Régi dicsőségünk

November hetedike a dicsőség napja. Ezt jól tudja mindenki, akit még iskolai ünnepségeken emlékeztettek erre, s még az erről elnevezett téren kellett keresztülutaznia Buda vagy a Városliget felé. De hogy Irán számára is a dicsőség napja lett, az vadonatúj, egészen pontosan tegnapi fejlemény.

Irán és a dicsőség liaisonjában a közelmúltban elhidegülés állt be. Bár ennek voltak már előjelei a közeli sőt a távolabbi múltban is, visszanyúlva egészen a 680-as kerbalai csatáig, ahol a síiták legnagyobb vereségét a perzsák minden évben, Ashura napján legnagyobb ünnepükként ülik meg. Mondhatni, egész társadalompszichológiájuk rituálisan a vereségre van szocializálva. De a vereségek sorozatában is kiemelkedő mélypontot jelentett, amikor idén júniusban az izraeli és az amerikai hadsereg pillanatok alatt súlyos légicsapásokkal zúzta szét az iráni légvédelmet és bombázta le nukleáris létesítményeiket.

Az iráni rezsim, amely ezt a vereséget éles ítélőképességgel saját totális csődjeként és önnön fél évszázados működése megkérdőjelezéseként értékelte, tegnap csattanós választ adott a Nyugatnak. Igaz, ehhez elég messze kellett visszamenni az időben, az utolsó értékelhető győzelemig, amelyet II. Shapur szaszanida sah 260-ban aratott Edesszánál Valerianus római császár fölött. A császár és hadserege nyomtalanul eltűnt a perzsa birodalomban, Shapur pedig ennek a győzelemnek az ábrázolásával díszíttette Perszepolisz melletti sziklasírját. A domborművön a legyőzött császár térdel a lovon ülő sah előtt.

Az iráni rezsim, állítólag Khamenei nagy ajatollah személyes ötletére, ennek a domborműnek szobor változatát állíttatta fel és leplezte le tegnap, november hetedikén, pénteken Teherán központjában, az Enghelab, azaz Forradalom téren. A szobor, írja az iráni sajtó, komoly figyelmeztetés a Nyugat számára. Leleplezését tömegek éljenezték, már csak azért is, mert az ünnepség popkoncerttel volt egybekötve.

A Nyugat valószínűleg dekódolja a komoly figyelmeztetést, és összecsinálja magát tőle. De van a gesztusnak egy további finom jelentésárnyalata is, amelyet szintén érdemes dekódolnunk. Az iráni rezsim eddig mereven tartózkodott az iszlám megérkezése előtti perzsa történelem magasztalásától, egyfelől mert az az igaz hit előtti dzsahilijja, a sötétség kora volt, másfelől pedig mert az 1979-es forradalom által megbuktatott Pahlavi sahok rendszere éppen arra építette legitimitását. Talán először fordul elő, hogy a rendszer egy szaszanida sahot állít ünneplése középpontjában. Ráadásul pont azon a központi téren, amelyet ők neveztek át Sah térről Forradalom térre. Vajon annak belátását jelenti ez, hogy az iszlamizmus eszméje már kifújt, s hogy az országnak, mint minden hasonló bukott ideológia országának, saját legitimitásának erősítésére vissza kell térnie a jól bevált nacionalizmushoz?

A papírtigris legyőzésének azonban nem Irán adta első példáját. A kereszténység is átélt hasonlóan megsemmisítő, önbecsülését és biztonságérzetét szétzúzó vereséget, amikor a törökök 1453-ban bevették Konstantinápolyt. A vereségnek hatalmas visszhangja volt Nyugaton, s ez alkalomból mi is állítottunk emléket egy nagyon régi győzelemnek a pogányság komoly figyelmeztetésére. Ez pedig a Szent Kereszt legendájának freskóciklusa Piero della Francescától az arezzói ferences templomban (1450-63). A ciklus utolsó jelenete azt ábrázolja, amint Heraclius császár 628-ban a ninivei csatában legyőzi II. Khosrow perzsa sahot, és visszaszerzi tőle a Jeruzsálemből elrabolt Szent Keresztet. A sah a földön térdel a keresztény parancsnokok gyűrűjében, akiket Piero a korábbi képekkel szemben nem római ruhában, hanem kortárs öltözékben aktualizál. Mintha azt sugallná, hogy várjatok csak, muszlimok! ahogy akkor visszavágtunk a pogánynak, úgy most is visszavesszük majd Konstantinápolyt. A pogányok azóta is várnak, talán már bele is fáradtak.

A két műben hasonló a dicső múlt és a szégyenletes jelen feszültsége, a tehetetlenség enyhítése és a remény felszítása egy múltbeli példa felmutatásával. De tudják mit? Ahogyan az ismert viccben: a miénk szebb.