Arisztophanész beszéde

A Wang folyó összehozza az embereket. Két Sheng után most Julia is társszerzőnk lett Argentínából, Borges országából. Igaz, ő már korábban is küldött nekünk tudósítást hazája dalairól és a buenos airesi egyetem hieroglifáiról, az egyéb posztokhoz írt számos kommentárjáról nem is beszélve, de mostantól saját néven gyarapítja a Wang folyó verseit.

Vajon miért ad Platón a Lakomá-ban ennyire elbűvölő beszédet a költő Aristophanes szájába, akit amúgy valószínűleg nem sokra becsült?

Hogy Erósz mibenlétét megmagyarázza, Arisztophanész egy képpel él. Eredetileg minden emberi lény gömb alakú volt, magabiztos és hatalmas. A gömb tökéletességét Zeusz törte meg, hogy ezáltal büntesse meg az elbizakodott embereket. Erósz nem egyéb, mint az a vágy, amelyet az így keletkezett fél-emberek éreznek, amikor igyekeznek ismét eggyé válni és újra megtalálni az elveszített boldogságot.

Ez az Arisztophanész beszédéből készült alábbi francia rövidfilm-változat álljon itt as a token of gratitude, amiért bebocsátást nyertem e distinguished helyre. A film rendezője, Pascal Szidon remekül kihasználja a beszéd vizualitásának varázsát.

Ez a film éppen a Wang folyó egyik központi témáját illusztrálja: a képek hatalmát. Biztos vagyok benne, hogy a Lakoma olvasójának emlékezetében Arisztophanész beszéde marad meg a leginkább, éppen azért, mert ilyen erőteljes jelképeken alapul.



Valóban, Erüximakhosz – mondta Arisztophanész –, én másképp szándékozom szólni, mint ahogy ti tettétek, te meg Pauszaniasz. Én ugyanis úgy látom, hogy az emberek egyáltalán nem fogták föl Erósz hatalmát, mert ha felfognák, neki építenék a legnagyobb szentélyeket és oltárokat, neki mutatnák be a legnagyobb áldozatokat – nem úgy, mint most, amikor mindebből nem történik semmi, holott nagyon is szükséges volna. Mert valamennyi isten közül ő a legigazibb barátja az embernek, segítőtársa és orvosa olyan bajokban, amelyekből kigyógyulni a legnagyobb boldogság lenne az emberi nemnek. Megpróbálom tehát az ő hatalmát bebizonyítani nektek, s ti azután tanítói lehettek másoknak.

Először is meg kell ismernetek az emberi természetet, és hogy mi mindenen esett át. A mi természetünk eredetileg nem olyan volt, mint ma, hanem egészen másféle. Először is az emberi nemek száma három volt, nem kettő, mint most, férfi és nő, hanem volt még egy harmadik is, amely egyesítette magában a kettőt, ennek csak a neve maradt ránk, ő maga eltűnt. Valamikor ugyanis az androgün (férfi-nő) külön nemnek számított, alakra és névre is, s egyformán része volt mindkét nemből, a férfiből és a nőből; ma azonban csak csúfnév, semmi más. Azután meg mindegyik embernek egészen gömbölyű volt az alakja, körbefutott a háta meg az oldala, kezük négy volt, s lábuk is ugyanannyi, mint kezük, s két teljesen egyforma arcuk egy egészen kerek nyakon. A két ellenkező oldalon lévő archoz egy koponya tartozott és négy fül; nemi szervük is kettő volt és minden egyebük is, úgy ahogy már ebből el lehet képzelni. Járni fölegyenesedve is tudtak, mint ma, amerre éppen akartak, ha pedig gyorsan kellett menni, mint ahogy a cigánykerekezők feldobják egyenesen a lábukat és hányják a kereket, ők is, az akkor még nyolc végtagjukra támaszkodva, gyorsan karikázva haladtak előre. A nemek száma pedig azért volt három, s azért volt ilyen az alakjuk, mert a hím a nap sarjadéka volt, a nő a földé, a közös nemű pedig a holdé, mert a holdban is van valami mind a kettőből. Gömb alakúak pedig azért voltak, maguk is és a járásuk is, mert hasonlítottak szüleikre.

