A háromkirályok üvegtrombitája

A háromkirályok immár évről évre tiszteletüket teszik ünnepnapjukon itt a blogon. Ez alkalommal Mallorcából jelentkeznek be, ahová tegnap este érkeztek díszes karavellájukon, majd dúsan megrakott tevéikkel és fényűző kíséretükkel áldást és ajándékokat osztva bejárták Palma óvárosát, pontosan azon az útvonalon, amelyen két hét múlva majd a démonok vonulnak végig tüzes szekereikkel.

A háromkirályok menetét ma rezesbanda kíséri és tölti be az utcákat a felvonulás jelentőségéhez mért zenebonával. A tizenkilencedik században azonban a kaotikus zenei aláfestést még maga a lakosság szolgáltatta, s ennek jellegzetes hangszerei a kagylókürt és az üvegtrombita voltak. Utóbbiaknak a mallorcai etnomuzikológus Amadeu Corbera Jaume szentelt nemrég külön tanulmányt. Ebben kimutatta, hogy az üveghangszereket a palmai Santa Catalina negyed üveggyári munkásai készítették szórakozásból, két valódi munka között.

„Örömünk akkor hágott a tetőfokára, amikor a tömeg kiáltozása és sikoltozása, elvegyülve az apokaliptikus üvegtrombiták éles hangjával és a kagylókürtök mély búgásával, betöltötte az ucát, hirdetve, hogy itt vannak a Királyok.
»A Szent Királyok!« kiáltottuk. És tódultunk ki az erkélyre, faltuk szemünkkel a csődületet, az égő fáklyákat lóbáló gyerekeket és sihedereket, közöttük egy feketére mázolt arcú, piszkos és rongyos ruhába öltözött figurával, fején két különböző színből formált turbánnal, egy kétágú létra tetején, amelyet fél tucatnyi utcagyerek vitt a vállán hatalmas hangzavar közepette.” (Miquel Binimelis, La Tradición 1897)

Az üvegtrombitákat többnyire a rakoncátlan sihederek fújták, bele a járókelők arcába, és egyéb módokon is kötözködve velük. A háromkirályok menete Palmán egyszersmind az utcai erőszak többé-kevésbé tolerált rituális alkalma is volt, mint manapság a szurkolók felvonulása a focimeccsek előtt és után.

„A legnagyobb felháborodással ragadunk ma tollat, hogy elítéljünk bizonyos cselekményeket, amelyeket tegnapelőtt este követtek el fiúcsapatok, akik minden megfontolás nélkül, üvegtrombitákkal, kagylókürtökkel és más különféle disszonáns hangszerekkel felszerelkezve járták a város utcáit, kezükben fáklyákat lóbálva, és jobbra-balra szikrákat szórva, ezáltal jelentős kárt okozva a szegény járókelőknek, akiknek testét és ruházatát folyamatos károsodás veszélye fenyegette.” (Diario de Palma 1863. jan. 7.)

Az erőszak hagyományos tárgyai azonban nem a random járókelők, hanem egyes jól bevált célcsoportok voltak. A mórok már rég eltűntek, na de ott voltak még a zsidók! Igaz, a mallorcai zsidók, a xueták már 1391-ben testületileg keresztény hitre tértek, ahogy ezt megírtam. De a zsidó csak zsidó marad.

„Emlékszem még rá, hogy Háromkirályokkor a külvárosi sihederek fel-alá vonultak a városban az üvegtrombitáikat fújva. És emlékszem még a tombolásra is, amelyet minden évben az Ezüstművesek utcáján [a xueta negyed főutcáján] műveltek, betörve a kirakatokat és megrongálva a berendezést. Ennek szerencsére vége szakadt Rubert polgármester idejében, az ezüstműves bizottság intézkedéseinek köszönhetően, amelynek elnökét, a Szent Pálhoz hasonlóan termetes és kövér senyor Felicindót még magam is ismertem.” (Miquel Forteza költő (1888-1968) emlékirataiból)

Nem csoda, hogy Palmán a „régi keresztények” és a xueták nem házasodtak egymással, bármennyire katolikusok, sőt hívő katolikusok voltak is az utóbbiak. Olyannyira, hogy az izraeli rabbinátus ma is tiszta vérű zsidóknak ismeri el a xuetákat, akiknek csupán a zsidó hitre való visszatérés szükséges a Népbe való visszafogadáshoz. És az Ezüstművesek utcájában álló Szent Eulàlia templomnak, a három ismert középkori zsinagóga egyikének előcsarnokában mindmáig kint van egy a márványtábla a xueta családok neveivel, „akik ide járnak”, más helyi katolikus oda be nem tette a lábát.

De változnak az idők, és velük változnak a ricsajkeltő eszközök is. Az üvegtrombita mint a szegény néprétegek hangszere éppúgy eltűnt Mallorcáról, ahogy gyerekkorom szilveszteri papírtrombitáiból sem hiszem, hogy bárhol lehetne még egyet is fellelni. Annyira megszokott és közönséges portéka volt, hogy senki nem rakott el belőle példányt. Ahol fennmaradt, írja Amadeu Corbera Jaume, az a brüsszeli Hangszermúzeum. A brüsszeli múzeumi negyedben, az egykori Old England szecessziós nagyáruházban működő múzeumot első kurátora, Victor-Charles Mahillon fejlesztette a 19. század végén a világ egyik legnagyobb hangszergyűjteményévé. Ő levelezett világszerte népzenegyűjtőkkel, így a mallorcai Antoni Noguera i Balaguerrel (1869-1904) is, aki számos mallorcai népi hangszer között három üvegtrombitát is küldött neki. Ezek ma is a múzeum gyűjteményében vannak, és a Mahillon-katalógusban az 1316. számon szerepelnek.

Amikor idáig jutottam a tanulmány olvasásában, felálltam, és elsétáltam az innen nem messze lévő Hangszermúzeumba, hogy saját szememmel is lássam és saját lencsémmel is megörökítsem a jeles zajokozókat. De nem jártam szerencsével. A Mahillon által gyűjtött közel négyezer hangszernek csupán egy töredéke került be a néhány száz kiállítási tárgy közé, s az üvegtrombiták nincsenek közöttük.

Azért nem hiábavaló bejárni a Hangszermúzeum három emeletét. Csodálatos darabokat láthat az ember az egész világból. És mint a Kis herceg sivataga, a gyűjtemény attól is szép, hogy valamelyik raktárában három mallorcai üvegtrombitát is rejt. Három olyan tárgyat, amelynél a hozzátapadt történet szinte érdekesebb és fontosabb, mint maga a tárgy.

Hírünk a világban

Velencében, a San Cassiano plébániatemplom oldalában kis tér nyílik, ahonnét a Ponte de la Chiesa nevű híd vezet át a túloldali Calle dei Mortihoz, amely onnan kapta nevét, hogy valaha itt volt a plébánia temetője. A híd lépcsőjének kezdetén áll a tér egyetlen házának márvány sarokoszlopa, amely oszlopfőjén az 1854-es házszámot viseli. Az oszlopfő alatti feliratot azonban csak az veszi észre, aki elég közel megy az oszlophoz ahhoz, hogy kirajzolódjanak előtte a kis mélységben rávésett betűk.

A felirat felső, nagyobbik részét gyakorlott kéz véste a falra szabályos kapitális betűkkel:

1686 A DÌ 18 ZUGNO BVDA FV ASEDIATA ET A DÌ 2 SETTEMBRE FV PRESA

1686 június 18-án Budát ostrom alá fogták, és szeptember 2-án elfoglalták

Ez alá inkább kézírásos kalligráfiával egy másik dátumot is véstek:

1686 A DI 27 LV

1686 július 27-én

Nem tudjuk, ki volt az, aki ilyen fontosnak tartotta feljegyezni Buda töröktől való visszafoglalásának dátumait. De azt tudjuk, hogy nem volt egyedül.

Az 1541. augusztus 29-én Szulejmán által elfoglalt Buda felszabadításának története 1683 szeptemberére nyúlik vissza, amikor a német birodalmi és a lengyel seregek felmentették Bécset a török ostrom alól, majd egy hónap múlva már Párkányt és Esztergomot is visszafoglalták a töröktől. A győzelem eufóriájában XI. Ince pápa kezdeményezésére a Habsburgok, Lengyelország és Velence létrehozta a Szent Ligát a török által megszállt további területek visszafoglalására. A Liga csapatai már 1684-ben ostrom alá vették Budát, de ekkor még sikertelenül. 1686-ban hosszú előkészület után újra visszatértek, és három hónapig tartó ostrommal, nagy veszteségek árán végül szeptember 2-án, szinte pontosan 145 év török uralom végén bevették a várost.

Benczúr Gyula: Budavár visszavétele, 1896. A Bécsi kapun bevonuló Lotharingiai Károly a várat védő török parancsnok, Abdurrahmán Abdi Arnaut holttestére tekint, akinek emlékműve ma a kapu mögött áll

Buda török parancsnokának emlékműve azon a helyen áll, ahol 1686. szeptember 2-án a vár védelmében elesett. Az emlékművet annak a Szabó Györgynek a leszármazottai állíttatták 1932-ben, aki ugyanitt, ugyanezen a napon esett el a vár ostroma közben. Az emlékmű felirata magyar, oszmán-török és modern török nyelven: „A 145 éves török hódoltság utolsó budai helytartója, Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa e hely közelében esett el 1686. nyárutó hava 2. napján délután, életének 70. évében. Hős ellenfél volt, békesség vele.”

A pasa haláláról Kovács Margit 1977-es naiv hangulatú kerámiája is megemlékezik a Bécsi kapunál, az Ostrom utca elején. A plasztika sajátos bakija, hogy a háttérben – nyilván az Egri csillagok hatására – nem a keresztények, hanem a törökök ostromolják a várat.

Buda bevételét Európa-szerte tűzijátékkal, harangszóval, misékkel ünnepelték. Különösen így lehetett Velencében, amely a Szent Liga tengeri szövetségeseként ugyanebben az időben a Peloponnészoszt szabadította fel a török alól, ahogy erről hamarosan írok. Ebben a lelkesedésben született a San Cassiano melletti felirat is. Hogy az alatta lévő július 27-i dátum mire utal, azt nem tudni. Azon a napon Eszterházy János indított nagy rohamot a vár ellen, de ez csak részleges sikerrel járt – nem valószínű, hogy erre emlékeztetne a felirat.

Tűzijáték Brüsszel főterén Buda bevételének ünnepére

Az ünneplő városok között volt Brüsszel is, ahol a tűzijátékok mellett több fogadó is felvette Buda nevét. A várostól északra magányosan álló Buda fogadó körül a 19. századra egy kis falu alakult ki, amely a közeli Haren vasúti csomópont létrejöttével ipari negyedként tagolódott be Nagy-Brüsszelbe.

Della Bosiers Fleur de Buda (1971) című dala a brüsszeli Buda iparnegyedről szól

A következő olyan magyar történelmi esemény, amely egész Európa szívét megdobogtatta, az 1956-os forradalom volt, amelyről ismét tereket és utcákat neveztek el. Brüsszelnek már volt Budája, így hát annyit tettek, hogy az Európai Parlament brüsszeli épületétől Budára kimenő busz az 56-os számot kapta.

Az 1956-os forradalom után Olaszországban is több tízezer magyar menekültet fogadtak be, és több városban is teret neveztek el a magyar mártírokról.

Például Capriban (copyright by ribizlifőzelék)

Vagy a szicíliai Piazza Armerina városkában. Most október 23-án igazán méltó helyen emlékezhettünk meg itt az évfordulóról.

Ennél méltóbb helyen csak azok a kárpátaljai magyarok emlékeztek meg róla, akik 1956-ban nem is álmodhattak a forradalomban való részvételről, most viszont épp azt mozdítják elő és hirdetik, amit 56-os kortársaik szerettek volna elérni, és amit a magyar kormány szeretne teljesen elfelejteni. Háromszáz év után most ők növelik jócskán megkopott hírünket a világban.