Régi dicsőségünk

November hetedike a dicsőség napja. Ezt jól tudja mindenki, akit még iskolai ünnepségeken emlékeztettek erre, s még az erről elnevezett téren kellett keresztülutaznia Buda vagy a Városliget felé. De hogy Irán számára is a dicsőség napja lett, az vadonatúj, egészen pontosan tegnapi fejlemény.

Irán és a dicsőség liaisonjában a közelmúltban elhidegülés állt be. Bár ennek voltak már előjelei a közeli sőt a távolabbi múltban is, visszanyúlva egészen a 680-as kerbalai csatáig, ahol a síiták legnagyobb vereségét a perzsák minden évben, Ashura napján legnagyobb ünnepükként ülik meg. Mondhatni, egész társadalompszichológiájuk rituálisan a vereségre van szocializálva. De a vereségek sorozatában is kiemelkedő mélypontot jelentett, amikor idén júniusban az izraeli és az amerikai hadsereg pillanatok alatt súlyos légicsapásokkal zúzta szét az iráni légvédelmet és bombázta le nukleáris létesítményeiket.

Az iráni rezsim, amely ezt a vereséget éles ítélőképességgel saját totális csődjeként és önnön fél évszázados működése megkérdőjelezéseként értékelte, tegnap csattanós választ adott a Nyugatnak. Igaz, ehhez elég messze kellett visszamenni az időben, az utolsó értékelhető győzelemig, amelyet II. Shapur szaszanida sah 260-ban aratott Edesszánál Valerianus római császár fölött. A császár és hadserege nyomtalanul eltűnt a perzsa birodalomban, Shapur pedig ennek a győzelemnek az ábrázolásával díszíttette Perszepolisz melletti sziklasírját. A domborművön a legyőzött császár térdel a lovon ülő sah előtt, vállán a köpenyt a helyzethez nem illően dagasztja a pátoszformula.

Az iráni rezsim, állítólag Khamenei nagy ajatollah személyes ötletére, ennek a domborműnek szobor változatát állíttatta fel és leplezte le tegnap, november hetedikén, pénteken Teherán központjában, az Enghelab, azaz Forradalom téren. A szobor, írja az iráni sajtó, komoly figyelmeztetés a Nyugat számára. Leleplezését tömegek éljenezték, már csak azért is, mert az ünnepség popkoncerttel volt egybekötve.

Az üzenetet két gigászi figura, egy szaszanida és egy mai perzsa harcos egyértelműsíti, pajzsukon azzal a felirattal: مقابل ایرانیان دوباره زانو مزید moqâbel-e Irâniyân dobare zânû mizid, „Fogtok még újra térdelni az irániak előtt”. Noha az üzenetet a Nyugat számára jórészt ismeretlen perzsa nyelven írták, az Iránt ölelő tengerek neve angolul olvasható. Ez azt sejteti, hogy a tervezők saját hazájuk térképét is nyugati weboldalról töltötték le, ami a térdeplés egy speciális formája

A Nyugat valószínűleg dekódolja a komoly figyelmeztetést, és összecsinálja magát tőle. De van a gesztusnak egy további finom jelentésárnyalata is, amelyet szintén érdemes dekódolnunk. Az iráni rezsim eddig mereven tartózkodott az iszlám megérkezése előtti perzsa történelem magasztalásától, egyfelől mert az az igaz hit előtti dzsahilijja, a sötétség kora volt, másfelől pedig mert az 1979-es forradalom által megbuktatott Pahlavi sahok rendszere éppen arra építette legitimitását. Talán először fordul elő, hogy a rendszer egy szaszanida sahot állít ünneplése középpontjában. Ráadásul pont azon a központi téren, amelyet ők neveztek át Sah térről Forradalom térre. Vajon annak belátását jelenti ez, hogy az iszlamizmus eszméje már kifújt, s hogy az országnak, mint minden hasonló bukott ideológia országának, saját legitimitásának erősítésére vissza kell térnie a jól bevált nacionalizmushoz?

A monumentális élőképről, amelyet Reza Pahlavi sah rendezett 1971-ben Perszepoliszban, a perzsa birodalom megalapításának 2500. évfordulóján, azóta közvélekedés, hogy banális volt, dagályos és kisszerű. Az Enghelab téri élőképnél ezen kívül még az operatőri munka is pocsék.

