítását végző izomemberek mintha az amazonnak segítenének be botjaikkal a tigris ellenében.

A korabeli felfogás emellett a szoborban a szellem győzelmét látta megtestesülni az állati vadság fölött, azaz pontosan azt a Bildungszielt, amelyet a múzeum is szolgált. Nem véletlen, hogy August Kiss másik főműve az a Nikolaikirche előtt álló Szent György-szobor (1855), amelynek sárkányához hagyományosan a gonoszságot társítjuk, s ledöfése így a jó győzelmét szimbolizálja.


A termékeny kritikus Karl August Varnhagen is ezért méltatja a szobrot: „A mű nagy, merész, kifejezésteli és erőteljes alkotás. … Látni, hogy a ló már elveszett, de az ember győzedelmeskedik. A szellemi fölénnyel sugárzó szép amazon meg fog menekülni, és legalábbis bosszút áll a lóért.” Kritikustól szokatlan ez az aggódás a mellékszereplőért, de tudjuk, hogy Varnhagen hol osztrák, hol porosz, hol orosz kapitányi rangban végigharcolta a napóleoni háborúkat, s pontosan fel tudta mérni, hogy vészhelyzetben mit jelent egy ló elvesztése.

A tigrisért ekkor még nem aggódik senki. Az Illustrirte Zeitung kritikusának csupán annyi vele a kifogása, hogy míg az amazon és a ló gyönyörűen ki vannak dolgozva, addig a tigris „formátlan, zsákszerű tömegként” lóg a ló nyakán, s nem találni olyan nézőpontot, ahonnét egész alakja egyszerre látszanék. Ezt mint fotós magam is megerősíthetem.

Adolphe Braun & Compagnie fotója, 1860-66 között

A szobornak nagy sikere volt. Poroszország az 1851-es londoni világkiállításra is benevezte, ahol a Crystal Palace keleti szárnyában, a Német Vámunió (ekkoriban még nincs Németország!) kiállítási tárgyai között szerepelt. Michael Leapman írja róla The world for a shilling: How the Great Exhibition of 1851 shaped a nation (2011) c. összefoglalójában:

„Kicsivel arrébb a német August Kiss szobra egy tigris által megtámadott lovas amazonról, amelyet energikussága és finom kidolgozása nagyon sok látogató kedvencévé avat itt a Crystal Palace-ban. A tigris karmai a ló testébe mélyednek, míg az amazon a magasba emeli lándzsáját, hogy a végső döfést mérje rá.”

John Absolon: A Crystal Palace keleti szárnyának nézete, 1851

A szobor angliai népszerűségéről tanúskodik, hogy George Eliot metaforaként használhatta négy évvel későbbi kritikájában. Charles Kingsley egy elbeszéléséről szólva méltatja a romantikus lendületet és a természethűséget, szembeállítva a csupán egymást másoló, klasszicista közhelyeket alkalmazó írások tömegével, s ennek párhuzamaként írja: „A Hébéktől és Psychéktől, vagy Madonnáktól és Magdolnáktól megcsömörölve felüdülés Kiss Amazonjához fordulni.” A mű emléke nyilvánvalóan elevenen élt még a művelt angol közönség körében, ha Eliot csak így, minden bevezetés nélkül hivatkozhatott rá. Érdekes, hogy az Illustrirte Zeitung tizenhárom évvel korábbi kritikája pont azt kifogásolta a szoborban, hogy nem a klasszicista szépségideált követi, s „a legszebb organikus formák nemességének és erejének maximális kifejtése” helyett a „rettenetre és szörnyűségre”, és „a kebel és az érzelem szellemi feltöltése és megindítása” helyett „az idegrendszer erőteljes felizgatására” törekszik: „a plasztikus művészet itt teljesen elment a modern romantikus irodalom irányába”.

John Ruskin pedig még 1859-ben is hivatkozhat a kiállítás emlékére a Scotsman-ban megjelent berlini tudósításában: „Kiss Amazonja jó zsánerszobor a Múzeum lépcsőjén. Londonban nem volt előnyös beállításban.”


