Falu a völgyben


Daliból, Yünnan északi központjából nyugatra, a burmai-tibeti határ felé igyekezve az út tíz mérfölddel Nuodeng, az ezeréves királyi sóbányaváros előtt éles kanyart ír le. A kanyarban jobbra fordulva fokozatosan szép kis folyóvölgy nyílik ki előttünk. Először a szépen művelt teraszok erezete terül elénk, mint lenyűgöző mintájú nomád szőnyeg, aztán fokozatosan kibontakozik a völgyben fekvő falucska is. A hegyoldalba vágott útról letekintve a sok száz éves házak fehérre meszelt vagy barnán hagyott vályoghomlokzatainak, ívelt cseréptetőinek, faragott kapuinak, szabálytalan ablakainak egymás fölé rendeződő mozaikja úgy sorakozik fel a túlsó domboldalon, mint Český Krumlov házai egy Schiele-képen.


Egon Schiele: Krumau an der Moldau, 1914

Sokszor mentem végig ezen az úton, s a falucska előtt elhaladva mindig azt kívántam, bárcsak megállíthatnám a buszt, bárcsak leereszkedhetnék a völgybe, beléphetnék a Schiele-képbe, végigjárhatnám az utcákat, megcsodálhatnám a faragott kapukat, átléphetnék küszöbükön. Most ennek is eljött az ideje.

Heping falu, 和平村 Hépíngcŭn olyan kicsi, hogy a legtöbb térképen nincs is rajta. A minitúránk számára bérelt kisbusz vezetője nem is hiszi el, hogy létezik, a tizenöt kilométerrel korábbi Guanping faluban áll meg. „Mit akarnak látni ezen?” mutat végig a poros főutcán. „Ezen semmit. De menjen még egy kicsit tovább”, mutatom neki a Maps.me-térképre tett pint. Bólint. Nem először történik már, hogy neki, a kínai turisták igényeihez szokott dali sofőrnek újat tudok mutatni Yünnanban. Elindulunk.


A folyócska hídja előtt háromkerekű tuk-tukok parkolnak, a legtehetősebb falubeliek verdái, akik már ilyennel járnak a tíz kilométerre lévő Yunlong városba, és hoznak árut is onnan. A híd korlátjáról régi kőoroszlánok nézik őket szigorú tekintettel. A hídon túl nincs motoros közlekedés. Gyalog indulunk el a faluba.



Az alsó főutcán elegáns, klasszikus kínai házak sorakoznak, magas homlokzattal, pompás faragott kapuval. Ezek azok a házak, amelyeknek fehérre meszelt, két-háromemeletes hátsó homlokzata néz a folyó és az út felé. A legtöb kapun lakat, a legtöbb homlokzatról már nem is a vakolat, de a vályogtégla mállik. The bourgeoisie has left the building.





Ahogy haladunk előre, nyolc európai hatalmas teleobjektívekkel, a mellékutcákon sorra nyílnak a házak, kíváncsi nők kapaszkodnak fel a lépcsőkön a a főutcára. Néhány férfi is, mintha épp csak arra járna. Néznek, mintha filmforgatás zajlana, mintha egy párhuzamos valóság vonulna végig a falun. Kínaiul szólítom meg őket, összerezzennek, nevetve válaszolnak, ők is belépnek a képbe.





Felkapaszkodunk a felső utcára. Itt vár ránk az a ház, amely az autóútról nézve úgy áll díszes kapujával a kínai Schiele-kép közepén, mintha templom lenne, nagygazda háza, történelmi titkok tudója. A képen köréje épül fel a falu. Sokszor elképzeltem már, ahogy szekér áll meg előtte, árut rakodnak, kivilágítják, vacsorát, esküvőt tartanak benne. Van benne valami az erdélyi házak hívogató otthonosságából. Itt állunk előtte. A szép kapu fölé beillesztett márványlapon megzöldült – egykor nyilván aranyszínű rézzel megfestett – felirat, mint a nagy földbirtokos-udvarházakon szokás.




A ház tornácán két szelíd férfi tessékel be minket. Dédapjuk még szolga volt, aztán a burzsujok után ők maradtak a házban, amely már csak árnyéka egykori önmagának. A valaha festett faburkolatokat sok évtizedes újságpapírral tapétázták ki, de már az is mállik le, annak megújítására sincs erő, hát még a házéra. A központi átriumot felverte a fű, tyúkok kapirgálnak benne, kukoricadaráló áll üresen a néhai disznóknak. Az egyik férfi kihív a hátsó udvarba, felmutat a ház hátsó falára. A falon a császári időkből származó rajzok és feliratok, amelyeket az ólak tetői óvtak meg a pusztulástól.