A papírtigris legyőzésének azonban nem Irán adta első példáját. A kereszténység is átélt hasonlóan megsemmisítő, önbecsülését és biztonságérzetét szétzúzó vereséget, amikor a törökök 1453-ban bevették Konstantinápolyt. A vereségnek hatalmas visszhangja volt Nyugaton, s ez alkalomból mi is állítottunk emléket egy nagyon régi győzelemnek a pogányság komoly figyelmeztetésére. Ez pedig a Szent Kereszt legendájának freskóciklusa Piero della Francescától az arezzói ferences templomban (1450-63). A ciklus utolsó jelenete azt ábrázolja, amint Heraclius császár 628-ban a ninivei csatában legyőzi II. Khosrow perzsa sahot, és visszaszerzi tőle a Jeruzsálemből elrabolt Szent Keresztet. A sah a földön térdel a keresztény parancsnokok gyűrűjében, akiket Piero a korábbi képekkel szemben nem római ruhában, hanem kortárs öltözékben aktualizál. Mintha azt sugallná, hogy várjatok csak, muszlimok! ahogy akkor visszavágtunk a pogánynak, úgy most is visszavesszük majd Konstantinápolyt. A pogányok azóta is várnak, talán már bele is fáradtak.

A két műben hasonló a dicső múlt és a szégyenletes jelen feszültsége, a tehetetlenség enyhítése és a remény felszítása egy múltbeli példa felmutatásával. De tudják mit? Ahogyan az ismert viccben: a miénk szebb.

Bolygó szobrok Tiranában

A kommunizmus kísértete helyüket nem lelő bolygó szobrok formájában járja be Tiranát.

Sztálin és Lenin monumentális bronzszobra a szocializmus bukása előtt Tirana két fő terén állt. Sztáliné a legfőbb téren, azon a talapzaton, amelyen ma Szkanderbég szobra áll. („De a kő marad” címmel írtam már róla, milyen nélkülözhetetlen szerepet játszottak a korábbi rendszerek emlékmű-talapzatai az új rendszer szobrainak ready-made alépítményeként.) Leniné innen délre a Dëshmorët e Kombit, azaz a Nép Mártírjai sugárúton.

A gengszterváltással szalonképtelenné vált szimbólumokat az 1991-es tüntetők húzták le talapzatukról. De annyi előrelátás már nem volt bennük, hogy fel is darabolják őket, mint Budapesten 1956-ban, s a szó szerint bukott vezetők menedékre találtak 

a közeli képzőművészeti főiskola hátsó udvarán, az egykori királyi palota árnyékában, szemben az Enver Hodzsa mauzóleumaként épült piramissal. Itt bekkelték ki az albán demokrácia viszontagságos évtizedeit, reménykedve benne, hogy majd csak visszatér a nép a hagyományaiknak leginkább megfelelő személyi kultuszhoz, s akkor az ő napjuk is felvirrad majd. Itt addig sem voltak szem előtt, de aki tudott róluk, szabadon bejöhetett az udvarra és lefotózhatta őket.

A kép jobb oldalán álló másik nagy Sztálin-szobor nem a város központjában, de hasonlóan kiemelt helyen állt, a központtól délnyugatra fekvő Kombinat városrésznek, a nagy textilgyárak otthonának városházája előtt, mint az alábbi fotó mutatja:

A Covid leple alatt azonban, mint másutt is, sok minden változott Tiranában. Öt év után ma újra fel akartam keresni az udvart, de olyan látvány fogadott, mint Bokát a Pál utcában. Az udvaron és környékén új épület beton váza magasodott, a szobrok sehol. Kérdezem a szemközt posztoló rendőrt, hová lettek, de a nevek említésére megkeményedik az arca, és angolul közli, hogy nem tud angolul.

A kommunizmus áldozatainak szentelt betonbunker mellett önjelölt idegenvezető magyaráz olasz turistáknak. Őt kérdezem, és rutinosan igazít útba Mehmet Shehu villája felé.

Mehmet Shehu, a muszlim papfiból lett „albán Rajk”, a lánglelkű forradalmár, a spanyol polgárháború önkéntese, Sztálin megveszekedett híve 1944 után az albán néphadsereg főparancsnokaként megalkuvás nélküli tisztogatásával vívta ki Enver Hodzsa elismerését, aki Koçi Xoxe belügyminiszter purgálása után annak megürült helyével ajándékozta meg őt. Shehu élete végéig a kettes számű figura volt Hodzsa mögött, végig kitartva kemény álláspontja mellett. Amikor egy moszkvai látogatás alkalmával Hruscsov megkérdezte, mit tart Sztálin legfőbb bűnének, Shehu köntörfalazás nélkül a szemébe mondta: „azt, hogy magát nem tüntette el időben”. Ő hozta össze a sztálinizmus két utolsó bástyája, Kína és Albánia testvéri szövetségét is, amely a rendszer bukásáig fennmaradt.

