Ashura percről percre

Ashura Irán leglátványosabb ünnepe. Ezen a napon arról emlékeznek meg a síiták, hogy Kr. u. 680-ban a trónbitorló Jazid kalifa az iszlám jogos vezetőjét, Mohamed unokáját, Hosszeint hetven társával együtt véres csatában lemészároltatta Kerbalánál. Ekkor szakadt az iszlám két ágra, a kalifátust továbbvivő szunnitákra és a kisemmizett síitákra, ekkor fordult végleg rossz irányba az Umma kormányzása az utóbbiak szerint.

De a túlnyomórészt síita irániak számára ez a megemlékezés, legalábbis a gyakorlatban, nem annyira a gyászról szól, mint inkább a közösség összetartozásának megerősítéséről az ünnep közös előkészítésével és rítusainak közös átélésével, a széles rokonság összejövetelével, közös főzéssel a mecset konyháján sok ezer főre és közös étkezéssel. A közösségek ilyenkor az idegen számára is megnyílnak – ezen a napon senki sem maradhat magányos –, beinvitálnak, kérdezgetnek, etetnek-itatnak, nyilvánvalóan felmutatják alapvető jóságukat. Ezért különösen jó élmény Ashura idején Iránba jönni, mint azt áradozva mesélik azok az útitársak, akik az elmúlt években erre az ünnepre jöttek velem.

De mert Ashura az iszlám naptárral együtt minden évben két héttel korábbra esik, s így néhány éve már belecsúszott a gyötrően forró nyári hónapokba, ezért addig nem szervezek csoportot erre az ünnepre, amíg át nem ér a mérsékelt tavaszi hónapokba. Nekem viszont hiányzik az ünnep. Ezért intéztük úgy Wang Weijel, hogy idén mégis eljövünk rá csak ketten.

Az első jelentős objektum, amelyet a Brüsszelből felszálló gépről látunk, a NATO-központ. Utána nem is igen látunk egyebet, mert Európát jórészt felhők borítják, amelyek csak olykor-olykor szakadoznak fel, főleg kanyargó folyókat mutatva: felismerik valamelyiket? Mire Irán fölé érünk, már csak a városi úthálózatok szikráznak fel a sötétségből, mint egy ismeretlen galaxis csillagképei.

A teheráni repülőtéren hajnalban felvesszük az autót, és útnak indulunk a kétszáz kilométerre fekvő Kashanba. A napfelkelte, akárcsak tavaly novemberben, a Keselyű-hegység lábánál ér minket.

Reggel nyolckor Kashan utcái még szinte néptelenek. Az utcákat azonban már ünnepi dekoráció borítja: a vérre és gyászra emlékeztető vörös és fekete zászlók és jámbor mondások, plakátok a kerbalai mártírok jelképeivel és a kerbalai nagymecset képével, amelyeken gyakran az elmúlt évben elhunyt egy-egy helybéli portréja is szerepel, a mecsetek elé kitett datolyák, azaz Husszein jelképes koporsói, amelyet majd a holnapi nagy körmeneten fognak körbehordozni. A főtéren néhány korán kelő az ünnepi pódium feliratát ragasztja fel.

Amikor néhány óra alvás után késő délelőtt elkezdjük bejárni az óvárost, az egyik közeli mecset előtt tanúi lehetünk az ünnep egyik legfontosabb előkészítő rítusának, a vacsoraállat levágásának. Egy ilyen marhából háromezer adagnyi zöldséges-rizses hús készül, amelyben ilyenformán hús alig lesz, csak a szaft ízén érződik majd. A szép marhát az utcán kialakított alkalmi vágóhídon halal módon, azaz vérét kifolyatva vágják le, s gyakorlott kezekkel pillanatok alatt feldarabolják. A műveletet a mecset törött lábú konyhafőnöke széken ülve, kevés mozdulattal irányítja, akár egy keresztapa. A közönség áhítattal figyel.

Az ünnep a bazár zugaiból szivárog elő és áll össze egyetlen nagy lüktetéssé a bazár nagy tereiben, majd másnap a város főutcáin. A kashani bazár az óváros teljes szélességében végigvonuló, kupolasorral fedett folyosó, amelyre számos kisebb folyosó, karavánszeráj, bolt és udvar fűződik fel. Egy-egy ilyen nagyobb boltban vagy udvaron gyülekeznek egy-egy mesterség vagy céh tagjai, aztán az előttük lévő folyosószakaszra kilépve hozzákezdenek a saját szertartásukhoz. Az énekvezető – mondhatni, kántor – hangszóróba énekli a Kerbaláról, Hosszein és társai hősiességéről, irántuk való áhítatunkról, anyjuk és vele mindannyiunk gyászáról szóló egyszerű szövegű, hosszan ismételhető dalokat. A többiek pedig vele éneklik és a dal ritmusára verik mellüket. Aztán a menet megindul a bazár nyugati végén nyíló pompás Timche-ye Amin od-Dowle karavánszeráj vagy inkább plaza felé, ahol minden csoportnak szabott ideje van a fellépésre. Ez a leghelyénvalóbb kifejezés egy olyan szertartásra, ahol az előénekesek a színpadon rappelnek, követőik pedig az ének ritmusára karjukat lengetik: fejük fölé emelik, mellükre ütnek, majd leeresztik, újra meg újra.

Amikor néha a nyugati tévében adnak le bevágásokat az ashurai szertartásról, többnyire fanatikus tömegek benyomását igyekeznek közvetíteni. Személyes tapasztalatom szerint ezekben a szertartásokban semmi fanatikus nincs. Bármelyik futballmeccs közönsége fanatikusabb ennél. Inkább pogózásra hasonlít egy fesztiválkoncerten. Az éneklés és tánc végén a résztvevők elégedetten mosolyogva, kedélyesen beszélgetve szélednek szét teát inni. Boldogan engedik magukat fotózni, sőt ők hívnak oda, beállnak, és a végén még meg is köszönik a fotót.

Újdonság, hogy a színpad tetején a két nagy ajatollah, Khomeini és Khamenei között középen, a legfontosabb helyen Qasem Soleimani tábornok képe függ, a Forradalmi Gárda Iránon kívüli katonai akcióiért felelős Quds-hadtestének vezetőjéé, akivel 2020. januárjában célzott amerikai dróntámadás végzett Irakban. Soleimani mint az Iszlám Állam elleni iráni küzdelem vezetője rendkívül népszerű volt Iránban, s meggyilkolását nemcsak a rezsim vezetése, de a lakosság nagy része is elítélte. Az idei Ashurán, minden bizonnyal felsőbb utasításra, központi helyen szerepel, mintegy Hosszein mártír-szerepét felvállalva, miáltal Amerika automatikusan a gonosz Yazid kalifa szerepébe kerül.

