Don Quijote második halála

Ezt a könyvet izraeli barátainktól kaptuk ajándékba. Úgy hiszem, nem kell latin betűkkel átírnom, mi a címe. A bús képű lovag és hűséges fegyverhordozója, pláne a szélmalmokkal a háttérben, kultúránk alapvető mémjei. És azt hiszem, a szerző nevét sem kell kimondanom, hiszen mindenki tudja. Vagy nem? Üssük fel a könyvet. A kolofonban az első név, az illusztrátor (יאנוֺש קאש, János Kass) és a fordító (הגר אנוש, Hagar Enosh) fölött… מיקלוֺש רַדנוֺטי, azaz Miklós Radnóti! Ööö… hát nem pont erre gondoltam.

Radnóti Miklóst mint a vészkorszak költőjét mindenki ismeri Izraelben is. Amikor születésének századik évfordulóján akkor kilencvenhét éves özvegye, Gyarmati Fanni a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának adományozta kéziratos hagyatékát, én készítettem el ennek internetes bemutatóját, és a statisztikákban látom, milyen sokan keresik fel Izraelből. De mint egy világhírű tizenhetedik századi spanyol regény szerzőjét? Ehhez legalábbis olyan téren és időn áthatoló képességekre lett volna szüksége, amilyeneket a haszid hagyomány tulajdonít Baal Shem Tovnak, a hegyek szent emberének, aki a Kárpátokból titkos alagúton keresztül átjárt éjszakánként Erecbe, hogy ott a régmúlt idők szentjeivel társalogjon a Kabbaláról. Persze tudjuk, a nagy költők örökké élnek. Ámde csak egy irányban.

Ugyanakkor a magyar könyvtári cédulák egyértelműen tanúsítják, hogy Radnóti Miklós legalábbis társszerzője volt annak a magyar nyelvű Don Quijoténak, amely ma az egyedüli hozzáférhető változat a magyar könyvpiacon. De ha csak az oldalszámokat nézzük: az eredeti spanyol Don Quijote nem egészen hétszáz oldal, míg a Radnóti nevét viselő változat a legtöbb kiadásban az egész oldalas illusztrációkkal együtt is kevesebb száznyolcvannál.

Hogy mit keres Radnóti neve a Don Quijote kolofonjában, arra a magyar Cervantes-fordításokat elemző Végh Dániel cikke világít rá a Forrás 2009. májusi számában. Radnóti nem tudott spanyolul, de az 1936-ban kirobbant spanyol polgárháború folytán figyelme középpontjába került az ország. Számos írásában említette, és több verset is átültetett magyarra García Lorcától a polgárháborút megjárt Bálint György nyersfordításai alapján. A Don Quijotét 1937-ben Párizsban rövidített kiadásban, franciául olvasta. Egy Vas Istvánnak írott leveléből derül ki, hogy 1943 októberében, második munkaszolgálatából visszatérve a regény ifjúságnak szánt rövidített változatán dolgozott mátraházai alkotói szabadságán: „A Don Quijotét nyögöm, remélem, készen viszem haza… Verset nem írtam, a Búsképű lovag teljesen megevett.” A könyv 1943 karácsonyára meg is jelent Cserépfalvi Imre kiadójában, Márai Sándor előszavával. A háború után az előszó írójának „hazaárulása” miatt be akarták zúzni, de Lukács György a védelmére kelt, s 1953-ban újra – és azóta tíz további kiadásban – megjelenhetett, immár az előszó nélkül, és Kass János grafikáival. Ennek héber nyelvű fordítása ez a kötet.

Az 1943-as kiadás kolofonjában az áll, hogy Radnóti „haszonnal forgatta Cervantes remekművének György [helyesen Győry] Vilmos-féle teljes magyar fordítását, és az ifjúságnak szánt francia átdolgozást”. Az 1926-os Győry-féle fordítás is messze van a teljestől, de azért jóval nagyobb terjedelmű, mint Radnóti vékonyka szövege, amely alig egynegyede az eredeti Don Quijoténak.

Ám mind Győry, mind Radnóti változata olyan sokat kihagynak az eredeti Don Quijotéból, hogy teljesen meghamisítják annak eredeti koncepcióját.

A Radnóti-változaton felnőtt olvasók úgy emlékeznek, hogy a Don Quijote egy hóbortos lovagról szól, aki az 1600-as években megpróbálja újra megélni a kora középkorban játszódó és az 1400-as évektől népszerű lovagregények szellemét, de dárdája újra meg újra darabokra törik a modern valóság szélmalomkerekein.

Izgalmas és sokszor újra felhasznált metafora ez is, de a teljes eredeti regény – amelyet magyar olvasó nem olvashat saját anyanyelvén – egészen másról szól. Egy olyan szerzőről, aki obsitos katonaként, jobb kezét Lepantónál elvesztve, idős korában úgy határoz, hogy minden előzetes tapasztalat és gyakorlás nélkül regényt ír, mégpedig lovagregényt. És az egész hétszáz oldalas regény két szálon fut: miközben a szerző a búsképű lovag és fegyverhordozója epizódjait írja, egyfolytában reflektál saját tevékenységére, mentegetőzik, magyarázkodik, forrásokat kapar elő és kever össze. A regényben legalább két Don Quijote van: a főhős és maga a szerző, aki kétbalkezesnek állítja be magát, noha már csak egyetlen – bal – keze van.

Mindjárt a bevezető arról szól, hogy a szerző szeretne valami nagyot alkotni, de ez nagyon nem megy neki:

„Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magukhoz hasonlókat nemzenek.”

Ezért tanácsot kér az irodalomban jártas barátjától, aki kioktatja, hogy miként töltse meg szövegét antik utalásokkal, nevekkel, idézetekkel, lapszéli jegyzetekkel. Amivel olyan gunyoros csapást mér kora irodalmára – amely ténylegesen ezt tette – mint Karinthy az Így írtok ti-ben. A bevezető és az első fejezet között szonettek és epigrammák egész sora hízeleg a Don Quijotének és írójának olyan sok száz éve halott nagy lovagregény-szerzőktől és figuráktól, mint Amadís de Gaula vagy az Őrjöngő Roland, Ariosto lovagi eposzának fiktív főhőse, s végül Babieca és Rocinante, Sancho Panza szamara és Don Quijote lova kettős szonettje. Mintha egy török kori történelmi munkát Bornemissza Gergely, a koppányi aga és Jumurdzsák epigrammái ajánlanának az olvasó figyelmébe.

A Radnóti által teljesen kihagyott bevezető és szonettek után az első fejezet első mondata olyan, hogy a világirodalom nagy kezdő mondatai között szokás idézni: „La Mancha egyik falujában, amelynek nevére nem kívánok emlékezni, élt egy nemesember…” Egyszerre indul el két szólamban a történet fonala és a szerző reflexiója, amely egyáltalán nem hízelgő saját tárgyára és arról író önmagára nézve. Radnóti viszont teljesen mellőzi a reflexió szólamát, s ezért kihagyja az „amelynek nevére nem kívánok emlékezni” betoldást, kiherélve ezáltal a nagyszerű mondatot, és voltaképpen az egész szerzői szólamot.

Cervantes egyfolytában jelen van saját szövegében, kritizálja azt, hivatkozik önmagára, távolságot tart. Az egyik legzseniálisabb fogása, hogy miután két vagy három kalandot elmondott, és már az a veszély fenyeget – amely a Radnóti-változatban ténylegesen be is következik – hogy véletlenszerű pikareszk kalandok sorozatává fajul a szöveg, maga is megáll töprengeni, hogy most hogyan tovább. És ekkor – a spanyol eredetiben – a megrendezett véletlen játszik a kezére (saját fordításaim az eredeti spanyolból):

„Egy nap, ahogy Toledo piacán jártam, egy sihedert láttam, aki pergameneket és papírokat akart eladni egy selyemkereskedőnek. S minthogy én még az utcán heverő papírfoszlányok olvasásában is gyönyörűségemet lelem, ezért e természetes hajlandóságomtól ösztönözve kivettem egy fóliót a fiú kezéből, s láttam, hogy olyan betűk vannak rajta, amelyeket arabnak ismertem fel. S noha láttam, hogy azok, ám nem tudtam olvasni őket, ezért körülnéztem, nincs-e valami kóbor morisco a közelben, aki elolvasná nekem azt. És nem is volt nehéz ilyen tolmácsot találnom, hiszen ha akartam volna, akadtam volna bőven még annál veretesebb és régibb nyelv tolmácsára is. [REJTETT ZSIDÓZÁS!!!] A jó szerencse elébem sodort egyet, aki kérésemre kezébe vette a könyvet, kinyitotta valahol a fele táján, és egy kicsit olvasva nevetni kezdett.

Megkérdeztem, min nevet, s azt mondta, olyasvalamin, ami széljegyzetként áll a szöveg margóján. Kértem, mondja el, mi az, s ő továbbra is nevetve azt mondta:

„Ez áll itt a margón: »Ennek a Dulcinea del Tobosónak, akire oly sokszor hivatkoznak e történetben, általános vélemény szerint olyan jó keze volt a disznó besózására, mint egyetlen más asszonynak se egész La Manchában.«”

Amikor meghallottam Dulcinea del Toboso nevét, megkövültem és elállt a lélegzetem, mert azonnal rájöttem, hogy ezek a papírok Don Quijote történetét foglalják magukban. Ezért sietve rávettem, hogy kezdje el olvasni elölről, arabról spanyolra fordítva, s ő ezt olvasta: „Don Quijote de la Mancha története, megíratva Cide Hamete Benengeli arab történész által”. Nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy elleplezzem örömömet a könyv címe hallatán, s a selyemkereskedőhöz visszalépve megvettem a fiútól az összes pergament és papírt fél reálért. Pedig ha jobb emberismerő lett volna, és tudta volna, mennyire kívánom őket, nem adta volna alább hat reálért az árát. Aztán félrevonultam a moriscóval a székesegyház sikátorába, s megegyeztem vele, hogy lefordítja nekem spanyolra mindazokat a papírokat, amelyek Don Quijotéról szólnak, minden hozzáfűzés vagy kihagyás nélkül, s én megadom az árat, amit kér érte. Beérte két mérő mazsolával és két véka búzával, s megígérte, hogy jól és hűségesen lefordítja őket rövid idő alatt. Én pedig, hogy előmozdítsam az ügyet, és hogy ki ne adjam kezemből a csodás leletet, elvittem őt házamhoz, ahol nem sokkal több mint másfél hónap alatt le is fordította az egészet, úgy, ahogy alább közzéteszem.”

Innentől kezdve Cervantes úgy hivatkozhat az általa közölt szövegre, mint valami tőle függetlenre, egy mór történész spanyolra fordított munkájára. Kritizálhatja, utalhat rá, vitába szállhat vele. És meg is teszi sokszor.

„Aki ezt a nagyszerű munkát eredetiből fordította, elmondja, hogy szerzője, Cide Hamete Benengeli a montesinosi barlang kalandjához érve az alábbi jegyzetet írta a lap szélére:

»Nem érem fel ésszel, sem el nem hihetem, hogy a jeles Don Quijote szóról szóra átélte azt, amit az előző fejezetben írtam. Hiszen a korábbi kalandok mind hihetőek és valószerűek voltak, de a barlangnak ezt a kalandját nem tartom valószerűnek, annyira eltér a józan ész által megkövetelttől. De nem gondolhatom, hogy Don Quijote hazudna, hiszen kora legigazabb nemesembere és legnemesebb lovagja lévén nem lehetséges, hogy bármiféle hazugságot szóljon. S ezért, noha a kaland apokrifnak tűnik, nem hibáztam, ha akár igaz, akár hamis, leírtam itt.”

Sansón Carrasco bakkalaureus már úgy hivatkozik Benengeli könyvére, mint ami megjelent, noha éppen abban szerepel:

„Adja hát kezét nagyságod, Don Quijote de la Mancha úr. Mert Szent Péter szerzetesi ruhájára mondom, amelyet viselek, noha csupán az első négy rendet vettem fel, hogy kegyelmed az egyik leghíresebb kóbor lovag, aki valaha is élt vagy élni fog e föld kerekségén. Nagyon jól tette Cide Hamete Benengeli, hogy megírta e történetet a kegyelmed nagy tetteiről, és ama szorgos kéz, akinek gondja volt mindezeket arabról a mi spanyol nyelvünkre fordítani, a népek általános hasznára.”

Sőt Sancho Panza már arra is utal, hogy vigyázat, hamisítják:

„Higgyék el méltóságotok”, mondta Sancho, „hogy az a Sancho és Don Quijote, akiről olvastak, mások kellenek legyenek, mint akik ebben a Cide Hamete Benengeli által szerzett históriában szerepelnek, s akik mi vagyunk. Mert az én gazdám bátor, tiszta fejű és szerelmes, én pedig egyszerű, de méltóságteli, és sem nagyevő, sem iszákos nem vagyok.”

„Magam is így véltem”, felelte Don Juan, „és ha lehetséges volna, elrendelném, hogy senki ne merészeljen mást olvasni a nagy Don Quijote dolgairól, mint azt, amit Cide Hamete, első szerzője írt, még ha Nagy Sándor utasítaná is, vagy Apelles akarná is megfesteni.”

Cervantes Don Quijotéja egy hamisítatlan posztmodern mű ante festam, amelyben a szerző több szólamban, több nézőpontból adja elő a történetét, s ez a történet nem elsősorban az anakronisztikus lovagról szól, hanem a két – illetve már csak egy – balkezes szerzőről, aki nagy erővel igyekszik elfogadható lovagregényt írni, miközben gondoskodik arról, hogy a fiaskókról ne ő, hanem az obskurus mór szerző tehessen, akit ő maga is kellő módon elítél.

„Don Quijote felállt, és így szólt:

»Hát valóban igaz, hogy ez az én történetem, s hogy ezt egy mór, egy varázsló, egy mágus írta meg.«

»Annyira igaz, uram, hogy ezekben a napokban több mint tizenkétezer példányt nyomnak ebből a történetből. Ha nem hisz nekem, mondja meg Portugália, Barcelona és Valencia, ahol nyomták, sőt hírlik, hogy épp most nyomják Antwerpenben is. És úgy gondolom, hogy nem lesz olyan nemzet, amelynek nyelvére le ne fordítanák.«”

„Az élet álom”, mint nagy kortársa, Calderón de la Barca mondja, vagy legalábbis írói konstrukció. Ez a pikareszk cselekményt végigkísérő szerzői szólam teszi igazán nagy regénnyé a Don Quijotét, modernné, kortársunkká. És ez hiányzik tökéletesen Radnóti népszerű változatából.

Borgesnek van Az Alefben egy esszéje, amely szerint egy fiktív szerző, Pierre Menard az 1930-as években újra megírta a Don Quijotét. Nem lemásolta, hanem rekonstruálta magában Cervantes szellemi állapotát – „újra katolikusnak lenni, elfelejteni mindent, ami 1601 és 1930 között történt” –, és a gyerekkorból homályosan emlékezett cselekményvázlat alapján újra megalkotni a szöveget. A végső változat betűről betűre egyezik Cervantes művével. „De mégis, milyen hitvány, anakronisztikus mű ez.” 1930-ban nem lehet egy olyan művet írni, amelynek az 1600-as évek elején volt a maga helye.

Radnóti az 1930-as években írt egy olyan Don Quijotét, amelynek a 20. században, az öt percre, két oldalas tartalmi kivonatra redukált nagyregények korában volt meg a maga helye. S ezzel tönkretett egy nagy művet. Magyar olvasó, hacsak meg nem tanul kiválóan spanyolul, és rá nem szánja az időt hétszáz oldal barokk szöveg elolvasására, soha nem fogja megérteni, mitől akkora nagy mű ez a regény. Nem attól – ahogy az eredeti szöveget ugyancsak soha nem olvasott magyartanárok tanítják –, hogy kifigurázott egy műfajt, a lovagregényt. Hanem hogy miközben megírt egy lovagregény-paródiát, parádés módon kifigurázta önmagát és kora egész irodalmát. Az eredeti Don Quijote kora Így írtok ti-je. Radnóti, aki bizonyára élvezte Karinthy Így írtok ti-jét, szinte biztosan nem tudta, milyen nagyszerű paródiát, a posztmodern irodalom lehetséges modelljét zárta el utókora olvasói elől.