Blogunk megújult változata, több eszközzel, gazdagabb dizájnnal, kilenc nyelven, itt olvasható: https://wangfolyo.com
Az új változatban benne vannak a régi posztok is, gyakran bővített formában. Ha ennek a posztnak az új változatára kíváncsi, cserélje ki az URL-ben a „wangfolyo.blogspot.com/”-ot „riowang.studiolum.com/hu/”-ra, és az új link jó eséllyel oda vezet.
“Az ember olyan, amilyennek magát látja, vagy amilyennek mások látják?”
“Megkérdezem mamától és aztán megmondom.”
Ezt a problémát illusztrálja az a Metro Goldwyn Mayer rövidfilm is az 1932-es Buenos Airesről, amelyet épp most kaptam anyámtól. Túl a képeken, amelyek hűen tanúsítják, milyen volt a városom abban a távoli múltban, a filmet alapvetően a készítők meglehetősen romantikus és hozzávetőleges elképzelései határozzák meg. Mint az egykori híres jelenetben, ahol Rodolfo Valentino gauchónak öltözve és fején spanyol sombreróval tangót táncolt, itt is keverednek egymással a különféle hispán népek kliséi, mindenekelőtt a zenében. Megjegyezhetnénk azt is, hogy a képek csak a városnak és lakóinak szebbik oldalát mutatják, miközben semmit sem látunk a 30-as évek Argentínájának másik, sokkal szomorúbb arcából. Bár valószínűleg nem érdemes ennyi realizmust számon kérni egy rövid idegenforgalmi reklámfilmen.
Nemrégen idegenvezetnem kellett saját városomban, noha az igazat megvallva nem jeleskedtem benne… (nem is hiszem, hogy még egyszer felfogadnak). Ettől én is más szemmel kezdtem nézni Buenos Airest, beleértve sok helyet, amelyeket az alábbi videón is látunk, s amelyek éppoly jellegzetes helyei voltak a városnak akkor, mint ma.
Ilyen a Costanera Sur, a déli folyópart, ahol a városnézés indul, s ahol a 30-as években strand volt, noha ott állt már Lola Mora tekintélyt parancsoló kútja is. (A part aztán évtizedekig csak hanyatlott, míg végül húsz éve természetvédelmi területté alakították át, alig néhány percre a város központjától).
A spanyolok emlékműve a Libertador és Sarmiento sugárutak kereszteződésében, a Palermo-park közepén: a legkedvesebb képem a városról.
El Tigre, a 30-as évek legdivatosabb szórakozóhelye, amely sok évtizedes hanyatlás után mostanában kezdi újra visszanyerni egykori fényét.
A régi képek közül a legmeglepőbb a Palermo Lóversenypálya akkori állapota. Ennek sok éve átalakított, a lépcsők helyén üvegfallal megnyitott egyik nagytermében tartottuk az esküvőnket. Arról azonban soha nem hallottam, hogy Buenos Airesben törvény tiltaná, hogy a férfiak zakó nélkül mutatkozzanak az utcán.
A sok egyéb, rég eltűnt kuriózum, mint a vándor tejárusok, akik tehenükkel járták a várost, és a tehénből a helyszínen fejt tej kevéssé higiénikus “élvezete”… A közlekedési lámpaként szolgáló rendőrök, és a calle Florida, amikor még nem volt sétálóutca, mint manapság.
És mit szóljunk a derék Benitóhoz, aki színesre festette a galambokat, hogy vidámabbak legyenek? Megint ugyanaz kérdés: önmaguknak vagy másoknak? mert kétlem, hogy a galambok vidámabbak lettek volna a művészi beavatkozás után, még ha esetleg fel is vidították új színeikkel a nézőket.
A film végére szilárd meggyőződésünkké válik, hogy Buenos Aires mindig is gyűjtőhelye volt a legkülönfélébb őrülteknek.
Elegancia, pontosság és minden harsányságtól mentes, bensőséges hang: ezek jellemzik Horacio Molina stílusát. Modern argentin tangueróként teljesen átérzi a tangó szellemét, de tudatosan eltér a malevo aggresszív és szélsőségesen macho sztereotípiájától.
Az első dal, amelyre emlékszem tőle, a „Naranjo en flor” (Virágzó narancsfa) volt. Alejandro Dolina annak idején gyakran játszotta be ezt „La venganza será terrible” (Szörnyű lesz a bosszú) című, ma is népszerű éjszakai rádióműsorában. Néha egy hang váratlanul, első hallásra elbűvöli az embert. Horacio Molináé ilyen.
Era más blanda que el agua, que el agua blanda, era más fresca que el río, naranjo en flor. Y en esa calle de estío, calle perdida, dejó un pedazo de vida y se marchó…
Primero hay que saber sufrir, después amar, después partir y al fin andar sin pensamiento… Perfume de naranjo en flor, promesas vanas de un amor que se escaparon en el viento.
Después… ¿qué importa del después? Toda mi vida es el ayer que me detiene en el pasado, eterna y vieja juventud que me ha dejado acobardado como un pájaro sin luz.
¿Qué le habrán hecho mis manos? ¿Qué le habrán hecho para dejarme en el pecho tanto dolor? Dolor de vieja arboleda, canción de esquina con un pedazo de vida, naranjo en flor.
Lágyabb volt, mint a víz a lágy víznél lágyabb. Frissebb volt, mint a folyó: virágzó narancsfa. S ezen a nyári utcán, ezen az elveszett utcán hagyott egy darabkát életéből, aztán ment tovább…
Legelőször tudnod kell szenvedni, aztán szeretni, aztán elválni, s aztán menni, gondolatok nélkül… Virágzó narancsfa illata szerelem hiú ígérete: elszálltak a szélben.
