Mussolini új kiadása

Április 25. Olaszország felszabadulásának napja a fasizmus alól.

Nemrég írtam róla, hogy Szicíliában még sok falon olvashatóak Mussolini frase celebréi olyan történelmi beszédeiből, amelyek, írja Umberto Eco, „gyerekkoromat végigkísérték, s amelyek legfontosabb passzusait kívülről megtanultuk az iskolában”. Jelezheti ez, hogy a szicíliaiak még mindig némi nosztalgiával tekintenek azokra az időkre, amelyek az egyesülés utáni sok-sok ígérgetés és átverés után némi gazdasági fellendülést, valamint a maffia kemény elnyomását hozták a szigetnek. De azt is, hogy az olaszok általában meglehetős közönnyel viseltetnek a politikai lózungok iránt, s tulajdonképpen mindegy is nekik, hogy ott van-e a felirat vagy sem – Mussolininek így utólag valószínűleg ez fájna a legjobban. És hát végül azt is mutatja ez, hogy milyen sok épület homlokzatát nem újították fel legalább nyolcvan éve.

Probléma pont akkor van, amikor végre felújítják.

Éppen tíz éve írtam azokról az ecsettel felfestett vagy sablonnal felfújt budapesti falfeliratokról, amelyeken a megszálló szovjet hadsereg adta tudtul oroszul 1945 tavaszán, hogy Мин нет, azaz a házat átvizsgálták, és aknát nem találtak benne. Gimnazista koromban még rengeteg volt a városban ezekből a történelmi relikviákból, de a rendszerváltás után a homlokzatfelújításokkor nem kímélték őket, és sorban tűntek el. A 2013-as poszt idején én már csak kettőt találtam meg belőlük. Még restaurátor ismerősöm is megírta, hogy ő maga is tüntetett el ilyet az Andrássy út 4. számú palota homlokzatának helyreállításakor. Pedig például Bécsben a Bäckerstraße 13. restaurálásakor külön figyeltek rá, hogy a szovjet felirat megmaradjon. Mellesleg ez az az ikonikus ház, amelyben a The Third Man (1949) c. filmet felvették, éppen a felirat keletkezésének idején.

Hasonló dilemma elé kerültek tavaly ilyentájt a Lilie’s Café tulajdonosai a szicíliai Cefalùban, nagyjából a fenti panorámakép jobb szélén. Az épület homlokzatán nyolcvan éven át ott állt, egyre kopottabban, Mussolininek az az idézete:

«In sette mesi abbiamo conquistato l’Impero, in tre mesi appena lo abbiamo pacificato.»

„Hét hónap alatt hódítottuk meg a Birodalmat, és pontosan három hónap alatt pacifikáltuk azt.”

Az idézet Mussolininak abból a beszédéből való, amelyet 1936. december 18-án tartott a lecsapolt Agro Pontinón alapított új város, Pontinia lakói előtt. Az utalás a hét hónap alatt, 1935. október 3. és 1936. május 5. között brutális módszerekkel meghódított Etiópiára vonatkozik, amelyet Mussolini a rómaiak által uralt, s ezért visszaállítandó nagy mediterrán birodalom részének tekintett, s amiért a nemzetközi szankciókat is vállalta (ezekről szól a kezdő posztban bemutatott gangi márványtábla is).

A felirat nyolcvan éven át senkit sem zavart, csakúgy, mint az összes többi Szicília-szerte. Hanem 2021. októberében Cefalùba érkezett Harrison Ford az Indiana Jones-sorozat utolsó epizódjának forgatására. A helyszín a Lilie’s Café volt, amelyet Clemente Cafèra kereszteltek át, s homlokzatán a feliratot egy nagy Cinzano-reklámmal takarták le.

Amikor pedig 2022. januárjában végetért a forgatás, generózus összeget hagytak a bárnak a homlokzat helyreállítására. Ekkor nyert aktualitást a kérdés: mi legyen a felirattal? Egy dolog nyolcvan éven át közönyösen nézni, ahogy magától eltűnik, s egy másik dolog restaurálás során szándékosan eltüntetni, vagy épp ellenkezőleg megőrizni amikor alkalom nyílott volna az eltüntetésére.