Maga Shehu azonban nem maradt fenn addig. 1981. december 17-én holtan találták villájában, mellén golyó ütötte lyukkal. A hivatalos álláspont szerint öngyilkosságot követett el. Nem sokkal később azonban letartóztatták öccsét, feleségét, fiát és két lányát. Mindannyian börtönben haltak meg az 1980-as években. Életben maradt kisebbik fia, Bashkim Shehu a szocializmus bukása után igyekezett igazságot szolgáltatni neki, azt hangoztatva, hogy apja politikai gyilkosság áldozata lett. El is mondta az okát nyíltan a tévében. Természetesen, mint mitológiákban szokás, egy nőt kell keresni az események mögött. Shehu öccse olyan nőbe szeretett bele, akinek családja nem volt rendszerkonform; rokonainak egy része az USÁ-ban, a másik része, ettől nem függetlenül, albán börtönökben. A rettegett titkosrendőrség, a Sigurimi főnöke megpróbálta rábeszélni Shehut, hasson öccse lelkére, mire az csak annyit válaszolt: „Fiatal még. Hadd szeressen.”

Bashkim Shehu változatát erősíti, hogy apja halála után nemcsak családja tűnt el a börtönben, hanem ő is ravasz jugoszláv, amerikai és orosz kémnek bizonyult. Enver Hodzsa meg is írta ezt nyíltan 1982-es A titoisták című könyvében, több fejezeten át ecsetelve Shehu álnokságát.

Shehu bukásáról és haláláról egy másik, jóval olvashatóbb könyv is megjelent, jóval az események és a rendszer bukása után, Ismail Kadare Az utód (Pasardhësi) című regénye, amely magyarul, azt hiszem, még nem olvasható, de amelyet a szerző talán legnagyobb művének tartanak. Ennek oka nyilván a személyesen átélt kor.

Nos, hát az ő kertjében talált otthonra Sztálin és Lenin. A legjobb helyen, utolsó hívüknél. A villához vezető bekötőút elején a továbbhaladást tábla tiltja meg, s a tiltást a kapuban álló fegyveres őr erősíti meg egyértelmű gesztikulálással. A házat állítólag a kormány használja protokolláris eseményekre. Akárhogy is, egy páncélozott fekete autót látunk kigördülni onnan, az őr tiszteleg neki. Talán ma is a titkosrendőrség működik itt? Illene a szobrok szelleméhez.

Ha a kapuhoz nem is férhetünk hozzá, de a szomszédos parkból nyugodtan fotózhatjuk a villát és az ott világosan látható szobrokat, az őr ezért nem szól. A fák alatt jól kivehető Lenin feje, s mindjárt a kapun belül áll Sztálin, előtte a Sigurimi hírhedt fekete autója, a szovjet ZIS, ma már oldtimer. Vajon veterán kommunistákért ezzel mennek ki manapság, hogy azonnal képben legyenek?

A rendszer azonban tanult valamit, mert a szobrok felállításának legitimálására az ellenzéktől kölcsönzött érvet használ. A szobrok eszerint művészeti installációként állnak itt. Különös érv egy olyan korban, amikor a művészet definíciójához egyre inkább hozzátartozik az interaktivitás, azaz hogy nemcsak a művész keze, hanem a néző szeme is teszi a művészetet. Itt, a villa kertjében elrejtve, és a potenciális nézőket karhatalommal távol tartva tőle inkább a művészet középkori definíciójának tesznek eleget, ahol elég volt, ha Isten látja a szobrokat.

De nem tudom, akarom-e azt a szemmel láthatólag már készülődő szép új világot, amelyben ez az installáció ismét teljes nyilvánosságot kap majd.

Áldott Húsvétot

„Le a húsvéttal!”

Húsvétot – ahogy itt a Wang folyó versei között bőségesen dokumentáltuk – sokféleképpen ünneplik a világ sok helyén, már ahol egyáltalán ünneplik. Talán meglepően hangzik, de az 1930-as évek Szovjetuniójában is ünnepelték. Erről tanúskodik ez az 1933-as fotó.

A tábla felirata: „Ki volt templomban húsvétkor?” s a kis úttörők azok nevét írják fel válaszul, akiről tudják, hogy volt. A folytatást csak elképzelhetjük: akinek még szerencséje volt az 1970-es években hasonló vegzálást megélnie Magyarországon, az előnyben van.