Erejük és bátorságuk szörnyű volt, s gondolkodásuk nagyra törő; az istenekkel is kikezdtek, s amit Homérosz Ephialtészról és Ótoszról mond, az rájuk vonatkozik, hogy megpróbáltak fölmenni az égbe s ott rátámadni az istenekre.

Ezért Zeusz és a többi isten tanácskozni kezdtek, hogy mit tegyenek velük, de nem találtak kiutat. Arra nem gondolhattak, hogy megöljék őket, és mint a gigászokat villámcsapásokkal semmisítsék meg ezt a fajtát, hiszen ezzel semmivé lettek volna az áldozatok is és mindaz a tisztelet, amit az emberektől kaptak, de elbizakodottságukat sem tűrhették. Végül Zeusz hosszas fejtörés után így szólt: „Azt hiszem, találtam olyan módot, amely meghagyja ugyan az embereket, mégis véget vet féktelenségüknek, mert gyengébbé teszi őket. Kettévágom őket – mondta –, mindegyiket kétfelé. Ezzel gyengébbek lesznek, egyben pedig nekünk hasznosabbak, mert a számuk megnövekedik; s kiegyenesedve fognak járni, két lábon. Ha pedig azt látjuk, hogy még mindig elbízzák magukat és nem akarnak nyugton maradni, újból kettéhasítom őket, akkor aztán fél lábon ugrándozhatnak.” Így szólván kettévágta az embereket, mint ahogy a naspolyát szokás aszalás előtt, vagy fonállal a tojást. S ahogy egyet elvágott, megparancsolta Apollónnak, hogy az arcot és a fél nyakat fordítsa a vágás felé, hogy kettévágottságát szem előtt tartva rendesebbé váljék az ember – a többi sebet pedig gyógyítsa be. Apollón tehát megfordította az arcot, azután a bőrt mindenfelől a ma hasnak nevezett részre húzta össze, s akárcsak egy összehúzható pénzes zacskónál, egy nyílást hagyott a has közepén és elkötötte, s ezt most köldöknek hívják. A ráncok nagy részét elsimította, a mellet olyasféle szerszámmal formálta ki, amilyennel a vargák csiszolják simára a kaptafára húzott cipő ráncait; csak néhányat hagyott meg, éppen a has meg a köldök táján, emlékeztetőül az ember hajdani viselt dolgaira.

Miután pedig az egységes természet kettéhasadt, mind a két felet a másikhoz húzta a vágy, átkarolták egymást és összefonódtak, egyesülésre áhítozva, és végül belehaltak az éhségbe és a teljes tétlenségbe, mert semmit sem akartak egymás nélkül csinálni. És valahányszor az egyik fél meghalt s a másik életben maradt, az élő másikat keresett magána s azzal ölelkezett össze, akár egy teljes asszony fele volt az, akire rátalált – ezt nevezzük most asszonynak –, akár egy férfié; s egyre csak pusztultak.

Végül is Zeusz megkönyörült rajtuk és újabb módokat eszelt ki: áthelyezte nemi szervüket előre; eddig ugyanis ez is hátul volt, és férfiak és nők nem egymással egyesültek, hanem mindezt a földbe csinálták, akárcsak a tücskök. Áthelyezte tehát előre, s ezzel lehetővé tette, hogy egymással egyesüljenek: a férfi a nőben nemzzen, éspedig azért, hogy ha az ölelésben a férfi nővel találkozik, megtermékenyítse s utódot hozzon létre, ha pedig férfi férfival, legalább kielégülés származzék együttlétükből, s miután abbahagyták, munkájuk felé forduljanak és az élet egyéb dolgaival törődjenek. Ebben az időben vert gyökeret az emberekben az egymás iránti szerelmi vágy, mely ősi természetüket ismét összehozza, igyekszik kettejüket egyesíteni s meggyógyítani az emberi természetet.

