Szvaneti 1. Kövek

Mihály vagyok. Szent Mihály, arkangyal. Egy a hét közül, akik mindig készen állnak arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjenek (Tób 12:15). Lahili falujából vagyok, Latali szurdokvölgyéből, a szurdok fölött a faluval szemközti hegytetőn álló Mkheri Arkangyal Templomából.

Ikon vagyok, ezüstből megformálva, arannyal bevonva a szvaneti völgy szokása szerint, ahol ritkább a festék mint az ezüst és az ecset mint a kalapács, s ezért a délről felhozott bizánci ikonokat itt ezüstből és aranyból imitálták olyan bőséggel, hogy máig megtöltik az Inguri-völgy és a környező hegyek kilencvennégy templomát.

Ha valaki okvetetlenkedne, hogy miként lehetek egyszerre arkangyal és ikon, az bizonyára az ál-okoskodások emlőjén nevelkedett latin eretnek, akik az ő trienti zsinatuk óta elkülönítik egymástól a képet és az azon ábrázolt szent személyt, azt hangoztatva, hogy csak az utóbbit illeti tisztelet. De orthodox hívő nem fecséreli az idejét ilyen szőrszálhasogató ontológiára. Hiszen a tiszteletreméltó Második Niceai Zsinatnak a képek tiszteletét engedélyező khorosza kimondja, hogy „a tisztelet, amellyel a képeknek adózunk, átszáll az ábrázolás tárgyára, s így aki a képet tiszteli, az valójában a rajta ábrázolt valóságot tiszteli.” Szent Mihály vagyok tehát, arkangyal, aki a hívő számára, mintegy tükör által, emez ikon formájában jelenek meg tisztelet fogadására és a mennyei valóságok evilági felragyogtatására.

Nyolcadik évszázada védelmezem már Lahili faluját, Latali szurdokát, Mkheri hegyét, Szvaneti völgyét és egész Grúziát a gonosz ellen, amely támad itt bőven mindenfelől, úgyhogy munka van elég. Abram diakónus kért meg erre még Grúzia aranykorában, Giorgi Laska király idejében. Aki akarja, olvassa el, oda van írva a hátamra, vagy legalábbis úgy hiszem, ott van még, mert a saját hátát az arkangyal sem tudja megnézni.

ქ. წმიდაო მთავარანგელოზო მუხერისაო, ჴელთუქმარო, ადიდენ მეფენი ბაგრატუნიანნი, და დადიანი, და დიდებულნი და ერთობილი საქართველო და ერთობილნი სუანნი და ჴევი ლატალისა; და აღაშენე მაშენებელი შენი სოფელი ლაილისა და ყოველნი მადიდებელნი შენნი, ამენ
მე მამასახლისსა ცოდვილსა და დეკანოზსა აბრამს შეუნდკენ ღმერთმან

Ó nem kézzel készült m(u)kheri Szent Arkangyal, dicsőítsd meg a Bagrationi királyokat és Dadianit és a nemeseket és az egységes Grúziát és az egységes Szvanetit és Latali szurdokvölgyet, és gyarapítsd La(h)ili falut, amely templomot épített neked, és mindenkit, aki dicsér téged. Ámen.
Ó Isten, bocsáss meg nekem, a bűnös Abram elöljárónak és diakónusnak.

A mkheri Szent Arkangyal 14. századi temploma és a latali szurdokvölgy

Valóban dicsőséges és ritka pillanata volt az a grúz történelemnek, amikor nem egyedül tőlem várták az ország védelmét, hanem egységben volt a király és a nemesek, Szvaneti tartomány és ura, Dadiani herceg, le egészen az utolsó szvan faluig. Rég volt, talán igaz se volt.

Irakli ikoníró alkotott meg engem itt feljebb, a yenashi Szent Jónás kolostorban. Fennakadnak a kifejezésen? Mi, orthodoxok a szent ikonok készítőjét ikonírónak, ხატმწერი khathmcheri nevezzük: ő az, aki a ხატი khathi, képet წერს chers, írja, és nem ხატავს khathavs, festi, mint a მხატვარი mkhathvari, a festő. Sok oka van ennek. Egyfelől így vettük át a kifejezést a görögből, ahol az ikon készítőjét ugyanígy εἰκονόγραφος-nak, ikonírónak mondják, bár manapság ez már egyszerűen illusztrátort jelent, és a magunk mesterét inkább ἁγιόγραφος-nak, a szent képek írójának nevezik. Igaz, hogy a görögben még nem volt és ma sincs külön szó a festésre és az írásra, és a világi képek festőjét is ζωγράφος-nak, „élet után írónak” mondták. De így mondják az oroszok is, иконописец-nek az икона és писать összetételével, miközben a köznapi festőt художник-nak titulálják, amiben olyasvalaki, aki annyi évszázadot élt, mint én, még világosan érzi az ősi indoeurópai *handu-gaz, azaz „kézzel készít” etimológiát. Igaz, az ikoníró is kézzel készíti az ikont, még az úgynevezett „nem-kézzel-készült”, нерукотворный ikont is. De nem ez a döntő, hanem az a szellemi előkép, amelyet elméjében vagy lelkében lát és az ikontáblára lejegyez, miként az író a szöveget, nem úgy, mint a közönséges festő, aki azt duplikálja a fatáblán avagy vásznon, amit testi szemeivel lát, látott vagy láthatna. Az „írás”-ban ez a szellemi többlet van az „ábrázolás”-hoz képest. Mindkettő vizuális jeleket alkot, de míg a puszta képek önmagukat jelentik, addig az írásjegyek – éppúgy, ahogy az ikonok – túlmutatnak önmagukon egy magasabb valóság jelentéseire. A túlművelt nyugati eretnek olvasókat itt kérem, hogy ne jöjjenek azzal, hogy a „puszta képek” is szimbólumok. Én is olvastam Cassirert a szimbolikus formákról, tudom, miről beszélnek, de nagyon kérem, hogy ők is próbálják megérteni, amiről én beszélek. Persze ahhoz alázat kéne, ami nem az eretnekek jellemzője.

A yenashi Szent Jónás kolostor 12. századi temploma, és szerzetes a templom Arkangyalok-ikonja előtt

Ha már a Warburg-iskolánál tartunk, mindenki emlékszik arra, amit Wittkower leírt a Born under Saturn-ban, hogy a reneszánsz festő azáltal próbált meg kitörni a középkori „kézműves”-kategóriából – amely a festőket és a patikusokat együvé sorolta, hisz mindkettő lényegében porokat tör –, hogy ezer módon bizonygatta munkájának szellemi lényegét, míg végül tényleg mindenki látnoknak, az író és a költő szellemi társának fogadta el őt. Az „ikoníró” saját viszonylag magas társadalmi státusza fenntartása végett ugyanilyen görcsösen igyekszik távolságot tartani a kézműves festőtől, amennyiben identitását és elnevezését a magasabbrendű íráshoz és az íráson keresztül megnyilvánuló transzcendens valósághoz köti, s így az evangélium és más szent szövegek íróival rokonítja, богослов-nak, teológusnak tekinti magát. És ezt szent szöveggel is igazolhatja, hiszen a már említett Második Niceai Zsinat Krisztus és a szentek képi ábrázolásának engedélyezésekor a περιγράφει, „leír” kifejezést használja.