A kérdés tavaly ilyenkor tűzbe hozta Cefalùt. A helyi és tartományi lapok sorra interjúvolták a helybélieket, akik vagy lázasan követelték „a történelem legszörnyűbb bűntetteire” emlékeztető felirat eltüntetését, vagy mint történelmi mementónak, megtartására szavaztak.

Végül a második megoldás győzött, a helyi műemlékvédelem támogatásával, de faramuci módon. A homlokzatot teljesen újrafestették, majd utólag visszafestették rá a feliratot – az eredetitől eltérő modern tipográfiával, más színnel, és kissé más helyen.

„Így nem ér többet, mint egy éjszaka sietősen odafestett graffiti”, írja a hagyományőrző Postazioni militari in Sicilia 1940-1943 Facebook-csoport egy kommentárja.

Az eredmény valójában ennél is rosszabb. Az akció nem az 1936-ban odafestett eredeti történelmi mementót őrizte meg, hanem pusztán Mussolini mondásának emlékét frissítette fel. Nem az jut eszünkbe, hogy történelmi szellemfeliratot látunk, hanem hogy valakinek még mindig fontos ez a mondás, amely a nemzetközi közvélemény és szankciók ellenére, népirtás révén létrehozott, tragikomikus „Birodalomra” emlékeztet. A két eredeti lehetőség, eltüntetés és megőrzés között minden bizonnyal ez a harmadik volt a legrosszabb választás.

Etiópok Mussolini képét köszöntik a megszállt Mekelében, 1935. november

Miből gondolom,

hogy a Görög Kommunista Párt marathokamposi irodáját nők vezetik?

A bezárt ajtón két aktuális hirdetés van, az egyik ideológiai, a másik gyakorlati jellegű. Az első arra buzdít, hogy 2023-ban emeljük még magasabbra a zászlót a női egyenjogúságért vívott harcban, valamint küzdelmekben gazdag, boldog új évet kíván.

A másik arról tudósít, hogy a bába minden pénteken 8-tól 14-ig tart fogadóórát az irodában.

Valószínűleg a bába-projektbe segít be az a két párttag is, akik az ablak bal és jobb sarkából követik figyelemmel a nyugati kapitalizmus hanyatlását.

A többi, részben nyilván párton kívüli hirdetést a szomszédos villanyoszlopon már rég elvitte a cica.

De a legdöntőbb bizonyíték az ajtóra ragasztott sárga cédula, amelyen az elektromos művek értesítik az irodát, hogy alkalmazottjuk megkísérelte a villanyóra leolvasását, de senkit nem talált a helyiségben. Márpedig ha a kommunisták férfiak lennének, egész nap ott hesszölnének és kávéznának az irodában és az eléje kitett székeken, és szidnák a rendszert. A nőknek azonban dolguk van, ők nem érnek rá ilyesmire.

A szimbólumíró

Συμβολαιογραφείο, symbolaiographeio, szimbólumíró! ízlelgeti az ember a cégtáblát a szamoszi kikötőben. És valóban hihető is, hogy Kirké és Médea, a delphoi jósok és a mítoszok földjén ez még ma is gyakorolt mesterség legyen. Csak az a kérdés, milyen célt szolgál.

A szimbólum az ógörög συν+βάλλειν, syn+ballein, össze+hajítani, „összeilleszteni” szóból származik: az, amit összeillesztettek. Eredete az a régi görög szokás, hogy valamilyen hosszú távú megállapodás – például apáról fiúra szálló vendégbarátság – megpecsételésére egy tárgyat kettétörtek, s aki akár hosszú idő elteltével, akár nem személyesen jelentkezett a tárgy nála lévő felével, és össze tudta illeszteni azt a másiknál levő féllel, az jogosult volt a megállapodás teljesítésének kérésére.

(A szó ellentéte διαβάλλειν diaballein, szét+hajítani, „szétszedni”, ami a görögben „rászedni”-t is jelent, „elválasztani a szót a valódi jelentésétől”, de „vádolni”-t is, minthogy jogi nyelven a vádlót, azaz az ügyészt nevezték diabolosnak, aki „darabokra szedi” a vádlott érveit. A biblikus görögben ilyenformán a διάβολος, diabolos az, aki rászedi az embert, majd vádolja őt a Végső Bíró előtt.)