Így hát mindegyikünk az embernek egy másik félhez hozzáilleszthető fele, mert ketté vagyunk vágva, mint a félszegúszó halak. Kettő lett egyből s most szüntelenül keresi ki-ki a maga másik felét. Azok a férfiak mármost, akik az egykori androgünnek nevezett kétneműről lettek lehasítva, a nőket szeretik; a legtöbb parázna ebből a fajtából kerül ki, mint ahogy a nők között is a férfiakat szeretők és a házasságtörők. Azok a nők ellenben, akik az egykori nő kettévágásából erednek, nem nagyon gondolnak a férfiakkal, hanem inkább a nők felé fordulnak, s ezekből lesznek a leszboszi szeretők. Azok a férfiak pedig, akik az egykori férfi kettévágásából erednek, azok a férfinemet keresik; amíg gyermekek, minthogy az egykori férfi darabkái, a férfiakat szeretik, s örülnek, ha együtt hálhatnak s ölelkezhetnek velük – ezek a legkiválóbb fiúk és ifjak, mert természettől fogva a legférfiasabbak.

Carol Wiebe: A másik fél

Vannak ugyan, akik szemérmetlennek mondják őket, de ez nem igaz; nem szemérmetlenségből teszik ezt, hanem merészségből, bátorságból és férfiasságból, mert ahhoz vonzódnak, ami hozzájuk hasonló. Nyomós bizonysága ennek, hogy amikor felserdülnek, egyedül ezek a férfiak fordulnak a közügyek felé. S miután megemberesedtek, fiúkat szeretnek, és természettől fogva nem gondolnak házasságra és gyermeknemzésre, csak a törvényes szokás kényszeríti őket erre, nekik elég volna, ha nőtlenül élhetnének egymás mellett. Tehát az ilyen ember fiúk és férfiak iránt érez szerelmet, mert a magához hasonlóhoz vonzódik.

Amikor pedig éppen a maga másik felére talál rá valaki – akár a fiúszerető, akár a többiek –, csodálatos mámorba ragadja őket a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól úgyszólván egy pillanatra sem. Ezek azok, akik egész életüket együtt élik végig, s nem tudnák megmondani, mit kívánnak egymástól. Mert senki sem képzeli, hogy a szerelmi élvezet az, aminek a kedvéért úgy örülnek, ha egyik a másikkal együtt lehet, s oly nagy buzgalommal törekednek erre. Nyilvánvaló, hogy másra vágyik a lelkük, amit nem tud kimondani, csak sejti, mire vágyik s talányként lappang benne.

S ha mikor egymásba fonódva feküsznek, odaállnak eléjük Héphaisztosz a szerszámaival és megkérdezné őket: „Mondjátok meg, emberek, mi az, amit egymástól kívántok?”, s aztán látva, hogy tanácstalanok, megkérdezné ismét: „nem az-e a vágyatok, hogy minél teljesebben eggyé váljatok, úgyhogy sem éjjel, sem nappal el ne szakadjatok egymástól? Mert ha ez a vágyatok, kész vagyok benneteket összeforrasztani és egymásba olvasztani, úgyhogy ketten eggyé váltok, s amíg éltek, mint egy ember, közösen éltek, ha pedig meghaltok, ott a Hadészban is ketten egy lesztek, mert közös halált hordoztok. Gondoljátok meg, hogy ezt kívánjátok-e és kielégít-e benneteket, ha ezt megkapjátok?” Ennek hallatára, tudjuk jól, egy sem mondana nemet, s egy sem kívánna egyebet, hanem kétségkívül mind úgy érezné, hogy amire már régtől fogva vágyik, azt hallotta most kimondani: kedvesével egyesülve s összeforrva kettőből eggyé válni. Az oka pedig ennek az, hgoy eredeti természetünk szerint teljes egészek voltunk; s a teljesség vágyát és keresését hívjuk Erósznak. Mert azelőtt, mint mondtam, egyek voltunk; később azonban vétkeink miatt szétválasztott bennünket az isten, mint a lakedaimóniak az árkádiaiakat. S ha nem leszünk tisztességtudók isteneinkkel szemben, félő, hogy ismét kettéhasítanak bennünket, s akkor úgy járkálhatunk, mint a sírkövekre vésett figurák, melyeket mintha az orruk mentén kettéfűrészeltek volna, akárcsak a vendégbarátság jeleként széthasított kockákat. Ezért mindegyikünknek istenfélelemre kell buzdítania a többieket, hogy ez utóbbi sorsot elkerüljük, amazt viszont elérjük: ebben viszont Erósz az útmutatónk s vezérünk. Senki se szegüljön ellene – s az szegül ellene, aki magára vonja az istenek gyűlöletét –, mert ha kegyeibe jutunk és összebarátkozunk vele, megtaláljuk és megnyerjük hozzánk tartozó kedvesünket, ami ma csak keveseknek sikerül.