S aztán… mit érdekel az aztán? Egész életem a tegnap amely fogva tart a múltban az örök és öreg ifjúság amelytől erőtlenné válok mint a sötétben tartott madár.
Mit tehetett vele kezem mit is tehetett vele, hogy ekkora fájdalmat hagyott hátra szívemben? A vén erdő fájdalma a sarki énekes dala egy darabka élet: virágzó narancsfa.
Bár a buenos airesi Plaza Dorregón. Wang Wei fotói
Molina Carlos Gardel tudatos és odaadó követője. S Gardelhez hasonlóan nemcsak egyéni és összetéveszthetetlen hangon énekel, de sajátos stílusban interpretál valamennyi dalt, minden egyes sort megelevenítve. És összehozza őket a tangó-dal műfaja is, amelyet Gardel olyan erővel töltött meg, s Molina olyan átéléssel kelt új életre napjainkban, ahogy senki más. Erről beszél az alábbi két videón, amelyen az argentin zenetörténet jó részét áttekinti, s kifejti a tangóéneklésről vallott művészi elveit.
Horacio Molina életrajzaiban olyan családi háttér rajzolódik ki, amely egy porteño számára azonnal nyilvánvalóvá válik, amint meghallja sajátos kiejtését: az egykori földbirtokosoké, akik mindent elvesztettek és mindent újra kellett kezdeniük, de mindig megőrizték egykori identitásukat és kultúrájukat. Ez a 2007-es interjú a szakértő alaposságával veszi szemügyre ezt az oly sok buenos airesi családra jellemző társadalmi, gazdasági és kulturális hátteret. Zenei fejlődésében pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül a bossa nova és jazz állomásait, amelyek hatása világosan érződik Molina tangó-stílusán, anélkül, hogy eltávolodna el a tangó lényegétől.
Qué noche llena de hastío y de frío! El viento trae un extraño lamento Parece un pozo de sombras, la noche; y yo en las sombras camino muy lento.
Mientras tanto la garúa se acentúa con sus púas en mi corazón… En esta noche tan fría y tan mía pensando siempre en lo mismo me abismo; y por más que quiera odiarla desecharla y olvidarla, la recuerdo más…
Garúa… Solo y triste por la acera va este corazón transido con tristeza de tapera… Sintiendo tu hielo porque aquella con su olvido hoy le ha abierto una gotera…
Perdido como un duende que en la sombra más la busca y más la nombra Garúa… Tristeza… ¡Si hasta el cielo se ha puesto a llorar!
Qué noche tan llena de frío y hastío. No se ve a nadie cruzar por la esquina. Sobre la calle, la hilera de focos lustra el asfalto con luz mortecina. Y yo voy como un descarte, siempre solo, siempre aparte, recordantote…
Las gotas caen en el charco de mi alma; sobre los huesos, calado y helado. Y humillando este tormento todavía pasa el viento empujándome…
Milyen utálatos, hideg éjszaka! Különös panaszt hordoz a szél. Az éjszaka akár egy árnyakkal teli kút és én lassan sétálok az árnyékok között.
És közben a szitáló eső éles nyilaival egyenesen szívembe talál… Ezen az éjszakán, mely annyira hideg és annyira az enyém egyre csak egyre gondolok és bármennyire szeretném gyűlölni, elvetni és elfelejteni őt csak egyre jobban emlékszem reá.
Eső… Magányosan, szomorúan halad egy vesztes szív a járdán a bánat mint tető borul reá… Jól érzem hideged, mert ő a megvetéssel lyukat nyitott a tetőn…
Elveszve akár egy kísértet, amely az árnyak között egyre inkább keresi és hívja őt Eső… Szomorúság… hiszen még az ég is sírva fakadt!
Milyen utálatos, hideg éjszaka! Senki sem kel át az úton. Az utca fölött a lámpák füzére haldokló fényt vet az aszfaltra. S én csak megyek, száműzöttként, mindig egyedül, mindig magányosan, emlékezve rád…
Cseppek hullanak lelkem iszapos tükrére, csuromvizes, kihűlt csontjaimra, s a szél, kínlódásomon nevetve mellbe lök, szinte feltaszít…
Különös látni, hogy a tangók Buenos Airesében örökké esik az eső, örökké tél van. Mintha ebben a városban nem lenne napfény, nem léteznének a virágzó fák, amelyek szirmok tarka szőnyegével terítik be az utcákat. A tangók Buenos Airesében sosem jön el a nyár.
Így látjuk Cadicamo szép versében, a „Niebla del Riachueló”-ban (Köd a Riachuelo fölött), amelyet Molina alábbi meghitt előadásában mindössze egyetlen gitár kísér. Ebben a tangóban a Riachuelo mólói, a La Boca legendás kikötő-világa a melankólia jelképeivé válnak. A gyászt és a veszteség fájdalmát különösen érzékletesen fejezi ki az a sor: „nunca más su voz / nombró mi nombre junto a mí…” („hangja soha többé nem ejti ki mellettem nevemet”). A hang, amely itt egyszerre testetlen és testet öltött, s a név, amelyet az a hang ugyan kiejthet még, de a néven nevezett ezt már többé nem hallja, a fizikai eltávolodás szimbólumává válik.