Méhzümmögés a Szent Jónás kolostor kaptárainál. Lloyd Dunn felvétele

Szóval Irakli ikoníró alkotott meg engem ott fenn, a yenashi Szent Jónás kolostorban, ahol most, nyolcszáz évvel készítésem után a nagy út halad. Ha már azon is felhúzták a szemöldöküket, hogy a festékkel dolgozó ikonfestőt ikonírónak nevezik, akkor tudják meg, hogy a szvaneti ikoníró nem is ecsettel, de kalapáccsal írja az ikont. Hét éven át szárított egyenes fenyődeszka hátlapjába keskeny bükkfa keresztmerevítőket illesztett, hogy ne csavarodjék, majd előlapjába négyszögű képmezőt vésett, amelyen olvasztott méhviaszból nagyjából megformálta a testetlen személyem evilági megjelenítésére szolgáló testet. Majd a völgy fejéből, a Shkara hegy bányáiból származó ezüstből vékony lemezt kalapált, azt ráhelyezte a fenyődeszkára, és a viasz domborulatok mentén finoman kikalapálta rajta árnyék-testem körvonalait. Képmásom nagyrészt kitöltötte a képmezőt, s ahol üres hely maradt, azt növényi indákkal és palmettákkal töltötte ki. A keretre pedig a kéziratokból vett inda- és hálómintákat kalapált.

svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2 svaneti2



Ámde nem az egész keretet borította be indákkal és hálóval. A négy sarkot üresen hagyta, s szintúgy a négy oldali keret középső részét. Miért? Mert tudta, hogy ő csak elindította az ikont evilági pályáján, de helyet kell hagynia másoknak is, hogy az évszázadok során hozzátehessék a maguk keze munkáját.

Nyugaton úgy tartják, hogy a kép az utolsó ecsetvonással eljutott a tökéletességre: abból elvenni vagy hozzátenni, mint a pogány Arisztotelész mondja, nem lehet. Micsoda hübrisz! Az ikon, ahogy az ugyancsak pogány Umberto Eco mondaná, a nyugati képpel ellentétben nyitott mű. Attól kezdve, hogy kikerült a képíró kezéből, folyvást gyarapszik. Minden tisztelője gyarapítja őt imákkal, amelyek visszasugároznak utódaira, és nemzedékről nemzedékre növelik az ikon becsét. Isten csodákat enged történni általa, amelyek szakrális történettel és erővel ruházzák fel az ikont. Damaszkuszi Szent János levágott keze felkerül a Mária-ikonra, s ettől fogva az ikon részeként él tovább. De még a károsodás is része lesz az ikon történetének. Ha a nyugati képre valaki késsel vagy kalapáccsal támad, a tulajdonosok azonnal igyekeznek helyreállítani a tökéletesnek tekintett eredeti állapotot. A częstochowai Fekete Madonna-ikon azonban olyan büszkén viseli arcán a tatár rablók kettős kardcsapását, hogy a javító festést is ledobta a sebről, s anélkül már nem is lehet elképzelni őt a sebesült Lengyelország védelmezőjeként.

A hálás utódok pedig különféle hozzátoldott díszítésekkel fejezik ki megbecsülésüket és hálájukat az ikon iránt. A festett ikonokra ezüst ikontakarót tesznek, amely eltakarja a lényegtelent, és szabadon hagyva kiemeli azt, ami lényeges: a szent személy arcát és kezét. Az eleve ezüstből készült ikonra pedig nagyobb események, jelentős sorsfordulók alkalmával drágaköveket illesztenek. Erre gondolva hagy ki üres helyeket a képíró, ahová majd a kövek kerülnek. A kövek többnyire nem különösebben értékes darabok, amolyan paraszti vásárfiák, de a tulajdonosok az ikon előtt meditálva pontosan fel tudják idézni minden kő behelyezésének történetét, s ezek a történetek teszik számukra igazán értékessé őket és személyes családi darabbá az ikont.

Ez a velem egykorú kolléga a mestiai Sethi Szent György-templomából nemigen dolgozhatott meg extra rátétekért, noha helyet hagytak rajta látványosan

Ez a 10-11. századi Szent György a labechini Szent Arkangyalok templomából, amelyik grúz férfi módjára nem a sárkányt, hanem a keresztényüldöző Diocletianus császárt döfi le, most csak egy vörös kővel büszkélkedik, de a keretén, amely nem maradt fenn a 20. századig, talán többet is hordozott

Na ez a 11. századi zestaponi Keresztrefeszítés- és Mennybemenetel-ikon megdolgozhatott a pénzéért, mert a számtalan kisebb-nagyobb kő mellett 17. századi egész brossok is kerültek rá az évszázadok során

svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3 svaneti3

Ebben a most kezdődő sorozatban a grúz ábécé 33 betűjének plusz a négy speciális szvan betűnek megfelelően egy éven át harminchét kővel, harminchét történettel gazdagítjuk a lassan tíz éve készen kapott Szvaneti-képünket. Minden történetet egy-egy régi szvaneti ikonnak, a völgy és Grúzia egy-egy ősi védelmezőjének monológja vezet be. A történetek pedig azt beszélik el, hogyan jártuk be és ismertük meg a szvaneti hegyvidék középkori templomait és falvait, s mit tudtunk meg róluk, Grúziáról, és önmagunkról.


Tél Mallorcán

Palma de Mallorcán a Pons hotelben szoktam megszállni az óváros szívében, a Carrer del Vi, a Bor utcájában. Régi arisztokrata palotából kialakított kis hotel, a városra jellemző arab-reneszánsz oszlopos patióval, a tulajdonosok – fiatal testvérpár – is ott laknak a hátsó traktusban. Gyönyörű látványokat nyújt, különösen délelőtt és kora délután, ahogy a napfény átvonul és ezer változatos módon törik meg az oszlopos udvaron, a hall ablakain és a kicsi szobákban. Egyetlen baja, hogy a szobákban nincs fűtés. Persze az év nagy részében nincs is rá szükség, hiszen meleg van, és szerencsére a turistaszezon is pont akkorra esik. De Palmán tud hűvös is lenni, különösen így januárban. A legtöbb hotel ezért nincs is nyitva, hiszen látogató sincs. Magam is egyedül vagyok a Ponsban. A tulajdonosok sem igen mutatkoznak, ezért úgy érzem magam, mint egy bárói család utolsó agglegény leszármazottja a hegyvidéki kúriájában, ahogy Llorenç Villalonga megírta a Mallorcai udvarházban. Szerencsére a testvérek elég figyelmesek ahhoz, hogy estére beállítsanak egy mobil gázkonvektort a hallba, úgyhogy a megdermedés veszélye nélkül tudok dolgozni az egyik asztalnál. Emlékszem, mikor Rómában éltem, ahol március elején már kikapcsolják a központi fűtést, de még nem kapcsolják be a nap melegét, úgyhogy a nyirkos falak között veszettül sugárzik a hideg, a főbérlőm azzal vigasztalt, hogy előttem egy svéd lakott ott, aki arra panaszkodott, hogy soha életében nem fázott úgy, mint ott Rómában.

A fürdőszobák ablakai a Liguori Szent Alfonz iskola udvarára néznek, reggel beszűrődő gyerekcsivitelés zaja ébreszt. Ahogy lassan térek magamhoz, bekapcsol az ébresztő második fokozata is, a középkori Szent Kereszt templom harangja a hotel tömbje mögött. Ez a teljes középkori épségében megőrzött palmai templomok közé tartozik, de gyönyörű belső terét hetente csak egyszer lehet megtekinteni, vasárnap tizenegykor, amikor német nyelvű misét tartanak. Egyszer szóba elegyedtem a pappal mise után, s kiderült, hogy nemcsakhogy berlini, de még a törzskocsmánk is közös a Yorckstrassén. Persze érthető, hogy nem találkozom vele odahaza, ha egyszer folyton Mallorcán hesszöl.

