Nagycsütörtök az azori Hét Városban

A Hétváros vulkáni krátere kettős lagunájával: a közelebbi a Laguna Verde, a távolabbi a Laguna Azul, a Cerrado das Freirasról nézve.

Kis híján Európa legnyugatibb plébániáján vagyunk. Ez a cím a São José templomot illeti meg a Fajã Grande freguesíájában, az azori Isla de Floresen – természetesen ha előtte elfogadjuk, hogy a sziget Európában van, annak ellenére, hogy az amerikai kontinentális táblán fekszik. Most azonban csak az Isla de San Miguel legnyugatibb plébániáján vagyunk, félúton az öreg kontinens Finis Terraeje és az Újvilág partja között. Egészen pontosan San Nicolás templomában, amelyet a 19. században emeltek egy különlegesen szép vulkáni kráter partján, amely a nagy tömeget sugalló Sete Cidades (Hét Város) nevet viseli, noha város nincs itt egy se, és ember is kevés. A név a legendás Isla de las Siete Ciudadesből (A Hét Város szigete) ered, amelyre soha nem találtak rá, de századokon át elevenen élt az Atlanti-óceán térképészeinek, tengerészeinek és felfedezőinek fantáziájában és munkáiban, s századokon át számtalan beszámoló született róla.


Az Azori-szigetekre tett bármely látogatás, a mindenütt jelenlévő tengerrel és a kemény földrajzi körülményekkel, óhatatlanul felidézi a bálnák és bálnavadászok világát. A férfiak és nők között, akik ezen a nagycsütörtökön összegyűltek San Nicolás templomában, nem sok lehetett, akinek egyik vagy másik felmenője ne a bálnavadászatból élt volna. Éppennyire biztos, hogy mindegyiknek volt Amerikába emigrált rokona is. A két dolog itt együtt járt, a „dar el salto”, „nekiugorni” fordulattal utaltak arra, hogy az ember éjjel, titokban felkérezkedik egy észak-amerikai bálnavadászhajóra, hogy így jusson munkához, és főleg így kerülje el a kötelező katonai szolgálatot. Az új életre vágyó férfiak, amikor tudták, hogy a közelben horgonyoz egy amerikai bálnavadászhajó, tüzet gyújtottak a partvidéki sziklákon, s a kapitány többnyire csónakot küldött értük. Az azori bálnavadászok – vagy ahogy Nantucketben és New Bedfordban ismerték őket, a Nyugati Szigetek lakói – még a Moby Dickben is jelen vannak.


José Pecheco, Luís Silva: Canção de despedida (Búcsúdal). A Chants des baleiniers portugais de Faial, Açores (Az azori Faial portugál bálnavadászainak dalai, 1958) albumról

A bálnavadászat 1756-ban, az első új-angliai bálnavadászhajóval érkezett el a szigetre. 1880-ban a New Bedford-i flotta 3896 bálnavadászának egyharmada származott az Azori-szigetekről. Ekkoriban már a szigeteken is kialakulóban volt egy saját helyi flotta és helyi feldolgozóipar. Ez mindig gyenge, szinte kézműves jellegű maradt, mert sosem volt elég tőke rá, hogy felvegyék a versenyt a mélytengeri amerikai vadászhajókkal. A bálnavadászat csak az 1951-et követő néhány évben ért el jelentős ipari szintet (ebben az évben 751 bálnát ejtettek el és 16 ezer hordó olajat állítottak elő). A Vulcão dos Capelinhos 1957-es kitörése és az ezt követő tömeges emigráció után azonban az iparág is gyors hanyatlásnak indult, míg 1987 augusztus 21-én végleg le nem zárult. Ezen a napon ejtette el egy kis társaság az utolsó, 15 méteres leviatánt, amelyet az Isla de Picón dolgoztak fel. Egy következő bejegyzésben írunk még róla. Nagyon kevés öreg bálnavadász él még a szigeten, többnyire szótlan emberek, egy olyan életforma tanúi, amely sok máshoz hasonlóan feledésre van ítélve.

Rózsaszínű levelek 35.

ДЛЯ ВОЕННОПЛѢННЫХЪ
pour ples risonniers de guerre (!)
ПОЧТОВАЯ КАРТОЧКА

Timo Karl. Kriegsgefangener
Kemenka Goub Penza
Kantora Levita

Кому: Freulein Antonia Zajác
Куда: III. Bez. Kis-korona gasse 52.
Ungarn, Budapest

Előző levelek (térképen szürkével): • Oroszország, 1916. május 31. • Oroszország, 1916. május 2. • Galícia, 1915? • Galícia, 1915. szeptember 14. • Galícia, 1915. szeptember 13. • Galícia, 1915. szeptember 9. • Galícia, 1915. augusztus 27. • Galícia, 1915. augusztus 22. • Galícia, 1915. augusztus 6. • Galícia, 1915. augusztus 2. • Galícia, 1915. július 25. • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

IX.3. Liebste Janka!
Ich sene mich sohn stark nach dich vo ich stehe vo ich gehe denke immer av dih. ih denke immer di zeit vert bald kommen vo mir unzer einzt videsen. ih kham es khaum ervarten. Lieber Janka 23 karten habe ih dier gesribenvon diernur 2 erhalten.
vas mich sehr krenkt von dier. das du so venigt denks auv mih. Neuihkeiten khan ih nicht mit teilen als das ich gesund bin vas auh dier von herzen vinch.
Fille grüsse und küsse von deinem dich liebenden
Karl       bitte baldige antvort auv dizen
grüsse filmales deine eltern und svesztern
filmals.
Károly

Nyelvészek vizsgálódásának a tárgya lehetne a fenti, mártogatós tollba mondott, óbudai konyhanyelven íródott levél és a többiek. Az óbudai Bábelnek ez a németje a braunhakszlerek svábjának jiddis hatásokkal megspékelt utcanyelve: az udvarokban, szatócsboltokban és piacokon, meg a műhelyekben hallomásból megtanult német nyelv.

Mai átírásban talán így hangzik:
Liebe Janka!
Ich sehne mich so stark nach Dir. Wo ich stehe, wo ich gehe denke ich immer auf Dich. Die Zeit wird bald kommen, wo wir uns wie einst wiedersehen. Ich kann es kaum erwarten. Liebe Janka, 23 Karten habe ich Dir geschrieben, von Dir habe ich nur 2 erhalten. Was mich sehr kränkt. dass Du so wenig auf mich denkst. Neuigkeiten kann ich nicht mitteilen, außer dass ich gesund bin, was ich auch Dir von Herzen wünsche. Viele Grüße und Küsse von Deinem Dich liebenden Karl Bitte um baldige Antwort auf diesem
Drága Janka!
Már nagyon vágyakozom utánad; ahol állok, ahol csak járok, mindig rád gondolok. Mindig arra gondolok, hamarosan eljön az idő, amikor újra viszontlátjuk egymást, mint ahogyan régen,
Alig tudom kivárni. Kedves Janka, huszonhárom lapot írtam neked, tőled csak kettőt kaptam, ami nagyon bánt, hogy ilyen ritkán gondolsz rám. Újdonságokat nem közölhetek, csak hogy egészséges vagyok, amit neked is teljes szívből kívánok.
Sok üdvözlet és csók – A téged szerető Károly
Mielőbbi választ kérek tőled erre.
PS. Üdvözlöm mamádat és húgaidat