A felvételekről látványosan hiányoznak a nők. A felvonulást ugyanis a férfiak csinálják. De a nők is jelen vannak, a boltokban, műhelyekben kluboznak. Most csak ketten voltunk férfiak, úgyhogy nem illett bemennünk, ezért hiányoznak a képekről. De ha nők is vannak velünk, mindig behívják az egész társaságot, megetetnek-itatnak, foglalkozhatunk a gyerekekkel.

Egy másként gondolkodó az ashurai szertartáson. Ahogy a kamera felemelésével és biccentéssel engedélyt kérek a fotóra, elmosolyodik, látszik, hogy tudja, miért fényképezem.

A bazár folyosóin, kinn az utcán, a mecsetek udvarain és környékén mindenütt kínálnak valamit: teát, üdítőket, süteményt, csokoládét, dinnyét. A mecsetek külön snack-bódékat állítanak fel a bejáratnál és a közeli utcasarkokon. Az ünnep szerves része, hogy emberek összetalálkoznak ezeknél a bódéknál, leemelnek egy-egy teát vagy üdítőt, hosszasan udvariassági formulákat cserélnek, míg megisszák, s aztán mennek tovább. A perzsa nyilvános kommunikációnak alapvető eleme, hogy emberek egymással találkozva meleg, tiszteletteli gesztusok sorozatát teszik egymás felé. Mire az ember elér az utca végére, már annyi ilyen gesztust kapott, hogy szükségszerűen jónak és a helyén lévőnek érzi magát a világban. Ez a rítus és életérzés nagyban hozzájárul a társadalmi egészség fenntartásához egy olyan sok oldalról fenyegetett világban, mint amilyen az iráni emberé. És ebbe minket, kívülről jövőket is bekapcsolnak. Minden standnál odahívnak, kínálnak, kérdezgetnek, igyekeznek közös pontokat találni. Wang Weinél nem nehéz: Katalóniát, Barcelonát, Messit mindenki ismeri, a néhány okvetetlenkedő Real Madrid fant közösen hurrogják le.

Sáfrányos édes rizs főzése egy mecset melletti magánház udvarán. Éppolyan pompás férfimulatság, mint a gulyás főzése egy kerti partin. A jó hangulat alkohol nélkül is megvan.

A kínálás csúcsa a déli és esti ételosztás. Délelőtt minden mecsetnél vágtak állatot, ebből délre és estére több ezer adag zöldséges-rizses húst főznek, amelyet hungarocell dobozokban osztanak szét a mecset közösségének, és minden arra járónak. Ezt vagy ott helyben eszik meg, egymással társalogva, vagy hazaviszik. Bárki bármennyit vehet – egyesek hét-nyolc dobozzal visznek –, nem szól senki érte. Valószínűleg tudják is, kinek mekkora a családja. A jótékonyságnak ez a gesztusa olyan határtalan, hogy amikor csoportot hozok Ashurára, rendszeresen be szoktunk állni tizenöt-huszan egy-egy mecset konyhája elé, és örömmel etetnek meg minket. Már csak azért is, mert ezen a két napon minden étterem zárva van. Amikor először álltunk be huszan, európai vendégek, akkora feltűnést keltettünk, hogy kijött a kashani TV meginterjúvolni minket.

Ashura és a többi síita ünnep lényege nagyjából az, mint a zsidó ünnepeké: „Meg akartak ölni minket, de nem sikerült, úgyhogy együnk!” Az egyik ashurai látogatásunkkor a vacsora után a helyi mullah meghívta csoportunkat a mecsetbe, az éjszakai virrasztók közé, és feltette a kérdést: „Tumasz aga, maga már többször is volt Ashurán. Mit tanult Hosszein imám és társai magatartásából?” Mire én azt válaszoltam: „Hosszein és társai magatartásában még el kell mélyülnöm. De a perzsák magatartásából a következőt tanultam. A világ legtöbb országa egy-egy dicsőséges eseményt tesz nemzeti ünnepévé: a függetlenség, az ellenség fölötti győzelem, a forradalom napját. Irán nemzeti ünnepe egy nagy vereség. Egy olyan vereség, amely már ezerötszáz éve azt tanítja a perzsáknak, hogy hogyan kell elviselni egy vereséget, és hogy minden vereségből fel lehet állni.” Kevésbé vallásos perzsa barátaim, akik szintén jelen voltak, utólag megköszönték, hogy értelmet adtam számukra az ünnepnek.

És egy másik történet: Yazdban ülök a boltíves sikátorban, előttem mennek el a közeli mecsetből a hosszúra nyúlt poszt-ashurai szertartás után a feketébe öltözött nők, férfiak és gyerekek, mind műanyag tálban viszik a mecsetben osztott ünnepi ingyen kaját, valamifajta sárgaborsófőzeléket. Nézem őket, egy alacsony, fiatal, de már megtört férfi jön, igen fiatal nővel – talán felesége, talán lánya – mögötte kisgyerekkel, két kezében egy-egy műanyag tányér. Épp arra gondolok, hogy mennyire nagyon szüksége lehet erre az ingyen ételre, amikor előttem elhaladva rámmosolyog, és odanyújtja az egyik tányért: „Befarmâid”, parancsoljon. Visszamosolygok, mellemre tett kézzel udvarias visszautasításként meghajlok, „Motshakkeram”, nagyon köszönöm. Bólint, továbbmennek.

Az alábbi képeken barátom, Mehdi mecsetének konyhafőnöke mutatja büszkén a konyhát, ahol az ünnep két napján öt-ötezer adag ételt főznek, minket is ebből vendégelnek meg.

Az ünnep abszolút nyertesei a gyerekek. Ha szüleikkel jönnek, a társaság középpontjában állnak, de többnyire már az egészen kicsik is függetlenednek, egymással bandáznak, a kínálóhelyeket járják, saját kis felvonulásokat szerveznek. Az idegennel is bátran és nyíltan kommunikálnak.

Az ünnep első, előkészületi napja, Tasuʿa („a kilencedik”, mert az iszlám Moharram hónap kilencedik napja ez) lassan ér véget. A legtöbb mecsetben nem is ér véget, mert ilyenkor Hosszeint és társait imitálják, akik a másnapi csata előtt egész éjjel virrasztottak és imádkoztak. Ezt teszik a mecsetekben és sok magánházban is: felváltva énekelnek és a házról-házra járó történetmondók eleven részletekkel kiszínezett, teljesen átélt előadását hallgatják meg immár harmincadszor-negyvenedszer is a csatáról és a hősök mártírhaláláról.

Másnap korán reggel indulunk fel a Keselyű-hegységbe, Abyaneh történelmi városkába, ahol az ashurai (Ashura = „a tizedik”) nagy ünnepen akarunk részt venni. A kashani óváros labirintusából az autó felé igyekezve csak belekeveredünk egy mecset reggeli rítusába, ahol meghívnak minket egy jeges üdítőre. Ha a tegnapi nap felvonulása a férfiaké volt, a reggeli szertartás biztosan a nőké, akik nyolc tájt mindenfelől özönlenek a mecsetbe. Az udvaron megérintik, megcsókolják Hosszein jelképes koporsóját, majd bemennek a mecsetbe, ahonnét a tegnap a férfiak által énekelt dalok hallatszanak ki, most női előadásban.

