Az Adomány Tornya

Ha képzeletben eltüntetik Ouranoupoli középkori tornya mögül a házakat – ami persze nagyon nem tetszene a bájos kis üdülőfalu étteremtulajdonosainak, családi panzióinak és szuvenírboltjainak –, akkor képet alkothatnak róla, milyen magányosan állt ez a torony hétszáz éven át itt a tengerparton, a sok száz más bizánci őrtorony láncolatában, amelyek a Chalkidiké-félsziget és Thesszália partjait védték a szaracén és katalán kalózoktól. A parti erődrendszer kiépítését a Palaiologosz dinasztia kezdeményezte, amely 1261-ben foglalta el Konstantinápoly trónját, elűzve az 1204-es velencei megszállókat, utoljára újraegyesítve a birodalmat, és nem utolsósorban új fényt adva a bizánci művészetnek, amely Palaiologosz-reneszánsz néven csodálatos freskók és ikonok sokaságát alkotja meg, és Itáliába exportálva kiindulópontként szolgál Giottónak és Ducciónak az itáliai reneszánsz létrehozására.

Az ouranoupoli tornyot valószínűleg már az 1200-as évek végén megépítették, de az első írott forrás csak 1379-ből maradt fent róla, amikor „Jóannész Palaiologosz thesszaloniki despota” megszáll itt, és adómentességet adományoz a környéknek. Hogy ez a Jóannész ki lehetett, az nem világos. A „despota” ebben a korban olyan, hivatalosan trónörökössé nyilvánított császárfit jelent, aki megkapta valamelyik fontos tartomány – például Thesszaloniki – kormányzását. 1379-ben azonban a thesszanoliki despota – azaz trónörökös-kormányzó – a későbbi II. Manuel császár, aki 1376-tól 1391-es trónralépéséig viseli ezt a tisztséget. Fia, a későbbi VIII. János császár – a firenze-ferrarai zsinat résztvevője, Piero della Francesca és Benozzo Gozzoli modellje – 1379-ben még csak hét éves, tehát ő sem lehet az. Minthogy ezt a Jóannészt a görög neten is csak Ouranoupolival kapcsolatban említik, s más bizánci történeti oldalak hallgatnak róla, lehetséges, hogy a helytörténetírásban megszokott módon egy szakirodalmi tévedés betokosodott továbbéléséről van szó. Ám akárki adta is, az adómentesség arra utal, hogy a központi hatalom beismeri: nem képes fizetni a helyőrség zsoldját, viszonzásul nem is követel semmit abból, amit a katonák maguknak megtermelnek.

Ouranoupoli ma az utolsó település az Athosz-hegyi szerzetesi köztársaság határa előtt. A torony mögött már a Szent Hegy magasodik. Innen indul a hajó holnap reggel a Szent Hegy kikötőjébe, miután az utasok átestek az ingyenes gyorsteszten, mert az athoszi vízumhoz előzetesen megkövetelt PCR-tesztet, ha Görögországon kívül végezték, a kolostorok nem fogadják el.

Alig száz éve azonban még ez a vidék is Athosz, egészen pontosan a Vatopedi kolostor birtoka volt. A magányos torony körüli lakatlan, de a szerzetesek által művelt vidéket Proszforionnak, „adomány”-nak nevezték, s innen származik a torony Πύργος Προσφορίου, az Adomány Tornya neve.

A vidék és a név az 1920-as években változott meg, amikor a görög kormány az Északkelet-Törökországból elűzött pontoszi görögök ezreit telepítette le a Thesszaloniki környéki, részben lakatlan, részben kitelepített muszlimoktól elvett földeken. Kormányrendelettel az Athosz-hegyi kolostorok földbirtokait is megkurtították, s a kolostori köztársaság határait beljebb szorították. A Proszforion földjein, egészen a toronyig, létrehozták Ouranopoli faluját.

A torony 1967-ben, a kitűnő Athosz-blogról

A névadó Uranopoliszt, az ég városát Alexarkhosz, Kasszander makedón király öccse alapította Kr.e. 316-ban. Nem pontosan itt, de valahol errefelé, a Chalkidiké-félszigeten. Egyfajta ideális városnak szánta, amelynek élén ő maga mint a Napisten élő megtestesülése állt. Még egy saját dialektust is alkotott számára, amelyről a lemboszi Heraklidész filozófus azt írta, hogy a pythiai Apolló sem lett volna képes megérteni. Ez a jelenség egyébként az 1920-as években visszatért a pontoszi görögök dialektusával, amely háromezer éven át az athéni görögtől függetlenül fejlődött, úgyhogy máig kölcsönösen érthetetlenek egymás számára, noha a betelepülők leszármazottai már beszélnek athéni görögül is. Alexarkhosz és utódai saját pénzt is vertek Uranopoliszban, amely ma a numizmatikusok keresett kincse. Egyik oldalán a Nap van, az uralkodó égi alteregója, a másik oldalán Aphrodité Urania a mennyek gömbjén ülve, csúcsos süvegén csillaggal.

Az 1920-as években a torony is új lakókat kapott, a brit-ausztrál Loch házaspárt. A Gallipolinál megsebesült Sydney Loch és felesége, Joice NanKivell szabadúszó újságíróként keresték kenyerüket, a háború nyomában maradt nyomorúságról tudósítva Írországtól Kelet-Lengyelországon és Románián át Görögországig, s egyúttal mindenütt segítve is a rászorulókat. A frissen alapított Ouranoupoliban megszervezték a mindenüket elvesztett pontoszi menekültek orvosi ellátását és azt a hagyományos szőnyegkészítő szövetkezetet, amely az 1970-es években fellendülő turizmusig a helyiek legfontosabb bevételi forrása maradt. Sydney 1955-ben, Joice 1982-ben halt meg. Mindketten az itteni temetőben nyugszanak, s a helyiek máig a Κύριε és Κυρία, az Úr és az Úrnő néven emlegetik őket.

A toronyban ma helytörténeti múzeum működik, amely kiírása szerint reggel fél kilenctől délután háromig, valójában azonban éppolyan aleatorikusan tart nyitva, mint minden más itt Görögországban. Nacsinák Gergely, az Athosz magyar útikalauzának szerzője, aki orthodox papként több mint húsz éve jár már a szent hegyre, s akinek barátsága folytán lehetek én is itt most, azt mondja, hogy ez idő alatt még soha nem sikerült bejutnia.

A toronyhoz vezető főutcán számos emblematikus üzlet és étterem üzemel. A Kritikos taverna kritikátlan belső dekorációja alapvetően az orthodoxia nagy oszlopa, Vlagyimir Putyin magasztalására fókuszál, olyan apokrif ikonok sorával, amelyek korábbi válogatásunkban is helyet kaphatnának.

Ennél szívvidítóbb az a cukrászda, amelyet – nomen est omen – Sekeroglu, azaz Cukorfi bácsi üzemeltet. Anatóliából menekült apja volt a közösség első pékje, s a bácsi az ő üzletét vitte tovább, lépésről lépésre bővítve a mai impozáns pék- és cukrászboltig. Nyolcvan éves elmúlt már, de ma is reggel négykor kel, hogy a hat órás nyitáskor már friss kenyeret árulhasson. Utána jönnek a leveles tészták a reggelihez, majd a sütemények. És most, hogy meleg van már, és jönnek a turisták, „egy kicsit tovább tart nyitva, úgy este tízig”.

Gránátalma és vasrigó. A Sevruguin-hagyaték a Matenadaranban

Ki tudná megmondani Antoine Sevruguin nemzetiségét? Teheránban született, apja orosz diplomata volt, anyja előkelő grúz család sarja. Tifliszben tanult fotográfiát az 1860-as években, ahogy más nagy kaukázusi fotográfusok, Alexander Roinashvili és Dmitrij Jermakov is, de tudását Perzsiában kamatoztatta, ahol Naszreddin sah udvari fotográfusa lett, sőt a sahot és az udvari arisztokratákat is rászoktatta a fotózásra (ennek köszönhetünk néhány fotót a főúri háremekből). Perzsa nemesi címet kapott, és évtizedeken át Perzsia népeit fotózta, de kívülállása hangsúlyozására mindvégig franciás nevet használt. Csupán 2015-ben lett köztudomásúvá örmény eredete, amikor unokája, a német állampolgár Emmanuel Sevrugian az ő és fia – az adományozó apja –, André Sevrugian családi hagyatékát a jereváni Matenadarannak, az örmény kéziratok intézetének adományozta.

Antoine Sevruguin családja 1900 körül. Ülnek: Antoine, második lánya, Olga, felesége, Louise, első lánya, Marie. Állnak: két fia, André és Szasa, és bátyja, Emmanuel

Antoine Sevruguin közel hétezer fényképet készített a 19. század végi Perzsia népeiről, perzsákról, törökökről, kurdokról, hegylakó törzsekről. Ez a szám manapság, amikor az ember egy tíznapos perzsa úton készít ennyi digitális felvételt, kevésnek tűnik, de nem az volt akkoriban, amikor minden egyes üvegnegatív egy fáradságos expedíció egy-egy jól előkészített helyzetének egyetlen végterméke volt. Nem is beszélve Sevruguin fotóinak minőségéről, a belőlük áradó személyességről és „keleti varázsról”.

A Matenadaranban nemrég nyílt kiállításon csupán néhány kinagyított fotó kíséri a Sevruguin/Sevrugian-hagyatékot. A kiállítást szinte metaforikusan két 19. század végi vas figura nyitja meg egyazon üvegkalickában: egy gránátalma, az örmények jelképe, és egy vas rigó, amelyről írtam már – de már Borges is megmondta – hogy a perzsák szimbolikus állata.

A kiállított hagyaték nagy része papír: levelek, dokumentumok, és 19. századi nyomtatott könyvek vagy kéziratok, a késő Qajar-kor jellemző nagyszemű, naiv, gyermekrajz-szerű figuráival.

Juszuf és Zulejka (a bibliai József és Potifárné) története, 1841

És néhány személyes tárgy ugyanebből az időből: almáriumnippek, díszpárnák, dísztányérok Perzsia szimbólumával, a nappal és az oroszlánnal. Az a kevés, amit egy család érdemesnek tart emlékként magával vinni az emigrációba.

Antoine Sevruguin fotóiról, a régi Perzsia páratlan képes krónikájáról még külön is fogok írni, sok-sok illusztrációval.

Asztal alatt alvó perzsa család, az asztal alá rejtett réz parázstartóval, 1880-90 k.

Trágyagyűjtők, 1880 k.

Loresztáni (Zagrosz hegység) nők, 1880-90 k.

Tüntetés Jerevánban

Ahogy megérkezünk Jerevánba, és befordulnánk a kisbusszal a Martiros Saryan nagyutcára, rendőrautó zárja el az utunkat. Nagyot kell kerülnünk a szállodához. „Mi volt itt?” kérdezem a recepcióst. „Tüntetés. Most ért véget vagy tíz perce.” „Miért tüntettek?” „Hát…” próbálja valami nyugatiak számára is érthető ádámévától kezdeni „a kormány ellen. Alacsony fizetések meg ilyesmi.” „A Pashinyan-kormány ellen? Azért, mert elvesztette a háborút?” csapok bele a lecsóba. „Hát persze”, mondja megkönnyebbülten, hogy nem marslakóval beszél.

Másnap, ahogy a Matenadaranból, a kézirat-múzeumból indulnánk vissza a belvárosba, a főutcán áll a dugó. Ide hallatszik a tüntetés hangja. Gyalog indulunk útnak. A Mashtots és Sayat Nova sugárutak kereszteződését sátrak és zászlók tömege rekeszti el, helynevek alatt egy-egy csoport fekete varjú iszik vagy károg izgatottan. Egy körrel kijebb rendőrök és rohamrendőrök sokasága kávézik, járműveik a kereszteződés felé fordulva állnak. „Mi folyik itt?” kérdezem az egyik rendőrt. „Sajnos nem nyilatkozhatunk”, mosolyog rám. Odamegyek a zászlók között peckesen fel-alá járó pávává előlépett karszalagos varjúhoz. „Mi történik?” „Megbuktatjuk a kormányt. Pashinyan áruló.” „Miért áruló?” „Mert áruló”, mondja, és elfordul tőlem.

Kicsivel a kereszteződés után leülünk öreg fák alatt egy kerthelyiségben. A pincérnő Murmanszkból jött örmény. Egyes népek mindenütt ott tudnak lenni. Tavaly a még mindig az 1940-es téli háború sebeivel teli Viiborgban jártam három örmény étteremben egyazon utcán. „Mi folyik itt?” intek a kereszteződés felé. „Forradalom”, nyilatkoztatja ki egyszerűen. „A kormány ellen? De hát ők is forradalommal kerültek hatalomra”, emlékszem vissza a négy évvel ezelőtti május 8-ra, amikor a noravanki kolostor kertjében vártuk, vajon elfogadja-e a Serzh Sargsyan vezette posztkommunista Köztársaság Párt a Pashinyanék vezette örmény forradalom választási győzelmét. Az örmény látogatók táskarádiók körül gyülekeztek, s amikor bemondták a hírt, mindenki ujjongott és tapsolt. Fiatal pap lépett hozzánk, megkérdezte, honnét jöttünk, majd beterelt a templomba, és mindannyiunkat megáldott a nagy esemény alkalmával.

„Igen”, mondja a lány, „de a háborúban annyi fiatal meghalt. Most az ő hozzátartozóik vannak ott”, biccent a szép örmény hazafias dalokat harsogó tüntetés felé. „De hát nem Pashinyan ölte meg őket, hanem a törökök”, próbálkozom a racionalitással. „Igen, de ő küldte őket a frontra.” A győzelem mindent igazol, a vereség mindent megkérdőjelez. Ha Pashinyan győzött volna Karabahban, minden áldozat megérte volna, míg így, hogy vesztett, a fiatalok mészárosa lett. Az egybites gondolkodás nem a magyar választók kizárólagos sajátja.

A Pashinyan-kormány komoly kutyaszorítóban van. Európa-barát liberális függetlenségi politikája kivívta az orosz vezetés neheztelését, miközben az ország kizárólag orosz támogatással létezhet Törökország és Azerbajdzsán harapófogójában. Az oroszok tétlenül nézték, amint 2021-ben Azerbajdzsán visszafoglalta Karabah és a körülötte megszállt területek közel felét, s ennek komoly fegyelmező üzenete volt. Az orosz vezetés most nyilvánvalóan azt várja – és minden bizonnyal elő is mozdítja –, hogy az örmény lakosság maga hozza vissza a négy éve leváltott oroszbarát kormányt. Az örmény lakosság, úgy tűnik, fogja az üzenetet. A most folyó ukrajnai háború idején sehol egy ukrán zászló, miközben itt is, ott is felbukkannak orosz zászlók és oroszbarát feliratok és jelzések. Ellentétben azzal, hogy a szomszédos Grúzia oroszbarát kormánya ellenére tele van ukrán zászlókkal, feliratokkal és az ukránok melletti kiállás jeleivel.

Русский корабль, иди нахуй

Tüntetés a háború ellen a brüsszeli oroszok és ukránok szervezésében az orosz nagykövetség előtt.

Szvaneti 1. Kövek

ა

Mihály vagyok. Szent Mihály, arkangyal. Egy a hét közül, akik mindig készen állnak arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjenek (Tób 12:15). Lahili falujából vagyok, Latali szurdokvölgyéből, a szurdok fölött a faluval szemközti hegytetőn álló Mkheri Arkangyal Templomából.

Ikon vagyok, ezüstből megformálva, arannyal bevonva a szvaneti völgy szokása szerint, ahol ritkább a festék mint az ezüst és az ecset mint a kalapács, s ezért a délről felhozott bizánci ikonokat itt ezüstből és aranyból imitálták olyan bőséggel, hogy máig megtöltik az Inguri-völgy és a környező hegyek kilencvennégy templomát.

Ha valaki okvetetlenkedne, hogy miként lehetek egyszerre arkangyal és ikon, az bizonyára az ál-okoskodások emlőjén nevelkedett latin eretnek, akik az ő trienti zsinatuk óta elkülönítik egymástól a képet és az azon ábrázolt szent személyt, azt hangoztatva, hogy csak az utóbbit illeti tisztelet. De orthodox hívő nem fecséreli az idejét ilyen szőrszálhasogató ontológiára. Hiszen a tiszteletreméltó Második Niceai Zsinatnak a képek tiszteletét engedélyező khorosza kimondja, hogy „a tisztelet, amellyel a képeknek adózunk, átszáll az ábrázolás tárgyára, s így aki a képet tiszteli, az valójában a rajta ábrázolt valóságot tiszteli.” Szent Mihály vagyok tehát, arkangyal, aki a hívő számára, mintegy tükör által, emez ikon formájában jelenek meg tisztelet fogadására és a mennyei valóságok evilági felragyogtatására.

Nyolcadik évszázada védelmezem már Lahili faluját, Latali szurdokát, Mkheri hegyét, Szvaneti völgyét és egész Grúziát a gonosz ellen, amely támad itt bőven mindenfelől, úgyhogy munka van elég. Abram diakónus bízott meg ezzel még Grúzia aranykorában, Giorgi Laska király idejében. Aki akarja, olvassa el, oda van írva a hátamra, vagy legalábbis úgy hiszem, ott van még, mert a saját hátát az arkangyal sem tudja megnézni.

ქ. წმიდაო მთავარანგელოზო მუხერისაო, ჴელთუქმარო, ადიდენ მეფენი ბაგრატუნიანნი, და დადიანი, და დიდებულნი და ერთობილი საქართველო და ერთობილნი სუანნი და ჴევი ლატალისა; და აღაშენე მაშენებელი შენი სოფელი ლაილისა და ყოველნი მადიდებელნი შენნი, ამენ მე მამასახლისსა ცოდვილსა და დეკანოზსა აბრამს შეუნდკენ ღმერთმან

Ó nem kézzel készült m(u)kheri Szent Arkangyal, dicsőítsd meg a Bagrationi királyokat és Dadianit és a nemeseket és az egységes Grúziát és az egységes Szvanetit és Latali szurdokvölgyet, és gyarapítsd La(h)ili falut, amely templomot épített neked, és mindenkit, aki dicsér téged. Ámen. Ó Isten, bocsáss meg nekem, a bűnös Abram elöljárónak és diakónusnak.

A mkheri Szent Arkangyal 14. századi temploma és a latali szurdokvölgy

Valóban dicsőséges és ritka pillanata volt az a grúz történelemnek, amikor nem egyedül tőlem várták az ország védelmét, hanem egységben volt a király és a nemesek, Szvaneti tartomány és ura, Dadiani herceg, le egészen az utolsó szvan faluig. Rég volt, talán igaz se volt.

Irakli ikoníró alkotott meg engem itt feljebb, a yenashi Szent Jónás kolostorban. Fennakadnak a kifejezésen? Mi, orthodoxok a szent ikonok készítőjét ikonírónak, ხატმწერი khat^hmc^heri nevezzük: ő az, aki a ხატი khat^hi, képet წერს c^hers, írja, és nem ხატავს khat^havs, festi, mint a მხატვარი mkhat^hvari, a festő. Sok oka van ennek. Egyfelől így vettük át a kifejezést a görögből, ahol az ikon készítőjét ugyanígy εἰκονόγραφος-nak, ikonírónak mondják, bár manapság ez már egyszerűen illusztrátort jelent, és a magunk mesterét inkább ἁγιόγραφος-nak, a szent képek írójának nevezik. Igaz, hogy a görögben még nem volt és ma sincs külön szó a festésre és az írásra, és a világi képek festőjét is ζωγράφος-nak, „élet után írónak” mondták. De így mondják az oroszok is, иконописец-nek az икона és писать összetételével, miközben a köznapi festőt художник-nak titulálják, amiben olyasvalaki, aki annyi évszázadot élt, mint én, még világosan érzi az ősi proto-germán *handu-gaz, azaz „kézzel készít” etimológiát. Igaz, az ikoníró is kézzel készíti az ikont, még az úgynevezett „nem-kézzel-készült”, нерукотворный ikont is. De nem ez a döntő, hanem az a szellemi előkép, amelyet elméjében vagy lelkében lát és az ikontáblára lejegyez, miként az író a szöveget, nem úgy, mint a közönséges festő, aki azt duplikálja a fatáblán avagy vásznon, amit testi szemeivel lát, látott vagy láthatna. Az „írás”-ban ez a szellemi többlet van az „ábrázolás”-hoz képest. Mindkettő vizuális jeleket alkot, de míg a puszta képek önmagukat jelentik, addig az írásjegyek – éppúgy, ahogy az ikonok – túlmutatnak önmagukon egy magasabb valóság jelentéseire. A túlművelt nyugati eretnek olvasókat itt kérem, hogy ne jöjjenek azzal, hogy a „puszta képek” is szimbólumok. Én is olvastam Cassirert a szimbolikus formákról, tudom, miről beszélnek, de nagyon kérem, hogy ők is próbálják megérteni, amiről én beszélek. Persze ahhoz alázat kéne, ami nem az eretnekek jellemzője.

A yenashi Szent Jónás kolostor 12. századi temploma, és szerzetes a templom Arkangyalok-ikonja előtt

Ha már a Warburg-iskolánál tartunk, mindenki emlékszik arra, amit Wittkower leírt a Born under Saturn-ban, hogy a reneszánsz festő azáltal próbált meg kitörni a középkori „kézműves”-kategóriából – amely a festőket és a patikusokat együvé sorolta, hisz mindkettő lényegében porokat tör –, hogy ezer módon bizonygatta munkájának szellemi lényegét, míg végül tényleg mindenki látnoknak, az író és a költő szellemi társának fogadta el őt. Az „ikoníró” saját viszonylag magas társadalmi státusza fenntartása végett ugyanilyen görcsösen igyekszik távolságot tartani a kézműves festőtől, amennyiben identitását és elnevezését a magasabbrendű íráshoz és az íráson keresztül megnyilvánuló transzcendens valósághoz köti, s így az evangélium és más szent szövegek íróival rokonítja, богослов-nak, teológusnak tekinti magát. És ezt szent szöveggel is igazolhatja, hiszen a már említett Második Niceai Zsinat Krisztus és a szentek képi ábrázolására a περιγράφει, „leírás” kifejezést használja.

Méhzümmögés a Szent Jónás kolostor kaptárainál. Lloyd Dunn felvétele

Szóval Irakli ikoníró alkotott meg engem ott fenn, a yenashi Szent Jónás kolostorban, ahol most, nyolcszáz évvel készítésem után a nagy út halad. Ha már azon is felhúzták a szemöldöküket, hogy a festékkel dolgozó ikonfestőt ikonírónak nevezik, akkor tudják meg, hogy a szvaneti ikoníró nem is ecsettel, de kalapáccsal írja az ikont. Hét éven át szárított egyenes fenyődeszka hátlapjába keskeny bükkfa keresztmerevítőket illesztett, hogy ne csavarodjék, majd előlapjába négyszögű képmezőt vésett, amelyen olvasztott méhviaszból nagyjából megformálta a testetlen személyem evilági megjelenítésére szolgáló testet. Majd a völgy fejéből, a Shkara hegy bányáiból származó ezüstből vékony lemezt kalapált, azt ráhelyezte a fenyődeszkára, és a viasz domborulatok mentén finoman kikalapálta rajta árnyék-testem körvonalait. Képmásom nagyrészt kitöltötte a képmezőt, s ahol üres hely maradt, azt növényi indákkal és palmettákkal töltötte ki. A keretre pedig a kéziratokból vett inda- és hálómintákat kalapált.

Ámde nem az egész keretet borította be indákkal és hálóval. A négy sarkot üresen hagyta, s szintúgy a négy oldali keret középső részét. Miért? Mert tudta, hogy ő csak elindította az ikont evilági pályáján, de helyet kell hagynia másoknak is, hogy az évszázadok során hozzátehessék a maguk keze munkáját.

Nyugaton úgy tartják, hogy a kép az utolsó ecsetvonással eljutott a tökéletességre: abból elvenni vagy hozzátenni, mint a pogány Arisztotelész mondja, nem lehet. Micsoda hübrisz! Az ikon, ahogy az ugyancsak pogány Umberto Eco mondaná, a nyugati képpel ellentétben nyitott mű. Attól kezdve, hogy kikerült a képíró kezéből, folyvást gyarapszik. Minden tisztelője gyarapítja őt imákkal, amelyek visszasugároznak utódaira, és nemzedékről nemzedékre növelik az ikon becsét. Isten csodákat enged történni általa, amelyek szakrális történettel és erővel ruházzák fel az ikont. Damaszkuszi Szent János levágott keze felkerül a Mária-ikonra, s ettől fogva az ikon részeként él tovább, mint Mária harmadik keze. De még a károsodás is része lesz az ikon történetének. Ha a nyugati képre valaki késsel vagy kalapáccsal támad, a tulajdonosok azonnal igyekeznek helyreállítani a tökéletesnek tekintett eredeti állapotot. A częstochowai Fekete Madonna-ikon azonban olyan büszkén viseli arcán a tatár rablók kettős kardcsapását, hogy a javító festést is ledobta a sebről, s anélkül már nem is lehet elképzelni őt a sebesült Lengyelország védelmezőjeként.

A hálás utódok pedig különféle hozzátoldott díszítésekkel fejezik ki megbecsülésüket és hálájukat az ikon iránt. A festett ikonokra ezüst ikontakarót tesznek, amely eltakarja a lényegtelent, és szabadon hagyva kiemeli azt, ami lényeges: a szent személy arcát és kezét. Az eleve ezüstből készült ikonra pedig nagyobb események, jelentős sorsfordulók alkalmával drágaköveket illesztenek. Erre gondolva hagy ki üres helyeket a képíró, ahová majd a kövek kerülnek. A kövek többnyire nem különösebben értékes darabok, amolyan paraszti vásárfiák, de a tulajdonosok az ikon előtt meditálva pontosan fel tudják idézni minden kő behelyezésének történetét, s ezek a történetek teszik számukra igazán értékessé őket és személyes családi darabbá az ikont. Nézzenek csak meg még egyszer engem ebből a szempontból.

Ez a velem egykorú kolléga a mestiai Sethi Szent György-templomából nemigen dolgozhatott meg extra rátétekért, noha helyet hagytak rajta látványosan

Ez a 10-11. századi Szent György a labechini Szent Arkangyalok templomából, amelyik grúz férfi módjára nem a sárkányt, hanem a keresztényüldöző Diocletianus császárt döfi le, most csak egy vörös kővel büszkélkedik, de a keretén, amely nem maradt fenn a 20. századig, talán többet is hordozott

Na ez a 11. századi zestaponi Keresztrefeszítés- és Mennybemenetel-ikon megdolgozhatott a pénzéért, mert a számtalan kisebb-nagyobb kő mellett 17. századi egész brossok is kerültek rá az évszázadok során

Ebben a most kezdődő sorozatban a grúz ábécé 33 betűjének plusz a négy speciális szvan betűnek megfelelően egy éven át harminchét kővel, harminchét történettel gazdagítjuk a lassan tíz éve készen kapott Szvaneti-képünket. Minden történetet egy-egy régi szvaneti ikonnak, a völgy és Grúzia egy-egy ősi védelmezőjének monológja vezet be. A történetek pedig azt beszélik el, hogyan jártuk be és ismertük meg a szvaneti hegyvidék középkori templomait és falvait, s mit tudtunk meg róluk, Grúziáról, és önmagunkról.