A fenti, 1854-es fotográfián az Amazon még egyedül áll a múzeum lépcsőjén. De már készül a párja is, az oroszlánölő, „der Löwenkämpfer”, amelyet a mecklenburgi származású Albert Wolff alkotott 1847 és 1856 között. Wolff ugyanannak a Christian Daniel Rauchnak, a berlini szobrásziskola alapítójának és a 19. század vezető szobrászának a tanítványa volt, mint Kiss. Az Illustrirte Zeitung már 1843-ban említ egy kis méretű szobrot, amelyet a szerző 1831 körül látott Rauch műhelyében, s amely egy támadó oroszlánt lándzsával ledöfő meztelen numídiai lovast ábrázolt. A szerző szerint ez ihlette – az említett változtatásokkal – Kiss szobrát is, s ezt követte, valószínűleg lényeges változtatások nélkül, Wolff a maga oroszlánölőjén.

A Löwenkämpfer. Fent Julius Moser senior 1860-as évekbeli, lent Heinz Stockfleth 1940 körüli fotóján

Az irodalom szerint Rauch már eleve a múzeum lépcsőjére szánta az oroszlánölőt, s ezt a szándékát az 1841-ben elhunyt Schinkel is ismerte és osztotta. Ez segíthette elő a korábban elkészült Amazon felállítását, illetve ez magyarázza, hogy August Kiss miért vállalkozott olyan bátran, még megfelelő anyagi háttér nélkül, a maga szobrának életnagyságú megmintázására, mintegy felismerve, hogy Rauch modellje megdolgozta a közönséget egy ilyenfajta lovasszoborra. Ez a hangulat azonban 1861-re már jórészt elmúlt. Franz Kugler kritikus, aki 1843-ban még dicsérte az Amazon felállítását, mondván, hogy nagyon illik Schinkel (azóta elpusztult) freskóihoz a múzeum előcsarnokában, 1861-ben már azt írta az oroszlánölőről, ami nekünk is az első gondolatunk száz év múlva, egy teljesen megváltozott befogadói légkörben: „Hasztalan keressük, mi összefüggés lehet a békés művészetek temploma és a barbár nyerseség efféle vad természeti ábrázolása között.” Pedig a szobor sokkal klasszicistább, kiegyensúlyozottabb, mint 1843-as elődje.

Albert Wolffnak mellesleg sikerült még egy lovasszobrot elhelyeznie az Altes Museum előtt: III. Frigyes Vilmos szobrát 1871-ben. A szobrot 1944-ben olvasztották be háborús célra.

Az ilyenfajta klasszicista zsánerszobroknál gyakori, hogy valamilyen ókori szobrot vagy legalább arról fennmaradt leírást fogalmaznak újjá. Mi lehetett a két nagymacskaölő ókori inspirációja?

Tigris- vagy oroszlánölő szobrot nem ismerünk az ókorból. De domborművet vagy kétdimenziós ábrázolást annál inkább. Az egyik pont itt van a múzeumban: egy Kr.u. 130 körüli mozaik a tivoli Villa Hadrianából, amelyen kentaurok, tehát ló-emberek harcolnak három nagymacskával: tigrissel, oroszlánnal és párduccal. A tigris éppúgy mar bele a leterített kentaur oldalába, mint az Amazon tigrise a lóéba. A múzeum 1840 körül vásárolta a mozaikot, úgyhogy a két szobrász is láthatta.




A mai befogadóra a kép úgy hat, mint egy túlírt fantasy. Kicsit sok a jóból. Három ragadozó nagymacska egyszerre? és kentaurok? Valószínű, hogy az eredetileg szándékolt hatás is ez volt. A mozaiknak a tömény egzotikumot kellett közvetítenie, ennek kulcselemei pedig a messze, valahol az oikumené szélén élő átmeneti ember-állat lények, és főleg a tigris. A rómaiak számára a tigris volt az egzotikum védjegye. A 4. századi szicíliai Villa Romana del Casaléban, az egyik legnagyobb fennmaradt római mozaikegyüttesen a központi nagy keresztfolyosó padlóját díszíti a „nagy vadászat” jelenete, ahol balra Afrikában, jobbra Ázsiában játszódó vadászatot és állatbefogást látunk. A baloldali jelenetek elég hitelesek, hiszen a rómaiak jól ismerték Afrikát, és valószínűleg a villa tulajdonosa is fontos szerepet játszott az afrikai nagyállatok befogásában és a római cirkuszba szállításában. Jobboldalt azonban, amit csak hírből ismertek, elszabadul a pokol. Alles geht, orrszarvútól a griffmadárig. S az egzotikus állatok között emblematikus szerepet játszik a tigris, mintegy fémjelezve, hogy a mesék világában vagyunk.



