A latin ötven árnyalata

Madárperspektívából nézve az embernek lehet az a megnyugtató illúziója, hogy az országhatárok egyszersmind nyelvhatárokat is jelentenek. Pláne ott, ahol a határok a népeket elválasztó nagy hegyvonulatok, az Alpok vagy a Pireneusok gerincét követik. Németországban németül beszélnek, Olaszországban olaszul. Franciaországban franciául, Spanyolországban spanyolul (no jó, Katalóniában katalánul). Ezt támogatja az a történelmi tapasztalat is, hogy Kelet-Európában az elmúlt évszázadban az országhatárok változását a megfelelő (vagy nem megfelelő) nyelvű népek áttelepítése vagy erőszakos beolvasztása is követte, úgyhogy például az 1939-ben önkényesen meghúzott ukrán-lengyel vagy az 1945-ben ugyancsak önkényesen kijelölt német-lengyel határ két oldalán tényleg nem találunk már a másik oldal nyelvén beszélőt. Ha azonban hangyaperspektívából kell végignéznünk egy boldogabb határsávot, ahol sem a határ, sem a lakók nem sokat mozogtak az elmúlt századok folyamán, egészen mást tapasztalhatunk.

Katalónia legészakibb tartományából, Boí völgyéből, az európai románkor egyik bölcsőjéből akarok átmenni északra, Franciaország legdélebbi tartományába, Felső-Garonne-ba, Saint-Bertrand-de-Comminges zarándoktemplomához, amely a középkor folyamán a völgy lakóinak legközelebbi csatlakozási pontja volt a nagy compostelai zarándokúthoz. A völgy bejáratánál őrködő Castilló de Tortól a commingesi székesegyházig a távolság csupán kilencven kilométer, autóval a kötelező lassításokkal együtt is másfél óra alatt megtehető.


A célállomás, Saint-Bertrand-de-Comminges spanyol nyelvű Wikipedia-oldala közli (noha a francia nem), hogy a városkát occitán nyelven San Bertran de Comenge-nek nevezik. Miért érdekes ez? Mert a város lakói – igaz, egyre csökkenő arányban – ezen a nyelven beszélnek. Az occitán – a lengua d’oc, ahogy Dante nevezte az „igen”-t jelentő oc szóról, szembeállítva saját lingua de sì-jével – volt Dél-Franciaország eredeti latin nyelvváltozata, amelyet a francia nyelv az utóbbi évszázadok során egyre inkább háttérbe szorított.

De maga az occitán is több, egymástól különböző nyelvjárásra oszlik a keleti provanszáltól a nyugati gasconig, amelyet itt, Saint-Bertrandban és környékén beszélnek. Erről a nyelvjárásról valamennyien hallottunk már, hiszen egyik leghíresebb beszélője D’Artagnan volt, a negyedik muskétás, akit újoncként Párizsba kerülve éppen gascogne-i tájszólása miatt gúnyoltak. A kiváló gascogne-i katonák adták a királyi muskétás testőrség gerincét, nyelvileg is különös színfoltot képviselve a 17. századi Párizsban. A másik leghíresebb gascon beszélő pedig maga Szűz Mária volt. Legalábbis a lourdes-i pásztorlánynak, Bernadette Soubirous-nak 1858-as látomásában az utóbbi anyanyelvén jelentette ki: Que sòi era Immaculada Councepciou, „én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”, ahogyan az máig áll lourdes-i szobrának talapzatán. Nem csoda, hogy a helybéliek büszkék ősi nyelvükre, s egyre több faluban látni, hogy ezen a nyelven működtetnek óvodát és általános iskolát, noha az occitán egyetlen változata sem hivatalosan elismert nyelv Franciaországban.




A spanyol avagy katalán határon átérve azt várnánk, hogy ettől kezdve már a spanyolt, illetve katalánt beszélik. De az első kávézó Bossòst városkában, amelynek utcái fölött mint a Fuji lebeg a Tuc d’Aubàs hegye, a büszke Er Occitan – Az Occitán – nevet viseli, ráadásul mint a névelőből látszik, nem spanyolul vagy katalánul, hanem occitán nyelven.



És a város 11. századi, románkori templomának – amelynek északi kapuját az egyik legbájosabb románkori Szűz Mária-dombormű díszíti – információs tábláján szintén nem a katalán vagy a spanyol a fő nyelv. Hanem egy olyan, amelyikről nyelvtudás híján csak feltételezhető, hogy ezek szerint occitán. A feltételezés helyes, de nem pontos.



Néhány faluval arrébb, Vila románkori templomának kapuján ugyanis ki van írva, hogy a környező Aran-völgy melyik településén mikor és milyen nyelven tartanak misét. Már a kiírás nyelve és a napok neve is furcsa. S a völgy központjában, Vielhában – amelyet spanyolul és katalánul egyaránt Viellának neveznek, mégis ez a változat van kiírva a város határában – vasárnap este aranès nyelvű mise van.




Az aranès vagy aráni nyelv az occitánnak, pontosabban a gascon tájszólásnak, még pontosabban a pireneusi gasconnak az a változata, amelyet, mint neve mutatja, az Aran-völgyben beszélnek. Ez a kis terület, amely a Pireneusok gerincétől már északra esik, de még Katalóniához tartozik, a Garonne folyó forrásvidéke. Az itt élők nyelvjárása közelebb áll a szomszédos occitánhoz, mint a katalánhoz, amelytől a hegygerinc választja el őket. Beszélőinek száma nem egészen tízezer, ennek ellenére a völgy hivatalos nyelvének számít, sőt 2010-ben a katalán parlament a katalán és a spanyol mellett egész Katalónia harmadik hivatalos nyelvének fogadta el. Ilyenformán Katalónia az egyetlen állam, ahol az occitán nyelv egy változata hivatalos státuszt élvez.


A hegyen átkelve érünk vissza a boí völgybe. Ez már Katalóniában van, tehát, vélhetnénk, katalánul beszélnek. Igen ám, de hogyan? A boltokban és kocsmákban egymás között beszélt nyelv érzékelhetően eltér a barcelonaitól: mélyebb fekvésű, sok helyen -a-t vagy -au-t mondanak -e helyett, a szóvégi -er-t franciásan -é-nek ejtik, sok spanyol szót használnak. Ez a ribagorzai nyelvjárás, amelyet a katalán-aragóniai határ két oldalán beszélnek az ott amúgy hivatalos katalán illetve spanyol helyett. Joan Corominas, a nagy nyelvész ugyan ezt tartja a katalán „legarchaikusabb és legtisztább” változatának, de hogy sztenderd katalánt halljon az ember, ahhoz még jó néhány völgyet kell utaznia délkelet felé.

A neolatin nyelvészet azt tanítja, hogy az egykori római birodalmat Szicíliától Normandiáig végigjárva minden szomszédos falu érti egymást. Szép ilyen kis léptékben látni, hogyan működik ez a valóságban.

