A Koubba

Marokkó története fővárosok váltakozása. Az egyes dinasztiák az előzőt megdöntve mindig saját törzsi területükön hoznak létre új fővárost, látványosan megalázva legyőzött ellenfelük városát, kifosztva és lerombolva azt, s lebontva és elhurcolva királyi épületeik és mecseteik márvány borítását és dekorációját, hogy az új főváros királyi épületeit díszítsék velük.

Marrakest 1070-ben az északi Fez ellenében alapították a közeli Atlasz völgyeiből származó berber Almoravidák. A fanatikus iszlám prédikátorok által megszervezett dinasztia gyorsan hatalmába kerítette az Atlasztól délre fekvő kereskedelmi utakat, amelyeken az arany áramlott fel a ghanai birodalomból Marokkóba, majd ezzel a katonai és gazdasági háttérrel könnyűszerrel foglalták el Andalúziát is, ahol éppen ekkortájt ért véget a córdobai kalifák aranykora. Marrakes egy két kontinensre kiterjedő gazdag világbirodalom központja lett, s az első innen uralkodó almoravida kalifa, Ali ben Youssef (1106-1143) igyekezett a várost is méltóvá tenni ehhez a ranghoz. Az andalúziai keresztény anyától származó uralkodó, aki Ceutában művelt andalúz környezetben nevelkedett, Córdobát tekintette mintaképének. Az első marrakesi mecsetet a córdobai mintájára igyekezett felépíteni, onnan hozatva építészeket, sőt épületelemeket – oszlopfőket és márvány faragványokat – is az almoravidák által kifosztott és lerombolt córdobai kalifavárosból, Medinat al-Zahrából.

A Ben Youssef mecset ma is áll a bazártól északra. Ez azonban már nem az, amit Ali ben Youssef építtetett. Az almoravida mecsetet az egész várossal együtt a következő fanatikus berber dinasztia, az almohádok rombolták le Marrakes 1147-es bevétele után, majd a helyén újraépült és újra lerombolt mecsetet a Saadi dinasztia építette ismét újjá az 1550-70-es években, ezt pedig az Alawi dinasztia a 19. század elején.

Képeslap a mecsetről Marcelin Flandrin fotója alapján, 1930-as évek

Ahogy azonban minden pusztításnak vannak túlélői, akik pincékbe rejtőzve, raktárba zárkózva, magukat holtnak tetetve maradnak életben, úgy Marrakes első virágkorának is van három túlélője.

Az egyik az almoravid mimbar – szószék –, az iszlám művészet egyik főműve, amelyet Ali ben Youssef Córdobában rendelt meg 1137-ben, s amelyet az almohádok az általuk épített Kutubiyya mecsetbe vittek át, ezért Kutubiyya-mimbarként szokás emlegetni.

A mimbar részlete

A másik szintén córdobai import, egy növényi mintákkal és állatfigurákkal gazdagon faragott márvány víztartály, amelyet rituális mosdáshoz használtak. Felirata szerint II. Hisham omajjád kalifa udvarmestere, Abd el-Malik ben El Mansour készíttette 991 és 1008 között Córdobában, s Ali apja, Youssef ben Tashvin hozhatta át onnan a város kifosztása után. Ma a mecset melletti Ben Youssef madraszában azaz teológiai iskolában áll, amelyről hamarosan írok.

Az omajjád víztartály a Ben Youssef madrasza udvarán az 1930-as években

A harmadik pedig a Koubba. A „kupola” jelentésű szó hagyományosan síremléket jelöl. Ez a kis architektúra azonban nem síremléknek épült, hanem rituális mosdásra szolgáló pavilonnak – midaʿa-nak – a Ben Youssef mecset előtt. Alján mosdásra szolgáló medence volt, körötte pedig latrinák és az állatok itatására szolgáló medencék. Ilyenformán nemcsak vallási, de közszolgálati intézmény is volt a mecsettől délre terjeszkedő bazár számára. Valószínűleg ennek is köszönhette megmenekülését. A bazár ugyanis fokozatosan körbenőtte és eltakarta, s a rombolások folytán megemelkedett talajszint az egész alsó részét 7-8 méter magasan ellepte. Csak a 20. század első felében kezdték kiásni és megszabadítani a ráépült bódéktól. Az utóbbi évtizedekben állították helyre, és tavaly február óta látogatható.

Az 1930-31-es légifelvételen középtájt a Ben Youssef mecset, előtte a frissen kiásott Koubba

Az épület alsó része hosszabbik oldalán két-két patkóíves, rövidebbik oldalán egy-egy sokkaréjos kapuval nyílik a medencére. Utóbbiak bélletíveit szép geometrikus minta díszíti. Belső párkányán valamikor 1125-re datált kúfi felirat futott körbe, amely Allahot és az építő Ali ben Youssefet magasztalta.

A felső rész hosszabbik oldalán öt-öt, váltakozva sokkaréjos és patkóíves ablak nyílik, a keskenyebbik oldalon három-három sokkaréjos. A felső, pártázott párkány fölött magasodik fel a kupola, amelynek bonyolult téglaarchitektúrája, mint látni fogjuk, pusztán dekoratív, s egyáltalán nem tükrözi belülről látható, valódi felépítését.

Az ablakok a kupola alsó részét világítják meg. Ez a kupola a koubba legkülönlegesebb eleme. Az alsó rész párkányának harmadolópontjairól indított, egymást átmetsző sokkaréjos ívek tartják, ezek vezetik át a négyszöget nyolcszöggé, a méhkasszerű kupolává. Az ívek, a nyolcszög és a méhkas díszítetlen fehér felülete a szerkezetet hangsúlyozza, míg a közöttük lévő kitöltő felületeket színezett stukkó borítja, akantusz- és pálmalevelek, mind a nyolc csegelyen egy-egy hangsúlyos központi kagylóval. A szerkezet nyilvánvalóan a córdobai nagymecset mihrábjának, imafülkéjének továbbfejlesztése, de annyival különlegesebb annál, hogy tambur – a négyszöget körré átvezető köztes elem – nélkül oldja meg minden kupola alapvető problémáját, a kör négyszögesítését.

A córdobai nagymecset 960 körül épült mihrabjának kupolája és sokkaréjos bejáratai

A teljes architektúra nem jól fotózható. Az utca felől csak a felső része látszik, közelről viszont nehéz egy képbe befogni. Kiemelt nézőpontja a Les almoravides kávézó tetőterasza a mecsettől nyugatra, ahonnét jól látszik, hogyan helyezkedik el a bazár bejáratánál, a piactól körbeölelve, de attól egy kis térrel távolságot tartva és lesüllyesztve, mint egy egykori városnak nemcsak térben, de időben is más szinten álló tanúja.

Szent Péter bárkája

1506. márciusának utolsó napjaiban, kevéssel Krisztus fogantatásának ünnepe előtt bontani kezdték a nyugati kereszténység legrégibb és legszentebb templomát, a római Szent Péter-bazilikát. A tettesek nem pogányok vagy eretnekek voltak, hanem maga Krisztus földi helytartója és Szent Péter utódja, II. Gyula pápa. Az indok a még Nagy Konstantin által alapított régi bazilika állítólagos rossz állapota volt, de a megalomán pápának nagyon is kapóra jött az ürügy, hogy Michelangelóval terveztetett – és soha meg nem valósult – roppant síremléke, az ugyancsak vele kifestetetett Sixtus-kápolna és a Raffaellóval dekoráltatott pápai lakosztály mellett még egy hatalmas vállalkozás, a kereszténység új főtemploma is hirdesse az ő nevét. A vállalkozás, amelybe nemcsak a régi bazilika, hanem a katolikus egyház is beleroppant – az építkezésre pénzt gyűjtő búcsúcédulák váltották ki Luther reformátori tiltakozását –, majdnem kétszáz év múlva végül igen szerény eredménnyel zárult. Többszöri tervmódosítások során létrejött egy érdektelen nagy hodály, egy közhelyes építészeti megoldásokkal teli patchwork-templom, amelynek roppant nagyságát a középszerű homlokzat leértékeli, s amelynek utolsó mentőövét, Bernininek a homlokzat előtti oszlopsorát Mussolini 1930-as években nyitott nagy sugárútja pukkasztja ki.

És még valami elpusztult, ami jelképe volt az egyháznak, emblémája a régi bazilikának, és egyik főműve egy új korszak alapító művészének. A régi bazilika főhomlokzatát egy Giotto által tervezett hatalmas mozaik díszítette, a Navicella, avagy Szent Péter bárkája. A mozaikot valamikor 1300 és 1330 között rendelte meg Jacopo Gaetani Stefaneschi bíboros, akinek ugyancsak Giotto által festett triptichonját ma a vatikáni képtár őrzi.