A tangó elégikus hangjának jellemző eleme a gyász afölött, amit az ember elveszített, ami elmúlt és soha nem tér vissza. Lehet ez az eltűnt szerelem, de lehet a gyermekkor, az ifjúság, vagy egy városnegyed is, amely elmúlt és visszavonhatatlanul megváltozott. Mint az alábbi keringőben, mely olyannak festi le a saját negyedemet, amilyennek én már nem ismerhettem.
Caserón de tejas (Cseréptetős nagy ház, 1941 - keringő). Zene: Sebastián Piana. Szöveg: Cátulo Castillo. Album: Horacio Molina a pedido (2005)
Barrio de Belgrano, caserón de tejas, ¿te acordás, hermana, de las tibias noches sobre la vereda…? Cuando un tren cercano nos dejaba viejas raras añoranzas bajo la templanza suave del rosal…
Todo fue tan simple, claro como el cielo, bueno como el cuento que en las dulces siestas nos contó el abuelo, cuando en el pianito de la sala oscura sangraba la pura ternura de un vals…
Revivió, revivió en las voces dormidas del piano y al conjuro sutil de tu mano el faldón del abuelo vendrá... Llámalo, llámalo, viviremos el cuento lejano que en aquel caserón de Belgrano, venciendo al arcano, nos llama mamá.
Barrio de Belgrano, caserón de tejas, ¿dónde está el aljibe, dónde están tus patios, dónde están tus rejas…? Volverás al piano, mi hermanita vieja, y en las melodías vivirán los días claros del hogar…
Tu sonrisa, hermano, cobijó mi duelo y como en el cuento que en las dulces siestas nos contó el abuelo, tornará el pianito de la sala oscura o sangrar la pura ternura del vals…
Belgrano negyed, cseréptetős nagy ház, emlékszel, húgom, a langyos éjszakákra a járdán…? Amikor a közelben elhaladó vonat régi, furcsa nosztalgiát hagyott maga után a rózsák meleg illatában…
Minden olyan egyszerű volt, olyan tiszta, mint az ég, és jó, mint a mesék amelyeket a szieszták idején mesélt nagyapánk nekünk míg a homályos nappaliból a zongorácska billentyűi közül vérző, puha valcer hangja csorgott…
Új életre keltették most a zongorában alvó hangok és kezed gyöngéd varázslatától újra feltűnt nagyapánk kabátja. Hívd, hívd őt újra, hadd éljünk a távoli mesében, ahol a Belgrano öreg házában a titkokon áthatolva mama szólít minket.
Belgrano negyed, cseréptetős nagy ház, hol van a kút hol van az udvar hol a rácskerítés? Öreg húgocskám, visszaülsz a zongorához s a zenétől újra megelevenednek az otthon tiszta évei…
Bátyám, mosolyod elrejti gyászomat s akár a mesében, amelyet a szieszták idején nagyapánk mesélt nekünk, visszatér a zongorácska a homályos nappaliba s újra felfakad belőle a keringő tiszta vére.
Ám ha a melankólia a porteño szabadalmaztatott védjegye, úgy az irónia is az. Ez az utolsó tangó, amelyet apám ajánlott, egyszerre tükrözi a veszteség fájdalmát és a saját szerencsétlenségét kifigurázó porteño grimaszát. Ezt halljuk ki a nő sóhajából: „Ay, mi amor, si vos pudieras…” (Ó, szerelmem, bárcsak tudnál…) és a végső fordulatból: „el tapado lo estoy pagando / y tu amor ya se apagó” (a kabátért még esedékes a részlet / de a szerelmed már lejárt).
Aquel tapado de armiño, todo forrado en lamé, que tu cuerpito abrigaba al salir del cabaret. Cuando pasaste a mi lado, prendida a aquel gigoló, aquel tapado de armiño ¡cuánta pena me causó!
¿Te acordás?, era el momento culminante del cariño; me encontraba yo sin vento, vos amabas el armiño. Cuántas veces tiritando, los dos junto a la vidriera, me decías suspirando: ¡Ay, amor, si vos pudieras! Y yo con mil sacrificios te lo pude al fin comprar, mangué a amigos vi usureros y estuve un mes sin fumar.
Aquel tapado de armiño todo forrado en lamé, que tu cuerpito abrigaba al salir del cabaret. Me resultó, al fin y al cabo, más durable que tu amor: el tapado lo estoy pagando y tu amor ya se apagó,
Az a laméval bélelt hermelin kabát amely testecskédet takarta amikor a kabaréból kilépve mellettem elhaladtál annak a dzsigolónak a karján, ó az a hermelin kabát nekem mennyi fejfájást okozott!
Emlékszel? a szerelmünk lángja a tetőfokán lobogott; énnekem fillérem se volt, míg te a hermelinre vágytál. Hányszor sóhajtottad, miközben együtt reszkettünk a kirakat előtt: „Ó, szerelmem, bárcsak tudnál…” S én, ezer áldozat árán végre meg tudtam venni neked: barátoktól kértem kölcsön, uzsorásokat látogattam, s nem dohányoztam egy hónapig.
Az a laméval bélelt hermelin kabát amely testecskédet takarta amikor a kabaréból kiléptél, hosszú távon tartósabbnak bizonyult a szerelmednél: a részleteket még fizetem érte, de a szerelmed már rég lejárt.
Dolgok, amelyeket nem lehet kihagyni az ÉN Buenos Airesemben
(minden rendszer nélküli és teljesen szubjektív felsorolás: másoknak valószínűleg másmilyen Buenos Aireseik vannak)
Enni
Alfajores csokoládéval és dulce de lechével (az eredeti Havanna márka, illetve most, hogy a a Havanna céget eladták, a Cachafaz, amelyet a régi cég volt cukrászai készítenek).