A szállodából kilépve a tengerpart felé indulok, a Drassana – az egykori hajóépítő műhely – terére, az első kávéra. Januárban a palmai bárok, éttermek és boltok többsége zárva van, amire most még a covid is rádolgozik. A máskor körben a bárok közönségétől lüktető Drassana is totál néptelen, csak két hely van most nyitva, egy curry-kifőzde és a Bar Arenas 1951, a környék népszerű kocsmája. Ide ülök be. Míg a laptopon dolgozom, hallgatom, ahogy a pultos lány kiszolgálja a szállingózó vendégeket. Noha azt mondtam, nincs turista, de csak hallok angol és olasz szót, valószínűleg itt élő expatokat. A lány kitűnő angolsággal és olaszsággal beszél, persze az itt magától értődő spanyol és katalán mellett. „Enhorabuena, mennyi nyelven beszél és milyen jól”, gratulálok a fizetéskor. „Ó, beszélek még németül és franciául is”, szerénykedik. „Honnan tud ennyi nyelvet? Itt tanulta meg a bárban?” „Nem, otthon.” Kiderül, hogy Veronában született, olasz családban, de nagyanyja román volt, nagyapja német, nyilván erdélyi szász, s aztán különböző bárokban dolgozva bejárta Európa jó részét. „Itt Mallorcán a legjobb”, mondja, „nagy a szabadság, lazák a vendégek. Ez mindennél jobb. De az nagyon fontos, hogy dolgozzék az ember,” húzza alá komolyan.

Ha az óriásposzter helyén ablakot nyitnának, körülbelül ugyanazt látná az ember, mint a poszteren: Mallorca gótikus katedrálisát:

Visszafelé haladva a hotellal majdnem szemközti „old gallery” szintén zárva van. Bár nem emlékszem rá, hogy a húsz év alatt, amióta Mallorcára járok, valaha is nyitva lett volna.

Galéria voltát csak a homlokzati ad hoc kiállítás igazolja. A kaputól balra krétával írt „talált költemény”:

Aludni akarok egy kicsit. Egy kicsit, egy percet, egy évszázadot. De úgy, hogy mindenki tudja: nem haltam meg, él Federico.


Federico García Lorca: Gacela de la muerte oscura (A sötét halál ghazalja)

Quiero dormir el sueño de las manzanas
Alejarme del tumulto de los cementerios.
Quiero dormir el sueño de aquel niño
Que quería cortarse el corazón en alta mar.

No quiero que me repitan que los muertos no pierden la sangre;
Que la boca podrida sigue pidiendo agua.
No quiero enterarme de los martirios que da la hierba,
Ni de la luna con boca de serpiente
Que trabaja antes del amanecer.

Quiero dormir un rato,
Un rato, un minuto, un siglo;
Pero que todos sepan que no he muerto;
Que haya un establo de oro en mis labios;
Que soy un pequeño amigo del viento Oeste;
Que soy la sombra inmensa de mis lágrimas.

Cúbreme por la aurora con un velo,
Porque me arrojará puñados de hormigas,
Y moja con agua dura mis zapatos
Para que resbale la pinza de su alacrán.

Porque quiero dormir el sueño de las manzanas
Para aprender un llanto que me limpie de tierra;
Porque quiero vivir con aquel niño oscuro
Que quería cortarse el corazón en alta mar.

Az almák álmát akarom aludni,
távol a zsúfolt temetőktől.
A kisfiú álmát akarom aludni, aki
ki akarta vágni szívét a nyílt tengeren.

Ne hajtogassák nekem, hogy a holtak nem véreznek,
mert a megrohadt száj továbbra is vizet kér.
Nem akarok tudni a fű kínzókamrájáról,
sem arról, hogyan teszi dolgát
a pirkadat előtt a kígyószájú hold.

Aludni akarok egy kicsit,
egy kicsit, egy percet, egy évszázadot,
de úgy, hogy mindenki tudja: nem haltam meg,
ajkaim között arany istállóval,
hogy a nyugati szél kis barátja,
hogy könnyeim végtelen árnyéka vagyok.

Boríts rám könnyű fátylat, ha jön a hajnal
mert marékkal szórja rám hangyáit,
és itasd át kemény vízzel cipőmet,
hogy skorpiófullánkja lecsússzon róla.

Mert az almák álmát akarom aludni,
hogy megtanuljam a sírást, amely megtisztít a földtől.
Mert azzal a sötét kisfiúval akarok élni,
aki ki akarta vágni szívét a nyílt tengeren.

Kétoldalt egy-egy kis vakfülke nyílik a falon. A bennük rendezett installáció teszi teljessé az élményt. Jobboldalt egy kisfiú torz fényképe és egy megkezdett alma mintha a költő álmára utalna.

Baloldalt pedig, különös asszociáció, a filozófus és misztikus Simone Weil képe, aki az anarchisták oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, bár lőni csak egyszer engedték, mert rövidlátó volt, és éppolyan bizonytalan volt, hová talál, mint Kirúg Hümér, a kancsal kocsmáros Az ellopott futárban.

Este, amikor erre jövök hazafelé, a kép előtt mécses ég. Megállok, de nincs nálam gép, nem tudom lefényképezni. A szemközti kapuban két fiú búcsúzkodik. Amelyik marad, hozzám fordul: „Tetszik? Én raktam oda a képet, mert annyira oda illik. Gyertyát is én szoktam gyújtani előtte.” Aztán kiderül, hogy nem is tudja, ki volt Simone Weil. A spanyol abszurd szelleme dolgozik tovább. Él Federico.


Három királyok Párizsból

A Háromkirályok egy ideje már évről évre beköszönnek ide a Wang folyóra. Először a pisai székesegyház bronzkapujáról szálltak alá, s ókeresztény és orthodox ábrázolásokkal bizonyították, hogy e világon csak tükör által, homályosan láthatjuk őket, valódi kilétükről semmit sem tudunk. Majd Perzsiában találkoztunk velük és más királyokkal, ami érthető is, hiszen a legkorábbi hagyomány szerint onnan érkeztek. Utána azt láttuk, hogyan tették Firenze koronázatlan királyai, a Mediciek a családjuk hatalmát reprezentáló városi ünneppé a Háromkirályok felvonulását, s hogyan örökíttették meg ezt számos publikus műalkotáson a legnagyobb kortárs művészekkel, Fra Angelicóval, Botticellivel vagy Leonardóval, míg legpompásabb ábrázolásukat saját privát kápolnájuk számára tartották fenn a Medici-palotában. Idén pedig Párizsból érkeznek, amely, mint látni fogjuk, Makónál jóval közelebb van Jeruzsálemhez.

Berry herceg híres Szép Hóráskönyvében, a francia-flamand gótikus kéziratfestészet főművében, amelyet a Limbourg fivérek festettek ki 1412 és 1416 között, a Háromkirályok ünnepét kettős miniatúra illusztrálja az 51v-52r oldalakon. A dupla egész oldalas ábrázolás egyfelől jelképezi az ünnep fontosságát a korabeli arisztokrácia számára, másfelől azonban különös, hogy a két külön pergamenlapra festett két képet csak utólag illesztették bele a kódexbe, a Mária-zsolozsmák megfelelő, karácsonyi helyére.