Barlang a Tiscali-hegyen

„Időszámításunk előtt járunk. A rómaiak megszállták az egész provinciát. Illetve… nem az egészet. Egy megtörhetetlen kis falu még mindig ellenáll a hódítóknak. És esze ágában sincs megkönnyíteni a környező helyőrségekben állomásozó legionáriusok életét.”

Ugye tudják, melyik faluról van szó? Nem, nem. Ne kapkodják el a választ. Ez nem Asterix faluja Bretagne-ban. Hanem ahol az igazi Asterixek éltek: Tiscali Szardíniában.

Attól fogva, hogy a római légiók Kr.e. 238-ban, a pun háborúk során meghódították Szardíniát, a sziget lakói a gyűlöletes megszállót látták bennük, s ez lényegében mindmáig nem változott, ahogy a rómaiak is a barbárt látják a szárdban Catótól napjainkig.

Coro Bitti: Cantu a tenore

A szárd falvak lakói elkeseredetten védekeztek a behatolók ellen, s száz éven át felkelések hosszú sorát lobbantották lángra újra meg újra, amelyeket a rómaiak újra meg újra eltapostak, egyre mélyebbre hatolva a sziget belsejébe. De Szardínia szíve, a belső hegyvidék úttalan völgyei és sziklák között rejtőző falvai elérhetetlenek maradtak számukra. A hódítóknak ellenálló szárdok innen ütöttek rajta rendszeresen a völgyek bejáratánál emelt helyőrségeken, amelyek katonái tehetetlen dühükben Barbariának, a barbárok földjének nevezték az ellenőrzésükön kívül eső vidéket. Ez a név maradt rajta mindmáig.

A Supramonte meredek, kopár hegyvonulata áthatolhatatlan falként magasodik a Barbagia völgyei fölött. Belsejében, mintha csak egy Jókai-regényben olvasnánk, a külvilágtól elzárt, termékeny, tágas völgy tárul fel, a Lanaittu völgye. A völgyön az ezerötszáz méter magas Pruna-csúcs oldalában fakadó Sa Oche patak fut végig olajfaültetvények és juhnyájak között. A völgy egyetlen bejárata ott nyílik, ahol a Sa Oche beletorkollik a Cedrino folyóba, s a folyó egyszersmind meg is nehezíti a behatolást a völgybe. Ideális terep a védekezésre. A völgyben közel harminc ókori szárd falu maradványait tárták fel, amelyek a római hódítás után még legalább száz éven át ellenálltak a légióknak. Amikor pedig a völgy alsó része már nem nyújtott elég biztonságot a behatolókkal szemben, felhúzódtak a völgy fejébe, a Tiscali-hegyre, ahol, úgy tűnik, háborítatlanul túlélték Róma bukását.


A Cedrino-folyón ma már híd vezet át, háborítatlanul kelek át rajta. Virrad. A Supramonte szikláit még felhők borítják, de alatta már kivehetőek a szőlőskertek, amelyek első tőkéit még a jezsuiták nemesítették a szomszédos Olienában a sziget sok ezer éves ősi szőlőfajtájából. Az út lassan emelkedik felfelé, már felülről látni a Cedrino mély kanyonjának sziklafalát, s visszatekintve az olienai völgyet. Aztán élesen felkanyarodik a Sa Oche patak völgyébe. Olajfaültetvények között haladok tovább. A mészkősziklákban itt is, ott is barlangok nyílnak: a Grotta Rifugio, a Bonu Ighinu nép hétezer évvel ezelőtti temetkezőhelye, a Grotta del Guano, ahol a hatezer évvel ezelőtt élt Ozieri nép istennőszobrocskáit találták, a Sa Oche e Su Ventu kettős barlang a húszezer évvel ezelőtti emberi település nyomaival, a Grotta Corbeddu, ahol a híres banditavezér, Giovanni Corbeddu Salis rejtőzködött a 19. század végén. És egy idő után az olajfák koronái fölött feltűnik a Tiscali-hegy csipkézett csúcsa.

Az út a patakot keresztezve meredeken emelkedni kezd. A nap is süt már, a borókafenyők átható illata tölti be a levegőt. Vissza-visszanézek, figyelem, hogyan emelkedik ki egyre jobban a fák mögül a völgy, amelyen keresztüljöttem. Széles mészkőplatóra érek, ahonnét ellátni a völgy kapujáig, a Cedrino folyóig. Valahonnan mélyen lentről bégetés hallatszik, kutyaugatás. Itt kell legyen a pásztor kunyhója, akivel nemsokára találkozni fogok. A térképre nézek. Ötszáz méter van még hátra, de egy órának jelöli a hátralévő időt. Továbbhaladva egyre inkább megértem, miért.

A platóról meredek ösvény kanyarodik fel a fölöttem magasodó sziklához. Peremén a kínai tusrajzok szélcsavarta, kérgüktől megfosztott fenyői kapaszkodnak a hegy repedéseibe. Át kell kelnem a szikla negyven méter magas, két méter széles hasadékán, kidőlt fák csavarodott törzsei a lépcsőfokok. A sziklafalon hosszú vízszintes bemélyedés, alig néhány millió éve még a tenger vájta itt a parti sziklát. Aztán jött a jég, amely visszavonulása során holdbéli formákat gyalult a mészkő felületébe.

A széljárta platón a jég vájta lyukak ideális védelmet nyújtanak a növényzetnek. Minden egyes lyuk és horpadás egy-egy kis kert, amely hatalmas életerővel tart ki a terméketlen szikla szorításában, mint a szárdok. A lyukak alján lassan gyűlő földön magok sokasága vár türelemmel a sorára.


Bach: 5. c-moll csellószvit, BWV 1011, courante. Isang Enders, 2014

A platóra felérve száz méter széles kráter tárul fel előttem. Egy óriási barlang teteje szakadt be évmilliókkal ezelőtt, s a barlang elrejtett völggyé vált. Itt építették fel a völgyből felhúzódó szárdok az új falut, amelyre a rómaiak sosem találtak rá. A kráter közepén a beszakadt tető egy darabja áll függőlegesen, mint egy hatalmas megalit, s a barlang oldalán, épp a megfelelő helyen nagy természetes ablak nyílik, ahonnét állandóan szemmel tarthatták a völgyet. A kráter alján ötven ház maradványait tárták fel. Néhány száz ember lakhatott itt, pásztorkodásból és fosztogatásból élve, ahogy a Barbagia egész népe az ezt követő két évezreden át.


Nem tudni, hogyan szűnt meg itt az élet. Úgy tűnik, nem valami kataklizma következtében, hanem inkább fokozatosan költöztek le a lakók a völgybe a római uralom megszűnése után. A faluról aztán két évezreden át el is feledkeztek. 1863-ban azonban a piemonti kormány rendelete szabad utat engedett a szárd erdők kiirtásának, amelyet torinói vállalkozók majdnem száz éven át űztek. Egész hegyoldalakat taroltak le, hogy épületfával lássák el a fejlődő olasz ipart. A favágók találtak rá a beomlott barlangra Tiscali falu maradványaival, s megindult a régészek és a kincskeresők versenyfutása. Az első kutatók még viszonylag épnek látták és írták le a házak kőfalait, amelyeket azonban száz év kincskeresése már alaposan lepusztított.

Ahogy Petrarca a Mons Ventosusra felérve, én is könyvet veszek elő a szeles hegy csúcsán, Elio Aste Tiscali című monográfiáját. A tudós összefoglaló higgadtan, aprólékosan, széles áttekintéssel és veretes olasz retorikával kalauzol végig a vidék geológiai szerkezetén, földtörténeti fejlődésén, ismerteti a történeti forrásokat, szembeállítja a régészeti hipotéziseket, rekonstruálja a fennmaradt falmaradványokat. Csupán a könyv záró mondata hangzik szokatlanul egy tudományos műben:

„Rendkívüli utunk során egyedülálló tapasztalattal gazdagodtunk, amely reflexióra késztet, ama távoli üzenet befogadására és megértésére, amelyet ősatyáink hagytak ránk a Tiscali dolinájában: hogy az emberi szabadság és méltóság megfizethetetlen, még ha nehéz, szűkölködéssel és veszélyekkel teli élet árán kell is megőriznünk azt.”

És a történelmi fejtegetésekhez három oldalas appendix járul, egy szárd tájszavakkal megtűzdelt, sűrűn lábjegyzetelt óda, fennkölt poéma, nem mástól, mint magától a tudós szerzőtől: Óda Lanaittu hőseihez.

„…Ezer és ezer éve már, hogy a szikla méhének mélyén fészek lapul, fegyveres férfiak fészke, akik mint a merész sasok, mindig készek harcra, fosztogatásra. A szikla titkos menedékén várták a nőstényfarkast, a vérengző bestiát, dicsőségre, hódításra kiéhezettet, akit a századok hoztak el a völgy bejáratához nyájakat rabolni, tűzhelyeket feldúlni, mígnem jóllakván ott verte fel tanyáját.

S egy holdfény nélküli éjszakán felrivallt a kürt, a völgy beleremegett! Lecsaptak a farkasra, a nagy bestiára, dicsőségre, hódításra kiéhezettre, s vele együtt pusztító, megszálló seregére, akik nem ismerték még a szárdok erejét. Így álltak bosszút a feldúlt tűzhelyekért, a legyilkolt apákért, meggyalázott nőkért. Azon az éjszakán vérrel folyt a folyó, idegen vér hintette bőven Lanaittu földjét!”

A tudós szerzőből előbújt a szárd, aki kétezer év múltán sem felejt. Tiscali népének krónikája még nem ért véget.

Isten négy betűje

Isten nevét hiába… Frehling Santino, 1700

Tanulságos írás jelent meg tegnap a Nyelv és Tudomány portálon Fejes László billentyűzetéből. A Honnan jött az isten? című írás a magyar ʻisten’ szó eredetét próbálja megfejteni, a tanulság pedig az, hogy csak Isten tudja. A TESz, azaz A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, mint már jó néhányszor rámutattunk itt a Wang folyón, most is bakot lő, amikor az is- elemet az ős-sel rokonítja, ami hangtanilag valószínűtlen. Róna-Tas András felveti, hogy a hettita Ištanu, a napisten nevéből származhat, de a hettita eredet és a feltételezett átvétel közötti 1800 év hiátus ezt kizárja. Rédei Károly pedig az „Isten szavunk eredete” (Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 40-45.) című cikkében iráni jövevényszónak tartja, a középiráni *ištān, ʻtisztelt’ (tbsz) szóból származtatja.

Az etimológiák kicsiny boltjához én is hozzájárulnék egy tetszetős portékával, amely talán nem a legmeggyőzőbb, de mindenképpen a legrégibb. Az 1590-ben Bázelben kiadott Calepinus-féle tizenegy nyelvű nagyszótárból származik, amely véletlenül épp itt áll a polcomon ;) A hatalmas fólió kötetet jó harminc éve találtam kötésétől megfosztva egy MÉH-telepen, s ócskapapír-árban vásároltam meg kemény harminc forintért.

Ambrosius Calepinus (1440-1510) ágostonos szerzetes 1502-ben Reggióban jelentette meg először nagy latin szótárát, amely a szavak definíciója mellett használatuk számos példáját is közölte klasszikus auktoroktól. A szótár azonnal rendkívül népszerűvé vált, több tucat kiadást ért meg a század folyamán, s a latin szavak jelentését egyre több antik és modern nyelven is megadták benne. Az 1590-es bázeli kiadás volt az, amely először tartalmazta a szavak magyar és angol megfelelőit, s ilyenformán ez tekinthető az első magyar szótárnak is. A magyar ekvivalenseket, mint Szily Kálmán kimutatta („Ki volt Calepinus magyar tolmácsa?” Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből, XIII (1886) 8), az erdélyi jezsuita Stephanus Arator, azaz Szántó István adta hozzá Rómában. És ő volt az, aki az Isten-név négy betűjéről már a korábbi kiadásokban is meglévő fejtegetésekhez a magyar kiegészítést hozzátoldotta, s ezzel egyúttal a magyar Isten-név etimológiáját is megadta.


„Dĕŭs, egyes szám, hímnem [héberül אלוח eloah, görögül Θεός, franciául Dieu, olaszul Dio, Idio, németül Gott, flamandul Godt, spanyolul Dios, lengyelül Bood, magyarul Isten avagy Ιϛε * , angolul God].

Eredetét többféleképpen magyarázzák. Egyesek szerint ἀπὸ τοῦ δέους, a félelemből jön, minthogy úgy vélték (ha szabad egyáltalán ilyen istentelen mondatot idéznünk), hogy az első isteneket a félelem találta ki. Papinius, úgy tűnik, ezen a véleményen van, amikor azt mondja: Az első isteneket a félelem hozta a világra. Cicero, A béljósok válaszáról: »Ki annyira esztelen, hogy legalább amikor az égre feltekint, ne érezné az istenek létezését?« Ugyanő A törvények 1. könyvében: »Egyetlen nép sem annyira bárdolatlan vagy elvadult, hogy még ha nem is tudja, milyen istene kellene legyen, legalább azt ne tudná, hogy van neki.«

Mások a dando, az ʻadni’ szóból eredeztetik, minthogy minden Istentől származik, valamennyi jó forrásától, s Ő adja mindennek a létet és a fennmaradást. Mások a görög δαίω, ʻtudni, ismerni’ szóból, mert Isten mindent tud, és minden mezítelen az Ő tekintete előtt. Megint mások a Θεός névből, a zöngétlent zöngéssel, s az o-t u-val felcserélve, ezért mondunk latinul Deus-t. Ismét mások a héber די Dai, ʻhatalmas, elégséges’ névből, amelyből a Saddai, a mindenható avagy önmagának elégséges Isten kifejezés is származik, minthogy tudvalevő, hogy beéri önmagával, nincs semmire szüksége, hanem egyedül ő áraszt ki bőséget mindenekre.