A főútra kiérve pedig csodás flashmobnak vagyunk tanúi. A reggel még néptelen utcán hirtelen teherautó áll meg, rajta feketébe öltözött férfiakkal, majd még egy és még egy. Leugrálnak, sorfalat állnak, és hozzákezdenek a Hosszeint sirató szertartáshoz. Öt perc múlva felugrálnak a platókra, és mintha ott sem lettek volna, ismét üres az utca.

Az ashurai ünnep második napján, a voltaképpeni ünnepen Hosszein és társai kerbalai mártírhaláláról emlékeznek meg. Ennek legfontosabb jelképe a nakhl, „datolya”, Hosszein jelképes koporsója, egy fából ácsolt, gyászleplekkel letakart, valóban datolya formájú alkotmány, amelyet elöl-hátul és oldalt kinyúló nyeleinél fogva hordoznak körben az egyes településeken. Míg az előző, előkészületi napon a megemlékezés kis csoportokban, zárt helyen, a bazárban, mecsetekben és odahaza zajlott, ma az egész közösség kiárad az utcára, s hatalmas közös menettel járják körbe a város központját. Az ashurai felvonulásnak minden városban megvan a maga sajátos hagyománya. Kashanban már többször voltunk ezen a napon. Most Abyanéban veszünk részt rajta.

Abyanéról, a Keselyű-hegység szívében rejtőzködő Vörös Faluról már többször írtam: egyszer egy összefoglalót, aztán egy rövidebb említést annak kapcsán, hogy sikerült bejutnunk a helyi mecset és zoroasztriánus templom idegenek elől elzárt együttesébe, és egyszer kifejezetten az abyanei ashurai ünnepségről, iráni fotósok beszámolói alapján. Most végre saját szemünkkel is meg akarjuk nézni ezt a színpompás ünnepséget.

Abyaneh ezen a napon már évek óta le van zárva az idegenek előtt. Csak a falu lakói és az innen elszármazottak léphetnek be a faluba és vehetnek részt a szertartáson, így védik az ünnep intimitását. De a két helyi szállodába bárki foglalhat szobát erre a napra. Mi is így tettünk még idejében, s ezt lobogtatjuk a rendőröknek, akik a natanzi útról Abyaneh felé felkanyarodó hegyi út alkalmi sorompójánál állnak.

A völgybe felkanyarodva impozáns vár néz szembe velünk a hegyoldalról. Ez Hanjan vára, amelyet még a szaszanida kormányzók emeltek a völgy védelmére. Igazi Tatárpuszta-erőd – mellesleg Zurlini egy hasonló iráni várban forgatta a Tatárpuszta-filmet –: ezerötszáz éve rendíthetetlenül védi a völgyet az ellenségtől, de az ellenség csak nem akart jönni. A Perzsiát meghódító arabok nem gondolták, hogy a sivatag közepén emelkedő kopár hegy belsejében bármi érdekes lehet, úgyhogy ezer éven át nem hatoltak be a völgybe. A várat a helybeliek évszázadokon át rendben tartották, a termés és értékeik raktározására használták, de az iszlám forradalom óta pusztulásnak indult. Sajnos ez általános jelenség Iránban. Sok ezer hasonló vár áll még országszerte, de ezeket a letűnt rezsim jelképének nyilvánították, és nem gondozzák. Minthogy agyagból vannak, néhány évtized elég hozzá, hogy kétezer év öröksége elporladjon. A hanjani vár romjait a helybeliek, úgy tűnik, éppen most kezdik kitatarozni: nem a hagyományos technikával, hanem téglával és betonnal, de legalább megmarad. A mellette lévő Hanjan falu főterén a rusztikus emlékmű és a kendő viselésére buzdító iszlám plakát jelzi a jelenlegi kulturális színvonalat.

Felvonulással már Abyaneh előtt találkozunk. Az előző falu, Tareh bekötőútjánál kiszuperált vadászbombázó áll még az irak-iráni háború idejéből. Talapzatán fényképek és nevek, helyi férfiak, akik főleg a légierő kötelékében vesztették életüket. Az emlékmű hivatalosan is a „Tareh mártírjainak emlékmúzeuma” nevet viseli. Innen indul a falu ashurai menete, az egykori mártírok emlékét összekötve a modern koriakkal, ahogy mindenütt másutt is Iránban. Jó lenne úgy lefotózni őket, ahogy a repülőgép mellett állnak, de mire sikerül megállnunk és kiszállnunk, a menet már elindult lefelé a faluba vezető úton.

Abyanéban a főutcán állították fel a teás bódét, körülötte ül és cseveg a falu népe. A falunak ugyan csak négyszáz állandó lakója van, de erre az ünnepre hazajönnek azok is, akik már Iszfahánban, Teheránban, sőt külföldön élnek. Beszélünk olyanokkal, akiknek már a szülei sem itt születtek, de gyerekkoruk óta évről évre minden nagy ünnepre hazajönnek, fenntartják a virtuális lakosság képzetét és a valóságos házat – ezért nem pusztul jelentősen a falu épített öröksége a kevés és öreg állandó lakó ellenére sem. Ilyenkor többnyire ők is népviseletet öltenek, a férfiak bő fekete selyem nadrágot, a nők virágos szoknyát és rózsákkal telehintett fehér nagykendőt, az egykori zoroasztriánus viselet maradványát. A tea mellett újra meg újra körbejárnak, és üdítőt, csokoládét, dinnyét kínálnak.

Abyanéban nem is egy, de két felvonulás van. Egy nagy datolyát, Hosszein-koporsót visznek a felnőtt férfiak, és nyomukban egy kis datolyát a gyerekek. Délelőtt, úgy tűnik, csak a bemelegítés és a látványosság kedvéért hordozzák végig az óváros egy szűk utcáján oda-vissza többször is az ashurai dalokat éneklő csoportok kíséretében. Délután viszont már „Hosszein serege”, a fémből készült nehéz dekoráció is csatlakozik hozzájuk, amelyen az egyes tollak katonákat jelképeznek. Ezt a férfiak felváltva viszik, s őket az önostorozók menete követi. A 19. századig ez meglehetősen véres kultusz volt, de ma már a jelképes kis korbáccsal a legbuzgóbb hívő sem tud sok kárt tenni magában. A datolyák és a sereg kb. egy órától kezdve bejárja, majd megkerüli az óvárost. Különös látvány, ahogy az óváros szűk utcáin imbolyogva úszik előre a datolya, mint egy elefánt, nyergében idomárjával. Közben minden család tagjai a szokásos finomságokat osztogatják minden jelenlévőnek.