Hérodotosz írja (6.86), hogy egyszer egy milétoszi férfi jött az igazságosságáról híres spártai Glaukoszhoz, hogy letétbe helyezzen nála egy nagy pénzösszeget, s így szólt: „Vedd tehát a pénzemet, és tedd el ezt az ismertetőjelet (σύμβολον)”. Majd „a milétoszi ember fiai Spártába jöttek, felkeresték Glaukoszt, és felmutatták neki az ismertetőjelet, és kérték a pénzt”. De ha a milétoszi odaadta az ismertetőjelet Glaukosznak, hogyan tudták a fiai felmutatni azt? Hát úgy, hogy a σύμβολον szükségszerűen két fél formájában létezett, amelyeket össze lehetett illeszteni, éppúgy, mint a modern értelemben vett szimbólum, amely egyfelől egy fizikális tárgy, másfelől egy hozzá kapcsolt jelentés, s a kettő együttesen alkotja őt.

Finn kutatók már 6000 évvel ezelőttről találtak olyan szándékosan kettétört karikákat, amelyeket használóik utána nyakban viseltek, hogy össze lehessen őket illeszteni párjukkal.

A σύμβολονnak ez a tárgyi jelentése egy idő után kitágult, és jelentette már magát a megállapodást is, a szerződést. Sőt a keresztény hitvallást, a Hiszekegyet is Symbolonnak nevezték, mert ennek elfogadása szavatolja hogy a hívők „összeillenek” egymással, egységben vannak.

Az etimológiában idáig eljutva már lefoszlik a misztikum a cégtábláról, és hétköznapi foglalkozássá változik, ahogy Lóci ÓRIÁSa órássá. Olyasvalaki hirdeti itt magát, aki szerződéseket ír. Egy közjegyző. Sőt mellette mindjárt ott a másik, aki előzékenyen le is fordítja a szót mindazoknak, akik meg akarják spórolni ennek a posztnak az elolvasását.

Fecskenaptár

A szicíliai Nicosiában, a főtéri Bar Antica Gelateria mellett, amelynek homlokzatán máig olvashatók Mussolini 1936. május 9-i, győzelem-napi beszédének töredékei, meredek lépcső indul felfelé a huszonnégy báró dombjára.

A domb onnan kapta a nevét, hogy a város 11. század végi meghódítása után itt települt meg az új, normann-lombard nemesség krémje. A név azóta Nicosia védjegyévé vált, amelyet „a huszonnégy báró városaként” emlegetnek, de neveznek így helyi éttermet, sörfőzdét és kézműves sört is. A huszonnégy báró címerei az azonos nevű étteremben vannak kiállítva.

A huszonnégy báró nevét ugyan fényesen megőrizte a hagyomány, de örökségükkel csúnyán elbánt az idő. Palotáik többsége üresen enyészik. Egyiket-másikat már olyan régen bezárták, hogy lassan már a lakat is muzeális értékűvé válik.

Minthogy Szicílián folyton finoman mozog a föld, némelyik kapunak a szárkövei is elcsúsztak egymástól, s nincs már, aki újra egymáshoz illessze őket.

A legjobban még a Salomone-palota tartja magát, a dombon a legnagyobb, amelyről a meredek utcát is elnevezték. Itt őrzik Nicosia egyik legértékesebb régi könyvtárát. A kapu fölött a kikeresztelkedett család címerében benne van a Dávid-csillag, helyesebben szólva Salamon-pecsét, s a két oroszlán is úgy néz ki mellette, mint a Tóra koronáját emelő Júda oroszlánjai a zsidó sírköveken. Nemesi címet kapott zsidó családok gyakran őrizték meg legősibb pedigréjüknek ezeket a jelképeit, mint Jakob Bassevi von Trautenberg tette egykori prágai palotáján.

A salitára jobbról is, balról is meredek utcácskák kapaszkodnak felfelé az ó- és az alsóvárosból.