Néhány számadat: 1929 és 1941 között a Szovjetunió 29 ezer templomából csak 500 maradt nyitva, és csak 1937-ben 85 ezer orthodox papot végeztek ki.

De hogy a dolog jó oldalát nézzük: ezek szerint az 1929 és 1941 közötti véres egyházüldözés idején maradt még valahol templom a Szovjetunióban, ahol húsvéti istentiszteletet tartottak, pap, aki megtartsa, és és hívő, aki elmenjen rá.

Habár ez sem biztos. Hiszen milyen körülmények között készülhetett ez a kép? Kevéssé valószínű, hogy a hivatalos fotós épp ott járt egy spontán iskolai megszégyenítés idején, s lencsevégre kapta azt. Az 1930-as években készült hivatalos fotók többsége előre beállított propagandafotó. Ez a kép is inkább az 1929-1941 közötti nagy vallásellenes hadjárat fotókampányába illeszkedhet, s nem a tényleges, hanem a kívánatos gyakorlatot illusztrálja – miközben a legtöbb helyen már működő templom se volt. Ahogy a kampányban ellenségként gyakran felvonultatott kövér és kapzsi papokat is szinte teljes számban megölték vagy munkatáborokba száműzték már.

„Edzés húsvétra”

Viszont ha nem volt templom, akkor nem volt templombajáró sem. Akkor a kép nem valódi megszégyenítést ábrázol, s a nevek is fiktívek. Aminek szintén megvan a maga jó oldala.

Mussolini új kiadása

Április 25. Olaszország felszabadulásának napja a fasizmus alól.

Nemrég írtam róla, hogy Szicíliában még sok falon olvashatóak Mussolini frase celebréi olyan történelmi beszédeiből, amelyek, írja Umberto Eco, „gyerekkoromat végigkísérték, s amelyek legfontosabb passzusait kívülről megtanultuk az iskolában”. Jelezheti ez, hogy a szicíliaiak még mindig némi nosztalgiával tekintenek azokra az időkre, amelyek az egyesülés utáni sok-sok ígérgetés és átverés után némi gazdasági fellendülést, valamint a maffia kemény elnyomását hozták a szigetnek. De azt is, hogy az olaszok általában meglehetős közönnyel viseltetnek a politikai lózungok iránt, s tulajdonképpen mindegy is nekik, hogy ott van-e a felirat vagy sem – Mussolininek így utólag valószínűleg ez fájna a legjobban. És hát végül azt is mutatja ez, hogy milyen sok épület homlokzatát nem újították fel legalább nyolcvan éve.

Probléma pont akkor van, amikor végre felújítják.

Éppen tíz éve írtam azokról az ecsettel felfestett vagy sablonnal felfújt budapesti falfeliratokról, amelyeken a megszálló szovjet hadsereg adta tudtul oroszul 1945 tavaszán, hogy Мин нет, azaz a házat átvizsgálták, és aknát nem találtak benne. Gimnazista koromban még rengeteg volt a városban ezekből a történelmi relikviákból, de a rendszerváltás után a homlokzatfelújításokkor nem kímélték őket, és sorban tűntek el. A 2013-as poszt idején én már csak kettőt találtam meg belőlük. Még restaurátor ismerősöm is megírta, hogy ő maga is tüntetett el ilyet az Andrássy út 4. számú palota homlokzatának helyreállításakor. Pedig például Bécsben a Bäckerstraße 13. restaurálásakor külön figyeltek rá, hogy a szovjet felirat megmaradjon. Mellesleg ez az az ikonikus ház, amelyben a The Third Man (1949) c. filmet felvették, éppen a felirat keletkezésének idején.

Hasonló dilemma elé kerültek tavaly ilyentájt a Lilie’s Café tulajdonosai a szicíliai Cefalùban, nagyjából a fenti panorámakép jobb szélén. Az épület homlokzatán nyolcvan éven át ott állt, egyre kopottabban, Mussolininek az az idézete:

«In sette mesi abbiamo conquistato l’Impero, in tre mesi appena lo abbiamo pacificato.»

„Hét hónap alatt hódítottuk meg a Birodalmat, és pontosan három hónap alatt pacifikáltuk azt.”