Bonafide bocaditos (falatkák), vagy Cabsha, azok még kisebbek (lásd lenn a képen).
Revuelto Gramajo (Gramajo rántotta), tipikus porteño egytálétel, koleszterinmentes diétára abszolút nem alkalmas: igen vékonyra vágott sült krumpli, sonka és tojás, esetleg póréhagymával és zöldborsóval.
természetesen az argentín asado: parázson vagy nyílt tűzön sült mindenfajta hús, elsősorban marhából: asado de tira (rövid borda), vacío (rostélyos), colita de cuadril (fartő) , lomo (vesepecsenye), matambre (bélszín), nem feledkezve meg az achurasról, a különféle belsőségekről, amelyek részletes felsorolásától megkímélem az olvasót, csupán a mollejast (borjúmirigyet), riñoncitost (vesét), chinchulines (marha-disznósajtot) említve mint abszolút kihagyhatatlanokat. És akkor ott van még a disznó, csirke és pulyka.
empanadas (különféle töltetű kis félkör alakú sütemények). A leghagyományosabbakat hússal és sajttal töltik, de Buenos Aires a töltetek végtelen sokaságát kínálja, amelyeket azonban a puristák nem hajlandóak empanadasnak nevezni. Azonkívül minden vidéknek – különösen Északnyugat-Argentínában – megvan a maga jellegzetes receptje.
milanesas! – azaz bécsi szelet, az argentín húsok királya (vagy inkább császára).
maté (a matéfűből készült tea). Iható a hagyományos módon, lopótökből fémszopókával, vagy mate cocido, főtt maté formájában, úgy készítve, mint bármilyen közönséges teát (még filteres maté is kapható).
és természetesen argentín bor, bár ez ügyben teljesen tájékozatlan vagyok, sőt méltatlan családomhoz, amely nem tudja megbocsátani nekem ezt a hiányosságot…
Mászkálni
Avenida del Libertador, a Bosques de Palermo (Palermo-erdő) környékétől egészen a Recoletáig. A Palermo persze inkább egy sor park, semmint tényleges erdő. Itt állt valaha Juan Manuel de Rozas buenos airesi kormányzó és jelentős 18. századi caudillo palotája.
A Recoleta-temető és a környező elegáns negyed (Avenida Alvear, Avenida Quintana).
A botanikus kert, amelyet jó pár évig elhanyagoltak, de most megint feljövőben van. (Számomra gyerekkoromat jelenti, amely mindig megőrzi varázsát – még ha a tempus fugit mementójaként is –, úgyhogy minél elhanyagoltabb, annál nyilvánvalóbb az üzenete…)
Az Avenida Callao és az Avenida Santa Fe környéke (föltétlenül be kell térni a „Clásica y Moderna” könyvesbolt-bár-jazzcaféba).
A teljes háztömb szélességű Avenida 9 de Julio (sok-sok háztömböt kellett lebontani teljes hosszában, hogy megépítsék), az emblematikus „Obeliscó”-val az Avenida Corrientes kereszteződésében.
Avenida Corrientes a könyvesboltokkal és színházakkal, amely ma kissé lepukkant, de még mindig őrzi személyiségét (pizzát kell enni a „Los Inmortales”-ben).
Plaza San Martín (megnézni a Plaza Hotelt, Latin-Amerika legkorábbi luxushoteljét).
Palermo negyed, korábban az alvilági malavida, ma a modern dizájnerek székhelye. Borgest teljesen elbűvölte a negyed sajátos világa. Innen nem messze meg kell nézni Geogie barátja, az ezerarcú Xul Solar múzeummá átalakított házát.
San Telmo negyed és Plaza Dorrego a hétvégi régiségpiaccal.
A Barracas negyed és a Lezama Park (ahol Sábato Hősök és sírokjának néhány jelenetét forgatták).
La Boca és Caminito. A jellegzetes tangó-sugárút, ahol föltétlenül meg kell nézni a Fundación Proa épületét.
Az én városnegyedem: Belgrano. De nem a kicsöngetés órájában, mert olyankor megkergül a forgalom. Végigsétálni a 11 de Septiembre vagy 3 de Febrero utcán, a Federico Lacroze és Juramento utcák között. A Plaza General Belgranóra elérve megnézni a „La Redonda” templomot. Sétálni Belgrano R-ben, Buenos Aires egyik legszebb lakónegyedében.
Kirándulás a város határán túl, különösen San Isidróba. (Sajnos nincs rá felhatalmazásom, hogy mindenkit meghívjak ide, de számomra vitorlásklubom, a Náutico San Isidro Buenos Aires kihagyhatatlan része.) Megnézni a Rio de la Plata deltáját, Tigre városát és a Puerto de frutost, a terménykikötőt.
1. Obelisco (Av. Corrientes & 9 de Julio) • 2. Plaza San Martín • 3. San Telmo negyed • 4. Lezama park • 5. La Boca • 6. Av. Santa Fe & Av. Callao • 7. Av. del Libertador a Bosques de Palermo tájékán • 8. Botanikus kert • 9. Palermo negyed • 10. Recoleta temető • B. Az én negyedem: Belgrano (már nem fért rá a térképre) • x. Kereszttel jelöltem meg, hol fog megszállni Wang Wei
De mindenkit óvok az idealizmustól. Igazi porteñóként, akinél mindig kéznél van a kritika és a nyelve hegyén a panasz, hadd emlékeztessek rá, hogy egészen biztosan senki nem fogja elkerülni a tömegnyomort az utcákon, amelyekre ráférne a söprés, a dugókat, az ideges és aggresszív embereket – röviden szólva, a buenos airesi mindennapok örömeit.
