Spanyol nagyhét

Elfelejtettünk időben szólni, hogy akárcsak tavaly, idén is kísérjék figyelemmel virágvasárnaptól kezdve az úbedai nagyhét eseményeit. Európa egyik leghagyományosabb és legnagyobb, az egész várost megmozgató szertartássorozata hivatalosan virágvasárnappal kezdődött, de a tizennyolc középkori eredetű társulat már hónapok óta, sőt tulajdonképpen egész éven át készül rá, és közös blogjukon napról napra dokumentálják az eseményeket képen, írásban, videóval. Tavaly már részletesen bemutattuk az egymást követő nagyheti felvonulásokat, de azért ezek évről évre sok újdonsággal szolgálnak. Hogy mindez milyen sokat jelent a városnak és egész Spanyolországnak, arról a város nagy szülötte, Antonio Muñoz Molina szépen ír a Sefarad-ban:

Örültünk, hogy immár a kicsikkel térünk vissza, és büszkén fedeztük fel, hogy pontosan ugyanazok a dolgok bűvölik el őket, amelyek minket is gyerekkorunkban. Alig várták már, hogy eljöjjön a Nagyhét és felvehessék kis vezeklőruháikat és gyermek-csuklyáikat, amelyek még fedetlenül hagyják az arcot. Amint megszülettek, mindjárt beírattuk őket abba a társulatba, amelybe apáink is beírattak minket. Most sem voltak sokkal idősebbek, ahogy nagy izgalommal ültek a kocsi hátsó ülésén, és egyre csak azt kérdezgtték, hány óra múlva érkezünk meg. Ők már Madridban születtek, és olyan kiejtéssel beszéltek, amely nem a miénk, de büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy ők is a mi földünkhöz tartoznak, éppannyira, mint mi magunk. És amikor vasárnap reggel majd kézen fogjuk őket, ahogy a mi szüleink is kézen fogtak minket, hogy kisétáljunk a calle Nuovára, s egy-egy trónus elhaladtakor felemeljük őket, hogy jobban lássák a szamárcsikót, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe, vagy Júdás zöld és baljós arcát az Utolsó Vacsorán, vigasszal tölt el bennünket az érzés, hogy az élet ismétli önmagát, hogy ebben a mi városunkban az idő nem múlik, vagy legalábbis kevésbé kegyetlen, mint a madridi élet szorongással és zűrzavarral teli ideje.

De a többi spanyol város is nap nap utáni felvonulásokkal ünnepli a nagyhetet. Wang Wei a palma de mallorcai nagyhétfői körmenetről küldött fotókat. „Kicsi menet ez még”, írja, „tulajdonképpen csak a Santa Clarától a San Franciscóig tart. Pontosan a házunk előtt haladnak végig, a calle de Montesiónon, a régi gettó határvonalán (a call, ahogy a zsidó negyedet nevezték, pontosan az első képeken látható utca). Éppen mert ilyen kicsi, nincs rajta egy turista se, azért olyan megható. Egy pillanatra felmutatják annak a magába forduló, archaikus, katolikus gyökerű spanyol kisvárosnak a képét, ami Palma évszázadokon át volt, mielőtt lépésről lépésre a mai turistalátványossággá alakult volna át.”


A menet a call-ról a calle Montesiónra fordul. Wang Wei házának ablakából figyeljük, amint a jezsuiták templomához vonul: ezt gyakorlatilag az egykori zsinagógából alakították ki ötszáz évvel ezelőtt.


Természetesen Palmán is a nagycsütörtöki és a nagypénteki a legnagyobb körmenet. A pénteki a legnépesebb, de a csütörtöki, a Crist de La Sang (a Vérző Krisztus) körmenete a legáhítatosabb. Ebben az évben, miután sok évig másként volt, a képmás újra régi őrzési helyéről, az egykori Hospital General templomából indult el, hogy megérkezzen a székesegyházba.

Nálunk az ünnep nem ilyen pompás, de azért fenségességben biztosan nem marad el a spanyol mögött.

Andalúz nagyhét

Az internetes El País olvasókörben, amelyben én is részt veszek, a webguru és olajfaültetvényes porrozillo immár második éve teszi közzé az úbedai nagyheti körmenetek képeit. Idén ugyan csak egy kis videót küldött, de ez juttatta eszembe, hogy közzétegyem itt a tavalyi képeket, hadd lássuk mi is, hogy van, ahol megadják a módját.