A jobboldali képen hagyományosnak mondható Háromkirályok-jelenetet látunk. A királyok fejedelmi menettel járulnak az istállóban ülő Szent Család elé. A legöregebb király már térdel is a Királyok Királya előtt, és átadja neki ajándékát. A háttérben zöld dombon pásztorok legeltetik nyájukat, és néznek fel az égre, ahol egy, a földi világból kidudorodó mennyei lunetta alatt egyszerre látjuk a születést hírül adó angyalokat és a királyokat vezető betlehemi csillagot.

A baloldali képen azonban valami szokatlan epizódot látunk. A három király és kíséretük három égtáj felől közeledik a középen álló gótikus képoszlop – azaz kis fülkékben szentek szobrait vagy képeit a vándorok elé táró, útjukat megszentelő magányos útszéli oszlop – felé, amilyenek a Párizsból St. Denisbe vezető utat szegélyezték. Körülöttük pusztaság, benne a betlehemi pusztaságot a szokásos módon jelképező állatokkal, az oroszlánnal és a medvével (utóbbi Berry herceg címerállata is). A háttérben pedig arany nap alatt tündöklő pompás város, nyilvánvalóan Jeruzsálem, amelyet azonban a középkori Párizs jellegzetes épületei, a kódex korábbi miniatúráin is szereplő Notre-Dame, a Sainte-Chapelle és a Louvre tesznek összetéveszthetetlenné.

A pusztaság és a város Betlehemre és Jeruzsálemre utalnak, a három csapat pedig arra, mintha a három király Betlehemben találkozott volna először egymással. Pedig hát az evangéliumban úgy áll, hogy a bölcsek együtt jöttek Jeruzsálembe, hogy a zsidók újszülött királya felől tudakozzanak, akinek csillagát napkeleten látták.

A Limbourg fivérek és kortársaik azonban Máté evangéliumán kívül mást is olvastak. Az evangéliumok lakonikus híradásait a középkor szívesen gondolta tovább, s az ilyen szűkszavú, in medias res bevezetőkhöz, mint hogy „Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől”, vagy hogy „Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek”, szívesen kanyarítottak színes előtörténetet akár önálló könyv terjedelemben is, mint amilyen Jakab protoevangéliuma, amely Mária életét beszéli el fogantatásától Jézus fogantatásáig. És ilyen könyv volt a Historia trium regum, a Három Király története is.

A könyvet Johannes de Hildesheim karmelita szerzetes (1310-1375), számos népszerű könyv szerzője írta valamikor 1364 után a münsteri püspök megrendelésére, hogy méltó lelki-történelmi háttérrel szolgáljon a három királyok Kölnben tisztelt ereklyéi számára. Az ereklyéket Ilona császárnő, Nagy Konstantin anyja gyűjtötte össze a Szentföldön, ahonnét a konstantinápolyi Hagia Sophiába vitte, majd Nagy Konstantin Szent Eustorgius milánói püspök őrizetére bízta őket. Milánóból az invesztitúraharc idején, 1164-ben, a város elfoglalása után küldte őket Barbarossa Frigyes császár Kölnbe, ahol máig őrzik őket, s ahol az egész középkoron át zarándokok tömegeit vonzották. E zarándokok „útikönyvéül” szolgált a Historia trium regum, amelyet azonnal legtöbbjük anyanyelvére, németre, franciára, flamandra és angolra is lefordítottak.

A három király ereklyetartója a kölni dómban, 1181-1230. Verduni Miklós munkája, a moseli ötvösművészet főműve

A könyv számos hiteles vagy fantáziadús forrásból gyűjtött össze mindent, amit a három királyokról érdemes vagy nem érdemes tudni. Részletes leírást ad országaikról, a „három Indiáról” (amelyek közül az egyik minden jel szerint valahol Núbiában feküdt), szokásaikról és terményeikről, hogy a királyok miképpen figyeltek fel egymástól függetlenül a betlehemi csillagra, milyen gazdag kíséretet összeállítva indultak útnak, s hogyan érkeztek csodálatos sebességgel tizenkét nap alatt Jeruzsálem környékére. Amikor azonban csupán két mérföldre voltak a várostól, nagy sötét felhő takarta el előlük az eget és a csillagot, „amiképpen Izajás mondja”, mondja Johannes: „Kelj föl, ragyogj föl, Jeruzsálem, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez.” (Iz 60:1-3).


Palestrina: Surge, illuminare Jerusalem (Kelj föl, ragyogj föl, Jeruzsálem) (1575) – Tallis Scholars

És „a felhő alatt egyre közelebb kerültek Jeruzsálemhez, és végül összetalálkoztak a város alatt, és követeket küldtek egymáshoz, és faggatni kezdték egymást, hogy melyikük mit keres itt. S amikor kiderült, hogy mindannyian egyazon ügyben járnak, nagyon felvidultak, s egymáshoz lovagoltak, s átölelték és megcsókolták egymást, és mindegyikükben még szilárdabbá és forróbbá vált az elszántság, hogy tovább keressenek.”

A találkozás leírása a Historia trium regum német fordításának 1483-as kiadásából, Strasbourg, Heinrich Knoblotzer

Ezt az apokrif pillanatot ábrázolja tehát az első miniatúra: amikor „a három India” egyazon csillag által vezetett három uralkodója végül összetalálkozik Jeruzsálem alatt, egy olyan keresztúton, amely a Historia leírása szerint valahol az akkor még a városon kívül fekvő Golgota és az Olajfák hegye között volt.

És a Háromkirályok ábrázolása valami mást is köszönhet a Historiának. Az előző fejezetek ugyanis részletesen leírják, micsoda kincseket, díszes felszerelést és hatalmas kíséretet, „riche tresoure and riche ornamentis and grete multitude of pepil”, ahogy a korabeli angol fordítás mondja, gyűjtöttek össze a királyok, mielőtt útnak indultak volna, hogy ezáltal beteljesüljön a fenti Izajás-prófécia folytatása: „Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. … Feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak és az Úr dicsőségét zengik. Nálad sereglik egybe Kedár összes nyája, s Nebajót kosai is neked szolgálnak. Mint nekem tetsző áldozatok, odajönnek oltáromhoz, hogy díszére legyenek dicsőséges templomomnak. Kik azok, akik repülnek, mint a felhő, vagy mint a galambok dúcaikhoz? A hajók gyülekeznek szolgálatomra, az élükön Tarsis hajóival, hogy hazahozzák fiaidat a távolból, s ezüstjüket meg aranyukat is velük.” (Iz 60:3-9).

És így válik a Háromkirályok ábrázolása a korábbi, alapvetően háromalakos kompozícióból olyan, az egész tájat ellepő gazdag vonulássá, ami már igazán királyokhoz illik, s amivel az arisztokrata megrendelők is szívesen azonosulnak. Nem véletlen, hogy az első ilyen gazdag képet a francia király fia, Berry hercege hóráskönyvében találjuk, csupán néhány évtizeddel a Historia francia fordítása után. De a vonzó előképet csakhamar más reprezentatív megrendelések is követik. A párizsi udvarból kiinduló internacionális gótika terjedésével az új kompozíció is tovább terjed, az avignoni udvarba, onnan a sienai festészetbe, majd Firenzébe, ahol arisztokraták híján a feltörekvő Mediciek veszik át és ábrázolják önmagukat a gazdag, de gazdagságukat istenes célra fordító királyok képében.

Bartolo di Fredi: A háromkirályok imádása, 1375-85, eredetileg a sienai dómban, ma a sienai Pinacoteca Nazionaléban

Gentile da Fabriano: A háromkirályok imádása, 1423, ma az Uffiziben (részletekért kattints!)