Platón, Lakoma (189 c- 193 b), Telegdi Zsigmond fordítását javította Horváth Judit

Meghaló és feltámadó

Zoroasztriánus dakhmeh, „csendtorony” a közép-iráni Yazd mellett

Platón dialógusaiban gyakran ad egy-egy mítoszt valamelyik szereplő szájába, néha az ismert görög mítoszok valamelyikét, ám jóval többször olyan messziről származó és szövevényes történetet, amelyről lerí, hogy vagy ő koholta, vagy az eredeti elbeszélést jórészt saját szája íze szerint alakította át. E mítoszok célja, mint Catalin Partenie írja az Oxford World’s Classics sorozat számára készített 2004-es válogatásában, egyfelől az volt, hogy nagy lélegzetű történelmi, filozófiai, politikai, természettudományos koncepciókat a lakomákon megszokott mesemondás műfajához igazítva, s egyszersmind a hagyomány tekintélyével szentesítve adjanak elő, másfelől pedig az, hogy a példabeszédekhez hasonlóan közvetett, rejtett, s ezért elgondolkodtatóbb formában mutassanak be valamilyen igazságot. A legismertebb közöttük természetesen Atlantisz Egyiptomból eredeztetett legendája a Timaiosz-ban, de ilyen a kettévágott androgünök vagy a lídiai Gyges láthatatlanná tevő gyűrűjének Tolkient is megihlető története is az Állam-ban.

Az Állam-ban adja elő Szókratész a pamphüliai Ér látomását is, aki csatában esik el, de a halotti máglyán magához tér, s elbeszéli, mit látott a túlvilágon: a földi életből alászálló lelkeket, akikre tetteik szerint ezer év bűnhődés vár a föld alatt, vagy ugyanennyi gyönyörűség az égben, hogy aztán új életformát választva maguknak megint visszatérjenek a földre.

Számomra ebben a történetben mindig a főhősnek, Aeneas és Dante archetípusának a neve volt a legérdekesebb. Ez a név – szemben az összes többi platóni mítosszal – egyáltalán nem hangzik görögösen. Mintha Platón itt, szokásával ellentétben, tényleg valami idegen – pamphüliai? – nevet őrzött volna meg, ami valóban a mítosz magjának idegen eredetére utalhat.

A kommentárok természetesen átsiklanak a név fölött, vagy ha nem, hát légből kapott, Heideggert és Sevillai Izidort megszégyenítő görög etimológiák sorát koholják rá, mint például Bernard Suzanne:

Ér neve (êr, az ear összevont formája) „tavaszt” jelent. Ám ez a név, amelynek egyetlen előfordulása (614b) az êros birtokos forma, jóval többet sejtet. Úgy néz ki, mint Zeusz felesége, Héra nevének hímnemű formája, eltekintve attól, hogy a kemény hehezetet lágy váltja fel benne. S ha megnézzük, mit mond Platón a Héra név etimológiájáról a Cratylus-ban (404b-c), azt látjuk, hogy a szerelemhez (eros) köti a „szeretetreméltó (eratê)”, sőt a „levegő (aer)” szavakon kereresztül, amely utóbbi Érre alkalmazva szembeállítja őt a földies Gygesszel: azaz hogy reményünket nem anyagi, földi természetünkbe kell vetnünk, hanem gondolkodásunk és értelmünk égi, isteni hatalmába, s az ezt mozgató szeretet hatalmába. Panphülosz, Ér törzsének neve azt jelenti: „minden törzs és faj”. Shorey egy jegyzetében felveti, hogy a „to genos Pamphulou” kifejezést „bárki népéből”-nek is lehetne fordítani. S ha már a neveknél tartunk, Ér apjának, Armeniusnak (tou Armeniou) a neve közel áll a Harmóniáéhoz (armonia), Platón kedves fogalmához, amely központi szerepet játszik mind az Állam-ban, mind Ér mítoszában, amelynek kellős közepén (617c) olvasunk a „szirének harmóniájáról”.

Az ötödik századi Movses Khorenatsi, az első örmény történetíró Örményország története című munkáját olvasva az I.15. fejezetben bukkanok Ara örmény király és Szemiramisz asszír királynő történetére. Ara, Aram fia világszép férfi volt, s a királynő megkívánta őt, akár férjül, akár szeretőnek. Több követséget is küldött hozzá ajándékkal, könyörgéssel, szép szóval és fenyegetéssel, de Ara hű maradt feleségéhez. Így hát végül Szemiramisz haddal indult ellene. Ama hegy alatt ütköztek meg, amely a királyról az Ararát nevet kapta, s noha a királynő megparancsolta, hogy élve hozzák elébe a királyt, az hősiesen küzdött és holtan maradt a csatatéren. A királynő maga elé hozatta a holttestet, és – meglepő fordulat – palotája tetejére helyeztette. Amikor megkérdezték tőle, miért, azt felelte: „Megparancsoltam isteneimnek, hogy nyalják sebeit, s új életre támad.” Minthogy azonban a halott nem támad fel, hanem oszlásnak indul, ezért megparancsolja, vessék maradványait egy verembe, ő pedig felöltözteti egy Arához hasonló udvaroncát örmény ruhába, s így mutatja be az udvar előtt: „Az istenek, kérésünkre és örömünkre, életre nyalták Arát. Ezután tehát még inkább kell imádnunk és tisztelnünk őket, minthogy minden kívánságunkat teljesítik.”

Utunk a Van-tavon Tatvanból Vanba, Isztambulból Irán felé tartva. A Van-tó környéke volt az örmény kultúra bölcsője, „Nagyobb-Örményország” központi vidéke

Az a tapasztalat, hogy amikor keresztény krónikások ilyenfajta csalásokat és színleléseket említenek az általuk idézett pogány történetekben, olyankor rendszerint csodás történeteket „racionalizálnak”, elvitatván a pogány istenektől azokat a csodákat, amelyekre nyilvánvalóan csak Isten lehet képes. Úgy tűnik, Khorenatsi is így alakította át Ara és Szemiramisz történetét. A néphagyományból összegyűjtött örmény mitológia szerint ugyanis Arát valóban „életre nyalták” az isteni kutyák, az aralezkek (amelyeknek örmény neve is azt jelenti: „Arát nyalók”) s ő visszatért a túlvilágról.

Azt gondolom, túl sok a közös elem Ara és Ér történetében ahhoz, hogy függetlenek legyenek egymástól. Nevük hasonlóságán túl erre utal Ara apjának „Aram” neve is, amely a görögben az arám népnévre emlékeztet, s ezért logikusan cserélhette fel Platón a történet forrásának ismeretében az Armenios népnévre; vagy talán egy eredeti ho armenios, „az örmény” melléknevet alakított át tou Armeniou-ra, „Armenius fiá”-ra. Pamphylia létező tartomány volt Anatólia déli részén, ami Athénból nézve Nagyobb-Örményország felé esett, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a görögök hajós nép módjára csak úgy emlegették a szárazföld belsejében fekvő, általuk idegenkedve szemlélt országokat – jó példa erre Xenophón Anabászisz-a, amely éppen ezen az örmény vidéken vonul át –, mint ami a legközelebbi tengerparti tartomány „mögött van” valahol, akárhol. A csatában meghaló, majd feltámadó és a túlvilágról hírt hozó főhős pedig szinte kizárttá teszi, hogy Platón ne ezt a történetet hallotta volna s dolgozta volna át a maga céljának megfelelően.