A nemrég lezajlott fülemüle-posztváltásról jutott eszembe az a madár, amelyet a mi argentin fülemülénknek nevezhetnénk: a zorzal (Turdus rufiventris, amelynek még magyar neve is van, noha arrafelé soha színét sem látták: rozsdáshasú rigó).
Amerikában nem él az a madár, amelyet az öreg kontinensen fülemülének neveznek, még ha a Karib-szigeteken van is néhány faj, amelyekre ráruházták ezt a nevet. (Elbűvölő látni egyébként, hogy aggatták rá a honvágytól gyötört felfedezők és konkvisztádorok az európai neveket a sosem látott és teljesen másféle amerikai növény- és állatfajtákra.)
A zorzal minden bizonnyal a Río de la Plata völgyének legismertebb énekesmadara. A fülemülééhez hasonlóan dallamos énekét főleg éjfél és hajnal között hallani tavasztól fogva, amikor megkezdődik udvarlási és párzási időszakuk.
A városokban igen nagy számú zorzal él békésen együtt az emberrel. S a legtöbb porteño, azaz buenos airesi, akinek egyébként fehér folt az ornitológia, annyit egészen biztosan tud, hogy ez az a madár, amely tavasszal – október-novemberben – már hajnalban felveri őket. Az igazat megvallva, bármilyen bájos madár a zorzal, készséggel elhiszem, hogy a végtelenségig ismételgetett átható éneke tényleg nagyon idegesítő lehet a rossz alvók számára.
A pacsirtához vagy a fülemüléhez hasonlóan a zorzal éneke sem egyforma, hanem évszaktól, földrajzi helytől, sőt egyedtől függően változik. Ezek a madarak ugyanis egymástól tanulnak énekelni, ami olykor igen különös dallamokat eredményez. Sok olyan esetet ismerünk, amikor a fészkük közelében hallott motor, malom vagy harang hangját utánozták, zavarba hozva ezzel nem egy ornitológust. Azonfelül az ének a hímek hódításának fegyvere, s vannak közöttük tapasztalatlan fiatal kezdők és érett amorosók, akiknek széles és kipróbált repertoárja számos sikeres hódításról tanúskodik.
A zorzal annyira emblematikus énekesmadara Argentínának, hogy Carlos Gardelt, a 20. század leghíresebb tangóénekesét is „el zorzal criolló”-nak, „a kreol rigó”-nak nevezték.
Gardel alábbi két tangója a legismertebb klasszikusok közül való. Dalainak több sora széles körben idézett szólásmondássá vált. Ezek a dalok egyszersmind kitűnő példáját adják a lunfardo porteñó-nak, a buenos airesi zsargonnak is, amelynek megértésébe még a máshonnan származó spanyol anyanyelvűeknek is beletörik a bicskája.
Az első tangó, „Mano a mano” egy nőről szól, aki korábban szerény körülmények között élt, de most „bacaná”-nak, gazdag nagyvilági nőnek képzeli magát. Korábban elfogadta az énekes szerelmét, de most lenézi őt, mert egy otario („bolond”) gazdag kitartja, s az ő morlacos-át („pénzét”) szórja két kézzel a la marchanta („szanaszét a szélbe”). Az énekes azonban már a jövőbe lát, és figyelmezteti őt, hogy rövid életűek lesznek ezek a hiú ábrándok és tűnékeny győzelmek, s hogy eljön majd a perc, amikor „akár egy kidobott öreg bútor” elfeledve magára marad.
Abban egyetérthetünk, hogy pontosan ezek azok a frázisok, amelyeket minden lecserélt szerelmes szeretne képébe vágni volt kedvesének. Ez az érzés pontosan jellemzi a porteñó-t, aki bármilyen mélyen szenved is, akkor is megjátssza gyötrelme okozója előtt, hogy ő már felülemelkedett minden sértésen és megvetésen, sőt már azt is tudja, hogy a másik sokkal rosszabbul végzi majd, mint ő.
Mano A Mano (Egyik, akár a másik) Zene: Carlos Gardel és José Razzano. Szöveg: Celedonio Flores
Rechiflao en mi tristeza, te evoco y veo que has sido de mi pobre vida paria sólo una buena mujer tu presencia de bacana puso calor en mi nido fuiste buena, consecuente, y yo sé que me has querido como no quisiste a nadie, como no podrás querer.
Se dio el juego de remanye cuando vos, pobre percanta, gambeteabas la pobreza en la casa de pensión: hoy sos toda una bacana, la vida te ríe y canta, los morlacos del otario los tirás a la marchanta como juega el gato maula con el misero ratón.
Hoy tenés el mate lleno de infelices ilusiones te engrupieron los otarios, las amigas, el gavión la milonga entre magnates con sus locas tentaciones donde triunfan y claudican milongueras pretensiones se te ha entrado muy adentro en el pobre corazón.
Nada debo agradecerte, mano a mano hemos quedado, no me importa lo que has hecho, lo que hacés ni lo que harás; los favores recibidos creo habértelos pagado y si alguna deuda chica sin querer se había olvidado en la cuenta del otario que tenés se la cargás.
Mientras tanto, que tus triunfos, pobres triunfos pasajeros, sean una larga fila de riquezas y placer; que el bacán que te acamala tenga pesos duraderos que te abrás en las paradas con cafishios milongueros y que digan los muchachos: “Es una buena mujer”.