A falu mégsem halott. A pusztulás, elhagyatottság és nyomor évtizedei után, úgy tűnik, Kína nagy gazdasági robbanásának hasznából valami ide is kezd lecsorogni. Noha a falunak, ahogy azt a főutcán kiragasztott társadalombiztosítás-befizetési regiszter mutatja, csupán százötvenkét lakosa van, mégis sok házat az elmúlt időben kezdtek rendberakni. Behívnak az udvarba. A vályogfalakat Ytong-téglára cserélték le, a régi faburkolat helyére olcsó csempe került. Az udvar egykori kövezetét sík betonnal öntötték le. Ami túlélte Mao rendszerét, az most esik az új világ áldozatául. Valószínűleg ezek az utolsó évek, hogy a yünnani hegyvidéken még mindenütt fennmaradt hagyományos falvakat eredeti formájukban láthatjuk.




A híd oroszlánjai még jobban összehúzzák szemöldöküket, amikor Csaba bekapcsolja a drónt. Valaki telefonálhatott, mert kisvártatva rendőrségi autó jön le a hídhoz. Ki sem szállnak, megfordulnak, visszaindulnak, hagyják, hogy a külföldi légifelvételt készítsen a szigorúan titkos faluról. Ez már az új világ. A drón végigszáll a falu fölött. A szürke háztetők pajzsai alatt vékony árok a főutca, sötét négyszögek a zárt udvarok. Madártávlatból nem látszanak a részletek.


Palackposta


Yünnan tartomány az ismeretlen csodák földje. Északnyugati hegyei között, már a burmai határ közelében fekszik Nuodeng, az ezeréves sóbányaváros, ahol – mint hamarosan megírjuk – az 1400-as években megállt az idő. És Nuodengtől csupán nyolc kilométerre van az a természeti csoda, ahol a Bijiang folyó önmagába visszafordulva egy valódi taijitut, yin-yang-szimbólumot ír bele a tájba. Azt várnánk, hogy taoista kínaiak tömegei zarándokolnak el ide, akárcsak a hasonló Český Krumlovba, de nem. Míg a kínai nyelvű Európa-útikönyvek mind kiemelik Český Krumlov csodás yin-yang-formáját, addig a Bijiang-folyó csodájáról jóformán senki sem tud. A yünnani társaság, akitől a buszt bérlem kínai utunkra, az útvonaltervet látván haboz, majd azt mondja: „hát ezt majd magyarázza el a sofőrnek”. Mutatom a sofőrnek a pontot, amelyet még yünnani vándorlásaim során szúrtam be a Maps.me-be, de ő kételkedik, hiszen helyi lévén még sosem volt ott, s mielőtt felmennénk, egy közeli vendéglősnél teszteli az infót. És jól is teszi, mert a csodás látvány előtt még egy pompás yünnani ebédet is végigehetünk.


Míg eszünk, magányos férfi áll meg a vendéglő üvegajtaja előtt, kék ingben, katonazubbonyban, kortalan, szikár arccal, akárhol negyven és hetven között. Egy darabig ő is nézi azt, ami neki a csoda, a valószínűtlen jelenést, a nyolc fehér embert itt, Kína határán, egy kisváros szélén, egy útmenti vendéglőben.


Megpróbál kommunikálni velünk, kézzel-lábbal integet, mosolyog, fintorog. Kinyitom az ajtót, kínaiul szólok hozzá, de nem válaszol, ez számára már valószínűleg túlmegy a hihetőség határán. Ráfogom a fényképezőgépet, azonnal katonás pózba vágja magát, feszesen szalutál, majd nem létező pisztolyát mutogatja.



Egy darabig próbálok még kommunikálni vele, de innentől kezdve már csak ezt a két gesztust váltogatja. Visszaülök enni. Eltűnik. Egy fogással később visszatér, kihív az ajtó elé. Egy füzetből kitépett papírlapot ad át, szép kalligrafikus írással. Visszaülök, sillabizálni kezdem.

„Chengduból vagyok, katona voltam, a vietnámi háborúban harcoltam. Katonai számom: …248. Tisztelettel. Yang Zhi Cheng, helyi lakos. Kelt 2017. november 17-én.”