Ha csak ennyi volna, már az is elég volna. De van egy további csavar is a történetben. A háztetőre kitett holttest, az azt „életre nyaló” aralezkek, sőt a maradványok verembe vettetése is egyaránt a perzsa zoroasztriánus temetési szertartást idézik, amelyről ugyancsak görög forrás, Hérodotosz számol be, így:

Hanem a halottakról már titokzatosan és bizonytalan homályossággal nyilatkoznak, azt állítják, hogy egy perzsa holttestét addig nem temetik el, amíg a madarak és a kutyák szét nem marcangolták. Annyi bizonyos, hogy a mágusok [= a zoroasztriánus papok] valóban így járnak el, mert ők nyilvánosan cselekednek. (A görög-perzsa háború, I.140.)

A zoroasztriánusok szerint ugyanis a halott testével nem szabad sem a földet, sem a tüzet beszennyezni. Ehelyett a városokon kívül magas helyen külön erre a célra épített „csendtornyokra” (perzsául dakhmeh) teszik ki őket, majd a nap és a ragadozómadarak által letisztított csontokat csontkamrákban helyezik el. A mai Iránban a legnagyobb zoroasztriánus közösség városa, Yazd mellett is áll még ilyen torony, amelyet mi is láttunk. S mint James Russell, a kereszténység előtti örménység tekintélyes kutatója Zoroastrianism in Armenia (1987) c. művében leírja, a zoroasztrianizmus a perzsa tartománnyá lett Arménia legfontosabb vallásává vált. Ama örmény városka mellett pedig, ahol az örmény mitológia szerint Ara holttestét az isteni aralezkek életre nyalták, s amely erről a Lezk vagy Aralezk nevet kapta, egy magaslaton hasonló zoroasztriánus szentély állt, amelyet Örményország keresztény hitre térése – 303-ban, minden ország közül elsőként – után templommá alakítottak át a meghaló és feltámadó Megváltó tiszteletére.

Szerettem volna megtudni, hol van Lezk és hogy hívják ma, de nem jártam sikerrel. A helység neve az interneten csak az 1915-ös örmény népirtás szemtanúinak beszámolóiban fordul elő. Ahol pedig Hovannisian Van-történetének a Van oszmán vilayet 1914-es állapotát ábrázoló alábbi térképe mutatja (utoljára megadva még a helységek örmény nevét), nagyjából tíz kilométerre Vantól északra, ott a mai Törökország-térképen nincs település. Lehet, hogy örmény helységek ezreihez hasonlóan 1915-ben ez is örökre elnéptelenedett.


De a történet még egy további csavart is tartogat. Az örmény mitológia kutatói ugyanis Ara és Szemiramisz történetét azzal a történettel állítják párhuzamba, amely Mezopotámiától Szírián és Görögországon át Egyiptomig a meghaló és feltámadó természet legfontosabb, évről évre megünnepelt metaforája volt: az istennőnek és szerelmesének – Inannának és Dumuzinak, Istárnak és Tammúznak, Kübelének és Addisznak, Vénusznak és Adónisznak – Thomas Mann által oly szépen megidézett története, amelyben az ifjút valami alvilági erő sebzi halálra, de isteni szerelmese feltámasztja, s azt is kijárja, hogy az év felét vele tölthesse a fényben, s csak a másik felét kelljen odalent, az alvilágban – rendszerint az istennő alvilági vetélytársával – töltenie. Nem véletlen, hogy Khorenatsi mindjárt a következő fejezetben azt is leírja, hogy Szemiramisz, „mivel megtetszett neki a vidék”, Van mellett egy szirtfokon várat is építtetett, hogy az év egy részét – a nyarat – ott töltse, s csak télre menjen haza Ninivébe. A vár, noha romokban, még ma is áll, s különös fekvése miatt a néhány idáig merészkedő 19. századi nyugati utazó kedvelt metszet-témája volt.