Az andalúziai Úbeda, amely a világörökség része, olajfaültetvényeiről és nagyheti szertartásairól híres. Ez utóbbiakat a város tizennyolc középkori eredetű és máig működő vallásos társulata szervezi, s voltaképpen már a nagyböjt elejével megkezdődnek a plakátolással és kiadványokkal, nap nap utáni ünnepélyes keresztutakkal, a szentképeket és szobrokat bemutató sok ezer fős felvonulásokkal, a főtéren a zenekarok nyilvános próbáival. A társulatok közös blogja minderről naponta fényképes beszámolót közöl. A nagyböjti-nagyheti ünnepségsorozat egyébként csak a legnagyobb a társulatok által az év folyamán szervezett tíz másik, hasonlóan nagyszabású ünnepség közül, amelyek mellett még évi négy flamenco- és régizene-fesztivált is tartanak a városban. Hiába, valamivel ki kell tölteni az olajfák metszése és a szüret közötti holt időt.

A nagyheti szertartás virágvasárnap kezdődik, Krisztus bevonulásával Jeruzsálembe. Ezt a Borriquillo (Szamárcsikó) társulat szervezi már délelőtt tizenegytől az este kilenc órás tűzijátékig.


Hétfőn a Miasszonyunk-társulat hozza elő ünnepélyesen a Szűzanya szobrát a Santa María de los Reales Alcázares templomból, hogy ő is megkezdje egész héten át tartó útját a Golgotához, minden körmenetben kísérve Jézus képmását.


Kedd este tíztől a Tenebrae szertartása, majd éjjeli körmenet a kereszttel végig a városon.


A szerdai felvonulást az Utolsó Vacsora vigiliájára elmosta a zuhogó eső, de így is sikerült megtartani a megemlékezést.



Csütörtök délelőtt ima az Olajfák kertjében.


Utána egymást követik a más-más társulat által szervezett körmenetek: a Szégyenoszlop, az Ostorozás, és, már péntek hajnalban, az Ítélet.






Péntek napkeltekor indul a Keresztvitel, amelyet az 1400-as évek óta az olajütők céhének Jesus Nazareno társulata szervez. A bukások megjelenítését más-más menetek veszik át tőlük, majd három órakor kezdődik a Kereszthalál menete.





A Keresztlevétel körmenete után este hétkor kezdődik a Virrasztás vagy Pietà körmenete. Ez a legnagyobb felvonulás, amelyen valamennyi társulat részt vesz, húsz menet összesen negyvenkilenc képmással.





Végül vasárnap reggel ünnepi nagymise és a Feltámadás menete zárja le a nagyheti megemlékezéssorozatot.


Aki videókra és még több képre is kíváncsi, az nézze meg az úbedai társulatok blogját, ahol már az idei nagyhét beszámolója is fenn van.

Üresen hagyott helyek

Egy régi családi iratokkal teli öreg ládában bukkantunk rá egy kis köteg kézzel írott dokumentumra. Valamennyit a riojai Canales de la Sierra községben állították ki. Kettő közülük az 1683-as dátumot viselő közokirat, míg egy harmadik, egyházi dokumentum 1763-ból származik. Egy további, 1688-as egyházi okiratot ugyan Pamplonában állítottak ki, de szintén Canalesszel kapcsolatos ügyekre vonatkozik. Fogalmunk sincs, hogyan kerültek házunkba ezek az iratok, s hogy mi dolguk lehetett őseinknek azon a távoli vidéken. Mindenképpen megpróbálunk utánajárni a dolognak.

Ám a köteg az iratok mellett egy különös nyomtatványt is tartalmaz, egy „Carta de Esclavitud”, azaz „Rabságlevél” címet viselő belépési nyilatkozatot a Szűz Rabjainak Társaságába. A kies fekvésű Canalesben, amely ma már csak nyolcvan lakost számlál, mind a mai napig nagy ünnepségek közepette emlékeznek meg augusztus utolsó szombatján a község mennyei pártfogójáról, a Fájdalmas Szűzanyáról. Az ünnepségek középpontjában az Ermita de La Soledad, a Fájdalmas Szűz búcsújáró temploma áll, s minden bizonnyal itt kellett volna aláírni ezt a nyomtatványt is, amely stílusjegyeit tekintve a 18. század elejéről származik. Lehetséges, hogy valamelyik ősünk különös vonzalmat érzett a Társaság iránt, s az ő kezei dédelgették ezt a papírt, amelyre rá kellett volna vezetnie saját és az általa különösen tisztelt szentek nevét, majd ezután aláírásával szentesítenie a nyilatkozatot. Nem így történt. Az irat kitöltetlenül és elfeledve hevert évszázadokon át egy láda alján, amelyet ma véletlenül kinyitottunk. Egy kis rejtély a sok rejtély közül. Ahogy a jó Dorottya mondja a Don Quijote első részének harmincadik fejezetében: „Csupa csoda és titok az én életem regénye.”