[Az orosz birodalom területén elfogottak több százezres seregében vékony fonálként az otthoniakkal folytatott levelezés tartotta a lelkeket. Elvekben minden ellenséges fél egyetértett a hadifoglyok levelezési rendszerének megszervezésében és működtetésében, fenntartásában, de az elvadult, hosszú éveken átnyúló háború, ami újabb, előre nem tervezett kataklizmáival tovább nyújtotta a szenvedéseiket, még ez a gépezet is akadozva vagy sehogyan sem működött. A mellékelt levelezőlap huszonhárom hazaküldött lapról üzen, de összesen kettő őrződött meg a kötegben. Igaz, a címzettjük ki is dobhatta őket, elég kanyargós volt az évszázad történelme ahhoz, hogy az ennél fontosabb dolgokat hátrahagyva, az életüket mentve próbáljanak az emberek újra meg újra tovább létezni. Valószínűbb azonban, a lapok zöme soha sem jutott el a címzetthez.
Amelyek valahogyan mégis eljutottak a címzetthez, és megőrződöttek, viszontagságos utak bejárásáról tanúskodnak. A meglévő lapokon lévő stemplik és színes ceruzás krakszok sejtetik, hányféle kézen, ellenőrzésen, jóváhagyáson, lajstromozáson és határon mentek keresztül, amíg a céljukhoz értek.
Értelmezésükhöz a kézenfekvő budapesti Bélyegmúzeum használható szakirodalmat vagy más kiindulási pontot nem tudott adni, bár a hadifogságból hazaérkezett lapok gyűjtésére a filatelistáknak erre külön tematikus gyűjtőköre alakult ki, akik a lapok aprólékos feldolgozásából a nagy háború számos összefüggésére és részletére tudnak válaszokat adni.

*

Botcsinálta filatelistaként megpróbáltam rendszerezni a hadifogságban keletkezett rózsaszínű leveleket.
A bérmentesítésre használt bélyegek mindenhol hiányoznak. A szokásos helyen általában kék ceruzás firkantás található, némelyiken a megszokott postai körbélyegzővel.
Mindenhol feltűnik a bécsi népességnyilvántartó-hivatal lila színű, háromszög alakú pecsétje. Tiszta pecsétkép igen ritka, de több töredék egybeolvasásával összeáll az állandó szöveg: GEMEINSAMES ZENTR. NACHW. BÜRO – ZENSUS ABTEILUNG WIEN
Ha a népességnyilvántartó bélyegzése rajta van egy lapon, az már azt jelenti, hogy a kalandos utakat bejárt lap onnan nagy valószínűséggel eljutott a címzetthez. Fontosabb szerepe van azonban magának az összeírásnak: a hadvezetés így tudta összeállítani a hadifogságba esettek viszonylag teljes listáját.
A kitöltött kartotékok jelenleg is megvannak, kutathatók. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának Bécsi Kirendeltségén folyamatosan kinnlevő magyar kutatók megfelelő támpontok esetében a másolatát eljuttatják a kérelmezőnek. Így a Rózsaszínű levelek főhősének a kartonját a név és lakcím megadása után néhány héten belül elküldték.

A német nyelvű lapon a név kisebb elírásán kívül a legfontosabb részletek helyesek voltak. A foglalkozása, a csapata, amiben szolgált, a rangfokozata és az internálás helye teljesen azonosíthatóvá tette a személyét. És a pótlólagosan kitöltött rubrikák piros színnel, amiket valószínűleg az alul lévő ceruzás kiegészítésből vettek át. Mi lehet az E.B. rövidítés? Nem kutatok utána.

*

És persze, az elmaradhatatlan cenzori bélyegzések. Egy téglalap alakú keretben található szöveg a cenzor kódszámával:

Просмотръно Военной Цензурой

ПЕНЗА

Военный цензоръ (№ …)

A másik cenzori jel feloldása azonban kifogott rajtam. Szaggatott keretben egy „ДЦ” rövidítés, amiből a „Ц” nyilván a cenzor-cenzúra szót rejti, de a másik betű már fogósabb. A világhálón egy kanadai, részben orosz nyelvű filatéliai összefoglalót találtam, ami annyit árult el, hogy mit nem jelent.
Így a Philatelica egy 2014-es számában közzétett, az oroszországi orosz cenzori bélyegzőket taglaló cikk nyomán indultam el. A szerzővel, Nagy Gábor miskolci filatelistával folytatott email váltás hozott eredményt. Ő amúgy a nemzetközi Osztrák-magyar Tábori Posta Munkacsoport magyar tagja (ARGE Feldpost Österreich – Ungarn). Egy számomra elérhetetlen szakkönyv rövidítésjegyzéke, majd ennek nyomán néhány szakgyűjtemény oldotta fel a a rövidítés jelentését:

Д.Ц. – дозволено цензурой.

És akkor a kegyelemdöfés. Megfordítom a soros lap címoldalát, és akárhogy forgatom, ezt „ДД”-nek olvasom. Talán egy nyomdai regálból térzőkkel egybemadzagolt ideiglenes bélyegző lenyomata lehet, ahol a szedője mellényúlt, eltévesztve a fordított állású betűképeket. Ilyen pecsétre sehol sem találtam utalást. Itt feladtam.
Ritkasága miatt tévnyomatnak minősítem, és várom a gyűjtők jelentős összegű vételi ajánlatait (Toscanai háromlírás, Fordított Madonna, Kék Maurítius, stb…árfekvésben).]

A szorgalmas orosz katonai cenzorok munkában

Rózsaszínű levelek 34.

ДЛЯ ВОЕННОПЛѢННЫХЪ
pour ples risonniers de guerre (!)
ПОЧТОВАЯ КАРТОЧКА

Кому: An das. freilein Antonia Zajác
Куда: B. III. Kiss Korona gasse No.52.
in Budapest, Ungarn

Előző levelek (térképen szürkével): • Oroszország, 1916. május 2. • Galícia, 1915? • Galícia, 1915. szeptember 14. • Galícia, 1915. szeptember 13. • Galícia, 1915. szeptember 9. • Galícia, 1915. augusztus 27. • Galícia, 1915. augusztus 22. • Galícia, 1915. augusztus 6. • Galícia, 1915. augusztus 2. • Galícia, 1915. július 25. • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Karl Timo Kriegsgefangener
in Kemenka Goub. Penza
Voinsky Kommissia
Russland

1916. 31/V.
Liebe Janka!
Ich kam mich nicht verschtehen das ich von dier kein shhreiben erhalten kan. Was bedait das? Ich bin Gott sei dank gesunt was ich auch dier vom herren wünsche. Was schreibt Feri? wie geht es im? Was macht deine Mutter u(nd) geschwiester? sreibe mier.
Es küst dich
filmals.
Károly

Kedves Janka!

Nem értem, miért nem kapok tőled semmi írást. Mit jelent ez? Én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit neked is szívből kívánok az Úrtól. Mit ír Feri? Hogy van? Mit csinál anyád és testvéreid? Írj nekem! Sokszor csókol
Károly

[A harcok 1915 szeptemberének a közepén már az orosz birodalom földjén zajlottak. A frontvonalak hullámzása és a hirtelen változó harci helyzet miatt azonban az új hadifoglyok visszavonása a hátországba esetlegesen, kaotikus összevisszaságban zajlott (ami a frontvonalak közelében részben érthető). Timó Károlynak, vele együtt sok ezer sorstársának az első órái-napjai teljes homályba vesznek. Csupán néhány visszaemlékezés révén rajzolódik ki valamelyes szervezettség és rendszer, aminek a végcélja a foglyoknak egy gyűjtő-elosztó táborba szállítása volt. Ez az elosztótábor Darnyica (Darnitsa), egy korábban teljesen jelentéktelen hely volt Kijevtől délkeletre, a Dnyeper bal partján. A választás feltételezhetően azért esett rá, mert a közelében vezetett át a folyón a vasút, körülötte a folyó árterének holtágakkal, mocsarakkal és tavakkal tagolt, amúgy sík felszíne kiváló terepviszonyokat adott a tábor területének átlátására, őrzésére, és szinte végtelen bővítésére. Innen szállították tovább mindenféle vasúti csomópontokon át szibériai és belső-ázsiai fogolytáborokba a folyamatosan érkező ellenséges katonákat.

Darnyica Kijevtől délkeletre egy 19. sz. közepi térképen

A nagy háború végeztével Darnyica területét valószínűleg a Vörös Hadsereg használta, majd a német megszállás után szovjet hadifoglyok táborává alakították át Kijev – Ost néven, a túlélés minimális feltételei sem biztosítva, tömeges kivégzések eltörölhetetlen nyomaival. Darnyica mára a több mint két és fél milliósra duzzadt ukrán főváros panel lakótelepeit, a beékelt ipari körzeteket, és a mindent átszelő vasúti fővonalat jelenti. A hírhedt tábor helyén békés erdő terül el, és csak néhány megmunkált szikladarab és emlékművek emlékeztetnek az ott megtörtént rémségekre.

Kijev-Darnyica a város térképén

Az, hogy abban az időben, 1915 kora őszén, az orosz birodalom fogságába esett Timó Károly első néhány napja milyen viszonyok között történt, Jaroslav Hašeknek, a világhírű cseh írónak és sviháknak nagy részletességgel feltárt élete adhat valami fogalmat:

Hašek szinte napról-napra kinyomozott oroszországi kóválygásait részletesen leírja Radko Pytlík magyarra lefordított életrajza, az 1981-ben a Kossuth Könyvkiadónál megjelent A csavargó liba. Ebből kiderül, hogy ő is ugyanazon a frontszakaszon szolgált a 91. gyalogezred katonájaként mint Timó honvéd, és egy Chorupán nevű településnél tíz nappal később, szeptember 24-én esett fogságba, tőle mintegy 30–35 km-re nyugatra (fél kontinensen keresztülhúzódó frontvonal esetében ez semmi). Bár nála ez esetben inkább megadásról, ha nem dezertálásról volt szó.

Feltételezhetően hasonló sors várt az ott és akkoriban fogságba esett monarchiabeli katonákra.

Jaroslav Hašek feltételezett útvonala svejkológusok szerint a fronttól az elosztótáborig

A visszaemlékezésekben elsősorban kozákok végezték a frontvonal mögé került katonák összefogdosását, és a gyalogos menetek indítását Darnyica felé. Voltak olyan csoportok, amiket végighajtottak a teljes 350 km-es úton, de a szerencsésebb zöm, így Hašek is, előbb-utóbb kiértek a vasúthoz, ahonnan részben megszabadulhattak a kozákok durva bánásmódjától.

Csak remélni lehet, hogy a gyalogmeneteik a Dubno, Zdolbunov vagy Rovno környéki vasútállomások mentén véget értek, és a vasúton és a gyűjtőtáborban a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezmények már inkább érvényre jutottak, így Jaroslav és Károly közkatonákra vonatkozóan is.]

Foglyok érkezése a darnyicai táborba

A másik város

Tönkrement a képernyőm. Először még résnyire nyitva látszott rajta, mit csinál a laptop, és kezemet a résbe, mint a krokodil szájába dugva manipulálni is tudtam. Aztán ez a rés is elsötétült, onnantól a gép önálló életet élt, hozzáférhetetlenül. Bebugyoláltam, és elkezdtem vele járni Szarajevót, hátha valahol külső képernyőre dugnák, hogy kimenthessem róla az utóbbi néhány hét baromi fontos adatait. Az első helyet a szálloda ajánlotta, öreg TV-szerelő volt, de rendkívül intelligens, mint a legtöbb bosnyák, és nagyon otthon volt a szakmájában. A gép HDMI-kimenetét HDMI-képernyőre dugta, de az semmit sem mutatott. A laptop ugyanis csak akkor jeleníti meg a képet a rákapcsolt külső képernyőn, ha erre utasítást adunk róla; márpedig ahhoz előtte látni kellene a laptop képernyőjét. Róka fogta csuka. Az öreg vállalta volna, hogy kiveszi a HD-t, és átmenti róla az adataimat, de a gép megbontásával a garancia is elúszott volna. Úgyhogy Google-térképen megnézem, hol vannak laptop-szervizek Szarajevóban, és nyakamba veszem a várost.


Különös zugok, soha nem látott városnegyedek, üzletházak hátsó folyosói nyílnak meg előttem. A legközelebbi kalandtúrát nem lóháton és sebes folyón szervezem majd, hanem ilyen feladatokból állítom össze, autórádiót kell majd javíttatni Szentpétervárott, és külső CD-meghajtót venni Addisz-Abebában. Labirintusszerű üzletek, stócokban álló ismeretlen márkájú gépek és alkatrészek, különös, laza figurák. Másutt a zárt bolt ajtaján szépen nyomtatott cédula: „szabadságon vagyunk, nézzen vissza olykor-olykor”. De a gépet nem sikerült szóra bírni.


Feladtam, és indultam vissza az öreghez, hogy megbontsa a gépet. S ahogy a poénra kihegyezett történetekben szokott lenni, az utolsó hely utáni sarkon pillantom meg a nagy hirdetőtáblát: Win Com, laptopok eladása és javítása. Hrasno negyed, ez itt a reklám helye: https://goo.gl/maps/1y9wfvP4Xh92. Gondoltam, mit veszíthetek. Lakótelepi toronyház aljában szépen berendezett üzlet, az asztalnál jókedvű fiatal ember telefonál, biccent a kérdésre, hogy beszél-e angolul. Előveszem a beteget, magyarázom a problémát. Látszik, hogy forog az agya, kábelekkel próbálkozik, ő is eljut oda, ahova a többi. Aztán tovább gondolkodik, és a kerék a fejében egyszer csak túllendül a holtponton. Olyat csinál, amire senki nem gondolt: egy HDMI-VGA-kábelt vesz elő, és a modern laptop kivezetését egy régi típusú képernyővel köti össze. Ez a képernyő nem kínál opciót, nem vár utasításra, maga szívja le a jelet a gépről. A képernyőn feltűnik a gép tartalma. Nekiállhatok a jó órán át tartó adatátmásolásnak.


A férfi kávét rendel a szomszédos bárból, beszélgetünk. Feltűnnek a véletlen német kötőszavak, rákérdezek. Boldogan fordítja németre a szót. Az 1992-95-ös háború alatt családjával Berlinben élt. Hol? Alt-Tegelen. Én meg Charlottenburgban élek, mondom, hat megállóra. Földiek vagyunk. Berlinben járt gimnáziumba, aztán Belgrádban végzett egyetemet. Nem volt nyomasztó a szerbeknél? De, furcsa volt, de nem volt más lehetőség. Azóta Szarajevó is rendbejött, megérte hazajönni. Ez az üzlet teljes egészében az övé, mutat körbe büszkén. Újabb férfi érkezik, jó barát. Sead bemutat, kezet rázunk. Újabb kávé rendel. Az új érkező csak bosnyákul beszél, én csehül válaszolok, a budapesti és szarajevói lányok szépségét dicsérjük egymásnak udvariasan.


Az adatmentés közben végetér. Fölösleges kartont kérek, hogy becsomagolhassam a gépet a DHL számára, aztán rátérek a következő pontra, olcsó használt laptopot szeretnék venni, hogy legyen egy hónapig, míg meg nem jön Berlinbe az új. A polcokon kínálja magát néhány olyan típus, ami már pesti életemben is veterán volt, de Sead szeme felcsillan. „Van itt egy, még nem raktam ki. A legjobb, egy nap alatt elvitték volna.” Egy Asus M70S, amiről a valaha teherautón hordozott, lakásméretű számítógépek jutnak eszembe. A kézipoggyász teljes méretét kitöltő robusztus jószág, kinézetére német harckocsi, csak a szállodában mérem majd meg kézimérleggel, négy és fél kiló. Mostantól egy hónapig útitársam a Neretva völgyében és a Kaukázus gerincén, buszban, lóháton és csónakban. Windows 7-tel, minden szükséges programmal, bosnyák nyelven, százharminc euró. Deal. Közben újabb férfi lép be, kitűnő németséggel, Reinickendorfban élt, nagyjából kettőnk között félúton. Sead átszól öccsének is, és felhívja szkájpon new yorki barátját, aki meg Hönowban lakott, hozzánk képest végtelen távolságra, Berlin túlsó felén. A záróra már rég elmúlt, az öt száműzött berlini Szarajevó külvárosának kis laptop-üzletében boldogan szürcsöli a kávét, felidézi a csodálatos várost.

Dunai felhők

A gép felszáll, egy percig mintha a belváros felé haladna, aztán élesen délnek fordul, a Duna vonalát követi. A folyó csíkjának két oldalán szántóföldek színes sakktáblái, bányatavak, szikesedő holtágak tükrei ragyognak a párás délutáni napfényben.


A szerb határon átlépve a gép hamarosan elér Vukovár fölé, ahol a Duna a régi királyok parancsának engedelmeskedve keletre fordult, s máig kirajzolja egy eltűnt ország határát. A gép, mielőtt elbúcsúzna ettől az országtól, és tovább folytatná útját dél felé a nyugat-balkáni kis népek egymásra zsúfolt társbérletei előtt húzódó hosszú szerb folyosón, elegáns kört ír le az utolsó kanyarulat előtt, amely a beletorkolló három folyóval együtt bonyolult áramkört rajzol a bácskai síkságra.


Az Erdődi-Dunakanyart, ahogy a Dunai Szigetek blogon olvassuk, az Erdődi-hát nevű löszvonulat téríti keleti irányba, amely helyenként hatvan méterrel emelkedik a folyó fölé. Az Almástól Erdőd faluig tartó löszvonulat jól látszik az első katonai felmérés (1763-1787) térképén. Keletről, Almás felől a Dráva torkollik a Dunába, dél felől az a patak, amelyet a térkép még Weis Grabennek nevez, északról pedig a Mostunka folyócska. Ha a Mapire.eu térképén az Options-re kattintva a „First Military Survey” layerét 0%-ra állítjuk, láthatjuk, hogy a Mostunkából gyűlt fel az a tó az egykori Rácz Millidits, a mai Srpski Miletić alatt, amely a fotó előterében félhold formájában ismétli meg a kanyar ívét.


A délutáni pára már megsűrűsödött, apró felhők sokasága emelkedik felfelé a forró síkságról, fenyegető felhőkehellyé állnak össze. Valamikor a Dunán kajakozva ilyenkor néztünk aggódva felfelé, vajon kiömlik-e ránk, mielőtt tábort vernénk. Odalent a Duna a valóság, az evezőcsapások, az országhatárok. Odalentről nézve a széles vízhez tartoznak a fölötte úszó felhők is: a dunai felhők. Idefentről nézve a felhők háromdimenziós világa a reális és öntörvényű, nem tartoznak ezek senkihez, legkevésbé a kopott földabroszon kanyargó csíkhoz. Mégis ugyanazok a felhők. Ezért nevezhettem a képet a Dunai Szigetek blog 2018-as Dunai felhők fotópályázatára, amelyen két hete első díjat nyert. A folyó az égig tágult, „az alapok a magasba repültek.”

Sajó Tamás: A felhő visszanéz

Sztálin Vesta-szüzei

Amikor Bulgária 2007-ben belépett az Európai Unióba, az országban betiltották az évszázadok óta hagyományosan űzött medvetáncoltatást. Az osztrák Négy Mancs alapítvány a gazdáiktól európai támogatással megvásárolt állatokat a számukra kialakított belicai medveparkba szállította, ahol azóta is fokozatosan tanítják őket arra, hogyan éljenek, mozogjanak, párosodjanak, keressenek élelmet szabad medve módjára. Mégis, ha embert látnak, ezek a medvék újra meg újra két lábra állnak, és táncolni kezdenek. Mintha egykori gazdájukat hívogatnák, hogy jöjjön és vegye kezébe újra irányításukat. Mintha azt mondanák: „Verjen meg, bánjon velem komiszul, de szabadítson meg ettől az átkozott feladattól, hogy felelősséget kelljen vállalnom saját életemért”, írja a lengyel sztárújságíró, Witold Szabłowski Tańczące niedźwiedzie (Táncoló medvék. Igaz történetek olyan népekről, amelyek visszakívánják a zsarnokságot) című 2014-es könyvében.

Szabłowski az első fejezetet a cigány medvetáncoltatókkal és állatvédőkkel folytatott beszélgetéseinek szenteli. De mint a könyv alcíme jelzi, egyszersmind metaforaként is használja a rab, de felelősség nélküli életükre visszavágyó medvék figuráját. Észtországtól Görögországig végighaladva az egykori Kelet-Európa országain egy-egy riportciklusban mutatja be, milyen nosztalgiával emlékeznek ezek a népek az elmúlt diktatúrákra, mint a mindenféle értelemben vett biztonság időszakára, s hogyan válik ez a nosztalgia újabb diktatúrák táptalajává.


A nyolcadik fejezet Grúziáról szól, annak is egyik emblematikus épületéről, a gori Sztálin-múzeumról. A múzeumot 1957-ben alapította Gori tanácsa a Vezér szerény szülőháza mellett, amelyet mintegy szarkofágként pompás sztálinbarokk védőépülettel vettek körül. A múzeum alapítását áttételesen Hruscsovnak az 1956-os XX. pártkongresszuson tartott titkos beszéde ösztönözte, amely elítélte a sztálinizmus bűneit. Noha Grúzia különösen sokat szenvedett Sztálin és Berija rémuralmától, a grúzok nemzeti büszkeségük megtiprásának értékelték a beszédet, s két hét múlva, március 5-én, Sztálin halálának évfordulóján tömegesen vonultak az utcára, abszurd módon a szovjet kormánnyal szemben védelmezve Sztálin emlékét. A több napon át tartó tüntetést a szovjet hadsereg végül tankokkal tiporta el, nyomukban több tucat – vagy több száz – halott maradt. A grúz pártvezetés ettől fogva eltávolodott a szovjettől, s ennek egyik első gesztusa volt a gori Sztálin-múzeumnak, „az igazi Sztálin” emlékhelyének megalapítása.

A múzeumot az 1990-es években hosszú időre bezárták, de a kiállítás megmaradt. Azt tervezték, hogy újjárendezve, a sztálinizmus bűneit is bemutatva nyitják meg újra, de ebből semmi sem lett. A 2000-es években újra megnyílt múzeum kiállítása a régi maradt, mindössze egy-két tablót tettek hozzá a grúz történeti háttér illusztrálására. És a régi maradt a múzeum és a múzeumi dolgozók szelleme is. Ezt a szellemet ragadja meg Szabłowski a múzeumi munkatársakkal folytatott beszélgetéseiben, amelyekből az alább általam fordított Sztálin Vesta-szüzei című fejezetet összeállította.


„Eljön hozzám éjszakánként. Rámnéz, pipára gyújt, megpödri a bajszát. Mosolyog, aztán az ajtó felé indul. Olyankor sírok, és azt kiabálom, hogy maradjon. De melyik férfit indítana meg egy nő sírása? Ilyenek a grúz férfiak: isznak, beléd hatolnak, gyorsan elélveznek, aztán álomba merülnek. Gyűlölöm a részeges férfiakat. De itt, Goriban nincs másfajta. Másfajta csak az amerikai filmekben létezik.

De Sztálin másfajta volt. Nagyon művelt. Tudta, hogy kell bánni egy nővel, hogy kell udvarolni neki, hogyan legyen jó illata. Szerényen élt, de mindig szép ruhát viselt. És soha nem ivott túl sokat. Vagy ha igen, akkor is jó külföldi alkoholt. Nem is kell említsem, hogy legyőzte a fasizmust és Hitlert. Úgyhogy évekkel ezelőtt azt mondtam magamnak: Tánya, mi az ördögért kell részegekkel küszködnöd? Mi az ördögért, ha egyszer Sztálinnal is élhetsz?”


Anna Sreseli: Mintha a családhoz tartozna

„A ház előtt állunk, amelyben Joszif Visszarionovics Sztálin született. Szülei szegénységben éltek. Anyja a helyi papokra mosott. Apja cipész volt. Mint látja, a ház köré klasszikus stílusú épületet emeltek, míg a szomszédos házakat lebontották. Igen, az egész negyedet. Nem, nem látok benne semmi különöset. Jobban örülne, ha tyúkok kapirgálnának és gyerekek fociznának itt?

Nagyanyám az egyik lebontott házban lakott. Egy lakótelepen kapott új lakást. Élete vége felé mindig azt mondta: „Milyen szerencsém van, hogy Sztálin háza mellett születtem! És hogy még mindig láthatom az ablakomból.”

Nagyanyám még emlékezett Sztálin anyjára. Sztálin több mint egy évtizeden át lakott itt, anyja viszont szinte élete végéig. Nagyon büszkék voltunk rá. Erre voltunk a legbüszkébbek. Mert a mi városunkban semmi sem történik. Ha a múzeum nem volna, már régen megszűnt volna.

Néhány éve háború volt. Az oszét határ nincs messze. Vagy száz orosz harckocsi benyomult Goriba. Tbiliszibe menekültünk. Azért nem aggódtam, hogy a házunkat és a lakásunkat felrobbantanák, csak azért, ha a múzeumot. De nem tettek kárt semmiben. Még mindig félnek Sztálintól. Egy fűszálban sem tettek kárt. Csak lefotózták egymást a szobra előtt. Így mentett meg minket Sztálin a síron túlról is.

Amikor iskolába jártunk, az egyik lány azt tervezte, hogy majd bolti eladónő lesz, a másik, hogy űrhajós, de én a mi nagy honfitársunkról akartam mindenkinek beszélni. Egész életemet úgy irányítottam, hogy ez valóra váljék. Történelmet tanultam. Az egyetem után pedig egyenesen a múzeumba jöttem munkát kérni.

De addigra már a Szovjetunió összeomlott. A múzeum bezárt és kis híján elpusztult. Csak nemrég kezdtek újra munkatársakat felvenni. Én voltam az első. Közben középiskolában is elkezdtem történelmet tanítani, úgyhogy csak részidőben dolgozom a múzeumban.

Az egyetemen még azt tanították, hogy Sztálin kiemelkedő államférfi volt. De a rendszerváltozással a tananyag is megváltozott, s most azt kell tanítanom, hogy zsarnok volt és bűnöző. Nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Az áttelepítések? Szükségesek voltak, hogy a népek békében élhessenek. A kivégzések? Nem ő volt a felelős értük, hanem Berija. Az ukrajnai éhínség? Az természeti katasztrófa volt. A katyni mészárlás? Tudtam, hogy rá fog kérdezni. Minden lengyel rákérdez. De hát háború volt. Háborúban az ilyesmi normális dolog. És mielőtt kiabálni kezdene, hadd fejezzem be. Lecsillapodott? Jó, akkor elmondom a saját személyes véleményemet.

Én nagy embernek látom Sztálint, de nem mondhatom el ezt sem a diákjaimnak, sem a turistáknak, így hát azt mondom: „Egyesek diktátornak látják, mások zsarnoknak, megint mások géniusznak. Ki-ki maga döntse el, ki volt valójában.”


Tatiana Mardzhanishvili: Ó Krisztusom, vigyél el az én drága Sztálinomhoz

„Amikor azt nézem, mit tettek a mi szeretett Sztálinunkkal, a szívem vérzik. Hogy tehették? Hogy faraghattak szörnyeteget, kannibált egy ilyen jó emberből?

Valamikor régen az egyik busz a másik után érkezett a múzeumunkhoz. Az emberek sok száz méteres sorokban álltak a kapu előtt. Gyakran néztem végig azoknak az embereknek az arcát, és láttam, hogy a jóság árad belőlük. De manapság? Az egyik elharapná a másik torkát. Ez a maguk kapitalizmusa.

Ma már nem járok oda. Egyfelől mert sajnálom a fiatalságomat, a munkámat, a barátaimat. Másfelől pedig mert a lábaim már gyengék. Még a lépcsőn se tudok egyedül lemenni. Márciusban nyolcvankettő leszek. Az ember nem várhatja, hogy egész életében egészséges marad. Reggel felkelek, vágok egy szelet kenyeret, teát főzök, leülök, és azt mondom magamban: „Ó, Krisztusom, miért engedted, hogy ilyen időket érjünk? Miért káromolják a mi drága Sztálinunkat?”

De aztán arra gondolok: „Tánya, emlékezz csak, mennyit szenvedett Sztálin a népért. Temiattad is volt, hogy olyan keveset evett és aludt. Legyőzte a fasizmust, hogy te befejezhesd az iskolát.” Olyankor előveszem az érmét Sztálin képével, amelyet nyugdíjba vonulásomkor kaptam. Megsimogatom a drága ember bajuszát, és valahogy jobban leszek.

1975-től dolgoztam a múzeumban, mint nabljudatyel, a kiállítási tárgyak rendjéért és biztonságáért felelős személy. Ha bárki meg akarta érinteni őket, oda kellett mennünk és rákiabálnunk.

Nem volt könnyű. Gyakran falusi öregasszonyok jöttek, akik térdre vetették magukat a mi Sztálinunk előtt. Egymás után minden képet meg akartak csókolni a kiállításon, mint az ikonokat a templomban. És itt több mint ezer kép van. Ha egy egész busznyi csődült be belőlük, és mindannyian meg akarták csókolni őket, mit csinálhattam? Ha az igazgató látott, odamentem és rájuk kiabáltam. De ha nem látott, azt mondtam: „Csak csókoljátok, nénéim. Isten adjon erőt, egészséget. Csak a maszkhoz ne nyúljatok!” A maszk az egész múzeum legszentebb tárgya, mert ez az ő halotti maszkja.

Azelőtt a tbiliszi Nemzeti Múzeumban dolgoztam, de második férjem Goriból volt, és sikerült átkérni ide magam. Nem volt könnyű. A Sztálin-múzeum nem az a hely, ahová az ember csak besétál az utcáról, és megkérdezi: „Van szabad állásuk?” A közvélemény is sokat számított. Én elvált asszony voltam. Az első férjem ivott és vert. Ennyi elég is róla, minél kevesebb, annál jobb. Attól féltem, hogy a válás problémát jelent majd. Szerencsére nagyon jó ajánlást kaptam a tbiliszi múzeumból.

Az egész világ legkiválóbb emberei jöttek megcsodálni Sztálin házát. Egész Oroszországból, Ázsiából és Amerikából. Újságírók, nagykövetek, művészek. És én ott álltam a tárgyak között, kis névkártyával, és annyira büszke voltam! Ez az állás a mindent jelentette számomra. A múzeum szinte az otthonom volt.

A férjem nem értette ezt. Nincs róla mit mesélnem. Noha csupán teremőr voltam, de olvastam is, és új embereket ismertem meg. De ő is ivott. Megpróbált megütni, de ezt már nem tűrtem. Később beteg lett és leszázalékolták. Egész nap otthon ült a lakásban, vagy az anyjánál. Csúnya dolgokat mondott Sztálinról, csak hogy engem bosszantson.

Amikor a Szovjetunió összeomlott, elkezdett gúnyolni. Nagy elégtétel volt neki. Aztán meghalt.

Kár, hogy nem élte meg a mostani időket. Most én gúnyolhatnám. Mire jó ez az egész kapitalizmus, az amerikai kekszek, dzsúzok és csokoládék? Manapság már rendes tejet se kapni. Az is dobozban van, mert Amerikában is így van. Azt gondolom magamban: „Ó, Krisztus, vigyél el az én drága Sztálinomhoz. Vigyél el ebből a világból, mert nem bírom tovább.”


Nana Magavariani: Ha csak ránézek, a borzongás fut végig a gerincemen

„Az én címem „személyzeti főnök” volt. Ma „manager”.

A múzeumnak hatvanhárom alkalmazottja van. Én vagyok a felelős a felvételükért és alkalmazásukért. Tíz kiállításvezetőnk van, tizenegy teremőrünk, és két pénztárosunk. Tavaly óta egy úttörőnk is van, egy lány egyenruhában és vörös nyakkendőben, aki képeslapokat árul és beáll fotókhoz. Ez az én ötletem volt, amelyért az igazgató külön dicséretben részesített. A turistának kell valami, amivel fotózkodhat. Különben nem mond jót a múzeumunkról, és rossz píárunk lesz. Tudom ezt, mert speciális képzésben részesültünk a kapitalizmus keretén belüli turisztikai tevékenységből.

Valaha főleg a Szovjetunióból jöttek. Az orosz nyelv elég volt, de két olyan alkalmazottunk is volt, aki angolul és franciául tudott. Manapság az orosz turista ritka, mint a fehér holló. Ha jön egy, a fele személyzet összefut a látására. És a lehető legjobb vezetésben részesítjük. Hadd lássák, hogy politika ide vagy oda, a grúzok még mindig barátaik.

Manapság a legtöbb turista Amerikából és Lengyelországból jön. Ami probléma, minthogy nem minden alkalmazott beszél annyira angolul, hogy vezetni tudja az ilyen turistákat. Itt minden turistának saját vezetője van. Mit tegyünk? Nem akarom kirúgni a lányokat nyugdíjazás előtt, és angolul sem akarom már megtanítani őket. Jól látják, hogy az új időkben már nincs rájuk szükség, hogy már csak terhet jelentenek a múzeumnak. De sosem beszélünk erről. Tudom, mit jelent az, idő előtt elveszíteni az állásodat.

Annak idején ruhagyárban dolgoztam. Ott is a személyzeti osztályon. A Szovjetunió összeomlásakor a ruhagyár is vele omlott. Mindent elloptak, még az üveget is az ablakkeretből. Sztálin idejében ilyesmi nem történhetett volna. A bűnösöket szigorúan megbüntették volna. Úgyhogy manapság, ha azt hallom, miket beszélnek róla, annyit mondok: „Emberek, elment a józan eszetek. Emlékezzetek a Szovjetunióra. Mindenkinek volt munkája. A gyerekeknek ingyenes oktatása. Tbiliszitől Vlagyivosztokig.” Ha nem lett volna kommunizmus, én például még mindig vidéken élnék. Álmomban sem gondolhattam volna rá, hogy menedzser legyek, hiszen annak idején csak férfiak töltöttek be ilyen posztot. Egyetlen rendszer sem adott ennyit a nőknek.

Az összeomlás óta minden rosszabb. Régen az orvosok nem utasíthattak el egy szegényt sem. Mára az egészségügyi rendszert privatizálták, s még akkor is kell fizetned, ha a lábadat törted el. Ugyanez van az oktatásban. Annak idején a nyugdíjasok ingyen telefonáltak, és kevesebbet fizettek az áramért. De most? A nyugdíj húsz dollár, az árak meg mint Nyugaton.

És a nők számára egyre rosszabb és rosszabb a helyzet. A Szovjetunióban jó volt az élet. Nem volt háború. És ha egy férfi megütött, elmehettél és panaszt tehettél a pártbizottságnál. A pártbizottság tájékoztatta a pártsejtet a gyárban, és az erőszakoskodó csúnyán megjárhatta.

Manapság a férfiaknak nincs munkájuk, és egyre frusztráltabbak. És ha valamelyikük megüt, nincs, aki megvédjen.

De a mi múzeumunkban a legtöbb alkalmazott nő. Még a szerelőknél is, amilyennel egyetlen más munkahelyen sem találkoztam. Itt a legtöbb kiállítóteret Sztálinnak mint fiúnak, férjnek és apának szentelték, nem annyira mint katonának vagy stratégának. A nők sokkal inkább szokva vannak ehhez.

Azt hiszem, Sztálin bűvereje működik itt. Mindig bolondultak érte a nők. A diplomatafeleségek feljegyezték naplóikban, milyen vonzó volt.

Valami ebből a bűvöletből máig megmaradt. Néha, ha megállok halotti maszkja előtt, elég ránéznem, és olyan borzongás fut végig a gerincemen, hogy ki kell mennem egy percre a friss levegőre.


Larisa Gazashvili: Szeretem a költészetét

Szüleim voltak a Sztálin-kor Rómeó és Júliája.

Apai nagyapám grúz herceg volt. Fehér lovon járt, nagy birtoka volt, és házában egy lezárt ládát tartott, tele arannyal. Amikor bejött a kommunizmus, kuláknak nyilvánították, elvették a földjét és az aranyát, és semmije sem maradt, csak a ládája. Máig is megvan nekem.

Anyai nagyapám parasztcsaládból származott. Sztálinnak köszönhette, hogy iskolába járt. Sztálinnak köszönhetően dolgozhatott egy kolhozban, amelynek később – ugyancsak Sztálinnak köszönhetően – az elnöke lett.

Minél rosszabbra fordult apai nagyapám élete, annál jobbá vált az anyai nagyapámé. Amikor szüleim beleszerettek egymásba, egyikük apja sem akart hallani a házasságról.

Kolhozelnök nagyapám bezárta anyámat a házba. Később Moszkvába küldte egyetemre. A barátai fiai közül keresett neki kérőket.

Másik nagyapám, a herceg az egykori arisztokraták között keresett feleséget apámnak. Később üvöltözött vele. Még később kitagadta őt.

De hát mint tudjuk, ha a fiatalok valamit a fejükbe vesznek, nem lehet eltántorítani őket tőle. Szüleim esküvőjén egyikük rokonai sem voltak jelen. Soha nem látogatták egymást, s úgy tettek, mintha nem tudnának egymásról. Így is maradt ez életük végéig. Úgyhogy amikor a Sztálin-múzeumban kaptam állást, kolhozelnök nagyapám szívből megcsókolt. Herceg nagyapám pedig halálosan megsértődött.

A múzeumban én voltam a propagandafelelős. Nagyon komoly munka volt. Újságot adtunk ki, Sztálin költészetét és más irodalmat. Gyönyörű verseket írt. Romantikus verseket, amelyektől elgyengül az ember szíve. Ha nem politikus lett volna, ki tudja, talán megkapta volna a Nobel-díjat.

Az újságot Értesítőnek hívták. Illetve annak idején a Joszif Visszarionovics Sztálin Múzeum Értesítőjének. De a Szovjetunió összeomlása után egyszerűen csak Értesítőnek. Hogy senki érzéseit meg ne bántsuk.

A Szovjetunió összeomlását szörnyű zűrzavar követte. Először bezárták a múzeumot, aztán megint kinyitották. Megváltoztatták a kiállítást, aztán megint visszaállították a régit. Senkinek nem volt rá pénze, hogy teljesen kicserélje az egész kiállítást. És bátorsága sem volt senkinek rá, hogy teljesen bezárja a múzeumot. Túlságosan sok grúz szereti még mindig Sztálint.

Manapság sajnos nincs már pénz az Értesítő kiadására. És én is kiállításvezető lettem.

Kalinyingrádban jártam egyetemet. Jó életem volt ott. Az iskolában dolgoztam, de amikor Mama súlyos beteg lett, vissza kellett jönnöm Goriba. Egy ismerősünk azt mondta, hogy a Sztálin-múzeumból egy nő szülési szabadságra ment. Úgyhogy a pártbizottságra mentem, hogy megkapjam a munkát. Azt mondták, először vizsgát kell tennem.

A vizsga nehéz volt. Fejből kellett idéznem a Kommunista Párt történetéből, Sztálin életrajzából, és a Szovjetunió történetéből. De én történelmet tanultam, mindent tudtam fejből. Úgyhogy jó eredménnyel végeztem.

Olyan sok rosszat mondanak manaság a kommunizmusról. De annak idején az igazgató tudta, hogy vasárnap mindig szabadságra kell engedjen, mert templombajáró vagyok. De most vasárnapra is beosztanak. Merő gonoszságból, azt hiszem.


Tatiana Gurgenidze: Én jó lennék hozzá

Rossz rendszerben születtem. Mert csak a szocialista munka hőseként tudok gondolkodni. Ha valamit kell tenni a közösségért, megyek és teszem. Faliújságot szerkesztek az alkalmazottak és oktatást az egyedülálló anyák számára.

A kommunizmusban mindenki tisztelettel tekintett volna rám. De most, hogy kapitalizmus van, úgy tekintenek rám, mint egy idiótára.

Úgyhogy ha már végképp nem tudok mit tenni velük, eljövök ide a múzeumba, hogy megnyugodjak. És azt mondom: „Sztálin elvtárs, tudom, hogy maga értékelné.” És ez segít. És ha Sztálinnal álmodom – tudja, mondtam, hogy rámnéz, megpödri a bajszát, és kimegy – az rendszerint egy ilyen megnyugtató múzeumlátogatás után van.

A férfiakhoz való viszonyomat tekintve sem jó korban élek. Tudja, a Szovjetunióban nem volt szex, legalábbis nem nyilvánosan. Csak „a nemek közötti érintkezés”. Nem volt semmi olyasmi, amit a fiatalok néznek manapság a tévén. Ezek a zenés videók és meztelen seggek, pardon a kifejezésért. Csók helyett csak könnyedén megsimította az egyik a másik karját, s az elég is volt. Egy nőnek jó munkásnak kellett lennie, szerényen öltöznie és viselkednie. Úgyhogy amikor már végképp megdöbbenek a mai fiatal lányok látványán, megint elmegyek a múzeumba. És azt mondom: „ Sztálin elvtárs, magának sem tetszene.” És ez is segít.

Nem szeretem a részegeket. Sem a kábszereseket. Az elnökünkön is megdöbbenek, hát miért kell elidegenítenie Oroszországot tőlünk? Mindenki tudja, hogy még a medvével is meg lehet egyezni, ha nagyon akarsz. De Szaakasvili minden áron egy második Amerikát akar itt létrehozni. Miközben Oroszország itt van a szomszédban. Egy háborúnk már volt miatta, és biztos, hogy lesz még több is. Amikor kitört a háború, bezárták a múzeumot, úgyhogy a parkba jöttem el, a szoborhoz, és ott mondtam el neki: „Sztálin elvtárs, maga szilárdan kézben tartaná a helyzetet, és béke lenne.”

Néha pedig elmegyek hozzá, és azt mondom neki: „Ha élne, talán együtt volnánk, mi ketten. Jó társa lennék. Tudok főzni, vidám asszony vagyok, és jól tudok énekelni is.” És arról ábrándozom, milyen jó lenne Sztálin feleségének lenni. De aztán elhessegetem a gondolatot, mert úgy tűnik, mintha idióta lennék. A kommunizmus összeomlott. Annyi neki. Vége. Volt-nincs.

Ha olyankor álmodok vele, amikor így érzek, akkor nagyon hűvös és távolságtartó vagyok vele álmomban.”


Natia Joldbori: Fiam, légy olyan, mint Sztálin

„Anyám azt mondta: „Kedvesem, ne menj oda dolgozni. Persze, Sztálin nagy ember volt. De manapság rosszul mutat a CV-dben. Egyszer majd más állásra pályázol, és emiatt nem kapod meg. És egyáltalán, kellemetlen ott dolgozni.

De van egy kisfiam, és szükségem volt a pénzre. Goriban, ha többre vágysz, nincs más választásod. Taníthatsz iskolában, dolgozhatsz az önkormányzaton, vagy pedig Sztálinlandban, ahogy némelyek hívják a mi múzeumunkat. Különösen a fiatalok szeretnek gúnyt űzni belőle. Az itt dolgozó nőket pedig sztalinetteknek, vagy Vesta-szüzeknek, mintha az lenne a dolguk, hogy ne engedjék kialudni a kommunizmus tüzét. Jól ismerem ezt, noha látom, hogy Goriban a legtöbb ember számára a Szovjetunió összeomlásával vége lett a világnak. Van egy idősebb kollégám, akinek mindkét nagyapját a sztálinizmus alatt ölték meg, de azért sem szűnök meg védeni és szeretni őt.

Nem igazán emlékszem a kommunizmusra. Én már a hanyatló korszakában születtem. Emlékszem a vilniusi tankok látványára a TV-ben. Amikor visszanyertük függetlenségünket, papával kimentünk a főtérre egy grúz zászlóval. Ezek szép emlékek.

Papa hamar megértette az új idők szavát. Hétévesen már elküldött angolt tanulni. Angoltudásomnak köszönhetem az állást a múzeumban. Csak ketten vagyunk, akik beszéljük. Ezért mi kapjuk a legtöbb csoportot, míg azok a nők, akik odaadóan imádják Sztálint, csak ülnek és isszák az egyik kávét a másik után. Aztán ugyanazt a fizetést kapjuk. De nem panaszkodom. Fő, hogy van munkám.

Fiam egy szót sem tud oroszul. Angolul tanul az óvoda óta. Az övék már egy teljesen más generáció lesz. Sztálin? Egy absztrakt fogalom.

Hogy mit gondolok Sztálinról? Itt, Goriban szokás, hogy a szülők és nagyszülők elviszik a kicsiket a múzeumba, és mesélnek róla. Én is elhoztam a kisfiamat. És úgy mondom neki, ahogy azokban az amerikai sikertankönyvekben áll: „Sokkal rosszabb helyzetből indult, mint te. Apja részeges volt, házuk összeomlófélben, és társai semmirekellőek voltak. De ő keményen dolgozott, s ennek köszönhette, hogy évek múltán az egész ország ura volt. Ha te is tanulsz, te is sokat elérhetsz.”


Anna Tkabladze: Bojkottáljuk Lengyelország felosztását

„Ezek voltak a kedvenc cigarettái. Ez az óra, amelyet anyjától kapott. Jó fiú volt. Odaadó férj. Szerető apa. Úgy gondoskodott alárendeltjeiről, mintha tulajdon gyerekei lettek volna.

Manapság azt mondják, rossz ember volt. De az archívumban vannak róla képeink, ahol nyáron almafákat ültet. Én úgy gondolom, egy rossz ember megver vagy megöl másokat, nem fákat ültet. Tudom, maguk másképp látják. Hogy milliókat ölt meg. De erre nincs bizonyíték. Berija minden dokumentumot meghamisított. Sztálin csak egyetlen hibát vétett: hogy túlságosan jó volt. Túlságosan bízott másokban.

Nem mondhatok el mindent a turistáknak. Az igazgatóságnak előírásai vannak a vezetés számára. Hogy mi áll bennük? Az, amit mondtam: hogy jó fiú és odaadó férj volt. Megemlíthetjük azt is, hogy legyőzte a fasizmust. De nem sokkal többet. Gyilkosságok? Miféle gyilkosságok? Elegem van magukból. Van egy íratlan belső megállapodásunk, hogy ha egy turista végképp a képünkbe mászik, akkor kimehetünk a múzeumból, és vitatkozhatunk vele. De most a múzeumban vagyunk, és tartanom kell magamat az előírásokhoz.

Van itt egy tabló a Ribbentrop-Molotov-paktumról is. Ami már kezdettől hibás volt. Mert Lengyelország számára nyilvánvalóan nem volt jó paktum. De adott néhány évet a Szovjetuniónak a fegyverkezésre, s ennek köszönhetően győzte le végül a fasizmust. Nekünk azonban azt kellett sugallnunk, hogy Lengyelország felosztása mítosz volt. Úgyhogy ezt a tablót kihagyjuk a vezetésből. Ez a mi csendes bojkottunk.

Megmondom maguknak őszintén, nem tudom, mit gondoljak a lengyelekről. Egyfelől amikor háborúztunk Oroszországgal, maguk nagyon sokat segítettek nekünk. Sok teherautónyi ruha és étel jött maguktól minden nap.

De senki sem mászik annyira az idegeinkre, mint maguk. Mindenki más csak végigjön velünk, és érdeklődve figyel, de a lengyelek úgy kiabálnak velem, mintha én volnék Sztálin, és saját kezemmel osztottam volna fel Lengyelországot. És most azt mondják, hogy Lengyelország mint a kommunizmus elleni harc múzeumát akarja újjáépíteni a Sztálin-múzeumot. Ha így lesz, egész Gorinak vége lesz. Mert nekünk itt semmink sincsen ezen az egy Sztálinunkon kívül.”

A kiállítás bevezető mottója: „Az ember nem él örökké. Én is meghalok. Milyen lesz a nép és a történelem ítélete felőlem? Sok volt a hiba, de talán nem voltak eredmények is? A hibákat természetesen nekem tulajdonítják majd. Síromra nagy halom szemetet hordanak össze, de eljön a nap, hogy a történelem szele kérlelhetetlenül elfújja azt.”

Áttűnés: Privát kód

Sok évvel ezelőtt Tbilisziben vezettem először automata sebváltós autót. Hogy ne a városi forgalomban kelljen gyakorolnom az új technikát, először Lloyd ült a volánhoz, aki odahaza, az Államokban sokat vezetett, de Európában még soha. Az első kereszteződéshez érve megkérdezte: „Mit jelent az a piros tábla a fehér vonallal? Meg kell állni?” „Nem, Lloyd. Behajtani tilos.” Aztán: „És az a sárga rombusz?” „Főútvonal, nekünk van elsőbbségünk.” „De hát minek azt kiírni, inkább a keresztutcába tennének ki STOP-táblát.” A sokadik kérdésre gyanút fogtam, és megkérdeztem: „Nektek hány oldalas a KRESZ-könyvetek?” „Hát vagy húsz. Nálunk ilyen táblák nincsenek. Mindenkitől elvárják, hogy józan ésszel vezessen, és ha kétséges, kiírják szöveggel.”

Tapasztalatom szerint a tbiliszi sofőrök is Lloyd bölcs elvei alapján vezetnek. Nem sokat adnak a közúti táblákra, sokkal inkább privát kódokkal élnek: hangjelzéssel, villogással, kézjelekkel, átkiabálással. És az autókon olyan egyedi jelzésekkel, amelyek egyetlen KRESZ-ben sem szerepelnek, de minden közúti táblánál fontosabb információkat adnak a tulajdonosról és szándékairól.

Tbiliszi, zsidó negyed. Az utolsó hetesre vagy nem tellett, vagy olyan tökéletes rendszám csak a Messiásnak jár.

Ellenségem ellensége

Tulajdonvédelem grúz módra