Y mañana cuando seas deslocado mueble viejo y no tengas esperanzas en el pobre corazón si precisás una ayuda, si te hace falta un consejo acordate de este amigo que ha de jugarse el pellejo p’ayudarte en lo que pueda cuando llegue la ocasión.
Szomorúságtól meggyötörten újra rád gondolok, s most már látom, hogy csupán egy kedves asszony voltál szegény nyomorult életemben. Sugárzó szépséged meleget hozott fészkembe hűséges és jó voltál hozzám, és tudom, hogy szerettél, ahogy nem szerettél senkit és nem is szerethetsz már ezután.
Akkor találtunk egymásra amikor még szegény lány voltál s egy panzióban próbáltál meg túljárni a szegénység eszén. Ma már úrinő vagy rád mosolyog, neked dalol az élet, gazdag bolondod pénzét két kézzel szórod a szélbe ahogy a gonosz macska játszik a nyomorult egérrel.
Ma még elérhetetlen álmokkal van tele képzeleted körberajonganak a bolondok, a barátnők, a szépfiú. A gazdagok báljain amilonga őrült kísértései – ahol a táncosnők vágyai elbuknak vagy diadalmaskodnak – túlságosan beléd itták magukat, szegény szíved közepébe.
Nincs miért köszönetet mondjak, így maradtunk, egyik akár a másik, nem érdekel már, mit tettél, mit teszel, vagy mit fogsz tenni. A tőled kapott kegyet úgy hiszem, visszafizettem s ha valami kevés adósságot akaratlanul is elfeledtem volna, írd csak fel nyugodtan a pillanatnyi bolondod számlájára.
Kívánom, hogy győzelmeid szegény, tűnékeny győzelmeid hosszú sorban kövessék egymást gazdagságban, élvezetben; hogy a pénzeszsáknak, aki kitart, tartsanak ki hosszan a pesói, soká lássanak még a lokálok szépfiúid kíséretében, s soká mondják még a fiúk: „Micsoda remek egy nő!”
És holnap, amikor már csak egy kidobott vén bútor leszel és nem marad már többé remény szegény szívedben, és segítségre lesz szükséged, ha majd kell a jótanács, emlékezz erre a barátodra aki a bőrét is vásárra vinné hogy segíthessen neked, amiben tud, ha eljön majd az alkalom.
A következő, ugyancsak közismert tangó a nagy porteño zenésztől és költőtől, Enrique Santos Discepolótól származik. Minden sorából keserűség és kiábrándultság árad, a tangó tipikus világképe, amely különösen jellemző volt Discepolóra, a híres „Cambalache” szerzőjére: „El mundo fue y será una porquería, ya lo sé en el 503 y en el 2000, también” – „A világ egy trágyadomb volt és az is marad mindig, 530-ban éppúgy, mint 2000-ben.”
Az énekes itt is a mindentudó bölcs szerepében tetszelegve figyelmezteti a másikat, hogy hagyjon fel minden hiú reménnyel. (Mennyire jellemző ez a mindentudás ránk, porteñó-kra… bár szeretném hinni, hogy nem mindannyiunkra… mindenesetre ez a jellemvonás eléggé mélyen gyökerezik a közvéleményben.) Minden hazugság, a szerelem sehol, senkit nem érdekel, mi történik veled, és senki sem segít, ha bajban vagy. Ő aztán igazán tudja, mert vele is így történt, és ismeri, milyen az, „rajarse los tamangos buscando ese mango que te haga morfar” elkoptatni a cipője talpát pénz után járva, csak hogy valamit ehessen. S amikor majd azt veszed észre, hogy a körülötted állók már készülnek megkaparintani, ami bukásod után marad: „manyés que a tu lado / se prueban la ropa que vas a dejar” (azt látod, hogy melletted / már próbálgatják a ruhát, ami majd rólad marad; a lunfardo manyés, ‘észreveszed’ kifejezés szintén olaszból jön, a mangiare szóból, mintha az ember úgy venné észre a dolgokat, ahogy megeszi őket, egyfajta szellemi bevételezésképpen), no majd akkor emlékezz vissza arra, amire jó előre figyelmeztettelek.
Ebben a tangóban talán a kezdő kép a legérdekesebb, amelyből aztán az összes többi is kibomlik: „Cuando la suerte, que es grela”, „mikor a szerencse, aki asszony…” A szerencsét, alkalmat vagy sorsot már az ókor óta nő alakjában ábrázolják, amibe belejátszik nemcsak az erények és bűnök női formában történő szokásos megszemélyesítése, hanem az a feltételezett hangulati változékonyság is, amelyet nekünk, nőknek tulajdonítanak, vagy az az – elfogadottabb – női állapotváltozás is, amelyet a hagyomány a holdéhoz hasonlít. A szerencsét vagy az alkalmat ilyenformán egy keréken vagy gömbön álló asszony alakjában ábrázolták, amely sosem állandó, folyvást forog, s ilyen módon váltogatja a férfiak szerencséjét. Épp erről szól ez a tangó, amikor azt énekli: „yira, yira”, forog, forog (az olasz girare igéből). Ugyanakkor a lunfardo „yiró”-nak nevezi a prostituáltakat is, mert körbe-körbe járnak a városban, kliensre vadászva. A szerencse tehát asszony, aki csak hiteget („fallando, fallando”), de aztán cserben hagy („te largue parado”), anélkül, hogy megadná, amit vársz tőle. A szerencse körbejár, akár a prostituált, sőt a szerencse nem egyéb, mint prostituált. Ez hát a világ képe, ahol semmi sem állandó, semmi sem biztos, eltekintve ettől az egyetlen keserű igazságtól.