Nem csekély méltóságú megfontolnunk pedig, hogy szinte minden nép és nyelv pontosan négy betűvel írja Isten nevét. A héberek ugyanis יהוה Jehová-nak nevezik, négy betűvel; a káldeusok ugyancsak négy betűvel אלוח Elohá-nak, a szírek ugyancsak אלוח Elohá-nak; az etiópoknál אמלו Amlau, az asszíroknál אדעד Adad, a görögöknél Θεός, az egyiptomiaknál Θωύθ, a perzsáknál Σύρη, a latinoknál Deus, az olaszoknál Idio, a spanyoloknál Dios, a franciáknál Dieu, a németeknél, flamandoknál és angoloknál Gott avagy Godt, a [perzsa] mágusoknál Orsi, a lengyeleknél Boog, a bog, azaz ʻfélj’ szóból, a dalmátoknál és illíreknél Boga avagy Boog, a régebbi muzulmánoknál, akiket szaracénoknak is mondunk, Abgd, a Mohamedet követő törököknél Alla, az újnak mondott világban felfedezett népeknél Zimi, az oláhoknál Zëul, a cigányoknál Odel.

A magyaroknál is, ha eredetét nézzük, csupán négy betűből áll Isten neve. Nagy tisztelettel Isten-nek mondják ugyanis, amely, noha öt betűnek tűnik, ám ha eredetét tekintjük, csupán négynek bizonyul. A magyar kifejezés ugyanis az ἴστημι létige második aorisztoszából, az ἐϛὶν-ből [ἐστὶν] ered: ʻlétezem, önmagam által vagyok’, amely második aorisztoszt éppen négy betűvel írjuk. A magyar szóban két betűvel írott s és t ugyanis benne foglaltatik az egyetlen görög ϛ szigmatau betűben. Ilyenformán az eredet erejénél fogván a magyar nevet is négy betűvel kellene írnunk, így: Ἴϛεν [Ἴστεν]. Minthogy ilyenformán Isten neve minden népnél τετραγράμματον [négybetűs név], ezért úgy véljük, amiatt nevezzük így, mert lényegét tekintve egy, ám egyetlen lényegén belül három valóságosan létező és különböző személy.”

Valószínűleg Fejes László is ezen a véleményen van, amikor cikkében – pusztán vidám illusztrációként – négy héber betűvel írja át a magyar Isten szót. ;)


Ami végső soron nem is nagyon különbözik Szántó István megoldásától, aki a szót görög betűkkel átírva a másik héber tetragrammaton, a יהוה JHVH, ʻa Létező; Aki van’ jelentését fedezte fel benne. De miért kellene ezen csodálkoznunk? Hiszen az ő századában köztudomású volt, hogy minden nyelv, de kiváltképpen a magyar, a héberből származik.

A tetragrammaton (itt JHVH helyett JEVE-nek átírva) mint a Szentháromság alapja. Petrus Alphonsus (áttérése előtt Moses Sepharadi): Párbeszéd a zsidók ellen (1109) c. művének illusztrációja, St. John’s College MS E. 4 f. 153v

Czédulátska

Sebastián de Covarrubias y Horozco főműve, a Tesoro de la lengua castellana o española (1611) címlapján. A Studiolum DVD-kiadásából

Me genus et mores ornant, sermonis Iberi
Ast ego thesaurum. Fama loquatur opus.

Engem az ősi család s az erényem is ékít; ibér nyelv
kincseit ékitem én. Fama repítse müvem.

(G. d. Magister fordítása)

Tegnap emlékeztünk meg az első nagy spanyol értelmező és etimológiai szótár, Sebastián de Covarrubias y Horozco Tesoro de la lengua castellana o españolá-ja megjelenésének (1611) négyszázadik évfordulójáról. Mint említettük, a szótár modern kritikai kiadását (2006) Ignacio Arellano és Rafael Zafra szerkesztették a navarrai egyetemen, s a mi feladatunk volt nemcsak a kiadás elektronikus változatának elkészítése, hanem a latin, görög és héber szövegrészek lektorálása is. A munka befejezésekor ennek megfelelően olyan rövid latin nyelvű írással köszöntöttük szerkesztőtársainkat, amelyben azt vizsgáltuk, honnan merítette Covarrubias a spanyol szótár görög-latin eredetű szavainak magyar (!) párhuzamát. Köszöntőnk számos fordulatát Erasmus Adagiá-jából merítettük, amelynek elektronikus kiadását nem sokkal korábban készítettük el. Ezt az írásunkat fordítottuk most magyarra a quadringentenarium, a négyszáz éves évforduló alkalmával. A latin eredeti megírása annak idején könnyen ment, de a magyar változattal meg kellett birkóznunk. Nem könnyű Erasmust fordítani. :)

Unde Covarrubias Hungaricè didicit? Operis mirae largitatis parumque auctoritatis Sebastiani Covarrubiae Thesaurum Linguae Hispanicae inscriptis editione in disco, ut dicitur, electronico peracta, in eo vocabula ex diversibus idiomatibus mutuata expetentes, ecce vocem Hungaricam cédulácska invenimus, quod Latinè schedulam dicitur. Res mira autem est, vocem ex sermone tam ab aliis remota ac incognita in opere auctoris Hispanici inveniri, adeo magis in hac peculiari raraque forma inflecta, cuius cognitio Sebastianum nostrum in lingua seminis Attilae valde peritus esse testatur; cédulácska scilicet forma diminutiva vocis cédula est. Ita enim auctor ait – sermo autem eius in transcriptione a viris illustribus eruditisque Ignatii Arellani et Raphaelis Zaphrae ad huius saeculi morem composta citatur: „CÉDULA. Es un pedazo de papel o pergamino donde se escribe alguna cosa. Del nombre schedula, graece σχήδιον, diminutivo de scheda, inde cédula. El polaco la llama cedulka, y el húngaro cédulácska, que conforman con nosotros y con el griego.” Haec ille. Quod autem Latinè tantum valet: SCHEDULA. Trunculus chartae sive pergamini in quo aliquod scribitur. Derivasse videtur e voce schedula, id est forma diminutiva vocis scheda, Graecè σχήδιον, unde in dialecto Regni Castellorum cédula dicitur. Idem Polonibus cedulka, Hungaribus cédulácska dicitur, quod non abest ab usu nostrorum Graecorumque.

Honnét tudott Covarrubias magyarul? Kovarrúbiás Sebestyén bámulatra méltó terjedelmű és nem kisebb tekintélyű Tesoro de la lengua españolá-ja DVD-kiadását készítve, s ennek során a különféle nyelvekből kölcsönzött szavakat kutatva akadt meg a szemünk a magyar cédulácska szón, amely latinul schedulá-nak mondatik. Már magában az is meglepő, hogy spanyol szerző művében ilyen távoli és ismeretlen nyelvből vett kifejezésre bukkanunk, de az meg aztán különösen, hogy ebben a ritka formában találjuk, ami azt bizonyítja, hogy Sebestyénünk ugyancsak jártas volt Attila nemzetségének nyelvében: a cédulácska ugyanis a cédula kicsinyítő képzős alakja. Ezt írja tudniillik a szerző, szövegét a jeles és tanult Ignacio Arellano és Rafael Zafra korunk írásmódjához igazított változatában idézve: „CÉDULA. Es un pedazo de papel o pergamino donde se escribe alguna cosa. Del nombre schedula, graece σχήδιον, diminutivo de scheda, inde cédula. El polaco la llama cedulka, y el húngaro cédulácska, que conforman con nosotros y con el griego.” Ennyi az idézet, ami magyarul annyit tesz: CÉDULA. Egy darab papír avagy pergamen, amelyre valamit írnak. Valószínűleg a latin schedula szóból származik, amely a scheda szó kicsinyített formája, görögül σχήδιον, amely kasztíliai nyelven cédulá-nak mondatik. A lengyelek ezt cedulká-nak, míg a magyarok cédulácská-nak mondják, amely egybehangzik a mi szóhasználatunkkal és a görögökével.

O donum mirissimum linguarum, peritia abundans idiomatum, quod voces adeo minutas non solùm Hungaricè, sed etiam Polonicè, et nescio an etiam Sinicè tam liberaliter interpretare videtur! Sed multa incredibilia, ut Erasmus in Adagiis, et suo ipsius indicio periit sorex. Sapienti enim haec constellatio sermonum sat ad aperiendum illam magni Calepini editionem, quae primùs notiones vocum ex lingua Polonica et Hungarica complexa est, nempe illam anno 1590 Basilea typis excusam. Unde, mehercle, haec leguntur: Schĕdŭlă, ae, f. p. diminutivum à scheda. σχήδιον. Gal. Petite charte ou tablette. Ital. Carticella, policetta breue. Germ. Ein zedelin, vitelin papier darauff man schreibt. Hisp. Cartezilla ò escriptura que se toma por nota. Pol. Czedulka. Vngar. Czedulatska. Ang. A litle sheet or serow of paper. Cicero ad Cassium lib. 15. Haec de tertia jam epistola antè oppressit, quàm tu schedulam aut literam.

Ó nyelveknek csodálatos adománya, az idiómákban való fölényes jártasság, amely még az ily jelentéktelen szavakat is ennyire kapásból fordítja nemcsak magyarra, de lengyelre, sőt szükség esetén talán még kínaira is! Ámde ami sok, az hihetetlen, mondja Erasmus a Adagiá-ban, és saját neszezése árulja el a cickányt. A tudós számára ugyanis ez az együttállás elegendő ahhoz, hogy felüsse a nagy Calepinusnak azt a Bázelben 1590-ben megjelent kiadását, amely első ízben közölte a szavak lengyel és magyar megfelelőit is, s amelyben ez áll: Schĕdŭlă, ae, f. p., a scheda kicsinyített alakja. Gör. σχήδιον. Fr. Petite charte ou tablette. Ol. Carticella, policetta breue. Ném. Ein zedelin, vitelin papier darauff man schreibt. Sp. Cartezilla ò escriptura que se toma por nota. Lengy. Czedulka. Magy. Czedulatska. Ang. A litle sheet or serow [scrow] of paper. Cicero Cassiushoz, 15. könyv: Ez már a harmadik levelem hozzád, mielőtt te egy cédulácskát vagy akár egy betűt is írtál volna nekem.

Sed de aliis sexcentis quae Covarrubias ex dictionario Calepini exhaurivit, in sequenti editione Silvae nostris, Deo adiuvante, tractandum erit.

A többi számtalan példáról pedig, amelyeket Covarrubias Calepinus szótárából merített, Silvá-nk egy következő kiadásában lesz szó, ha Isten is úgy akarja.

S amellett a Laudatoron és itt a Wang folyó verseiben.

Öt kő

Ezt a történetet elő lehetne adni időrendben is, az elején kezdve és a végén befejezve, de abban a sorrendben is, ahogy egyes részletei az elmúlt napok hozzászólásai során lépésről lépésre kirajzolódtak. Az első esetben az domborodna ki, mennyi minden van az interneten, és persze az is, mennyi minden nincs még, ami miatt a történetet csak hatalmas lyukakkal lehetne elbeszélni. A második esetben pedig az, hogy mennyi mindenki van az interneten, akiket egy-egy szájton keresztül el lehet érni, s akik impozáns tudásukkal olyan összefüggésekre mutatnak rá, amire sosem gondolt volna az ember. Én a második utat választom.


A La Payanca tangó Augusto Berto (1889-1953) – „el Oso”, „a Medve”, az argentin tangó talán első nagy harmonikása – legelső szerzeménye volt nem sokkal azután, hogy 1906-ban megkezdte pályafutását a Buenos Aires határában fekvő San Martínban, a „La milonga de don Juan y doña Virginia” nevű lokálban. „Az egyik éjjel improvizáltam ezt, amikor a táncosok már az egész repertoárunkat kimerítették. Hetven vagy nyolcvan zsinórban eljátszott szám után már muszáj volt improvizálnom.”



La Payanca. Augusto Berto

Noha a darab azonnal közkedveltté vált, hosszú ideig még címe sem volt. Berto még 1917-ben is csak annyit írt az első kiadott partitúrára: „Tangó-milonga népi motívumokra”. Állítólag egy barátja javasolta neki a Payanca címet. A cím indoklására csak jóval később tett kísérletet az a két szöveg, amelyet Juan Andrés Caruso (1890-1941, Francisco Canaro és Carlos Gardel híres szövegírója) majd később Jesús Fernández Blanco (1982-1963) utólag írtak hozzá.

Graciella Bello: Lluvia, romance y tangos, 2005. A falon Carlos Gardel fényképe

La Payanca. Francisco Canaro

¡Ay!, una payanca io quiero arrojar para enlazar tu corazón ¡Qué vacha, ché! ¡Qué vacha ché! Esa payanca será certera y ha de aprisonar todo tu amor ¡Qué vacha, ché! ¡Qué vacha, ché! Porque yo quiero tener todo entero tu querer. Mira que mi cariño es un tesoro. Mira que mi cariño es un tesoro. Y que pior que un niño po’ ella “yoro”… Y que pior que un niño po’ ella “yoro”… Payanca de mi vida, ay, io te imploro. Payanca de mi vida, ay, io te imploro, que enlaces para siempre a la que adoro… que enlaces para siempre a la que adoro…

Jaj! egy payancát hajítanék, hogy elérjek vele a szívedig. Mit tegyek, jaj! Mit tegyek, jaj! Ez a payanca biztos kezű, foglyul ejti egész szerelmedet. Mit tegyek, jaj! Mit tegyek, jaj! Mert azt szeretném, hogy csak engem szeress. Nézd, az én szerelmem igazi kincs Nézd, az én szerelmem igazi kincs És mint egy gyerek, sírok a tiedért… és mint egy gyerek, sírok a tiedért… Életem payancája, jaj, könyörgök neked életem payancája, jaj, könyörgök neked, ejtsd foglyul mindörökre, akit szeretek… ejtsd foglyul mindörökre, akit szeretek…

La Payanca. Roberto Firpo

Con mi payanca de amor, siempre mimao por la mujer, pude enlazar su corazón… ¡Su corazón! Mil bocas como una flor de juventud, supe besar, hasta saciar mi sed de amor… ¡Mi sed de amor! Ninguna pudo escuchar los trinos de mi canción, sin ofrecerse a brindar sus besos por mi pasión… ¡Ay, quién pudiera volver a ser mocito y cantar, y en brazos de la mujer la vida feliz pasar! Payanca, payanquita de mis amores, mi vida la llenaste de resplandores… ¡Payanca, payanquita ya te he perdido y sólo tu recuerdo fiel me ha seguido! Con mi payanca logré a la mujer que me gustó, y del rival siempre triunfé. ¡Siempre triunfé! El fuego del corazón en mi cantar supe poner, por eso fui rey del amor… ¡Rey del amor!

Szerelmi payancámért egyre bolondultak utánam a nők, foglyul ejtettem vele szívüket. A szívüket! Ezer szájat, az ifjúság ezer virágját csókolhattam én, így csillapítva szerelmi szomjamat. Szerelmi szomjamat! Senki sem hallgathatta dalom trilláit úgy, hogy fel ne kínálta volna szenvedélyemnek csókjait… Ó jaj, hogy is lehetnék megint fiatal, hogy újra dalolhassak én és nők karjában töltsem életem boldogan! Payanca, payanquita, szerelmem payancája, életemet te töltötted be ragyogással. Payanca, payanquita, immár elveszítettelek és csak emléked követett hűségesen. Payancámmal bármely nőt elértem, aki megtetszett nekem, és mindig legyőztem ellenfelemet. Mindig legyőztem! Dalomba a szív tüzét tudtam adni, s ezért lettem a szerelem királya én. A szerelem királya!

Cristina Bergoglio (Buenos Aires): Az utolsó tangó

La Payanca. Hector Varela

Medardo Pantoja tilcarai kecsua festő (1906-): Payana-játékosok

A payanca, amely a szövegben még talán „lasszóhajítás” vagy „kőhajítás” értelemben szerepel, payana, tinenti vagy dinenti néven már egy népszerű gyerekjáték neve volt Argentínában a 20. század egész folyamán. Lényege, hogy a játékos a földön heverő öt egyforma kő közül egyet feldob a levegőbe, s egyenként fel kell kapnia a földön lévőket, mielőtt a levegőben lévő visszahullana, majd azt is elkapni. Utána kettesével kell felkapnia a köveket, majd három plusz egyet, s ha mindez sikerült, a tanteo, a ráadás következik változatos feladatokkal: pl. a földön heverő követ is fel kell dobni a levegőbe, vagy egyszerre mind az ötöt és elkapni őket.


A napokban itt a blogon közzétett századfordulós gyermekjáték-sorozat angol változatánál kérdezett rá a La Payanca tangó történetét kutató Москва, hogy nem tudok-e valamit erről a játékról is, netán vannak-e róla archív fotóim, de szomorúan kellett bevallanom, hogy nincsenek. Viszont Araz kisvártatva felismerte, hogy a játék szabályai ugyanazok, mint azé, amelyet beşdaş, azaz „öt kő” néven Azerbajdzsánban is játszanak. A 80-as években meglepetéssel tapasztalta, hogy ez Üzbegisztánban a lányok játéka, s azóta megtudta, hogy beş taş néven egész Kelet-Anatóliában elterjedt. Ezt a videót is mellékelte, amelyen török lányok játsszák igen ügyesen:



Közben Москва is tovább nyomozott, s rábukkant, hogy a játékot Szerbiában is játsszák, s hogy angol neve jackstones vagy knucklebones azaz „sarokcsontok”, merthogy az ókortól fogva juhok vagy kecskék sarokcsontjaival játsszák az egész Mediterráneumban, görögül ἀστράγαλοι, latinul tali néven, ami ugyanazt jelenti. Sőt egy olyan videót is talált, ahol egy koreai játékos dokumentálja saját ügyességét:



Az ἀστράγαλοι kapcsán Araz is hozzátette, hogy a sarokcsont török neve aşık, s ezen a néven – ашик – játsszák a játékot Bulgáriában is, valamint hogy 9-10. századi azerbajdzsáni ásatási helyszíneken sok ilyen játék céljára használt juh-sarokcsontot találtak. Sőt egy izraeli barátja szerint náluk is népszerű játék volt gyerekkorában.

Ezen a ponton kapcsolódott be a kutatásba Language Hat, aki igazolta, hogy a játék „gonggi” néven Koreában valóban nagyon elterjedt a lányok között, annyira, hogy minden tartományban más-más helyi néven és szabályokkal ismerik. És idézett Elizabeth Yoel Campbell Yesterday’s Children: Growing Up Assyrian in Persia c. könyvéből, amelyben az 1920-as években még az azeri besh dash néven játszották az asszír gyerekek az észak-perzsiai Maragha városában.

Language Hat blogja olyan, mintha egy elsőrangú nemzetközi nyelvészeti kutatóintézet és egy londoni elit klub lenne egyben, ahol a házigazda minden reggel felvet valami érdekeset néhány sorban – micsoda tudomány úgy felvetni valamit, hogy érdekes legyen! –, s az egész világról odalátogatók mindegyike hozzáteszi a maga kiegészítését. A nap végére többnyire körvonalazódik valamilyen megoldás, amely mindig sokkal izgalmasabb, mint amire eredetileg számított volna az ember.

Ez a knowledgeable olvasókör olvasmányai vagy személyes tapasztalatai alapján most is azonnal feltérképezte, hol játsszák a játékot a világon, és hol nem. Játsszák Nepáltól végig lefelé az indiai szubkontinensen, Malájföldön és Szingapúrban, Közép-Ázsiától Anatólián és a latin Mediterráneumon át egyfelől Dél-Amerikáig, másfelől Németalföldig, ami egyaránt spanyol hatás lehet. Ugyanakkor egyelőre nem találtunk rá példát sem arab vidékről, sem a mediterrán hatáson kívül eső Európából. Ennek alapján többen is felvetették azt a lehetőséget, hogy talán a Selyemúton terjedő játékról lehetett szó. És nagyon érdekes, hogy a legtöbb helyen kifejezetten a lányok játéka.

A különféle javasolt adatokat az alábbi térképen helyeztem el forrásuk megjelölésével. A piros pontok az „öt kő”-játék meglétére utalnak (akár kővel játsszák, akár sarokcsonttal), míg a kék pontok a sarokcsontok játékszerként való használatára, akár „öt kő”-játékhoz, akár máshoz.





Ugyan a perzsa neten is találtam – itt, itt, vagy itt – néhány leírást a játékról, ám ezek mind az iráni Azerbajdzsánban ismert változatot írták le perzsa nyelven, a játék eredeti nevét is megadva: باش داش „besh dash”. Egy hely volt csupán, ahol nem Azerbajdzsánból tudósítottak a játékról, de mint kiderült, ezt a blogot a golesztáni Gomishan városban írták, amelynek már a turk „kümüş”-ből, azaz ezüstből képzett neve is mutatja, hogy Észak-Irán türkmén vidékén fekszik, s ezért nem is csoda, hogy a játék neve itt is „besh dash”, illetve háromköves változatáé „üch dash”, „három kő”.

Türkmén lányok bes das-játéka az észak-iráni Gomishanban, és ugyanők az iskolai ünnepségen

Viszont nagy meglepetésemre magyar adatot is találtam a játékról. Tátrai Zsuzsannának a Néprajzi Látóhatár 1995. számában megjelent „Női munkák Zoboralján” című cikkében egy 1911-ben született adatközlő beszél a játékokról, amelyet a 20-as években játszottak az egészen kicsi libapásztor-lányok ezen a Nyitrától északra fekvő archaikus magyar nyelvszigeten:

„Kövecskékkel játszottunk. Öt kővel ugye mindenféle játékot csináltunk. Sima követ szedtünk. Fel kellett dobni, és úgy felvenni, olyan ügyesnek lenni, hogy mire leesik, felvenni, azt is megkapni. Első felvett egyet, másodszor kettőt egybe, harmadszor hármat, és aztán egyet. Ügyesnek kellett lenni. Ha leesett a kő, akkor elvesztette, már a másiknak kellett játszani.”

Libaőrző, Ecsegi puszta, 1907. Györffy István felvétele

E bejegyzés közzététele után jelentkezett Braun Tamás olvasónk azzal, hogy ezt a játékot ő is ismerte és játszotta kavicsokkal az ötvenes években, nyolc-tíz éves korában Budapesten, „bikázás” volt a neve. Ennek alapján már rá tudtam keresni, és másoknál is rátaláltam. Lengyel Péter és Merényi Endre többször is említik gyerekkori emlékeikről szóló Búcsú két szólamban c. írásukban, vagy a Nyugat egy 1928-as írása is az állástalan munkások időtöltéseként, de egyikük sem írja le, mintha természetes volna, hogy mindenki tudja, mi az. Sőt a Sorstalanság filmforgatókönyvébe (2005) is belekerült, de itt már érezte a rendező, hogy meg kell magyaráznia, még akkor is, ha ettől a rákérdező pesti vagány hiteltelenné válik: hogyhogy nem tudja?

„– Van nálam pár darab kavics: kinek van kedve „bikázni”? – kiált fel a Selyemfiú.
– Hogy is kell azt? – kérdi Moskovics.
– Pofonegyszerű – magyarázza a Selyemfiú. – Leraksz egy marékkal… – amit mond, mutatja is: – Aztán feldobsz egyet, és aki közben a földről a legtöbbet markolja…”

Focizó fiúk a pesti Duna-korzón, 1963. Friedmann Endre felvétele

Majd a játék szinonímái nyomán az is kiderül, hogy hagyományosan „kapókövezésnek” nevezték, s országszerte játszották. A Magyar Néprajzi Lexikonnak külön címszava van róla, de részletesen beszámol róla Kiss Áron klasszikus munkája, a Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (1891) is. A Hintalan-Lázár-féle Gyermekjátékok (1980) még mondókát is közöl, amelyet az éppen tétlen játékosok skandáltak:

Babona, babona, vaskereszt,
Ha elejted, az se lesz.

Kapókövezés a század elején. Szék, vagy Szolnok-Doboka vármegye

Москва is rátalált egy 19. századi idézetre, amely azt mutatja, hogy a „камушки” – „kavicsok” – játéka nagyon elterjedt volt a lányok között a dél-orosz Tulában. A játékba ortodox vallásos metaforák is keverednek, s a szöveg számos „varázsigét” is leír, amelyet a lányok játék közben suttogva maguk felé akarták hajlítani a győzelmet. A blog szerzője még azt is hozzáteszi a végén, hogy a játék nemcsak akkor, de még ma is népszerű ugyanott.

Andrej Karelin (1837-1906): Két parasztcsalád a tulai kormányzóságból

Minus273 pedig a Selyemút másik végén, a kínai neten talált rá a játék két leírására, itt és itt 抓石子 zhuā shízǐr, „kőelkapás” néven, amelyet le is fordított:

„Emlékszem rá, hogy mi fiúk a leginkább kőelkapást szerettünk játszani. Öt egyforma méretű kavicsot hasítottunk le egy nagyobb kőről. (A kavicsok méretének kézbeillőnek kellett lennie.) A játékot úgy játsszák, hogy az ember leteszi a földre az öt kavicsot, majd felvesz egyet, feldobja. Mialatt leesik, fel kell kapni a földön heverőket, és aztán a leeső követ is. Aki nem tudja elkapni, vagy felkapni egyet a földről, az veszít, aki pedig sikeresen felkapja, az pontot szerez. Akinek már elég sok pontja van, «átkelőset» játszhat. Ez azt jelenti, hogy a bal kéz hüvelyk- és mutatóujját leteszi a földre, s miután feldobta a kavicsot, a dobó kéz által alkotott íven átlöki a földön fekvőket. Akinek mindegyiket sikerült átlöknie, az «átkelt». Aki a legtöbbször «kel át», az győz.”

„Ezt a játékot többnyire a lányok játsszák egymással…”

A kínai leírás illusztrációja viszont nem köveket ábrázol, hanem ugyanazokat a törökül aşık-nak nevezett juh- vagy kecske-sarokcsontokat, amelyekkel ἀστράγαλος és talus néven az ókori Mediterráneumban is játszottak, s amelyek minden bizonnyal Kínába is éppúgy a közép-ázsiai nomád törzsektől jutottak el, ahogy a görög hagyomány is ázsiai eredetűnek tekintette őket.




Az aşık mai közép-ázsiai elterjedtségéről ugyancsak Araz küldött néhány jó linket. A fentiek az üzbegisztáni Ferghana tartomány internetes portáljának „Kihaló játékok” sorozatában jelentek meg az ашики illusztrálására. Az alábbi két fotó pedig az oroszul альчики-nak is nevezett aşık karrierjének egyik csúcsát ábrázolják: a kazaksztáni Atyrau városban nem is egy, hanem két emlékművet állítottak neki, ráadásul kutatóintézeti és egyetemi kontextusban, és úgy tűnik, a jó szerencse invokációjaképpen, ami azt mutatja, hogy az aşık két fő funkciója közül itt a szerencsejátékot részesítik előnyben a beş taş-játékkal szemben.



Az ókori Görögországban határozottan idegen eredetűnek tartották az aşık-ot avagy ἀστράγαλος-t. De míg Platón minden más bölcsességgel együtt Egyiptomból származtatta, addig a perzsa birodalomban járatosabb Hérodotosz határozottan Anatóliából eredeztette.

Carcemish (Észak-Mezopotámia, Anatólia) királyának fiai juhcsonttal játszanak. Kr.e. 9. sz. Lásd bővebben itt.

Lány ἀστράγαλοι/tali-val játszik. Római szobor, Kr.u. 130-150 k. Berlin, Antikenmuseum

A klasszikus irodalomból részletesen ismerjük ezeknek a sarokcsontoknak a görög-római használatát, amely, úgy tűnik, éppúgy kétféle volt, mint az aşık-é. Egyfelől dobókockaként használták őket, a négy lapos oldalnak különböző értékeket tulajdonítva: 1, 3, 4, 6. A játék szabályait részletesen bemutatja Wladyslaw Jan Kowalski római régiségek-szájtja, illetve nagyon szórakoztató formában olvashatjuk abban a párbeszédben, amelyet Erasmus teljes egészében ennek a játéknak szentelt. A párbeszéd szereplői a Zeusz által az égbe ragadott Ganümédész pásztorfiú, illetve Erósz, akit Ganümédész mennyei unalmában a játék szabályaira igyekszik megtanítani. Sőt ezen az oldalon még modern statisztikai elemzést is találunk a mai játékosok számára arról, hogy a sarokcsont milyen valószínűséggel esik egyik vagy másik oldalára.

Görög csont asztragalosz, Kr.e. 500-300, innen

Görög ólom asztragalosz-másolat, Kr.e. 500-300, innen

Görög bronz asztragalosz-másolat, Kr.e. 600-100, innen

Az ún. Szótadesz-asztragalosz, egy asztragalosz formájú edény a Kr.e. 460-as évekbeli Görögországból. British Museum

Az asztragalosz mint mágikus és szerencsehozó tárgy több városállam pénzein is szerepelt.

Két római aes grave uncia, Kr.e. 230-226 k. innen

Pénzérme ismeretlen anatóliai városból, Kr.e. 4. sz. innen

Szicíliai-pun ezüst tetradrachma, Kr.e. 300-289 k., a ló feje előtt asztragalosszal, innen

Campaniai (neapolisi) didrachma, Kr.e. 320-300, Niké feje mögött asztragalosszal, innen

Korinthoszi ezüst sztatér, Kr.e. 345-307, Athéné feje mögött asztragalosszal, innen

Az asztragalosz-játéknak azonban egy másik formája is volt, amelyet a források „pentelithá”-nak, azaz „öt kő”-nek neveznek. Ennek játékszabályairól nem maradt ránk részletes leírás. De úgy tűnik, ezt is elsősorban lányok játszották, és kéztartásukból ítélhetően ugyanúgy játszották, mint az összes többi lány is játszotta az elmúlt két és fél ezer évben Szingapúrtól Kínán át a Földközi-tengerig és el Latin-Amerikáig.

Asztragalosszal játszó lányok, hellenisztikus görög terrakottacsoport. Capua vagy Apulia, Kr.e. 330-300. British Museum

Asztragalosszal játszó lányok, attikai terrakotta váza, fogóján is asztragalosszal, Kr.e. 425-400. New York Metropolitan Museum

Ennek a játéknak a Mediterráneumban való továbbéléséről tanúskodnak az olyan ábrázolások, mint Jean-Baptiste Siméon Chardin (1699-1779) alábbi 1734-es festménye a baltimore-i múzeumban, amelyen ugyancsak egy lány játszik vagy gyakorol a beş daşhoz nagyon hasonló játékot négy hagyományos sarokcsonttal és egy dobógolyóval. Vagy Pieter Brueghel már többször idézett Gyermekjátékok-képe, amelynek bal alsó sarkában két kislány játssza elmélyülten a beş daşt – birka-sarokcsontokkal! És erről tanúskodik Wang Wei is, aki szerint a játékot az ő gyerekkorában, az 1960-as években még Mallorca-szerte játszották a lányok, s noha „jugar a pedretes”-nek vagy „a cinquetes”-nek nevezték, ám ősi módon kecske- vagy juhcsonttal játszották, amelyet nem volt nehéz beszerezni az akkor még túlnyomórészt rurális Mallorcán. Nővérének egész gyűjteménye volt a játékhoz leginkább kézreálló csontokból, s minthogy mindent meg szokott őrizni, azt reméli, ezeket sem dobta ki. Ha még megvannak és sikerül róluk fotót készíteni, azt közöljük majd, akárcsak azokat a varázsmondókákat, amelyeket az orosz lányokhoz hasonlóan a mallorcaiak is mondogattak játék közben, ha még emlékszik rájuk.



És természetesen továbbélt a játék Görögországban is, ahol ma πεντόβολο vagy πεντόβολα, azaz „öt obulus” néven ismerik, s játékszabályai teljesen megegyeznek azzal, ahogy a többi helyen játsszák. Neve szerepel az „elfelejtett görög gyermekjátékoknak” szentelt oldalon is, amelynek végén szép videó mutatja be archív felvételekről e játékok nagy részét (sajnos épp a pentovolót nem):



De ahogy a mediterrán kultúra nyugati végén a payanca, úgy a keleti végén a pentovolo is ihletett egy dalt, amelynek szövegét nem kisebb költő szerezte, mint a Nobel-díjas Odüsszeasz Elitisz. A gyerekdal abban A mindeneken uralkodó Nap ciklusban szerepel, amelynek kezdő darabját, A Nap dalá-t már kétszer is idéztük a Mediterráneum dicséretének szentelt két bejegyzésünkben. Zenéjét Dimitrisz Lagiosz szerezte és Eleni Vitali adja elő 1982-ben.


Odüsszeasz Elitisz: Ο Ήλιος ο Ηλιάτορας (A mindeneken uralkodó Nap). Dimitrisz Lagiosz zenéje, Eleni Vitali előadása (1982). 6. A kislány dala

Δύο συ και τρία γω πράσινο πεντόβολο μπαίνω μέσα στον μπαξέ γεια σου κύριε μενεξέ. Σιντριβάνι και νερό και χαμένο μου όνειρο. Τζίντζιρας τζιντζίρισε το ροδάνι γύρισε. Χοπ αν κάνω δεξιά πέφτω πάνω στη ροδιά. Χοπ αν κάνω αριστερά πάνω στη βατομουριά. Το 'να χέρι μου κρατεί μέλισσα θεόρατη τ' άλλο στον αέρα πιάνει πεταλούδα που δαγκάνει

kettő neked, három nekem: zöld pentovolo belépek a kertbe szép napot, jácint úr szökőkút és víz és elveszett álmaim kabóca ciripel kútkerék nyikorog hogyha jobbra ugrom gránátalmára lépek hogyha balra ugrom akkor meg szederre az egyik kezemben egy hatalmas méh van a másikat ha kinyújtom színes pillangót fogok