A „sereget” és a házak falát is az előző évben elhunytak portréi díszítik. A „kántor” is minden megállásnál felsorolja az elhunytakat. Ilyenfajta azonosításuk a mártírokkal személyessé teszi a megemlékezést a résztvevők számára, és lehetőséget ad nekik, hogy gyászukat a Hosszeinért celebrált gyász formájában öntsék ki.

Alkonyatkor az egész falu a központban gyülekezik újra. A mecset konyháján most osztják a vacsorát. Itt minden falubeli a főtéren ülve-állva fogyasztja el a maga dobozát, a többiekkel beszélgetve, hiszen olyan ritkán látják egymást. Gyorsan észreveszik a gyámoltalan idegent is, vagy öt férfi láncán kísérnek minket végig a konyháig, ahol mi is kapunk két adagot. És beszélgetőtársunk is akad. Két huszonéves fiú akarja gyakorolni a meglehetősen jó angol tudását. Építészek, de a történelem érdekli őket, erről beszélgetünk. Sírnivaló, hogy az iszlám állam mennyire elzárja előlük az információ minden forrását. Amit világtörténelemből tudnak, az Assassin’s Creed játékból tudják, s az a kevés meglepően helyes is. De egészen alapvető kérdésekben teljesen tanácstalanok, s emiatt hajlamosak az egyszerűsítésekre, rövidzárlatokra, összeesküvéselméletekre. Ebben persze nem segít az sem, hogy a könyvkiadás szűk körű, s az internet csapnivaló Iránban. Később múzeumokban egy-egy fiatal idegenvezető mintát ad tudásából, s ezekben is a szolid információk hiánya és a gyorsan meghúzott nagy metafizikus összefüggések dominálnak. A művészetnek, filmnek, fotónak, képzőművészetnek, amiben Irán most vezető, ez persze ösztönzést ad, de amúgy megbosszulja magát.

„Tudja, miért működik együtt az iráni kormány az orosszal?” kérdezi az egyik fiú a jelenlegi orosz-ukrán háború kapcsán, amelyről a rendszer hallgat, és az irániaknak nem sok fogalmuk van. „Mert mindketten hitetlenek.” Hogy Iránba még nem jutott el a híre, hogy az ateista szovjet vezetés keresztényfasiszta oroszra váltott, az még talán érthető. De hogy a 20. század első teokratikus kormányát hitetlennek nevezze, ahhoz kell a mindennapok tapasztalata az iráni NER képmutatásáról. S hogy a két rendszert ez hozza közös nevezőre, ahhoz kell a szolid információktól le nem béklyózott képzelet összefüggéseket teremtő ereje.

Másnap kora reggel a falu utcái még kihaltak, de már teljesen tiszták. A temérdek hulladék eltűnt, a kukák üresek, csak az ashurai dekoráció van még kint a falakon. De a kis korbácsok már szépen egybegyűjtve egy furgon hátuljában. A főutcán lépteink zajára idős asszony nyit ajtót. Egy kiló barackot próbál egy kevés pénzért ránksózni, sikerrel.

Irán többi részétől eltérően, ahol nem támogatják a helyi nyelveket, Abyanéban minden ki van írva a perzsa mellett, sőt fölött a helyi tájszólásban is, amely a Kr. u. első századok szaszanida középperzsájához áll közel, és amelyiket csak „zabân-e Zartosht”-nak, zoroasztriánus nyelvnek hívnak. A kapu mai perzsául darvâze, ezeréves nyelven bardarvâzâ.

A falun kívül, a hegyek között álló zoroasztriánus szentélyt akarjuk felkeresni. Régóta tudom már, hogy létezik (noha a térképeken nincs jelölve), de eddigi abyanei látogatásaimon sosem volt két szabad órám az oda-vissza gyalogútra. Ma reggel végre van.

A sivatag közepén emelkedő kopár Keselyű-hegység közepén rejtőző Abyanét az arab hódítók nem fedezték fel, s a falu lakói voltak elég óvatosak, hogy évszázadokon át ne adjanak hírt magukról. Így őrizték meg archaikus nyelvüket, viseletüket és zoroasztriánus vallásukat. Az első – már perzsa – muszlim prédikátorok csak az 1500-as években jutottak el hozzájuk, de zoroasztriánus szentélyeik még a 19. században is működtek.

A zoroasztriánus vallás alapítójáról, a kelet-iráni Zarathushtráról – görögül Zoroaszter – kapta a nevét. Zarathushtra (a mai perzsában Zartosht) valamikor a Kr.e. 12. és 6. század között élt, és az ősi indoeurópai vallás – tizenkét főisten egy legfőbb isten uralma alatt – helyi változatát formálta át az első egyistenhitté. Eszerint a főistenek valójában csak arkangyalok – mindmáig az ő nevüket viseli a tizenkét perzsa hónap –, és csupán egyetlen isten van, Ahura Mazda (jelentése: a legfőbb és legbölcsebb), aki őket is megalkotta. Ahura Mazda a világot jónak teremtette, de nem tökéletesnek: kezdettől benne van a rossz is a romlás (entrópia) formájában, később ezt meg is személyesítik a gonosz Ahrimán alakjában. Az ember legfőbb célja, hogy egyfajta karbantartó személyzetként ellene dolgozzon a romlásnak, helyreállítsa a pusztuló világot, örömet és boldogságot vigyen bele. Ezért nem jár jutalom, sem büntetés a hanyagul végzett karbantartásért: az ember a jót önmagáért teszi, mert ez az egyetlen helyes és értelmes cselekvés. A zoroasztrianizmusban nincs sem mennyország, sem pokol. A karbantartás végeztével – a halállal – az ember munkaruháját, a testét a keselyűk takarítják el, lelke pedig – mindenki lelke – visszatér Ahura Mazdához.

Ahogy a kereszténység központi fogalma a szeretet, úgy a zoroasztrianizmusé az igazság. A hazugság ugyanis az entrópiát növeli a világban, tehát az ember céljával ellentétes, értelmetlen és kártékony cselekvés. Hérodotosz szerint – aki Történetírásában (1.136) részletes antropológiai beszámolót ad a perzsákról és vallásukról – a perzsa ifjúnak húsz éves koráig csak három dolgot kellett megtanulnia: jól lovagolni, jól nyilazni, és igazat mondani.

Noha az iszlám elismerte a zoroasztrianizmust a könyv vallásának, az arab hódítástól kezdve mégis nagy erővel térítették át őket iszlám hitre. Ma kb. 100-200 ezer zoroasztriánus hívő lehet, mindenekelőtt Közép-Iránban, Yazdban és környékén, illetve Nyugat-Indiában, ahová sokuk az erőszakos iszlám térítés elől menekült.