Kínai katonák a vietnámi háborúban? Eszembe jut a bolekhivi ukrán Zénón, a volt szovjet katonatiszt, aki teljes természetességgel mesélt etiópiai és közel-keleti bevetéseiről, ahol pedig hivatalosan szovjet katona sosem járt. Rákeresek az interneten. A kínai állam csak az 1980-as évek végén szivárogtatta ki félig-meddig hivatalos formában azt, amit korábban határozottan tagadott, hogy háromszázhúszezer katonája harcolt a vietnámi háborúban az amerikaiak ellen. Tényleg lehet, hogy ez a férfi is közülük való volt? Tényleg lehet, hogy életében másodszor fehér embereket látva szerette volna elmondani nekik a titkot, ki ő, és mi köti őt hozzájuk?

Míg olvasom, a vendéglős fölém hajol. Gyorsan átfutja a levelet, aztán valamit kiált a férfinak, és kezével mutatja, hogy táguljon innen. Mire a végére érek, és felemelem a fejem, már nincs sehol.


Reggel Daliban


Virrad. Az Erhai-tóból felbukkanó nap még nem látszik, de fénye már felragyog a Himalája előhegysége, a Cangshan-hegy gerincén. Dali óvárosában életre kel a piac. Először a locsolóautó jön a szürkületben, harsány kínai operaáriát játszva, hogy időben ki lehessen térni előle. Aztán kofák jönnek a környező falvakból, bai népviseletben, hátukon, kosárban, vagy kétkerekű kordén hozva az éjszaka szedett termést.




A halal húsboltban ínycsiklandozó húsdarabokat függesztenek ki, az elhaladó férfiak lelassítanak, hozzáértően méregetik őket. A baiok egy része a mongol hódítás óta muszlim, boltjaikon és kifőzdéiken kínai és arab betűs a felirat. A boltban bai népzene szól, a boltos kislánya kiperdül a bolt elé, önfeledten táncol rá.


A piaci kifőzdékben miant mérnek, forró, csípős tésztalevest, tetején kanál darált hússal. Az árusok felváltva jönnek enni egy-egy tállal, a Himalája alatt hideg a reggel, míg fel nem kel a nap. A másutt bambuszgőzölőben árult töltött batyukat, a zöldséges baozit és a húsos jiaozit itt nem kapni, azok két yüannal többe kerülnek, túlságosan drágák már a piac népének.



Idős bai asszony gyógynövényből készült illatos gömböket árul. „Mire jók ezek?” „Mosdásra, kedveském. Szappannak. Vegyenek, csak két yüan darabja.” Mindannyian veszünk, a néni arca ezer jókedvű ráncba szalad. „Kérdezd meg, hány éves!” sürgetnek. „Nyolcvan vagyok, fiacskám”, neveti el magát. A ráncai többre vallanak, de a mosolya lánykora óta nem öregedett. „Aztán el ne felejtsék, ez szappan, mosdásra való. Nehogy megfőzzék teának!”




Forradalom alulnézetből

Ivan Vlagyimirov: A cári képek és sasok elégetése, 1917. május 5.

November hetedike, az októberi forradalom évfordulója. Iskoláskorunk meghatározó ünnepsége. Lenin elhagyta a Szmolnijt, felhívást intézett a forradalmárokhoz. A Téli Palotát körbevették. Az Aurora ágyújának szavára megindult a felkelés. A kadettek elkeseredetten védekeztek, de a forradalmárok behatoltak a palotába, és véget vetettek a cár uralmának (merthogy a februári forradalommal és az Ideiglenes Kormánnyal nemigen terheltek bennünket). Bors Gergely bácsiról nem esett szó.

A forradalom századik évfordulóján egy másfajta, kevésbé közismert krónikával emlékezünk erre a napra, és mindarra, ami utána következett.

Ivan Vlagyimirov: Pusztítás a Téli Palotában, 1918

Sok évvel ezelőtt már közöltünk néhányat Ivan Alekszejevics Vlagyimirovnak (1869-1947) a forradalomról készült akvarelljeiből. Hogy most újra visszatérünk hozzá, az nem csak az évfordulónak köszönhető, hanem annak is, hogy időközben az orosz neten még több darabot tettek közzé e sorozatból, és fény derült e különös képek keletkezéstörténetére is.

Mert különös, hogy Ivan Vlagyimirov, a szovjet kor Vörös Zászló érdemrenddel kitüntetett történeti és csataképfestője, a Forradalmi Művészek Szövetségének tagja, a polgárháború 1930-as években közzétett hivatalos történetírásának illusztrátora, Lenin, Sztálin és Gorkij arcképfestője, és az 1937-es világkiállítás szovjet pavilonjának dekorátora olyan képeket is festett, amelyeken nyilvánvalóan tanúságot tesz a forradalmárok korlátoltságáról és kegyetlenségéről éppúgy, mint áldozataik iránti szimpátiájáról.

Ivan Vlagyimirov: Pétervár utcáin, 1918

Vlagyimirov, aki az 1890-es években párhuzamosan végezte el a katonai és képzőművészeti iskolát, hamarosan az orosz hadsereg hivatalos csataképfestőjévé vált. Végigkísérte az 1904-es orosz-japán háborút, majd 1914-től az első világháborút is. Minthogy anyja angol volt, kiváló londoni kapcsolatokkal is rendelkezett, s a háború kitörésekor a londoni The Graphic kérte fel rendszeres képes tudósításra a keleti frontról. A háború alatt több mint száz ilyen festménye jelent meg „John Wladimiroff” aláírással a folyóiratban, amely 1918-ban fényképet is közölt róla ezzel a felirattal: „Mr. Wladimiroffnak köszönhetően The Graphic az ország egyetlen folyóirata, amely valósághű rajzokat közöl a forradalomról”.


A rajzok, mint látjuk, valóban kendőzetlenül realista képet adnak a forradalomról, amit az is elősegített, hogy Vlagyimirov 1917-18-ban a pétervári rendőrség tagjaként szemtanúja volt mindannak, amit lefestett. Hogy mi volt róla a véleménye, azt a The Graphicban megjelent néhány rajz címe tanúsítja: „A bolsevikok barbársága”, „A lenini rémuralom okozta káosz”, „Anarchia Oroszországban”, „Forradalom, erőszak és rablás”. A képek közzététele azonban 1918 nyarán megszakad. Vlagyimirov valószínűleg ekkor ébredt rá, hogy az átmenetinek hitt helyzet tartós lesz. Ám a forradalom megörökítésével továbbra sem hagyott fel.

Ekkortájt kerülhetett kapcsolatba Frank Golderrel, aki a későbbi amerikai elnök, Herbert Hoover élelmiszersegély-programját jött felügyelni Oroszországba. Golder egyúttal anyagot is gyűjtött a Hoover által a Stanford Egyetemen felállított Hoover War Library számára, és Vlagyimirov képeit kitűnő kortárs dokumentációnak tartotta. Sorra vásárolta őket, majd távozása után a program másik munkatársa, Donald Renshaw folytatta a gyűjtést. Az egyik képen ez az aláírás olvasható: „Mr. Renshawnak a petrográdi éhínséges évek emlékére, őszinte tisztelettel. John Wladimiroff, 1923. június 19.”

Ivan Vlagyimirov: A Vöröskereszt vagonjának kifosztása, 1922

Ma Vlagyimirov 37 „forradalmi képe” látható a Hoover Institutionben, ahol, míg élt, aláírását letakarták, hogy bajba ne kerüljön. Tíz további képe 1953-ban bukkant fel árverésen, ezeket ma a Rhode Islandi Brown University őrzi. Ezek a képek egyedülálló ablakot nyitnak arra a szörnyűségre és szenvedésre, amelyet a kortárs propaganda eltagadott, s amelyet a későbbi történetírás sem tud ilyen plasztikusan megeleveníteni.

Ivan Vlagyimirov: A forradalmi bíróság halálra ítéli a földbirtokost és a papot, 1919

Vlagyimirov „titkos festészete” csak idén talált haza Oroszországba. A moszkvai Kortárs Történelmi Múzeum ez év februárjában, a februári forradalom századik évfordulóján rendezett először átfogó kiállítást a forradalom és polgárháború alatt készült műveiből. Az Amerikában őrzött festmények ugyan csak reprodukción voltak láthatók, de kiállították azt a Vlagyimir Ruga magángyűjteményében őrzött tucatnyi képét is, amelyek azt ábrázolják, hogyan sajátítja ki és zülleszti le az új „uralkodó osztály” az előző évszázadok alatt felépített kultúrát.

Ivan Vlagyimirov: A Pravdát olvasva, 1918-1923 k.

rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev

Ivan Vlagyimirov: Az utolsó út, 1918.
Az Amerikában őrzött első változaton látható, hogyan takarták el a festő aláírását