Benozzo Gozzoli: A háromkirályok menete a firenzei Medici-palota kápolnájának falain, 1459. Részlet a Medici-család portréival, középen a tizenkét éves Lorenzo il Magnificóval. A teljes freskót és történetét lásd korábbi posztunkban


Hotel Meissl & Schadn


Ilyentájt, a késő ősztől kora tavaszig tartó nagy bécsi kiállítások szezonja idején az ember gyakran sétál végig a Kärntnerstraßén a múzeumok felé. A sarkon, ahol be kell fordulni az Albertinához, az elegáns bevásárlóutca hipermodern homlokzatai között szokatlan, az egész épület második emeletén végigfutó mozaik vonja magára a figyelmet. A mozaik figurái különféle népeket jelképeznek; ha az ember figyelmesen sorra veszi őket, kiadják az öt kontinens etnográfiáját.


Az épület középső tengelyét – természetesen – Európa allegóriái töltik ki, középen – természetesen – Ausztria címerével, mellette Bécs városát jelképező nővel és német páncélos lovaggal. Fölöttük a férfi és a nő a kereskedelmet és az ipart – Európa hivatásait – szimbolizálja. Európa jellegzetes népei közül helyet kapott még baloldalon a forradalmi fríg sapkás francia és a dózsesapkás olasz, jobboldalt pedig két nehezen azonosítható nép – talán az ősi germán és valamelyik szerencsés kelet-európai. A csoport csúcsán pedig a Fény géniusza emelkedik, amely innen árasztja el világossággal az összes többi kontinenst.


A bal tengelyen az Újvilág népei hevernek boldog tétlenségben, indiánok és gauchók vegyesen. Az ablak alatt arany maja motívum idézi az általuk valaha elért legmagasabb civilizációs szintet. Az indián nő póza a szomszédos Neumarkt Donner-kútjának folyóit, illetve Michelangelo Medici-sírszobrait idézi. Különös módon egy osztrák Old Shatterhand is megjelenik köztük vadnyugati ruhában, aki fehér lovon hozza el nekik Európa fényét és Ausztria zászlaját.



Kompozíció és motívumok szempontjából a harmadik, jobboldali tengely a legizgalmasabb a Kelet népeinek allegóriáival. Középen, a két ablak között patkóíves andalúziai mór kapu nyílik, amelyen fekete tevehajcsár fiú lép ki, kantáron vezetve tevéjét. Balra indiai, jobbra arab házaspár – az előbbi sztereotip attribútuma a turbán és a füstölő, az utóbbié a csábos odaliszk –, a kettő között pedig kimonós japán hölgy tart kínai vázát, utalva a századfordulós művészet Japán-mániájára. Az indiai pár háttere valamilyen stilizált jávai minta, az araboké perzsa szőnyeg.



És ami a legkülönösebb: a patkóíves kaputól jobbra, az ablak fölött ott látható a faravahar, az iráni zoroasztriánusok jelképe, a kiterjesztett szárnyú Isten-szimbólum is. Igaz, kicsit önkényesen átalakítva: hiányzik a közepéről az áldó férfialak, s a két madárláb két kobrának van átértelmezve. Látszik, hogy a művész találkozott a motívummal, de nem értette meg, illetve szabadon variálható keleti díszítőelemnek tekintette.


Vajon hol láthatott zoroasztriánus Isten-szimbólumot egy bécsi művész a századfordulón? Meglepő, de nem kevés alkalma lehetett rá. Ahogy az Encyclopaedia Iranica részletesen leírja, az Ausztria és Perzsia közötti kereskedelmi, majd diplomáciai, katonai és kulturális kapcsolatok nagy mértékben fejlődtek a 19. század folyamán. Az Oroszország és Nagy-Britannia harapófogójával küszködő sah az akkor még nagyhatalom Ausztriában talált külső szövetségesre. Innen kért támogatást és szakembereket a perzsa oktatás és haditechnika modernizálásához, s Trieszt és Trabzon kikötői között jelentős osztrák-perzsa kereskedelem zajlott. A Ferenc Józseffel egykorú és vele egy időben, 1848-ban trónra lépett Naser-al-Din sah személyesen is részt vett az 1873-as bécsi világkiállításon, majd 1878-as ausztriai látogatása után az 1891-es bécsi szőnyegkiállításon is, amelyen a perzsa ipar hangsúlyosan szerepelt. Lelkes osztrák-magyar keletkutatók sokasága látogatta Perzsia műemlékeit és publikálta odahaza élményeit. Ezekből pedig nem maradhatott ki az egzotikus faravahar sem.

Faravahar Perszepoliszban, Dárius király Kr.e. 5. századi palotáján, amelyen számos 19. századi osztrák-magyar utazó rajtahagyta bevésett aláírását

Vajon mi lehetett az az épület, amelyet ilyen pompás mozaikkal díszítettek? Manapság a földszinten pénzváltó működik, ami még csak-csak indokolná a világ népeinek megjelenítését, de az emeleten konfekcióruhaüzlet van, ami az ábrázolt népek jelentős része számára nyilvánvalóan teljesen érdektelen.

De manapság az épület többi része nem is úgy néz ki, mint virágkorában, a századfordulón, amikor egyfelől – a Kärtnerstraße felől – a világ összes népe, másfelől – a Neuer Markt felől – Bécs elitje látogatta. Az 1894-96-ban romantikus-neogótikus stílusban épült háztömb ugyanis a Hotel & Restaurant Meissl & Schadn volt. A Kärtnerstraße felől Bécs egyik legelegánsabb szállodája: ennek vendégeire utal az Eduard Veith által készített homlokzati mozaik a világ népeivel, az egyetlen elem, amely az amerikaiak által lebombázott és a szovjetek által kifosztott és felgyújtott épületből megmaradt. A Neuer Markt felől pedig egyik legjobb étterme, amelyet a korabeli szerzők a „Rindfleischparadies” néven magasztaltak.


A Meissl & Schadn éttermében ugyanis nem kevesebb mint huszonnégy féle marhahús-fogást kínáltak tízféle körettel, mind évszázados bécsi recept szerint. Itt ebédelni kiváltság volt, amelyben csak Bécs elitje részesülhetett. Nem véletlen, hogy 1916. október 16-án az itteni Großer Speisesaal ebédlőasztalánál lőtte agyon a háború elleni tiltakozásként a szocialista Friedrich Adler gróf Karl Stürgkh miniszterelnököt. A merénylet Stürgkh grófból és Adlerből egyaránt mártírt csinált – előbbiből holtában, utóbbiból életében –, az étterem hírnevét pedig még jobban megnövelte. Annyira, hogy az igazán nagy kaliberű írók – Karl Kraus, Egon Erwin Kisch, Maximilian Harden – csak ezt követően szenteltek az étteremnek egy-egy írást, amelyben a politikai igazságtétel mellett az ebédlőasztal egyéb erényeire is kitértek. De mindegyiküket túlszárnyalta Joseph Wechsberg, akinek a Meissl & Schadn Tafelspitzéről írott visszaemlékezése egyszerre himnusz a bécsi konyhához és az eltűnt régi Bécshez.

Joseph Wechsberg, mint oly sokan, akik naggyá tették a császárvárost, a provinciáról származott, Morvaországból, zsidó családból. Bécsi és párizsi tanulmányok után Prágában lett újságíró. A prágai kormány 1938-ban – épp időben – küldte Amerikába, hogy ott a Szudétavidékről vallott cseh álláspontot népszerűsítse. Onnan már csak 1943-ban jött vissza, mint az amerikai hadsereg tudósítója. Ettől kezdve már csak angolul írt, az amerikai közönség számára népszerűsítette azt az eltűnt Európát, amelyben ő felnőtt. 1954-ben megjelent Blue Trout and Black Truffles: Peregrinations of an Epicure című könyvében, az európai konyha apoteózisában külön fejezetet szentel az egykori Meissl & Schadn marhahús-étlapjának.


A Hofrat Tafelspitze

Nem sok amerikai ítéli olyan kulináris különlegességnek a főtt marhahúst, mint a közép-európaiak. Bécsben volt egy étterem, amelyet a helyi epikureánusok nagy becsben tartottak főtt marhahúsáért – egészen pontosan annak huszonnégy változatáért.

Ez az étterem a nemzetközi hírű Meissl & Schadn volt, s a ház főtt marhahús-különlegességei a következők voltak: Tafelspitz, Tafeldeckel, Rieddeckel, Beinfleisch, Rippenfleisch, Kavalierspitz, Kruspelspitz, Hieferschwanzl, Schulterschwanzl, Schulterscherzl, Mageres Meisel (vagy Mäuserl), Fettes Meisel, Zwerchried, Mittleres Kügerl, Dünnes Kügerl, Dickes Kügerl, Bröselfleisch, Ausgelöstes, Brustkern, Brustfleisch, Weisses Scherzl, Schwarzes Scherzl, Zapfen, és Ortschwanzl.

Ez a terminológia kétségkívül zavarba hoz bárkit, aki nem töltötte felnőtt életének legalább első felét Bécs határain belül. A lista egyszerre volt tűpontos és mégis kétértelmű. Még a bécsi pátriárkák sem mindig értettek egyet abban, hol végződik a Weisses Scherzl, és kezdődik az Ortschwanzl. A Salzburg vagy Tirol sötét hegyei közül érkező osztrák honfitársak pedig ritkán ismerték a finom különbségeket a különféle Kügerlek, vagy mondjuk a Tafelspitz, a Schwarzes Scherzl és a Hieferschwanzl között – amelyeket Amerikában egyaránt brisketnek vagy plate of beefnek neveznek. A régi idők bécsi hentesei sebészi pontossággal tudták harminckét féle vágásra és négyféle minőségre szétosztani egy bika porhüvelyét. A legjobb minőségű vágások pedig nemcsak a vesepecsenyét, a bélszínt, a hátszínt és a legjobb bordát foglalták magukban, mint máshol, hanem öt, kizárólag főzésre használt vágást is: két Scherzlt, két Schwanzlt és a Tafelspitzet. Napjaink Amerikájától eltérően, ahol a marhát kevésbé bonyolult, teljesen más módon osztják fel, Bécsben csak a legjobb marhahúst tartották főzésre méltónak.

Az embernek hentesnek, állatorvosnak vagy régi Meissl & Schadn törzsvendégnek kellett lennie ahhoz, hogy ismerje e Gustostückerlek pontos jellemzőit. Igen sok bécsi eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia más vidékéről, Felső-Ausztriából, a mai Szerbiából, Szlovákiából, Dél-Tirolból, Csehországból vagy Morvaországból jött a városba. (A bécsi telefonkönyv egyes oldalain még ma is annyi cseh hangzású nevet találni, mint a prágaiban.) Ezek a kimosakodott vidékiek nagy erővel igyekeztek eltörölni Bécs előtti múltjukat és kisuvikszolni bécsi jelenüket. Bécsibbek akartak lenni a Bécsben születetteknél és ott felnőtteknél. Bodenständigkeitjuk bizonyítására jó lehetőséget nyújtott a főtt marhahús terminológiájának tudományos szintű ismerete. Olyan volt ez, mint egy exkluzív klub titkos nyelve. Aki Bécsben nem tudott művelt módon társalogni a főtt marhahúsnak legalább egy tucatnyi különféle vágásáról, azt semmibe se vették, akármennyi pénze volt is, vagy akár ha a császár a Hofrat (udvari tanácsos) vagy Kommerzialrat címmel tüntette is ki.

A Meissl & Schadn vendégei tökéletesen tisztában voltak a marha fizikai felépítésével, és ismerték a különféle Kügerlek, Scherzlek és Schwanzlok anatómiai elhelyezkedését. A Meissl & Schadnben a pontosság volt az alaphang. Az ember itt nem egyszerűen „főtt marhahúst” rendelt – hiszen a Tiffany’sbe se menne be az ember, hogy „egy követ” kérjen – hanem teljesen pontosan meghatározta, mire vágyik. De a törzsvendégeknek nem is kellett rendelniük, hiszen a ház már tudta, mit akarnak. A Meissl & Schadn törzsvendége ritkán változtatott a főtt marhahús vágásával kapcsolatos preferenciáján.

Az étterem a hoher markti híres Hotel Meissl & Schadnhez tartozott, amely diszkrét és magas szinten személyre szabott szolgáltatásai miatt igen népszerű volt az inkognitóban járó nagyságok körében. A szobalányok úgy néztek ki, mint az apátnők, és pontosan ismerték minden vendég rigolyáit. Ha valaki tíz év szünet után vette újra igénybe a Meissl & Schadn szolgáltatását, biztosan ott találta a kicsi, kemény párnát a feje alatt, mert az apátnő nem felejtette el, hogy keményen szeret aludni.

Az épületben két étterem volt, a földszinti Schwemme – a köznépnek, alacsonyabb árakkal, kockás abrosszal – és az emeleti deluxe Restaurant magas árakkal és hófehér damaszt abroszokkal. A felső régió a nagy Heinrich uralma alatt állt, aki már a huszas évek végén is tiszteletreméltó nyolcvanéves úriember volt, amikor először találkoztam vele.


* * *


Heinrich erőteljes, korpulens úr volt, egy egészséges csecsemő rózsás arcszínével, s egy bibliai pátriárka bölcsességével. Keze és tokája már megereszkedett, s csak nagy nehézségek árán tudta nyitva tartani a szemét. Soha nem mozdult el az ajtó közelében álló parancsnoki székéből, ahonnét át tudta tekinteni az összes asztalt, mint egy admirális a flotta hajóit a parancsnoki hídról. Bécsben kevesen láttak eleven admirálist, de mindenki egyetértett abban, hogy Heinrich sokkal inkább úgy néz ki, mint számos valódi tengernagy. Érverése olykor-olykor kihagyott, szemhéjai lecsukódtak, s ott maradt felfüggesztve élet és halál mezsgyéjén, ám a pincérek défiléje, akik különféle vágású főtt marhahúsokat vittek ki ezüst tálcán, soha nem mulasztotta el újraéleszteni őt.

Heinrich egész életét császárok, királyok, főhercegek, Hofräte, művészek és tábornokok hűséges szolgálatában töltötte, meghajolván előttük és megcsókolván hölgyeik és nejeik kezét. Hajlott háta a szivárvány ívét követte, pontosan kifejezvén odaadásának finom árnyalatait a személytelen félmeghajlástól – amellyel az újgazdagokat intézte el – az odaadó mély meghajlásig, amelyet régi törzsvendégei, az elszegényedett udvari tanácsosok és a festmények eladogatásából élő arisztokraták számára tartott fenn.

Heinrich és törzsvendégei között magas szinten civilizált, szigorúan szabályozott protokol uralkodott. Az étterembe lépő vendéget Heinrich üdvözlése fogadta – vagy pontosabban Heinrich hajlott hátáé, amely kifejezte a vendég iránti tiszteletének pontos fokát. Heinrich meghajlásának mélysége a vendég társadalmi állásától, a főtt marhahúsban való jártasságától és törzsvendégségének idejétől függött. A teljes mély meghajlást huszonháromtól harminc évig tartó törzsvendégséggel lehetett kiérdemelni. Az ilyen törzsvendégeket Heinrich a „Meine Verehrung, küss die Hand” köszöntéssel üdvözölte, amelyet inkább lehelt, mint suttogott, de soha sem kiejtett: Heinrich már régóta megszűnt beszélni.

A vendéget Heinrich valamelyik kapitánya kormányozta asztalához. Minden egyes vendégnek megvolt a maga asztala és a maga pincérje. A pincér és a vendég között kölcsönös tisztelet uralkodott, s ha egyikük meghalt, a másikuk elment a temetésére. A pincér tartotta a széket a vendégnek, s megvárta, hogy kényelmesen elhelyezkedjék. Heinrich egyik axiómája az volt, hogy „a vendég nem élvezheti a marhahúst, ha nem ül kényelmesen”.

Miután a vendég leült, a pincér megállt vele szemben, a rendelésre várva. Ez puszta formaság volt, hiszen a pincér pontosan tudta, mit fog rendelni a vendég. A vendég biccentett a pincérnek; a pincér biccentett a commis-nek, s a commis leadta a rendelést a konyhában.

A commis által a szakácsoknak leadott rendelés magán viselte a Meissl & Schadn minden ügymenetére jellemző nagyfokú személyességet: „D. tábornok Schulterscherzljét” vagy „H. gróf várja Kavalierspitzét”. A rendelés jól mutatta a törzsvendég kifinomultságát, aki nem érte volna be egy egyszerű Kavalierspitzcel; neki a Kavalierspitz csakis rá jellemző sajátos részére volt szüksége.

A kellő intervallum után a commis lefedett, súlyos ezüst tálcán behozta a húst. Némelyek a hús előtt húslevest is fogyasztottak: ez volt az egyetlen előzetes fogás, amelyet Heinrich jóváhagyott. A commist a piccolo követte, nyolcéves fiúcska apró szmokingban és csokornyakkendőben. A piccolo feladata volt a teríték felszolgálása, amely magában foglalta a reszelt tormát ecettel (Essigkren), almaszósszal (Apfelkren) vagy tejszínhabbal (Oberskren) elkészítve; továbbá a mustárt, savanyúságot, főtt krumplit, főtt káposztát, spenótot vagy bármi egyebet, amit a vendég igényelt a húshoz.

Ezután kifinomult rituálé következett. A pincér mozdulatlanul állt, alárendeltjeit figyelve, míg azok az összes tányért el nem helyezték a vendég asztala melletti kis felszolgálóasztalon. Ekkor előrelépett, felemelte az ezüst tál fedőjét, s elvégezte a hús „bemutatását”. Ez szintén formaság volt csupán, hiszen a vendég lelkes jóváhagyása már eleve feltételezett része volt a szertartásnak. A pincér ezután előre melegített tányérra vette ki a húst, a vendég elé helyezte, egy lépést hátralépett, majd Heinrichre pillantott. Ekkor a vendég is Heinrichre pillantott.

Várakozásteli pillanat következett. Heinrich parancsnoki székéből áttekintette az asztalt, gyors, átsöprő pillantással felmérve a hús, a teríték, a kellékek, a tányér, a szék és az asztal helyzetét. Szinte érthetetlen volt, hogyan képes bármit is látni szinte teljesen lehunyt szemhéjai alól, de mindent látott. Ezután rövid biccentéssel adott jóváhagyást a pincérnek és a vendégnek. Az igazi törzsvendég csak ekkor fogott hozzá az evéshez.


* * *


A mindennapi próza szavai elégtelenek rá, hogy kifejezzék a Meissl & Schadn főtt marhahúsának gyönyörűségét. Számos osztrák költő fakadt rímes dicséretre egy-egy tökéletes Hieferschwanzl élvezete közben. De a költőknek, kivált az osztrák költőknek nem kenyere a kitartás, s e költők nem törődtek vele, hogy az éttermet elhagyván papírra vessék dicséretüket. Richard Strauss, a Beinfleisch odaadó híve gyakran mérlegelte, hogy zenei költeményt ír kedvenc fogásáról, de Schlagobers (Tejszín) című balettjének befejezése után úgy gondolta, hogy egy újabb osztrák ételkülönlegességnek szentelt kompozíciót félreérthet az utókor, és negatívan fogadhatnak német hódolói, akik – mint általában a németek – nem szeretik Bécset. Strauss tehát, aki tisztában volt német jogdíjainak mértékével, elvetette a projektet.

„Milyen kár”, nyilatkozta erről nemrégen egy bécsi zenekritikus, Strauss csodálója. „A Beinfleischnek szentelt zenei költemény még a Halál és megdicsőülés transzcendens szépségét is felülmúlhatta volna.”

* * *


Megvolt az oka, miért olyan kitűnő húst szervíroztak a Meissl & Schadnnél. Az étteremnek saját marhacsordája volt, amelyet egy nagy cukorgyárban tartottak egy Bécstől északra fekvő faluban. A marhákat ott melaszon és cukorrépa-őröléken tartották, s ez adta húsuk rendkívül márványos textúráját, kiváló ízét, gyengédségét és fönséges levét. Az állatokat a megfelelő időben vágták le, s húsukat felhasználás előtt egy vagy két hétig hűtőben tartották.

Azidőtájt Bécsben a főtt marhahús nem étel volt, hanem életforma. A dunai főváros polgárai, ha ellenséges, idegen földre vetette őket a sors, ahol a főtt marhahús egyszerűen csak főtt marhahús volt, bécsi szakácskönyvet vittek magukkal, benne a marha anatómiai ábrájával, ahol számozott egységek és alegységek jelölték a Gustostückerleket. Ez bölcs előrelátásra vallott. A marha különféle vágásainak terminológiája ugyanis még a germanofón vidékeken is nagyban különbözött egymástól. A bécsi Tafelspitz (szegyhús) például a németeknél a Tafelstück, a német nyelvű svájciaknál pedig a Huft névre hallgat. A bécsi Beinfleischt pedig Németországban Zwerchriednek, míg Svájcban plat-de-côte-nak nevezik.

* * *


A bécsi főttmarhahúsevők elszánt soviniszták, akik nem ismerik el az amerikai New England dinner, a francia pot-au-feu, vagy a petite marmite létjogosultságát.

„A petite marmite marhahúsát agyagedényben főzik”, magyarázta nekem egy Tafelspitz-tudós. „És baromfi nyakát és szárnyát adják hozzá. Ez egyszerűen hihetetlen!” Finom reszketés futott át rajta.

A bécsi szakértők lenézik a boeuf saignant à la ficelle-t, a cérnával főtt rare beefet, ezt a kitűnő francia fogást, ahol a marhaszeletet szorosan körbetekerik cérnával, rövid ideig sütik igen forró kemencében, majd közvetlenül felszolgálás előtt hatvan másodpercre – nem ötvennyolc vagy hatvankét, hanem pontosan hatvan másodpercre – forrásban lévő húslevesbe mártják. A gyors sütés és forrázás megtartja a nedveket a rózsaszínű húsban.

A bécsiek viszont elismerik a Tellerfleischt, e másik helyi specialitást. A Tellerfleischt, azaz „tányérhúst” kizárólag két fogás között eszik. Levesestányérban szolgálják fel, amely kétharmad részben van telve tiszta marhahúslevessel, főtt répával, darabolt zöldhagymával és petrezselyemmel, és egy darab majdnem, de nem teljesen megfőtt marhahússal, valamint több szelet, snidlinggel meghintett főtt velővel.

A marhahúsfőzésnek két iskolája volt Bécsben. Akik jobban szerették az erős levest a húsnál, hideg vízbe tették a nyers húst, és órákon át főzték lassú tűzön. Petrezselymet, répát, zöldhagymát, zellert, sót és borsot adtak hozzá. Egy óra múlva lemerték a felszínéről az összegyűlt fehér habot. Olykor nyílt tűzön pirított fél hagymát is adtak hozzá, amelytől a levesnek mély sötét árnyalata lett. Aki pedig gyengédebb és levesebb húst akart, a már forrásban lévő vízbe tette bele a húst. Ez elzárta a hús pórusait, és megőrizte saját levét.

* * *


A Meissl & Schadnt 1945 márciusában amerikai bombatalálat érte. Néhány héttel később a Vörös Hadsereg felszabadítói gázolajba áztatott rongyokkal árasztották el és felgyújtották az épületet. A hotel leégett. De az a hagyomány, amely a Meissl & Schadnt naggyá tette, már jóval korábban leáldozott. Az étterem a Habsburg-monarchia szülötte volt; virágzása és hanyatlása a dunai monarchia pályáját követte. Heinrich révén még egy utolsó virágkort élvezhetett a zavaros huszas években, de Heinrich halálával az étteremnek is befellegzett.

„Az emberek bejöttek az utcáról és főtt marhahúst rendeltek”, emlékszik vissza egy egykori törzsvendég. „Megdöbbentő volt.”

A bécsi hentesek már elfelejtették a marha feldarabolásának finom fortélyait, s a séfek nem tudják, hogyan kell felszelni egy Tafelspitzet. A háromszögű Tafelspitz csúcsos végének kis darabjait hosszában, de nagy, hosszú, rostos felső végét széltében kell vágni.

Manapság a legtöbb bécsi étterem minden megkülönböztetés nélküli Rindfleischt vagy Beinfleischt kínál. A marhát ama szerető gondosság nélkül nevelik, vágják és főzik, ami e fantasztikus fogás legfőbb összetevője volt. A hús gyakran kemény és száraz, s tudatlan pincérek szolgálják fel, akik drága „külső” ételeket ajánlanak a vendégnek, mint a stájer jérce vagy az import homár. A pincéreket sokkal jobban érdekli a borravaló nagysága mint a vendég gasztronómiai élvezete. Az étteremtulajdonosokat a gyors meggazdagodás hajtja, s immár nem tartanak marhákat a cukorgyárakban. Nem lenne profitábilis, mondják, s azonkívül a legtöbb cukorgyár a szovjet zónában működik.

* * *


A Meissl & Schadn helyén ma irodaház áll. Heinrich legtöbb törzsvendége már halott, s a kevés túlélőt a háború a szélrózsa minden irányában szétszórta. Nagy ritkán találkozik egyik a másikkal valamelyik jellegtelen bécsi étteremben, amelynek étlapja Tafelspitzet, azaz elsőosztályú vágású főtt marhahúst kínál, ám a régi törzsvendégek azonnal látják róla, hogy az csupán Kruspelspitz, negyedosztályú vágás, amely talán az amerikai chuck or round of beefhez hasonlítható.

A sötétség eme perceiben a régi törzsvendégek szívesen révednek vissza nosztalgikus elfogódottsággal a huszas évek végére, amikor az idős, méltóságteljes Hofrat von B., Heinrich egyik kedvenc vendége belépett a Meissl & Schadn éttermébe, pontosan tizenkét óra tizenöt perckor, ahogy szinte minden nap a megelőző huszonhét évben, s szertartásosan asztalához vezették. Persze mindenki tudta, hogy a Herr Hofrat az „ő” Tafelspitzéért jött, ama speciális vágás keskeny szeletéért, amely majdnem, de csak majdnem érintkezik egy másik elsőosztályú bécsi vágással, a Hieferschwanzllal. Ha maga a császár lépett volna be, még ő sem kaphatta volna meg a Hofrat speciális Tafelspitz-darabját. Heinrich lojális volt törzsvendégeihez.

Aznap, akárcsak minden más alkalommal, miután a Hofrat helyet foglalt, megkezdődött az ismerős szertartás. A commis a kellő időben megjelent a lefedett ezüst tállal, majd a piccolo behozta az Apfelkrent. Ezen a ponton azonban a pincér nem emelte fel az ezüst tál fedőjét, hogy „bemutassa” a húst, ahogy máskor tette. Ehelyett diszkréten Heinrichre pillantott. Az öregember személyesen közelített a Hofrat asztalához, lassan és körülményesen, mint a móló felé tartó óceánjáró. Minden szem feléje fordult. Nagy csend lett az ebédlőben.

Heinrich olyan mélyen meghajolt, hogy szája szinte érintette a Hofrat fülét.

„Herr Hofrat, el vagyok keseredve”, suttogta. „Sajnálatos baleset történt a konyhában. A Herr Hofrat Tafelspitzét túlságosan hosszan főzték. A hús…” Heinrichnek nem volt ereje befejezni a mondatot, de ujjbegyei összerándultak, jelezve, hogy a hús feloldódott a levesben, mint a hópelyhek a márciusi napsütésben. Teljesen sápadt volt, arca megereszkedett. Úgy nézett ki, mint aki már egy ideje meghalt, s csak valami félreértés folytán támadt fel újra.

Lélegzete szinte elhalt, de egy utolsó erőfeszítéssel folytatta: „Vettem magamnak a bátorságot, hogy a Herr Hofrat számára a Hieferschwanzl végét rendeljem meg, amely a Tafelspitz szomszédságában helyezkedik el, és teljesen hasonló ahhoz.”

Nagy erőfeszítéssel próbálta kinyitni szemét, s szinte sikerült is neki. Bólintott, s a pincér elegáns mozdulattal felemelte a fedőt, és bemutatta a húst. A tálcán nagy, gyönyörűen vágott, gyönge, lédús hús hevert, húslevessel meghintve, a világ legínycsiklandóbb főtt marhahúsa.

A Hofrat mereven ült. A húst csupán rövid, megütődött pillantásra méltatta. Amikor végül megszólalt, hangjából gőg áradt – főtt marhahúsevő ősök sok-sok generációja által rá örökített gőg, fel egészen Bécs 1683-as török ostromáig, amikor a város sikeresen védte meg magát és – legalább egy időre – a nyugati civilizációt.

„Kedves Heinrichem”, mondta a Hofrat, méltóságteljesen végigsöpörve kezével a levegőben, s külön hangsúlyozva minden szótagot, „ennyi erővel akár egy borjúszeletet is kínálhatott volna nekem”. Felállt. „A kalapom és a sétapálcám.”

Merev arccal vonult az ajtó felé. Heinrich a legmélyebb teljes meghajlással búcsúzott tőle, s úgy is maradt, míg csak a Hofrat el nem tűnt. De akik Heinrich közelében ültek, esküsznek rá, hogy Heinrich arcán mosoly ült. Már-már boldognak látszott.”

A húsipari szakkifejezések magyarításában köszönöm Józsi, a Budagyöngye hentese segítségét