A falut gyümölcsöskertek veszik körül. A kerteket csatornák hálózata öntözi, a fák most is roskadoznak a ringló-, alma-, diótermés alatt. Kora reggel van még, de többen is visszafele jönnek már a reggeli szürettel. A kerteken túli első kopár dombokról visszanézve kirajzolódik a hegyoldalon felkúszó vörös falu.

A szentély magányosan áll a kopár vörös hegyek között, ott, ahol egy erős sodrású patak áttör egy drámai sziklafalon.

Hérodotosz írja, hogy a perzsák nem a városokban építik templomaikat, hanem a természetben, hegycsúcsokon, források mellett és hasonló helyeken, ahol a természet erői, vagy egyáltalán a valóság lényege megnyilvánul. Kerényi Károly az ilyen megnyilvánulásokat epifániának nevezi, és kultuszukat az ókori vallások lényegének tartja. A zoroasztrianizmus is epifánikus vallás volt, noha az így megnyilvánuló erőket a görögökkel szemben nem személyesítette meg, hanem Ahura Mazdára vezette vissza. A szaszanida korban, a Kr.u. 2-7. században, amikor a zoroasztrianizmusnak egyre több jellemzően városi vallással – kereszténységgel, zsidósággal, manicheizmussal – kellett versengenie, elkezdtek a városokban is szentélyeket emelni. Abyanéban ilyen az a kis szentély, amelyre a helyi mecset épült, illetve az az egykori templom, amelynek építését a nagy II. Khosro király (590-628) főminiszterének, Harpaknak tulajdonítják, aki állítólag Abyanéból származott. Ezeket már a 18-19. század óta nem használják, de a városon kívüli szentélyhez – amelyet felirata szerint 1881-ben újítottak fel, de amely valószínűleg a legrégebbi az összes közül – még a 20. században is kijártak.

A mai szentély kívülről nézve jellegtelen kocka a sziklafal tövében, a patak mellett. Belépve oszlopos udvar fogad, szemközti oldalán 19. századi Qajar stílusú stukkóval: két angyal tart építési feliratot, mellettük kétoldalt őz és kos állnak. Az udvaron hatalmas, sok törzsű platánfa nőtt. Elég öreg, de valószínűleg egy még sokkal öregebb fa oldalhajtásaiból áll.

A platán a zoroasztriánusok szent fája volt. A legtöbb zoroasztriánus szentélyből lett régi mecset előtt, illetve a ma is működő chakchaki zoroasztriánus szentélyben is áll egy-egy öreg példánya. Hérodotosz említi, hogy a görög háborúba vonuló Xerxész útközben

„…meglátott egy elragadóan szép platánfát, felékesítette aranydíszekkel, és megbízta őrzésével az egyik halhatatlanját.” (Historiae, 7.31)

Az udvar azonban csak előtornáca a voltaképpeni szentélynek, amelyre hátul balra nyílik stukkóval és tükörmozaikokkal díszített ajtó. Ez a szentély igazából egy barlang a sziklában, amelyben rácsos kandalló nyílik az örökké égő tűz számára, s valószínűleg a patak egy azóta elterelt keskeny ágát is bevezették ide, hogy a négy szent elem – tűz, víz, föld, levegő – egyaránt jelen legyen. Minden bizonnyal ez volt az eredeti, Kr.e. sok száz évvel kialakított szentély, s ehhez építették hozzá később az 1881-ben megújított előudvart.

A templom elhagyatott, de még viszonylag jó állapotú. Talán csak az iszlám forradalom után hagytak fel a látogatásával. Graffitiket firkáltak a falaira, de tisztán tartják, nem pusztítják. Az udvar hátsó falán kifeszített műemlékes molinó is a védelmére szólít fel. Nagy élmény itt állni, az élő múltnak egy ilyen szigetén. Vajon meddig marad meg ilyennek?

Visszafelé kis kerülővel megyünk, útba ejtjük a faluval szemközt emelkedő szaszanida kori agyagvárat. A vár tulajdonképpen csak négy kerek saroktorony, köztük agyagfallal. „Nem katonaság állomásoztatására szolgált”, magyarázta előző este az egyik helyi férfi, „hanem hogy támadás esetén a falu az állatokkal együtt be tudjon menekülni ide néhány napra.” „Ki támadta volna meg őket itt a hegyek között, ahová sosem jutott be az ellenség?” tamáskodom. „Hát támadt közülünk ellenség. A rablók, a törvényenkívüliek.”

A vár tövében egykori majorságok agyag épületei, beszakadt tetővel, omló falakkal. A nagyvárosokban élő tulajdonosoknak elég az abyanei ősi házat karbantartani, a gazdasági épületekre már nem futja. Innen gyönyörűen látszik az egész falu a nagy vörös sziklák tövében, s a mögöttük tornyosuló még nagyobb szürke sziklákkal.

Abyanéból visszaindulva megállunk két faluval lejjebb Komjan archaikus temetőjénél. A sírokon fejnél és lábnál is egy-egy háromszögű lapos kő áll, felirattal és sematikus ábrákkal. Az ábrák a napot és a holdat ábrázolják, ciprusokat, a temető fáit, de a legérdekesebb, hogy néhány fejfán sematikus emberi arc van. Ilyet más iráni temetőből nem ismerek, ez a völgy saját hagyománya kell legyen.

Leérünk a Keselyű-hegység lábához. Ha az imént a Tatárpuszta erődjéhez hasonlítottam Hanjan várát: nos, ez maga a Tatárpuszta, a példás módon kietlen síkság a fenyegetően csipkézett kopár hegyek lábánál, amelynek peremén bármikor felbukkanhatnak az ellenség prémsapkás, kopjás lovasai, de soha nem fognak, mert ők is fölösleges erőfeszítésnek tartják az efféle színpadiasságot. Csak kis forgószelek söpörnek végig időről időre a kiszáradt pozsgás bokrok között, amelyek gyökerükben tartogatják az életet az évi egy-két rövid eső számára. Ha most hátrafordulnék – amit nem teszek –, a natanzi urándúsító föld feletti épületeit látnám magam mögött, körben a beásott tankoknak a négy égtáj felé forduló csöveivel.

Natanz régi főutcáját vörös és fekete zászlók tömege borítja. Még mielőtt a mecsethez elérnénk, egy pompásan feldíszített hosszeinie látványa késztet megállásra. A hosszeiniék olyan tágas udvarok vagy árkádokkal körülvett terek, amelyek a sok embert megmozgató síita szertartások számára szolgálnak – elsősorban Ashurára, mint nevük is mutatja. Közepükön többnyire egy datolya áll mint emlékmű, Hosszein koporsója, amelyet csak ezen a napon mozdítanak meg és hordoznak körül. Az Ashura előesti virrasztásra gazdagon feldíszítik, és itt tartják az ünnepet követő tíz estén a taʿziye szent színházát, amelyben a tizenkét imám életét adják elő. Hosszeiniéje minden mecsetnek kell legyen, ha más nem, egy, az ünnepre kisajátított köztér. Az egyes mecsetek közönsége a hosszeiniék díszítésében verseng egymással.