„Szemiramisz erődje” Van mellett, Eugène Boré metszete, 1838

Tammúz és Ara nevét nemcsak a tudós mitográfusok, de az örmény néphagyomány is összekapcsolta, s egyik népszerű körtáncuk is a „Tamzara”, Tammúz-Ara nevet viseli. 1915 óta nem járják ezt a táncot Kelet-Anatóliában, de a diaszpórában élő anatóliai örmények máig megőrizték többi hagyományukkal együtt. Az alábbi videón a new yorki örmény népitánc-egyesület mutatja be. Ha dallamának nincs is szövege, azért áll mögötte akkora történelem, hogy nyugodtan tekinthetnénk „énekelt történelem”-sorozatunk darabjának is. Bárcsak e kultúra pusztulását is követné feltámadás.

Dilemma

Hogy egyetértést hozzak, ahol széthúzás van, hogy igazságot vigyek oda, ahol tévedés van.

Húsvét előtti gyónáshoz állok sorban a ferenceseknél, s Szent Ferenc imájának a folyosó falára írt sorait olvasgatva arra gondolok: ez a két dolog olyan szöges ellentétben áll egymással, hogy tényleg csak Isten tudja egyszerre végbevinni a kettőt. Nekem legalábbis az a tapasztalatom, kiváltképp az utóbbi időben, hogy ha valaki az igazságot képviseli ott, ahol tévedés van, abból hamarosan széthúzás is támad. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét hozzak. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával. Saját házanépe lesz az ember ellensége.” (Mt 10,34-36)

Másfelől pedig azt látom, hogy az általam ismert emberek túlnyomó többsége – és sajnos mindenekelőtt a keresztények – bármi áron az egyetértés látszatára törekszenek, s ezért cserében habozás nélkül feladják az igazság képviseletét, a jó és rossz világos megkülönböztetését, az egyenes beszédet. „Csak a békesség meglegyen.”

Még ezen gondolkodom, amikor – tolle, lege – azt olvasom Ágostonnál, az Isten városáról 1.8 fejezetében, mintha csak erre írná válaszul:

Igen helytelenül gyakran nem törődünk azzal, hogy tanítsuk vagy intsük, olykor pedig megfeddjük vagy dorgáljuk őket [akik rosszat tesznek]. Mert vagy a munka nem tetszik, vagy félünk attól, hogy felnyitják szájukat. Vagy el akarjuk kerülni az ellenségeskedést, nehogy akadályul legyenek vagy ártsanak azokban a dolgokban, amelyeket elnyerni vágyakozunk, vagy félünk kishitűségünk miatt elveszíteni. ... Mert bűn az, hogyha azok, akik másként élnek és megborzadnak ezek cselekedeteitől, mégis elnézik ezek bűneit, akiket nekik tanítaniuk vagy dorgálniuk kellene.

Ugyanakkor pedig azt is egyre inkább megtapasztalom, hogy mindaz az ódium – emberek elvesztése, ajtók bezárulása, „szeretetlenként” és „gyűlölködőként”, vagy más nyelvjárás szerint „intoleránsként” és „fanatikusként” való megbélyegzettség, és a többi – amely az igazság képviseletével jár, nem pusztán „kockázat”, amely némi tapintattal és diplomáciai érzékkel elkerülhető, hanem ennek a magatartásnak szükségszerű következménye, mégpedig annál inkább, minél egyenesebben és következetesebben képviseli valaki azt, végső esetben egészen addig a pontig, amelyet Platón jövendöl meg az Államban (361e) Krisztus előtt négyszáz évvel:

Az ilyen lelkületű igazságos embert ... megkorbácsolják, kínpadra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik, s akkor aztán majd megtudja, hogy nem arra kell az embernek törekednie, hogy igazságos legyen, hanem hogy annak lássék.

És ezzel itt is volnánk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot!