Hetvenöt

Menükártyák egy cipősdoboz aljából

                   


A menükártyákat kísérő levél az idők folyamán elkallódott. Valami ilyesmi lehetett benne:

Galyatető, julius 20.

Drága Ernám

Sokkal kalandosabb lett az utunk, mint ahogy azt elterveztük. Őfőméltósága betiltotta újabb szállítmányok elindítását, így Giga utólérhette magát, és végre elindulhattunk a hegyekbe. Az eredeti tervek szerint Vámosgyörkig vonattal mentünk volna de még ez sem lett zökkenőmentes. Tudod drágám, már a vonatokban sem lehet megbízni, hiába van minden állomásfőnöknek a zsebében doxa. Egy kellemetlen incidens zavarta meg az utunkat. Valahol Hatvan előtt megálltunk a nyílt pályán, és jó órán át vártunk. A kalauz fel-alá járkált a vágány mellett, de ő is csak a fejét rázta, hogy nem tud semmit.  Amikor végre begurultunk Hatvanba, csak egy oldalvágányra kitolt szerelvényt láttunk, amit csendőrök fogtak körül, távolabb meg néhány SS tiszt cigarettázott. Te, hogy azok a német tisztek milyen fessek tudnak lenni!

Így azután az a kellemetlen dolog történt, hogy a távolsági busz otthagyott bennünket, és csak jó  félóra után talált a Giga egy autótaxit, aki hajlandó volt minket felhozni. Ráadásul egy idősebb házaspár is bekéredzkedett mellénk. El nem tudod képzelni, hogy mennyi gondunk volt az utazóládával meg a kalapdobozokkal, mire berámoltunk a kocsiba. Az egyik dobozt végig az ölemben voltam kénytelen tartani. Hordár persze sehol.

Mire felérkeztünk az étterem bezárt. De legalább valami hideget készített nekünk külön a személyzet.

Másnaptól szerencsére minden megváltozott. Remek ellátás, friss és tiszta levegő. Nagyokat sétálunk és jólesik utána az evés. El is küldöm neked étvágygerjesztőnek az előző napok néhány menükártyáját. Mingyárt az első este bár a két Zsj-kissé soknak találtam, igen kiváló borjuszeletet adtak fel. Nemkülönben másnap ebédkor a sült jércze salátával meg az egyik kedvencem volt a desszert. Bőséges adagok, és a két Lj pedig egyáltalán nem volt tulzás érte.

Nagyokat sétálunk a Gigával és már el is felejtettük a vonaton utazás bezárt fullasztó hőségét. Kár hogy nem jöttetek velünk. De legalább ősszel okvetlenül ide kéne jönnünk. Az október a legszebb szezón. Szólniuk kellene a fiuknak, hogy Döme legalább néhány napra engedje el őket. Rájuk is rájukfér egy kis pihenés, akármennyire elfoglalják őket az ő nagy országos ügyeik.

Édes Ernám, Zárom soraim és puszi a lányoknak!

Mandy

PS. Majd sokat mesélek otthon. Ugyis egy nappal előbb lemegyünk, mert eligérkeztem a Horányi kesztyüshöz próbálni. Nem szeretném elmulasztani, mert hamar itt az ősz és egyre nehezebb a jó sevró bőrt találni.

M.

Atlantisz

Keleti pályaudvar, tegnap délután

Napjainkban az utazóközönség túlnyomó része csupán jobb híján választja célpontnak Szombathelyet, s onnan gyalogszerrel folytatja tovább útját, de nekem ma tényleg Szombathelyen volna találkozóm. A kelenföldi pályaudvar minden kijelzőjét, sőt óráját is elsötétítették, mint megszállás idején, nehogy illetéktelenek információhoz jussanak a vonatok mozgásáról. „A 10:11-es intercityre kérek jegyet.” „Sajnos már minden jegy elfogyott másodosztályra, és első osztályra… nézem… első osztályra is minden jegy elfogyott. Esetleg válasszon másik vonatot.” „Úgy érti, későbbit?” „Hát igen. Megy egy 10:37-kor Székesfehérváron át Szombathelyre, meg valamivel később Győrön át is.” „És gondolja, ezeken lesz hely?” „Hát azt gondolom, igen, ezek a Déliből indulnak, nem a Keletiből.” „És melyiket javasolja?” „Hát nem is tudom. A székesfehérvári lassabb, meg Ajka és Boba között pályakarbantartás van, ott át kell szállni buszra, aztán megint vissza a vonatra. De Győr felé meg végig gyalogolnak a sínek között.”

Kőrösmező, végállomás

A képeslapot 1910. június 16-án adták fel a rajta látható kőrösmezei vasútállomásról, a Kárpátok hágóján álló egykori magyar-galíciai határállomásról Sokoliki galíciai vasútállomásra, Lesko közelébe, ahol a lemberg-ungvári vasút elkezd felfelé kapaszkodni a Kárpátok másik hágóján álló uzsoki határállomáshoz. Németül címezték, az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos nyelvén, ahogy azt egy vasútállomásra – állami hivatal! – illett is. Ennek köszönhetően – a Wohlgeborenes neméből – tudjuk, hogy a lengyel címzett, Klimcia Hołowska még Fräulein volt, s talán ennek köszönhetően nem szerepel sem feladó, sem üzenet a lapon: a címzett nyilván pontosan tudta, másnak pedig nem kellett tudnia, kitől jön a jel. Kőrösmezőből aztán Frasin, majd Jasiňa, végül Ясиня lett, s megszűnt határállomás lenni. Egykori nevét is elfelejtették: a modern orosz gyűjtő ceruzás felirata az alföldi Кёрёш-Большой, Nagykőrös és Кёрёш-Малый, Kiskőrös között ingadozva próbálja azonosítani a hegyi falu hollétét. Közben egy rövid időre, 1939-44 között ismét Kőrösmező volt, épp csak addig, míg a magyar hontalan zsidókat épp ezen a vasútállomáson átadták a német hatóságoknak, s a képeslapot 1908-ban kiadó Rosenblüth Emánuel fiát, Zsigmondot Mauthausenbe vitték, akárcsak a helybéli kis idegenvezetőt, Blutreich Artúrt. Sokoliki ezzel szemben határállomássá vált a Ribbentropp-Molotov egyezménnyel a San folyónál meghúzott német-szovjet határon, s az is maradt mindmáig. 244 zsidó lakosát a németek vitték el, 247 lengyel lakosát az ukránok ölték meg vagy űzték el, 926 ruszin lakosát pedig a lengyel hadsereg telepítette ki Sziléziába az 1946-os Visztula-akció során. Ma kísértetfalu, csupán a határőrök által kilátópontnak használt egykori temploma áll még. Így foglalja össze ez az üzenet nélküli képeslap ennek a soknemzetiségű, gyönyörű és tragikus régiónak, amelyről annyiszor volt már szó itt a Wang folyón, a huszadik századi történelmét.

Sokoliki magyar hadifogolynak hazulról az orosz fogolytáborba küldött lap, 1918 után

De nem ezért publikáljuk az állomás képét. Hanem hogy elmondhassunk még egy történetet Török Sándor kárpátaljai útinaplójából. A kis idegenvezetőtől, Blutreich Nyumitól elbúcsúzva az utas a kőrösmezei vasútállomásra megy, hogy tovább utazzon Rahóra. 1939. nyarán vagyunk, több hónapja már, hogy a cseh közigazgatást felváltotta a magyar, de a magyar hatóságok még nem tudtak lépést tartani a változásokkal. Az utasban ez borús gondolatokat ébreszt. Mint a történelem igazolta, nem alaptalanul.

„Az állomásra éppen befut a lengyel vonat, mely idáig jön csak, megy vissza nemsokára. Oldalán a tábla: Stanislau – Voronienka. Egy bakter bácsi néz, olvassa: Veronikábul gyütt – azt mondja.
Az utas meg bemegy a forgalmi hivatalba, s elémutatva a jegyét, szakszerűen mondja: kérnék szépen egy kelet-bélyegzőt. A szolgálattevő körülnéz az asztalán, s odaszól a többieknek: – Hol a bélyegző?
A kérdés végigfut három-négy emberen: hol a bélyegző? – Kinél van a bélyegző? – Nem láttad a bélyegzőt? – Végre előkerül a bélyegző, a szolgálattevő kézbeveszi s bemutatja az utasnak, mentegetőzve:
– Még nem vagyunk eléggé felszerelve – magyarázza –, voltaképpen ez sem az erre való bélyegző. Ez kérem pénztári bélyegző. Húsz évvel ezelőtt, az impérium-változáskor a pénztárkezelőnő elvitte magával. Most meg, húsz év után, visszahozta, hogy itt van, tessék, megőriztem a bélyegzőt. S most ezzel dolgozunk!
A vasúti tiszt fiatalember lehet, olyan huszonkét-huszonhárom esztendős. A bélyegző nyilván öregebb, mint ő, hiszen csak szolgálaton kívüli állapotban eltöltött húsz esztendőt. Hogy hol és hogyan? Egy volt pénztárkezelő kisasszonynál, mint emlék. Félig-meddig vitrintárgy lehetett… Egyébként több annál: becsületrend, a szolgálati hűség, a megtartott eskü jelképe. Valami afféle, mint a negyvennyolcas honvédeknek a Világosnál megmentett pisztoly vagy zászlódarab. A húsz évvel ezelőtti pénztáros kisasszony életének egy kicsit ez lehetett a tartalma, ez a megmentett bélyegző, s nagy élménye, mikor húsz esztendő után jelentkezhetett az új főnök úrnál és átadta a bélyegzőt: tessék. Biztosan vasárnapi ruhájába öltözött… – gondolja az utas, s a bélyegző most előlépett emléktárgyból ismét cselekvő szerszámmá.

Milyen szép ez!… gondolja az utas, míg ül a rahói Turista Szálló éttermében ezen az estén. Ám – meg kell, hogy mondja az utas –, érzése szerint azzal az öreg bélyegzővel egyet kellett volna pecsételni, ünnepélyesen, s aztán visszaküldeni gazdájának, a volt pénztárkezelőnőnek, aki eddig is őrizte, visszaküldeni szép levéllel a MÁV elnökigazgatójától, hogy: a becses emléket őrizze tovább, van már nekünk új bélyegzőnk, amenyi csak kell! – Így fogalmazta volna e levelet az utas, talán kevésbé hivatalos hangon. Szívesebben vette volna az utas, ha csak elmondják neki a bélyegző történetét, de jegyére már az új bélyegzővel ütik rá, hogy: Kőrösmező.”

A vasútállomás 1920 után. Az akkori hatalom sincs még teljesen felkészülve: a cseh Ž-t és az orosz Я-t fordítva írják, s a Станція-ból is kifelejtik a н-t

Levél a bécsi kedveshez, tábori posta, 1915. augusztus 5. A keleti frontra az út akkor is éppúgy itt vonult át, mint 1917-ben vagy 1941-ben.

Nem az a pecsét, de akkori. Innen

A rózsa neve

A Görlitzer Bahnhof nevét ma a berlini 1-es számú U-Bahnnak keletről a harmadik megállója viseli Kreuzberg közepén. Néhányszor keresztül kell utaznia rajta az embernek, hogy felmerüljön benne a kérdés: hol itt a Bahnhof? Az U-Bahn megállóit, mint a hangosbemondóból megszokhattuk, Haltestellének nevezik, s ahol Bahnhofot hallunk, ott tényleg áll is fölöttük egy-egy pályaudvar. A Haltestelle Görlitzer Bahnhof közelében azonban pályaudvarnak se híre, se hamva.

De a név egy egykori valóság lenyomata. Az akkor még „Elektrische Hochbahn”-nak nevezett vonal 1902-ben létesített Oranienstraße megállóját 1926-ban nevezték át Görlitzer Bahnhofra, hogy figyelmeztesse az utasokat: itt kell kiszállniuk, ha a szomszédos pályaudvarról Sziléziába, Görlitzbe, Breslauba, s onnan átszállással Bécsbe akarnak utazni.

A Görlitzer Bahnhof U-Bahn megálló

A valaha innen egy sarokra állt Görlitzi pályaudvart 1865-ben építtette a berlini „vasútkirály”, Bethel Henry (eredetileg Baruch Hirsch) Strousberg (1823-1884). Vasútkirálynak nem azért nevezték, mintha elsősorban a vasútépítésnek szentelte volna munkásságát: kereskedett mindennel, ami hasznot hajtott, a gépgyártástól az újságalapításon át az élőmarháig. Hírneve és vagyona mégis a porosz vasútépítésekhez kötődött, elsősorban zseniális finanszírozási konstrukciója révén, amely lehetővé tette nagy mennyiségű vasút gyors megépítését az alvállalkozói tőke bevonása révén. Őket ugyanis nem készpénzzel fizette ki, hanem a megépült vasút részvényeivel, ami az iparág fellendülése idején nekik rendkívüli hasznot jelentett, míg neki egy fillérjébe sem került.

A Görlitzi pályaudvar egykori épülete

A porosz vasutak kezdetben magánvállalkozásként épültek, csak később mentek át a német állam tulajdonába. Berlin nagy, reprezentatív fejállomásai egy-egy vasútépítő magánvállalkozás fővárosi főpályaudvarai voltak. A Görlitzi pályaudvar Strousberg magánvasútvonalait egyesítette. Innen indult a vasút a Berlin hagyományos kulturális hátországának számító Sziléziába – jeder zweite Berliner stammt aus Schlesien, minden második berlini Sziléziából származik, tartotta a 19. századi mondás –, első menetben Görlitzbe, onnan átszállással a tartomány fővárosába, Breslauba, de a tervezett végcél Bécs volt, hogy közvetlen vonal kösse össze a két császárvárost. Ennek megfelelően a pályaudvar északi és déli oldala mellett futó utcák a Görlitzer illetve Wiener Straße nevet kapták, míg a környék felértékelődése miatt frissen nyitott utcákat sziléziai városokról, Sorauról, Oppelnről, Lausitzról, Liegnitzről, Glogauról, Ratiborról nevezték el.

A Görlitzi pályaudvar és környéke az 1905-ös berlini Pharus-Planon

Az első vonat, amely 1866. szeptember 13-án futott ki a pályaudvarról, katonákat szállított a néhány hónappal korábban kitört porosz-osztrák háborúba, amely ekkorra a július 3-án lezajlott königgrätzi csatával már eldöntöttnek számított. A háború Poroszország és a „kisnémet megoldás” győzelmével végződött, azaz az Ausztria részvétele nélküli német birodalom megvalósulását jelentette. A közvetlen berlin-bécsi összeköttetés jelentőségét vesztette, s a görlitzi vasutat soha nem folytatták tovább Bécsig. Csupán a Wiener Straße neve emlékeztet mindmáig az egykori tervre.




A pályaudvar terveit a berlini historizmus nagy építésze, August Orth (1828-1901) készítette, aki a porosz vasútépítések 1850-es évekbeli megindulásakor éppen az egyik legnagyobb vasútépítő társaságnál szerezte gyakorlatát, amelyet aztán a század végéig számos vasúti épület tervein fejleszett tovább. A Görlitzi pályaudvar mellett, és azzal építészeti egységben ő tervezte a Lausitz téren az egyre bővülő negyed új evangélikus templomát, az Emmauskirchét (1890-93) is, amely Berlin legnagyobb befogadóképességű temploma volt, mielőtt 1945-ben, röviddel a háború vége előtt hajója bombatalálatot kapott volna. Az életveszélyessé vált templomhajót 1949-ben lebontották, s a torony – akárcsak a budavárbeli Magdolna-templom tornya – azóta önmaga mementójaként áll a téren.

Az Emmauskirche egy 1925-ben Ausztriába küldött képeslapon, előtérben a Hoch- (ma U-)Bahnnal, jobbra épp lemaradt a Görlitzi pályaudvar

Az Emmauskirche felszentelése, 1893

Az Emmauskirche tornya ma a Wiener Straße felől nézve, előtérben az egykori Görlitzi pályaudvar sarkán álló élményuszodával

A vasútkirály August Orthot bízta meg 1867-ben saját palotája megépítésével is a Wilhelmstrasse 70. szám alatt, a Brandenburger Tor sarkán. A Strousberg-palotát, amelyet a schinkeli klasszicizmus tökélyre fejlesztése, elkápráztató berendezése és számos elsőként megvalósult technikai vívmánya – gázvilágítás, melegvízellátás, központi mosógép, fürdőszobák – folytán még a századfordulón is „Berlin első számú palotájaként” emlegettek, 1884-ben vásárolta meg a berlini brit követség. A követséget 1939-ben bezárták, s ezt követően a Reichsministerium für Ernährung, az ellátásügyi minisztérium költözött az épületbe, amely ezért ismételt légitámadások célpontjává vált. Noha a háború után a műemlékvédelem a helyreállítandók közé sorolta, 1950. októberében a kelet-berlini oldalra került épületet egyszerűen elbontották a mellette álló legendás Adlon szállóval együtt. Az évtizedeken át üresen álló telken csak Berlin egyesítése után, 1998-ban építették fel a berlini brit követség új épületét, amelynek nevén és funkcióján túl egy, a kapuba beépített eredeti vasrács is emlékeztet még a háború előtti palotára.

A brit követség – a Strousberg-palota – az 1920-as években

A brit követség 1998-as épülete

A Strousberg-palota metszeti rajza, August Orth, 1867

Az 1907-ben épített, 1945-ben lebombázott, 1984-ben elbontott, majd 1995-97-ben újjáépített Adlon szálló, és ugyanaz a Brandenburgi kapu tetejéről fotózva 1950. március 23-án (a szálló mögötti utcában van a Strousberg-palota)

A pályaudvart a háború folyamán szintén több bombatalálat érte. Sorsát mégsem ez pecsételte meg, hanem az, hogy a megszállási övezetek kijelölésekor a környező utcákkal együtt a nyugati szektor egyfajta zsákutcájává vált. Észak, kelet és dél felől, a csatornák mentén egyaránt a szovjet szektor, a későbbi Kelet-Berlin határolta, s ilyenformán a vonat jóformán még el sem hagyta a pályaudvart, s máris a határhoz ért. A néhány évig még Nyugaton is keleti irányítás alatt álló államvasutak igyekezett korlátozni a Nyugat-Berlinből érkező vasúti forgalmat, s ezért 1951-ben az összes ottani fejpályaudvart bezárták. 1952. június 1-től a nyugat-berlini állampolgároknak megtiltották a belépést Kelet-Berlin területére. A teherforgalom még működött egy darabig – az NDK-vámhivatal és katonai ellenőrzőpont maradványai még néhány éve is láthatóak voltak a csatorna fölött áthaladó sínek mentén –, de a pályaudvar épületét a berlini szenátus – a kreuzbergiek tiltakozása ellenére – 1961 és 1967 között fokozatosan lebontotta. A síneket is felszedték, s helyükön először új lakónegyed, majd déli elkerülő autópálya építését tervezték. Egyik sem valósult meg, de a bizonytalanság, a negyed bekerítettsége, és a tervezett autópálya miatti bérleti felmondások oda vezettek, hogy Kreuzbergnek ez a zárványa (a hírhedt Berlin SO 36, ahogy irányítószáma alapján nevezték) fokozatosan az önkényes lakásfoglalók, politikai lázadók és vendégmunkások negyedévé, s a berlini alternatív szcéné központjává vált. Ezt a jellegét azután is megtartotta, hogy az egyesülést követően a negyed újjáépítette korábbi kapcsolatait a szomszéd kerületekkel, s hogy a főváros nagy erőfeszítéssel modernizálta a környéket. Az egykori bevándorlókra ma az U-Bahn megállóval szemben, az egykori Deutsches Haus pályaudvari szálloda helyén két éve épült gigantikus wahabita mecset – a nagy hódítóról elnevezett Omar ibn al-Khattāb Moschee, német használatra Maschari Center –, s a Görlitzi pályaudvar felszedett sínei helyén létesített Görlitzer Parkban időző munkanélküli fiatalok emlékeztetnek. Magában a parkban pedig mindössze a Das Edelweiss kávézóként meghagyott két áruraktár, és a Treptow felé még látható rövid sínszakasz emlékeztet az egykori pályaudvarra.

„Berlin SO 36”, azaz Kreuzberg egykori keleti zárványa (pirossal körberajzolva) A csatornák mentén húzódó három határ egyszersmind Nyugat- és Kelet-Berlin határa is volt, a keleti csatornán a sínek mentén átvezető hídon kishatárátkelő működött

Az egykori Deutsches Haus pályaudvari szálló az U-Bahn megállójával szemben, már bezárva…

…és a helyén épült arab mecset ma…

…egy házzal arréb a Wiener Straßén a „hagyományos” török mecsettel.

Az U-Bahnból Nyugat-Berlin felé továbbnézve, 1950 körüli képeslapon

Az utolsó áruraktárak a Görlitzi parkban

De a síneket nemcsak itt szedték fel, hanem a határtól kezdve is, egészen Görlitzig. A vasútkirály által lefektetett kettős sínpár egyikét ugyanis a szovjetek 1945-ben végig elvitték háborús jóvátétel fejében. A második sínpár egy részét ugyan az egyesülés után újjáépítették, de a Berlin-Görlitz forgalom nagy része mind a mai napig egyetlen sínpáron zajlik.

Az utolsó sínek, 1987 május

Az egykori Német-Szilézia (sárga határral) és a mai Lengyel-Szilézia (zöld határral). A fölötte lévő, itt nem jelölt területeket (Lausitz, Kelet-Brandenburg, Pomeránia) ugyancsak 1945-ben ítélték Lengyelországnak

És ugyan miért is volna szükség két sínpárra egy nem létező tartomány felé. Hiszen Görlitz sem a régi már. Alsó-Lausitzot, amelynek fővárosa volt, Sziléziával és Németország egész keleti részével együtt Lengyelországnak ítélték a jaltai győztesek, így enyhítve a brit kormány lelkifurdalását, amiért 1939-ben üres garanciával belerángatták Lengyelországot a háborúba, s aztán nem tudták megakadályozni Lwów és a Kresy szovjet kézre kerülését. Georg Thum tavaly Német- és Lengyelországban egyszerre kiadott Uprooted: How Breslau became Wrocław during the century of expulsions című könyvében – amelyről még írni fogunk – részletesen és higgadtan leírja, hogyan száműzték a valamikor szinte színtiszta német lakosságú tartományok több mint négy és fél millió német lakóját, éppúgy mint Lwów és Galícia lengyel lakosságát, amelynek során több mint félmillióan életüket vesztették. Görlitznek éppen szerencséje volt, ha ez szerencsének nevezhető, mert az Odera-Neisse-határ az egyik felét meghagyta németnek, csak a Neisse-híd másik oldalából lett Zgorzelec. Szilézia többi városa azonban ma, a ki- és betelepítések, a német múlt tudatos eltörlése és a lengyel múlt tudatos felépítése után a Lengyel Köztársaság szerves része. Breslau ma Wrocław, Sorau Żary, Oppeln Opole, Lausitz Łużyce, Liegnitz Legnica, Glogau Głogów, Ratibor Racibórz. E német városok emlékét ma már csak a többször is eltörölt Görlitzi pályaudvar körüli utcák neve őrzi Kreuzbergben, a berlini bohémvilág szívében.

Stat rosa pristina nomine, nomine nuda tenemus.
A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.