Az idézet Mussolininak abból a beszédéből való, amelyet 1936. december 18-án tartott a lecsapolt Agro Pontinón alapított új város, Pontinia lakói előtt. Az utalás a hét hónap alatt, 1935. október 3. és 1936. május 5. között brutális módszerekkel meghódított Etiópiára vonatkozik, amelyet Mussolini a rómaiak által uralt, s ezért visszaállítandó nagy mediterrán birodalom részének tekintett, s amiért a nemzetközi szankciókat is vállalta (ezekről szól a kezdő posztban bemutatott gangi márványtábla is).

A felirat nyolcvan éven át senkit sem zavart, csakúgy, mint az összes többi Szicília-szerte. Hanem 2021. októberében Cefalùba érkezett Harrison Ford az Indiana Jones-sorozat utolsó epizódjának forgatására. A helyszín a Lilie’s Café volt, amelyet Clemente Cafèra kereszteltek át, s homlokzatán a feliratot egy nagy Cinzano-reklámmal takarták le.

Amikor pedig 2022. januárjában végetért a forgatás, generózus összeget hagytak a bárnak a homlokzat helyreállítására. Ekkor nyert aktualitást a kérdés: mi legyen a felirattal? Egy dolog nyolcvan éven át közönyösen nézni, ahogy magától eltűnik, s egy másik dolog restaurálás során szándékosan eltüntetni, vagy épp ellenkezőleg megőrizni amikor alkalom nyílott volna az eltüntetésére.

A kérdés tavaly ilyenkor tűzbe hozta Cefalùt. A helyi és tartományi lapok sorra interjúvolták a helybélieket, akik vagy lázasan követelték „a történelem legszörnyűbb bűntetteire” emlékeztető felirat eltüntetését, vagy mint történelmi mementónak, megtartására szavaztak.

Végül a második megoldás győzött, a helyi műemlékvédelem támogatásával, de faramuci módon. A homlokzatot teljesen újrafestették, majd utólag visszafestették rá a feliratot – az eredetitől eltérő modern tipográfiával, más színnel, és kissé más helyen.

„Így nem ér többet, mint egy éjszaka sietősen odafestett graffiti”, írja a hagyományőrző Postazioni militari in Sicilia 1940-1943 Facebook-csoport egy kommentárja.

Az eredmény valójában ennél is rosszabb. Az akció nem az 1936-ban odafestett eredeti történelmi mementót őrizte meg, hanem pusztán Mussolini mondásának emlékét frissítette fel. Nem az jut eszünkbe, hogy történelmi szellemfeliratot látunk, hanem hogy valakinek még mindig fontos ez a mondás, amely a nemzetközi közvélemény és szankciók ellenére, népirtás révén létrehozott, tragikomikus „Birodalomra” emlékeztet. A két eredeti lehetőség, eltüntetés és megőrzés között minden bizonnyal ez a harmadik volt a legrosszabb választás.

Etiópok Mussolini képét köszöntik a megszállt Mekelében, 1935. november

Patkányesküvő

Ezt a fametszetet Hanoi óvárosában vettem. A metszet nyilvánvalóan új, de sok száz éves vizuális hagyományt és azon belül is egy 16. századi ikonográfiai típust követ.

A vizuális hagyomány Ðông Hồ falujáról kapta a nevét, amely Észak-Vietnám Bắc Ninh tartományában, a Vörös-folyó deltájában, a nagy rizsföldek vidékén fekszik. A Ðông Hồ képek színes fametszetek voltak, amelyeket a falu szinte összes családja gyártott ünnepi dekoráció céljára, főleg Tết, a holdújév ünnepére, s a falu kikötőjéből a csatornák hálózatán át terítették tovább Észak-Vietnám piacaira. Az alkalomnak megfelelően szerencsehozó jelképeket és figurákat, s ünnepi vagy esküvői meneteket ábrázoltak, mint például ez a metszet:

Az én metszetem azonban bonyolultabb ennél. Mindenekelőtt nem egy sorban ábrázolja a felvonulást, hanem kettőben. Az alsó sor egyértelmű: egy patkányesküvő menetét látjuk, hátul a gyaloghintóban hordozott menyasszonnyal,

elöl lovon a vőlegénnyel, aki vágyakozva tekint vissza a hintóra, köztük az ESKÜVŐ (迎婚) feliratot hordozó heroldokkal.

A felső sor bal végén vonuló két zenész is a menethez tartozik.

Előttük azonban különös csoportot látunk: két patkány adományokat, halat és kakast visz egy kövér macskának (猫). Az első patkány félelmében még a farkát is behúzza.