Yira yira (Forog, forog) Szöveg és zene: Enrique S. Discépolo, 1930
Cuando la suerte, que es grela, fallando y fallando te largue parao… Cuando estés bien en la vía, sin rumbo, desesperao… Cuando no tengas ni fe, ni yerba de ayer secándose al sol… Cuando rajés los tamangos buscando ese mango que te haga morfar… la indiferencia del mundo que es sordo y es mudo recién sentirás. Verás que todo es mentira, verás que nada es amor… que al mundo nada le importa Yira… Yira…
Aunque te quiebre la vida, aunque te muerda un dolor, no esperes nunca una ayuda, ni una mano, ni un favor… Cuando estén secas las pilas de todos los timbres que vos apretás, buscando un pecho fraterno para morir abrazao… Cuando te dejen tirao después de cinchar, lo mismo que a mí… Cuando manyés que a tu lado se prueban la ropa que vas a dejar… ¡Te acordarás de este otario que un día, cansado, se puso a ladrar!
Mikor a szerencse, aki asszony, hitegetve, hitegetve cserben hagy téged… Amikor az utcára kerültél, céltalanul, reménytelenül… Amikor már hited se marad, se tegnapi matéleveled száradni a napon… Amikor a cipőd talpát lejárod egy pesó után hogy valamit ehess… majd akkor igazán megérzed a süket és néma világ közönyét. Meglátod majd, hogy minden hazugság, hogy nincs szerelem… hogy a világot nem érdekli semmi csak forog… csak forog…
Még ha ízekre szaggat is az élet, még ha összetör is a fájdalom, akkor se várj soha segítséget, segítő kezet, kedvességet… Ha majd lemerült már minden elem minden kapucsengőben amit sorra nyomsz egy baráti keblet keresve hogy átölelve halj meg… Ha már mindenki eldobott miután kihasznált ahogy tették velem… Ha majd észreveszed, hogy melletted már a ruhát próbálgatják ami utánad marad… akkor emlékezz erre a bolondra akinek egy napon elege lett és nem hallgatott tovább!
De a „kreol rigó” hangját talán a híres „El día que me quieras” adja vissza a leginkább, amely nem tipikus tangó, hanem úgynevezett tangó-sanzon. A dal a hasonló című 1935-ös film számára készült. Ha eltekintünk a két főszereplő eltúlzott gesztusaitól, a felejthetetlen dallam és szöveg – amely talán kissé finomkodó, de nekem akkor is elbűvölő – egyik nemzeti büszkeségünkké avatja ezt a sanzont.
El día que me quieras (Aznap, amikor majd szeretsz) Zene: Carlos Gardel. Szöveg: Alfredo Lepera.
Acaricia mi ensueño el suave murmullo de tu suspirar, ¡como ríe la vida si tus ojos negros me quieren mirar! Y si es mío el amparo de tu risa leve que es como un cantar, ella aquieta mi herida, ¡todo, todo se olvida!
El día que me quieras la rosa que engalana se vestirá de fiesta con su mejor color. Al viento las campanas dirán que ya eres mía y locas las fontanas me contarán tu amor. La noche que me quieras desde el azul del cielo, las estrellas celosas nos mirarán pasar y un rayo misterioso hará nido en tu pelo, luciérnaga curiosa que verá… ¡que eres mi consuelo!
Recitado:
El día que me quieras no habrá más que armonías, será clara la aurora y alegre el manantial. Traerá quieta la brisa rumor de melodías y nos darán las fuentes su canto de cristal. El día que me quieras endulzará sus cuerdas el pájaro cantor, florecerá la vida, no existirá el dolor.
La noche que me quieras desde el azul del cielo, las estrellas celosas nos mirarán pasar y un rayo misterioso hará nido en tu pelo, luciérnaga curiosa que verá… ¡que eres mi consuelo!
Álmomat dédelgeti sóhajtásod édes susogása. Mennyire rám nevet az élet ha fekete szemeiddel rám tekintesz! És ha menedéket találok könnyű nevetésedben, amely olyan, akár a dal, sebem begyógyul s mindent, mindent elfelejtek.
Aznap, amikor majd szeretsz a gyönyörű rózsa ünneplő ruhát ölt a legszebb színekkel. Harangok zúgják majd a szélbe, hogy immár enyém vagy, s az örömtől bolond szökőkutak mesélnek majd nekem szerelmedről. Azon az éjszakán, amikor majd szeretsz az ég kékjéről, féltékeny csillagok tekintenek le ránk, s egy titokzatos sugár fészket ver hajadban: kíváncsi szentjánosbogár, aki látni fogja… hogy te vagy a vigaszom!
Recitativo:
Aznap, amikor szeretsz majd, csak harmónia lesz fényes lesz a hajnal és vidám a tavasz. Távoli dallamot hoz gyöngéden a szél kristály dalával szól hozzánk a forrás. Aznap, amikor majd szeretsz, az énekes madár is édesebben dalol, kivirágzik az élet, nem lesz több fájdalom.
Azon az éjszakán, amikor majd szeretsz az ég kékjéről, féltékeny csillagok tekintenek le ránk, s egy titokzatos sugár fészket ver hajadban: kíváncsi szentjánosbogár, aki látni fogja… hogy te vagy a vigaszom!
Biztos vagyok benne, hogy minden porteñónak – tősgyökeres buenos airesinek – két dolog jut eszébe, ha „Buenos Aires macskáiról” kérdezik őket, mint engem Tamás a Lelkek Tornyának macskái kapcsán.