A háztetők fölött hamarosan előbukkan a főtér túlsó oldalán emelkedő Lombard-domb, tetején a Santa Maria Maggiore „anyatemplommal” (madre chiesa). A normann hódítók által ott letelepített lombard harcosok hozták Nicosiába azt a jellegzetes galloitáliai tájszólást, amelyet rajtuk kívül senki más nem ért Szicíliában, sőt nem is hangzik olasznak: a bárban ülve hosszan kellett töprengenem rajta, vajon milyen nyelven beszélnek. Templomuk vetélytársa lett a görög őslakosság főtéri Szent Miklós-templomának, úgyhogy váltogatni kellett, melyik évben melyik madre chiesa a város székesegyháza. Nagyheti körmeneteiken rendszeresen összecsaptak és a körmeneti feszülettel püfölték egymást. Ugyanez történt a két templom eredeti védőszentje, Szent Miklós ünnepén is. Ezért kellett végül a lombard templomot Havi Boldogasszonyra átnevezni, hogy legalább a templombúcsúkor ne találkozzon a két áhítatos menet.

Az út végén még egy utolsó erőfeszítést kell tennünk, hogy feljussunk a meredek SS. Salvatore lépcsőn a domb tetején álló Megváltó-templomhoz.

Az erőfeszítés nagyon megéri. Innen, a templom előtti kis térről csodálatos panoráma nyílik Nicosia óvárosára és az azon túl fekvő tájra, el egészen a finom fehér csíkkal füstölgő Etnáig. Mint egy megelevenedett rajzos barokk várostérkép, olyan részletességgel és éppúgy virtuális sétára hívogatva tárul ki alattunk körben a város szerkezete az utcákkal, terekkel, a tereken kutakkal, a templomok és paloták homlokzataival, a kimagasló tornyokkal, a ferde cseréptetők szegélyezte belső udvarokkal, amelyekbe felülről betekinthetünk.

Közvetlenül alattunk ott a főtér a Szent Miklós-templommal, amelyet görög templomból és arab toronyból ki tudja, hány földmozgás után építettek újjá mostani reneszánsz-barokk formájában. Andalúz stílusú minaret-tornyát ma is hét erős vaspánt szorítja körbe, hogy legalább némileg ellensúlyozza Allah kifürkészhetetlen akaratát.

De a legnagyobb meglepetés, hogy a Megváltó-templom déli oldala, amelyet rendesen vasrácsos kapu zár el a tér többi részétől, most nyitva van. Amúgy az Ecomuseo Petra d’Asgotto őrzi a kulcsot, velük lehet előzetesen találkozót megbeszélni a pinalagiusa@tiscali.it e-mailen. És érdemes is, mert itt van a város egyedülálló emléke: a fecskenaptár (calendario delle rondinelle).

A 13. századi árkádos tornáccal gazdagított déli oldal torony felőli sarkába nagy mészkő kváderkövet illesztettek be, amelynek két lesimított oldalán, ha jól olvasom ki, 1737-től 1798-ig minden évben bevésték, mely hónap melyik napján érkeztek meg az első fecskék Nicosiába. Ez a leggyakrabban március első napjaiban történt, de olykor február utolsó hetében, sőt a század vége felé február közepén is. Vajon ennyivel melegebb lett volna az idő?

A naptár folytatását az ívek alatt végigmenve, a templom délnyugati sarkán találjuk. Itt már három kváderkövet falaztak be egymás alá, de csak a középsőn olvashatók dátumok, 1799-től egészen 1820-ig, sőt az alsón talán tovább is, de itt az évszámok kivehetetlenek.

Egy vidéki kisváros életében nagy esemény, amikor megérkeznek az első fecskék és az első gólyák, a tavasz beköszönének hivatalos pecsétjei. De minthogy nem szentek, nagy emberek, uralkodók látogatásáról van szó, máshol nem merült fel, hogy ezt az eseményt beemeljék a helyi történelembe.

Története van a történetírásnak is, annak, hogy mikor mit tartottak történelemkönyvbe valónak, feljegyzésre méltónak. Az antik római-görög modell alapján sokáig csak a dicta et facta memorabiliát, a jeles emberek emlékezetes tetteit és mondásait, vagy egész népek életét befolyásoló nagy eseményeket. Hogy története lehet az egyszerű embereknek, a mentalitásnak, az ember természethez és állatokhoz való viszonyának, ad abszurdum a nicosiai fecskéknek, azt csak a francia Annales történetírói iskola alapozta meg a 20. században.

Vajon kinek jutott ez eszébe Nicosiában, melyik egyházi ember volt ennyire becsatornázva egyszerre a természet körforgásába és az írott krónikák rutinjába, hogy elkezdje vezetni ezt a naptárat, s az Annales előtt két évszázaddal megteremtse a mikrotörténetírást?