A rómaiak Kr.e. 20-ban láttak először tigrist, amelyet egy indiai követség hozott Szamosz szigetére ajándékként a császárnak. Augustusnak pedig, ahogy Plinius tudósít róla a Naturalis historia 8.25. fejezetében, csak Kr.u. 13-ban, a Marcellus-színház felavatásán sikerült először nyilvánosan tigrist színre állítania. Igaz, a Gladiátorban Commodus a 2. század végén már tizenkét tigrist rittyent a Colosseumba csak azért, hogy tisztességtelenül végezzen Maximus centurióval, de hát nem ez az egyetlen túlkapás abban a filmben.

A Villa Romana ázsiai jelenetei között is szerepel egy pliniusi sztori a Naturalis historia 8.25-ből, az, amelyet Baius Maximus Tertius centurio szeretett volna zeugmai mozaikpadlóján látni. Hogy ugyanis ha a vadász elrabolja a tigris kicsinyeit, az utánaered, de a vadász gömbölyű tükröt (csiszolt fémgömböt vagy domború fémlemezt) hajít elébe, amiben kicsiben látja önmagát, s elvan vele egy darabig, azt gondolván, hogy kölykeit látja. Itt látjuk a vágtató vadászt, keblén a hernyószerű kistigrisekkel, mögötte az elfoglalt tigrissel, s előtte a hajóval, amelyen már indulásra készen várják. A puszta tény, hogy ezt a vadászati formát mint ígéretes lehetőséget ábrázolták egy amúgy komoly nagyipari afrikai állatbefogó szakember villájának padlóján, mutatja, mennyire egzotikus állat volt a tigris.





A tigris egzotikuma a villa tengeri jelenetén is megmutatkozik. A művész itt a ló/víziló dichotómia alapján néhány hasonló víziállatot kreált az amúgy is kifürkészhetetlen tenger mélyére, a tengeri istenek és najádok mellé. Közöttük szerepel a vízi tigris is.



Valószínűleg a tigris egzotikuma vonzotta az amazont is mint kiegészítő szereplőt, ahogy a villa mozaikján a griffmadarat. Egzotikus állathoz egzotikus vadász illik, mint a Hadrianus-villa padlóján. S azonkívül a minden Bildungsbürger által jól ismert Vergiliustól (Aeneis 11.576-577) tudjuk hogy az amazon tigrisbőrt visel:

Pro crinali auro, pro longae tegmine pallae
Tigridis exuviae per dorsum a vertice pendent.

(Haján viselt arany ékszerek, hosszú köntös helyett tigris bőre csüng le hátán.)

Márpedig azt a tigrist valakinek el is kellett ejtenie. Ennek a sornak az illusztrációját láthatták itt a bejáratnál az Altes Museumba osztálykiránduló kis Bildungsbürgerek, amíg voltak olyanok.

Nagyot fordult azóta a világ. Éppen itt Berlinben bizonyosodott be, hogy az emberi szellem mégsem kerekedett fölébe az állati vadságnak. A tigrisben és más állatokban pedig megtanultuk az emberi vadság által veszélyeztetett természet szellemét látni. Mint itt mellettem, a charlottenburgi Birkholz idősotthon tűzfalán.

„Látsz engem? Az én életem is számít.” „Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindenki védelmet kap.”

A tigrisnek ezt a humanizálását látjuk a mai Die Zeit címlapján is, ahol a „Tudunk-e még bízni?” cím illusztrációjaként egyszerre szerepel félelmetes állatként (akiben nem biztos, hogy bízhatunk), és hozzánk hasonlóan veszélyeztetett és bizalomra vágyó lényként. Annak a bibliai toposznak a mintájára, ahol együtt fekszik az oroszlán a gödölyével és a tigris az amazonnal.