Az ashurai dekoráció jelenlegi formája jórészt a Qajar-korban (1794-1925) alakult ki, ennek képi formuláit örökíti tovább. Ilyen ebben a hosszeiniében a sátortetőn a kardot hordozó oroszlán, háta mögött a felkelő nappal, a shir-e-khorsid, amely sok évszázadon át a sah címerállata volt, a nemzeti zászló közepén is ott volt, míg az iszlám forradalom nem száműzte onnan. Ehhez képest meghökkentő, hogy a legszentebb ünnep dekorációjában minden vallásos előzmény nélkül ott maradhatott. És a Qajar-kor figuráit hordozza a dekoráció legfontosabb eleme, a fémből készült alamat, amelyet az ashurai körmenet alatt, mint láttuk, körbevisznek, de utána a hosszeinie központjában áll egészen a díszletek lebontásáig. Az alam eredetileg zászlót jelent, ebben a kontextusban Hosszein zászlóit, amelyen többnyire a يا حسين „ya Hossein”, ó Hosszein! (vagy inkább Hosszein, segíts!) felirat, s mellette koráni idézetek vagy a legfőbb kerbalai mártírok képei szerepelnek. Arab többes számú alakja, az alamat összetett fém alkotmány, amelyen a Hosszeint és harcosait jelképező réz, páva- és strucctollak mellett a Qajar-kor folklorisztikus képi világának állatszimbólumai állnak: madarak, oroszlánok, szarvasok, gazellák, sárkányok, és a legkülönösebb, a madártestű, emberarcú shirin.

Az ashurai felvonulást gyakran a csatát vagy annak szereplőit bemutató élőképek is kísérik. Ennek példája itt a hosszeinie mellett Hosszein táborának jelképes installációja a legfontosabb jelképekkel: Hosszein zöld sátrával, a tömlővel, amellyel Abolfazl, Hosszein féltestvére és Ashura másik nagy hőse a csata reggelén lement az Eufráteszhez, hogy vizet hozzon benne a szomjazó gyermekeknek és nőknek, a véres fehér lóval, amely egymaga jött vissza Abolfazl lemészárlása után, és a zászlóval, rúdjának tetején Abolfazl levágott kezével, amely a legtöbb síita mecseten a megszokott félholdat helyettesíti. Az installáció mellett a földön a tegnapi szertartás összetettségéről árulkodó nyomok: a szétfolyt gyertyák mellett üdítősdobozok lepattintott teteje és cigarettacsikkek.

A mecset felé tovább sétálva ugyanilyen viaszfoltokat látunk az atashgah, az úgynevezett zoroasztriánus tűztemplom lépcsőjén is. Ennek két magyarázata lehet. Az egyik, hogy Natanz buzgó muszlim hívei a gyaur emlékeket is be akarják vonni az iszlám kultuszba, mint az a múltban annyiszor megtörtént már a mecsetté alakított szentélyekkel. A másik, hogy neo-zoroasztriánusok tartottak itt ellen-szertartást. A zoroasztrianizmus mint az iszlám előtti ősi perzsa vallás felületes kultusza főleg az iszlám rendszert elutasító fiatalok között népszerű. De ezen a tűztemplomon van valami furcsa. Szokatlan, négy diadalkapus szerkezete és falazástechnikája egyaránt 20. századi építésre utal. Valószínűleg a Pahlavi sahok alatt épült, akik nagy támogatói voltak az ókori Perzsia és vallása kultuszának. Hiszen az eredeti zoroasztriánus templom minden bizonnyal a 11. századi mecset helyén állt, azt alakították át mecsetté, ahogy egész Nyugat-Iránban szokás volt. Erre utal az a csodálatos platánfaliget is, amely ma a mecset előtt áll, de amelynek öreg fái az egykori zoroasztriánus szentély előtt állt platánfa sarjúhajtásai. Korát kétezer évesre becsülik.

A mecset az iráni mecsetek prototípusát, a négyzetes udvar körüli négy nagy íves (eivános) szerkezetet képviseli. Mihrábjának környéke különösen szépen ki van dekorálva szeldzsuk kori stukkókkal és Szafavid-kori kalligráfiával. A szemben, a bejárat mellett nyíló eivan falát azonban az Ashurához közel álló népi graffitik díszítik: Ali kettős hegyű kardja, a Zülfikár, és egy csomó kézfej, a vakolatra fektetve és körberajzolva, így kifejezve a hívők azonosulását Abolfazllal, akinek a tömlőt hordozó kezét az ellenség levágta. Az efféle és más szent graffitiket nagy becsben tartják, nem pusztítják el, hanem mint látható, még restauráláskor is megőrzik.

A mecset-komplexum leglátványosabb része azonban az a mauzóleum, amelyet Öljeitü perzsiai mongol nagykán nagyvezíre, Zayd al-Din al-Mastari építtetett síita szúfi mestere, Sheikh Abd-ul-Samad Esfahani számára a 14. század elején, ugyanabban az időben, amikor az iszfaháni nagymecset Öljeitü-imatermét is dekoráltatta. A nyolcszög alaprajzú mauzóleum zöld mázas csempével díszített csúcsos teteje éppolyan büszkén emelkedik a mecset-komplexum fölébe, amilyen büszkén a szintén mázas csempével díszített bejárati eiván lopja el a show-t a mecset saját bejáratától.

A nagymecset saját hosszeiniéjében már szerelik le a díszleteket, de látszik, hogy nagyon nagy munkával avatták fel az ünnepre. A dekoráció közepén fekete zászló az ünnep három fő figurájával: középen Ali, Mohammed veje, az iszlám gáncstalan lovagja, kezében a kettős hegyű Zülfikárral, lábánál attribútumával, az oroszlánnal (Ali mint a hit oroszlánja), jobbra fia és utódja, Hosszein a hit zöld zászlajával, baloldalt az Eufráteszben gázoló Abolfazl a tömlővel. Erről az ikonográfiai kultúráról hamarosan külön posztot írok.

A fém alamat még az előzőnél is gazdagabb, részletesebben kidolgozott. Az alamat mögött, két feltekert szőnyeg takarásában rövid fehér szakállú férfi ül, a telefonját böngészi. Nyájasan odaköszön, beszélgetni kezdünk, a tegnapi felvonulás fotóit mutogatja. Kiderül, ő a ceremóniamester, ő szervezi a mától tíz estén át megrendezett taziʿyét, a szent színházat is. Majd azt mondja, nézzük meg a mecset mellett, a régi bazársoron berendezett múzeumát. Átmegyünk vele.