Ez a csoport nyilvánvalóan azt a szokást karikírozza, hogy esküvő vagy más falusi ünnep alkalmával a parasztoknak ajánlatos volt ajándékkal szolgálni az ünnepséget engedélyező kínai mandarin számára. A realitások bölcs elfogadását mutatja, hogy ez a jelenet mint az esküvők elkerülhetetlen eleme felkerült az ünnepség ábrázolására, amely az elnyomásnak ezzel a nyilvánvaló jelével együtt is keresett és máig reprodukált ünnepi dekorációként szolgál.

A jelenet Đám Cưới Chuột (Patkányesküvő) címen a vietnámi fametszetek ikonikus típusává vált, és számos változatban látható boltokban és gyűjteményekben.

A kép annyira ikonikussá vált, hogy egyes elemeit külön is árulják, például a macskát Hanoi egyetlen még működő nyomódúc-műhelyében, pont szemben azzal a sarki fametszet-bolttal, ahol a saját metszetemet is vettem.

A bolt egyébként is egy kis csoda, itt, a belvárosi Sör utcában, a megállt idő apró szigete a szombat esti éttermi láz tengerében. Idős házaspár viszi, a férfi büszkén mutatja a falon bekeretezett mesterlevelét. Készít mindenféle nyomódúcot, az A4-est megközelítő mérettől az apró bélyegzőig, hagyományos és arra hajazó motívumokkal, de akár megrendelésre is, saját névvel és motívummal, azonnal. Körben a falakon sok-sok tárló mutatja a bőséges választékot. Mindegyiket használta is már, erre utal a dúcok festékes oldala, ami egyszersmind azt is mutatja, hogy a többszínű dúcok melyik részét milyen festékekkel ajánlja nyomtatásra.

A vevőkkel a felesége foglalkozik. Az árak kicsit hasraütésszerűek, és a válogatás során enyhén emelkednek, úgyhogy a hölgy már elfelejti, hogy egy nagy bivalyos dúcra az elején negyven eurót mondott, és öt másik után már hatvanat kér érte. De összességében észszerűek, a nagy metszetek 40-50, a kis pecsétek 4-5 euro körül vannak. Nem is alkuszunk.

A hölgy nehezen beszél angolul, a kínaira sem reagál, de amikor japán turisták kérdeznek be a boltba, kiderül, hogy a japánja penge. Innentől Noémi-szan veszi át a szót, olajozottan bonyolítja a vásárlást, két kézzel szórva az eltúlzott udvariassági formulákat. A hölgy hasonlóképpen válaszol, kosztümös filmbe illően hajlongva. A japán film happy enddel, a bolt kapujában kimerevített portréval ér véget.

A metszetek szülőföldjén, Ðông Hồban még egy-két család műveli a dúcfaragást és metszetnyomtatást, például Nguyen Huu Qua, akiről a Vietnam Times nemrég képes riportot közölt. A műfaj elevenségét mutatja, hogy az évszázadok során egyre újabb aktuális témákkal gazdagította hagyományos ikonográfiai repertoárját. Így például a francia megszállás alatt az európaiak által behozott új technikai vívmányokkal és szokásokkal, amelyek mellett többnyire „A civilizáció fejlődése” és „Új erkölcsök” feliratokkal kívánnak sikeres és boldog asszimilációt a holdújévre (az École Française d’Extrême-Orient gyűjteményének katalógusából):

A hagyományos fametszetek mindmáig tartó nagy reneszánszát azonban az hozta el és biztosította be, hogy az 1930-as években a francia alapítású Indokínai Képzőművészeti Főiskolán tanuló diákok mozgalmat indítottak a magas művészet „vietnámizációjára”, az európai formavilág felváltására a hagyományos művészeti formákkal. Vezetőjük Trần Văn Cẩn (1910-1994) volt, akinek egy ilyen stílusban készült 1949-es forradalmi plakátját láthattuk is most a Vietnámi Kommunista Párt alapításának 93. évfordulójára rendezett „Amikor a művész katonának áll” kiállításon a hanoi Képzőművészeti Múzeumban.

1948-ban a kommunista párt is ezt a stílust tette meg hivatalos irányvonalává, úgyhogy mind Cẩn, mind az évszázados metszetek jövője hosszú időre biztossá vált. Előbbi a Képzőművészeti Iskola igazgatója és a Képzőművészeti Szövetség elnöke lett haláláig, utóbbinak pedig a fenti hagyományos dúckészítő és metszetnyomtató műhelyek mellett a propagandaplakátok és kiadványok biztosítanak új életet.

A vietnámi FPT University COVID-ellenes plakátsorozatának egy darabja