Mindenekelőtt, noha világos hogy a kérdés a Felis családba tartozó négylábú emlősökre irányul, tudatosan el kell szakadnom a “gato”-nak a lunfardóban, a buenos airesi zsargonban bevett jelentésétől, azaz nemcsak az ősi foglalkozást űző hölgyektől, hanem azoktól az amatőröktől is akik egyfajta sajátos esztétikának hódolnak, és kiemelkedő érdeklődést mutatnak lehetséges hódításaik financiális lehetőségei iránt (további magyarázatért lásd: Puto el que lee. Diccionario argentino de insultos, injurias e improperios [Buzi, aki olvassa. Argentin sértések, mocskolódások és gyalázkodások szótára], Editor. Gente Grossa, Buenos Aires, 2006, ‘gato’ címszó).
Másodjára és immár minden mellékjelentés nélkül kétségtelenül valamennyi porteñónak, akit városa macskái felől kérdeznek, ugyanaz a hely jut eszébe: a Botánico.
A Palermo-negyed hat-hét telkére kiterjedő, 1898-ban megnyitott buenos airesi botanikus kertet a nagy francia tájépítész, Charles Thays tervezte, aki Buenos Aires legjellegzetesebb tereinek és parkjainak is tervezője volt. A kertnek egyaránt voltak jobb és rosszabb korszakai, de az én szememben mindig megőrizte varázsát.
Ez a varázs abból is fakad, hogy hétéves koromig mindössze három sarokra laktunk a botanikus kerttől, s ezért a Palermo-negyednek ez a része mindmáig azokhoz az évekhez kötődik, amikor gyerek voltam (ráadásul egyetlen gyerek). A botanikus kertet naponta meglátogattuk: anyám, mielőtt óvodába vitt volna, szinte minden nap elvitt engem a közvetlenül a kert fala mellett lévő játszótérre. (A családban oly sokszor felemlegetett anekdotákat a társadalmi érintkezést illető első próbálkozásaimról most borítsa jótékony homály… ki-ki képzeljen, amit akar…)
Erre a személyes vargabetűre aláfestésként volt szükség most, hogy érzékeltessem, milyen örömmel tettem eleget a fotográfusi feladatnak, amely szükségszerűen következett Tamás kérdéséből: “és ti hogy álltok Buenos Airesben a macskákkal?”
Szürke őszeleji nap volt – idelenn márciusban kezdődik az ősz –, s ráadásul különleges nap az egész ország számára, mert aznap vettünk végső búcsút Raúl Alfonsíntól, az 1983-as demokratikus rendszerváltás utáni első miniszterelnökünktől. A hatalmas tömeg részvételével lezajlott temetés után kislányainkkal együtt fotószafarira indultunk arra a helyre, ahol gyermekkoromat töltöttem.
De szóljunk végre a főszereplőkről. Nem tudom, mikor vált a botanikus kert a mai macskaparadicsommá, de mióta én az eszemet tudom, az volt. A dolog olykor vitákat gerjesztett, sőt gyilkos razziákra is sor került, de mindez már a múlté. Nemrég tudtam meg, hogy a macskák gondozását egy önkéntes társaság vállalta magára. Remélem, még mindig aktívak, noha weblapjukat jó ideje nem frissítették. Tény, hogy a kert macskái manapság tiszták és elevenek. Természetesen valamennyien sóvárognak egy kis szeretetre, az ember legalábbis ezt gondolja, amikor odajönnek hozzá egy kis ételt kunyerálni… ami valahol ugyanazt jelenti. A macskáknál, különösen a kóbor macskáknál, a szeretet és az étel elválaszthatatlanok egymástól.
A Santa Fé utcai bejáratnál nagy tábla figyelmezteti mindazokat a látogatókat, akik esetleg komor terveket forgatnának a fejükben: „Ne hagyd magukra kedvenceidet. Szükségük van menedékre, ételre, oltásokra, és mindenekelőtt szeretetre és gondoskodásra.”
Ennek a kedves szürke macskának a szomorú kinézetéből legalább valamennyit megérezhetünk a sok magára hagyott állat nyomorúságából.
Ám a botanikus kert legtöbb macskája már itt született, és nem könnyen alkalmazkodnának egy modern lakás bármilyen kényelmes bezártságához, távol rokonaiktól, a számtalan fától, rejtekhelytől és illattól, amelyet itt nap nap után élvezhetnek.
Különös látni, hogy a sok látogató nemcsak azért járja végig a kert ösvényeit, hogy gyönyörködjék a zöld szigetben a város közepén, hanem azért is – ahogy mi is tettük ezen az április másodikán –, hogy meglátogassák a macskákat, fotózzák és becézzék őket, és megtalálják a maguk kedvenceit.
Ez az enyém.
Szóval, hogy válaszoljak végre Tamás kérdésére, azt hiszem, hogy macskák dolgában jól állunk Buenos Airesben. Meglehetősen sokan vagyunk mi macskafüggők, vagy filofelinek, vagy hogy nevezzük magunkat, akik szeretik a macskákat és örömüket lelik bennük.
Körutunkat az argentin képregény egyik legújabb és legjobb macskahősének, a ragyogó Liniers Fellinijének bölcs megállapításával zárjuk.
Nem tudom, mért nézel folyton egy irányba mikor annyi van.
“Az ember olyan, amilyennek magát látja, vagy amilyennek mások látják?”
kútja is. (A part aztán évtizedekig csak hanyatlott, míg végül húsz éve természetvédelmi területté alakították át, alig néhány percre a város központjától).
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