Mehdi Tavasoliyan kiállítása a régi Natanzról, áll a bejárat fölött. Mehdi matat a lakattal, az ajtó kitárul. A sok évszázados boltív alatt körben megelevenedik a város, amilyen Mehdi gyerekkorában volt. Babaházak, palota- és lakásbelsők, boltok és műhelyek. Minden apró részletekig hűségesen berendezve. Mehdi kiemel egy-egy eszközt, megforgatja a miniatűr köszörűt, megcsattogtatja az ollót: minden működik. Éppen csak a boltosok nem hirdetik hangosan az árujukat és a segéd nem csen egy marokkal a hangyatojásnyi pisztáciából.

Elgondolkodom, mi kell hozzá, hogy egy ember ennyi energiát öljön egy ilyen világ megteremtésébe. Mindenekelőtt idő, temérdek idő, és az itt megvan. Aztán a bíbelődés öröme. És nem utolsósorban egy nagy, nosztalgikus odaadás az iránt a világ iránt, amely teljesen eltűnt itt Natanzban, akárcsak egész Iránban, mégpedig megrázó sebességgel: Mehdi életében ez az évszázadokon át stabil világ annyit változott, mint egyetlen felmenője életében sem.

A felidézett bazársor utolsó műhelye a fotográfusé, az ajtóban nagy háromlábú harmonikás Hasselbladttal, a falakon Qajar-kori fotográfiákkal. Jól ismerem ezeket a képeket, nemrég írtam róluk a spanyol Imago folyóirat számára. Arra gondolok, ha Mehdi a fényképezőgépet is működőképesre csinálta volna, most ki lehetne emelni belőle apró üvegnegatívokon a Pahlavi-kori Natanz archív képeit. S ekkor Mehdi, mintha olvasna gondolataimban, az ajtó mellé lép, ott magára ölti egy egykori vásári mozgóképmutogató ruháját, és megtekeri egy olyan gépezet kezelőkarját, amilyet még képen sem láttam. Századeleji perzsa hordozható mozi. A nézők a gépezetből kiálló kályhacsövek elé térdeltek, amelyekben vaskos lencsék nagyították fel az előttük lassan keringő barna archív fotókat. Egy olyan világ fotóit, amely már Mehdi gyerekkorában is a múlté volt, de innen, a nagy változások túlpartjáról nézve a kettő egymásba olvad.

Ashura többnapos ünnepe a nagy utazások időszaka is a legtöbb iráni család számára. Iszfahán főterét ritkán látott kelet- és dél-iráni népviseletek színesítik, jöttek megnézni országuk egykori fővárosát és máig legszebb városát. A csodálatos árkádívekkel, kupolákkal és szökőkutakkal fényképezkednek, sárkányt eregetnek, nappal konflisban suhannak végig a téren, alkonyatkor pedig piknikre terítenek végig a főtér gyepén és a medencék partján, nagyon sok fiatal nő kendő és félelem nélkül.

Ismét Hajji Mirza éttermében vacsorázunk, akárcsak tavaly: chelo kubdarit, azaz darálthús-kebabot sáfrányos rizzsel és beryânt, kétféle módon fűszerezett darált bárányhúst pitára kenve. És ismét végigfotózom a jóféle régiségkereskedésre emlékeztető dekorációt. Nem mintha tavaly valami kimaradt volna, hanem mert olyan jólesik. Meg hogy felhívjam rá a figyelmet: a legtöbb réz állat egykori régi alamatok dísze volt, úgyhogy ez a nap voltaképpen az ő ünnepük is.

Iszfahán két nagymecsetében, a főtéri Sah-mecsetben és az óvárosi Pénteki mecsetben, amelyek a turizmust is szolgálják, és nagymecset lévén nincs is saját közösségük, már leszedték az ashurai dekorációt. De a kisebb mecsetekben még fent van, hiszen még tíz napon át tart a megemlékezések sorozata. Így az Imamzadeh Ahmad mecsetben, nem messze a főtértől, a kézművesek bazárjában. A már korábban látott nagy plakátok: az elesett imám-fiakat sirató asszonyok, Abolfazl keze Hosszein véres tollával, és egy nagy pannó, a fehér lován a fekete árnyak ellen hősiesen harcoló Hosszein imám.

Az itt nyugvó Imamzadeh Ahmadról nem lehet pontosan tudni, hogy milyen ágon fia, azaz leszármazottja az imámoknak (a cím ezt jelenti). De ezzel nem áll egyedül: az iráni népi vallásosság igen sok imamzadeh sírját tiszteli úgy, hogy nem biztos, ki az illető, sőt olykor az a biztos, hogy nem az, akit ott tisztelnek. Nem is miatta zarándokoltunk ide, hanem mert Parviz Tanavoli, a nagy kortárs művész és művészettörténész írja Irán oroszlánjai című albumában, hogy ennek a mecsetnek az udvarán áll az egyik legrégebbi fennmaradt oroszlán formájú sírkő. Ilyen sírköveket a Zagrosz hegység nomád törzsei, elsősorban a bakhtiarik állítottak főnökeik, kiemelkedő harcosaik, vagy ahogy ott mondták nekem, a bozorgân, a nagyok számára, ami meglepő etimológiával szolgál a hasonló magyar szó számára.

A követ meg is találjuk, üveg alatt őrzik. Korára nézve meghatározó, hogy az oroszlán már faragott lőfegyvereket is visel az oldalán. Szájában emberfejet tart: így jár, aki a sírra támad.

De legalább ugyanennyire érdekes az a nagy kőlap, amelyet Jabar Ansari Iszfahán és Rey története című munkája alapján keresek itt. Erről azt olvastam:

„Mahmud Ghaznavi egy követ hozott magával az indiai Somnathból. Azt mondják, hogy a kő ama ország legfontosabb bálványához tartozott. A kő Iszfahánba került, és száz évvel később kettőbe vágták. Az egyikből szemöldökkő lett a Vazir Tahmasb medreszében, a másik felét pedig a földön húzták [a bálvány iránti megvetésből], majd az Emamzadeh Ahmad mauzóleumba vitték.”

Mahmud az Irán fölött uralkodó Ghaznavid szeldzsuk szultánság alapítója volt (998-1030), Somnath pedig Siva egyik legfőbb szentélye az indiai Gujaratban. Valamikor a Kr. u. első századokban épült, és az egyik legfontosabb indiai zarándokhellyé vált. Az 1000 körül meginduló muszlim támadások többször is romba döntötték: a legelső ilyet éppen Mahmud Ghaznavi vezette.

Amilyen nyilvánvaló a bozorgân-oroszlán az udvar közepén, annyira nem találjuk sehol a somnathi követ. Már feladnánk, amikor fiatal mester jön be a bazárból, hogy friss vízzel töltse meg demizsonját a mecset kútjából. Elmondom neki, mit keresek, rámmosolyog: „Hát az nem itt van, hanem kinn.” Kivisz az utcára, s rámutat a mauzóleum farácsos ablakának párkányára. Ez a kő az imamzadeh sírját borítja, csak faragott pereme lóg ki az utcára. Nem világos, mi van rá írva és milyen nyelven, de valószínű, hogy az arab betűs felirat az áthurcolás után keletkezett.