A mozaik azt a Mt 14:24-32-ből ismert jelenetet ábrázolja, amikor az apostolok viharban hánykódó halászbárkája előtt feltűnik Krisztus a vízen. Péter szeretné, ha ő is a vízen járhatna. Krisztus magához inti, Péter el is indul a vízen járva, de végül kétely fogja el és süllyedni kezd, úgyhogy Krisztus menti meg és emeli vissza a bárkába. A történet nem kevésbé emblematikus, mint maga az alkotás, az egyházat jelképező bárkával, s az azt jól-rosszul kormányzó, hite és emberi gyengeségei között ingadozó pápával.

Parri Spinelli szabad másolata a mozaikról, 1420 k. New York, Metropolitan Museum

A régi bazilika bontása és az új építése a szentély felől haladt a főhomlokzat irányába. A munkák 1610-re érték el a főhomlokzatot. Ekkorra már a bazilika papsága is felocsúdott az első dermedtségből, és mentették, ami még menthető volt. A mozaikot leválasztották, majd újból összeállították. Eközben azonban eredeti vonásai jócskán eltorzultak. Az a változat, amelyet 1674-ben Orazio Manenti helyezett el az új bazilika belső kapuja fölött, inkább gyenge barokk másolatnak tekinthető. Kötve hiszem, hogy Giotto vállalná az apaságot.

Szerencsére az eredeti mozaikról több kortárs másolat is készült, amelyek kvalitásosabbak a megcsúfolt eredetinél. Az egyik legszebb a strasbourgi Új Szent Péter-templom – St Pierre Le Jeune – freskója, amely szinte egykorú Giotto eredeti mozaikjával, de az Alpoktól északra divatos gótika stílusában fogalmazza át a korareneszánsz eredetit.

Egy másik nem sokkal későbbi másolatot Andrea di Bonaiuti készített 1365-67 között a firenzei Santa Maria Novella ún. Spanyol kápolnájában, amelyről hamarosan részletesen is írok. A freskóról hiányoznak a szeleket fújó démonok, újdonság viszont a bal oldali horgász, aki éppolyan elszántan pecázik, ügyet sem vetve az előtte zajló világtörténelmi eseményre, mint Brueghel Ikaroszának pecása.

És 2016-ban az erdélyi Kiszsolna (Senndorf/Jenna) pusztuló középkori szász templomában is feltárták egy 14. századi másolat töredékeit, amely a strasbourgi, a firenzei és egy pistoiai mellett a négy kortárs európai másolat közé tartozik. Ezekből csak az avatott szemlélő ismeri fel a kompozíciót, úgyhogy kép közlése helyett egy ilyen szemlélő, Szabó Tekla tanulmányához irányítom az olvasót. A tanulmány azt is bemutatja, hogy a kompozíció hogyan inspirált más korabeli, vitorlás bárka köré szervezett erdélyi és felvidéki freskókat, Az Egyház hajóját vagy Szent Orsolya és társai vértanúságát is. Az akkor még létező Népszabadság cikke jól összefoglalja a felfedezés jelentőségét.

Kiszsolna temploma ma és az 1940-es években, valamint a freskó maradványai a szentélyben

Egy éve azonban újabb bárka került a Vatikánba, nem kevésbé emblematikus Giotto festett bárkájánál. 1986-ban a Genezáreti-tó vízszintje különösen mélyre süllyedt, s ekkor találták meg a part iszapjában azt a kb. 9 méter hosszú vitorlás bárkát, amely Krisztus korának tipikus helyi halászbárkája volt négy evezőjével és tizenkét férőhelyével. A szénizotópos és kerámialelet-vizsgálat körülbelül a Kr.e. 50 és Kr.u. 50 közötti időszakra datálta, úgyhogy a bárka valóban Péternek vagy valamelyik kollégájának a tulajdona lehetett. A Genezáreti Múzeumban őrzött eredetiről a Nápolyi-öbölben a 17. század óta tevékeny Aponte hajóscsalád készíttette ezt a másolatot, amelyet 2023 márciusában, kevéssel Krisztus fogantatásának ünnepe előtt ajándékoztak Ferenc pápának. Szent Péternek ez a bárkája ha nem is a bazilika főhomlokzatán, de a Vatikáni Múzeum bejáratánál, a kiállításhoz felvezető lépcsőház közepén fogadja a mai zarándokokat, emlékeztetve az egyház eredetére, és lehorgonyozva azt az időben.