Még egy helyet kell felkeresnünk Iszfahánban, Hajj Mahmud beryâniját. A beryâni olyan hely, ahol beryânt lehet enni, Iszfahán tipikus ebédjét, és semmi mást. És mi a beryân? Birkahús hagymás-sós vízbe áztatva, aztán megdarálva, s kevés fahéjjal és szárított mentával, olykor egy kis májjal elkeverve rézserpenyőben kisütve, friss lapos kenyérre kenve, dióval vagy mandulával meghintve, s friss zöldséggel és hagymával tálalva. Már a 17. század nagy francia utazói, Jean-Baptiste Tavernier és Jean Chardin is írtak róla perzsiai útleírásukban, utóbbi két receptet is közölt róla. És a Nyugat érdeklődése azóta sem hagyott alább iránta. Anthony Bourdain a világ különleges konyháit bemutató sorozatában külön epizódot szentelt Hajj Mahmud beryânijának. Ide igyekszünk most. A beryânja tényleg nem rossz, de a fentemlített Hajji Mirzáé lekörözi. Bourdain sem ismerhet mindent.

Hajj Mahmud beryânija a bazárban van, a bazár hosszú fő folyosójának a pénteki mecset felé eső végén. De nem kell érte végiggyalogolni a főtértől odáig vezető jó másfél kilométernyi folyosószakaszt (noha nagyon érdemes), hanem ha az ember éhes, oldalról is be lehet lépni a bazárba. És akkor néhány tapasztalattal is gazdagabbak leszünk.

Iszfahán óvárosa, kiváltképpen a bazár környéke még húsz éve is, amikor először voltam, tele volt régi kereskedőházakkal, karavánszerájudvarokkal, kis sikátorokkal és más izgalmas történelmi helyekkel. Azóta példátlan telekspekuláció folyik az óvárosban. Ezeket a helyeket sorra bontják le és építenek helyettük lelketlen modern épületeket, senki által nem látogatott bazárudvarokat. Minthogy a régi épületek többsége legalábbis műemléki oltalom alá esik, ezért nem lehet csak úgy nekikmenni buldózerrel: meg kell várni, míg maguktól jutnak olyan állapotba, hogy már nincs más orvosság számukra. Tömérdek gyönyörű, városképileg, városszerkezetileg, történelmileg értékes helyet láttam és látok még mindig így elmúlni. Most a dél felől a nagymecsethez vezető Haroneyeh utcán látom ugyanezt. Itt legalább a Qajar-korra, de talán még régebbre is visszanyúló nagy emeletes kereskedőházak álltak, tágas belső udvarral, amelyek karavánszerájként, raktárként és nagybani kereskedésként is szolgáltak. Mára a házak kiürültek, az udvarok lepusztultak, csak a homlokzatok dacolnak még úgy-ahogy az idő kihívásával. Ez az utca már érintkezik a zsidó negyeddel, és a kereskedőházak tulajdonosai is jó részt zsidók voltak. A térkép jelöli még itt, mellettük a Golbahar zsinagógát, de a helyszínen már nyomát sem találni, és a szomszédos boltosok sem tudnak róla.

Még Hajj Mahmud beryânját esszük, amikor közvetlenül mellettünk, a bazár folyosóján felhangzanak hangszóróból az ashurai dalok, amelyeket először Kashan bazárjában hallottunk. Ugyanolyan szertartásnak leszünk tanúi. A bazár kereskedői, ahogy az Ashura előtti napon, úgy utána is tíz napon át felvonulnak, rituálisan gyászolva Hosszeint és társait. Itt, a bazár keleti végén nincs olyan pompás hosszeinie, mint Kashanban a Timche-ye Amin od-Dowle, úgyhogy az ezeréves pénteki mecset előtti teret tekintik alkalmi hosszeiniének, ez a zászlók – alamok – alatt felvonuló csoportok célja. A nők és gyerekek már össze is gyűltek itt, szőnyegekre telepszenek, beszélgetnek. Fiatal fiúk üdítőket, kis poharakban édes sáfrányos rizst szolgálnak fel nekik. Egy kisgyerek, talán anyja biztatására, talán már magától, két pohár rizzsel többet vesz le, és odahozza az oszlopnál fényképezőgéppel álldogálló két idegennek.

Az iszfaháni pénteki mecset, amelyet valószínűleg a 8. században alapítottak korábbi zoroasztriánus szentélyre, az egyetlen olyan mecset Iránban, de talán az egész iszlám világban is, amely nem a környező épületektől elszigetelve, homlokzatát jelentőségteljesen felmutatva áll, hanem beleépül a környező városrész szövetébe, a bazár ívei és boltjai körbefolyják, falához tapadnak. A történelem során tizenkét kapuja volt, ezek közül ma csak kettő áll nyitva. Az ashurai szertartás éppen a főkapu előtt zajlik, amelyet erre az alkalomra zárva tartanak. Míg a közönség gyülekezik, elindulunk körbe a mecset körül, hogy egyszer végigfotózzuk a tizenkét kaput. Talán négyet ha sikerül, a többit már elnyelte a bazár. Csak boltokból és műhelyekből lehetne megközelíteni őket, de ezek az ünnep miatt ugyancsak zárva tartanak.

Közben a menetek már megindultak a főkapu felé. Mire mi is visszaérünk, már felálltak két sorban a főkapu előtt vonuló folyosó két oldalán, megkezdődik a közös gyászszertartás, éneklés, ritmikus mellverés. Egy darabig figyeljük, fényképezzük, aztán elindulunk Wang Weijel, hogy körbejárjuk a közeli zsidó negyed apró középkori zsinagógáit. Nyolcat ismerek közülük, de állítólag több is van. Ezekről majd külön posztban írok. Mire visszaérünk, a szertartásnak már vége. A tömeg oszladozik, sokan elmennek, de sokan ottmaradnak beszélgetni, teázni. Minket is invitálnak, köszönettel elfogadjuk, megválaszoljuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, dicsérjük Iránt és Iszfahánt. A gyerekek különösen érdeklődnek irántunk, játékra invitálnak. Felváltva fényképezzük őket Wang Weijel. Elkérjük az egyik fiatal anyától a WhatsApp-számát, este elküldjük majd neki a fényképeket.

Számunkra ezzel ér véget az idei Ashura. Iszfahánból új felfedezésekre indulunk: fel a Zagrosz hegységbe, Sar Agha Seyyed világvégi bakhtiari falujába, aztán le délre Sarvestanba, a szaszanida királyok ősi székhelyére, végül fel Teheránba. Ezekről majd külön posztokban írok. Ashurát a bazárban kezdtük és a bazárban is fejezzük be. Nagy élmény volt, mint mindig, egy kis személyre szabott bemutató Perzsia szépségéből és az irániak kedvességéből. Visszajövünk még érte.