Templomsziget a Daugaván

Minden itt kezdődött. Itt ütött lyukat a külvilág a balti törzsek addig idő nélkül áramló életének jégpáncélján, s a számunkra átláthatatlan félhomályból itt bukkantak fel nyüzsgő halakként a mi történelmünk fényére.

Itt, a Daugava folyó partján találkozott a Baltikum első keresztény misszionáriusa, a holsteini Meinhard ágostonos szerzetes a pogány livekkel, finnugor nyelvrokonainkkal. Meinhard a szőrméket felvásárló lübecki kereskedőktől hallott először a Baltikum pogány törzseiről, s hivatást érzett megtérítésükre. Perjele engedélyével egymagában útnak indult, s a kereskedők útmutatása nyomán jutott el az Ikšķilā faluban élő livekhez valamikor az 1170-es évek végén. Az itteniek némelyike hajlott az új hitre, különösen amikor Meinhard megígérte, hogy ha kereszténnyé lesznek, várat építtet nekik az ellenséges pogány törzsek, mindenekelőtt a litvánok támadásai ellen.

A Gotlandból hívott német kőművesek 1184-ben meg is építették a várat, és mellette egy dombtetőn az első balti templomot is. A vár hamarosan jelentőségét vesztette, amikor Meinhard utódja, Albert püspök 1201-ben megalapította a közelben a jobb fekvésű Rigát és oda tette át székhelyét. Romjai helyén ma már csak egy emlékkő áll. A templom azonban, amelyet később gótikus stílusban építettek át, épen állt egészen 1917. szeptember 1-ig, amikor a Rigát védő orosz hadsereg ide ásta be magát, s a német támadók rommá lőtték a templomot. Többé nem is építették újjá.

A templom külseje és belseje 1917 előtt

Az 1974-ben épült rigai duzzasztógát úgy megemelte a Daugava folyó szintjét, hogy a dombtetőből sziget lett. A szigeten ma is állnak a templom konzervált romjai, s mellettük egy emlékkő, amelyet Üxküll – mert ez lett a falu német neve – bárója, Boris (1793-1870) a napóleoni háborúk hős orosz tisztje és számos női szív elrablója – aki fegyvertényeit Arms and the woman címmel kiadott naplójában összegezte – állíttatott 1864-ben.

A német név talán ismerős némelyeknek. Üxküll bárója volt Jakob von Uexküll (1864-1944) biológus és filozófus, az etológia megalapítója is, akire Konrad Lorenz hivatkozik sokszor. Ő már Tallinnban született, ahol apja polgármester volt, s 1924-ben végleg Németországba költözött.

Rigából az ország belsejébe indulva föltétlenül megállunk a balti történelemnek ennél a forrásánál. Nyár van, a víztározó megapadt, s ilyenkor kiemelkedik egy kis dombhát, amelyen száraz lábbal át lehet sétálni a partról a szigethez. Mellette kétoldalt kivágott öreg fák tönkjei. A fák eredetileg a templomhoz vezető utat szegélyezhették, s a víztározó feltöltésekor vághatták ki őket.

Az enyhén ívelő ösvény mellett kis tavacskákban maradt vissza a folyó vize, amelyek színét tündérrózsák fedik. Ahol a tavacskák is elapadtak, folyami kagylók összeszáradt tömbjei takarják a talajt. Néhol a gödrök még nedvesek, a bomlás erős illata árad belőlük. A víztározó sekély vizére mindenütt vízimadarak szállnak táplálékot kutatva. A parton egy-két öreg horgász gyűjti a könnyű zsákmányt.

A szabálytalan mészkövekből épült templom romjait bádogtető fedi. Úgy tűnik, a kettős gótikus kapu maradt fenn, s az előtérből a hajóba vezető nyomott ív, mögötte gótikus konzolokkal és bordák indításaival. A többi odalett. A maradványokat vörös tégla kiegészítések stabilizálják.

A térdig érő növényzetben találomra letaposott ösvény vezet az emlékkőhöz, amelynek mindkét oldalán kopott latin felirat áll. A part – az érkező látogatók – felé néző oldala már alig olvasható:

IN MEMORIAM MEINARDI EPISCOPI LIVONUM APOSTOLI HUJUS ECCLESIAE FUNDATORIS ATQUE CONRADI MEINDORPI MILITIS YKESKOLA FORTISSIMI FIDEI PROPUGNATORI

Meinhard püspöknek, a livek apostolának, e templom alapítójának és Conrad Meindorpnak, Ykeskola lovagjának, a hit bátor védelmezőjének emlékére.

Konrad Meindorp (későbbi helyesírással Meyerdorff), mint a propugnator, „pajzzsal védelmező” kifejezés mutatja, már ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyet Albert püspök az 1190-es évek végétől kezdve keresztes lovagnak hívott be a livekről elnevezett Livóniába, a későbbi Lett- és Észtországot is magába foglaló tartományba, hogy fegyverrel védjék a már megtért baltiakat a még meg nem tértektől, illetve utóbbiakat saját pogány hitüktől. Konrad Meindorp 1201-ben kapta meg Ikšķilā – latinul Ykeskola, németül Üxküll, későbbi lett nevén Ikšķile – várát, s vált ezzel a von Uexküllök ősévé.

A másik oldalon az utód mond köszönetet:

HOC MONUMENTUM DEDICAVIT BORIS DE ÜXKÜLL LIBER BARO EQUESTRI IN ESTONIA ORDINI ADSCRIPTUS VIGGALIA IN MARITIMA HERES 1186 1201 1864

Ezt az emléket állíttatta Boris von Uexküll báró, az észt lovagok rendjének tagja, a tengermelléki Vigāles örököse 1186 1201 1864

Az 1917 előtti fényképen még jól olvasható a felirat. Még áll mögötte a templom. A szemmel láthatólag úri társaság tagjai még nem tudják, hogy erőszakos halállal halnak meg majd odahaza vagy a honvágy öli meg őket az emigrációban.

Ma már nem áll sem a templom, sem a vár. A balti németek Hitler parancsára Németországba költöztek 1940-ben, még mielőtt Sztálin a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében bekebelezte volna a balti országokat és kiirtotta volna lakosságuk negyedét-harmadát. Livek talán még száznyolcvanan élnek tengerparti halászfalvakban, s alig ötödük beszéli őseik finnugor nyelvét. Csak ez a rom áll itt egy szigetté lett dombtetőn, tanúskodva egy magányos ember elszántságáról, aki eljött ide, az ismeretlenbe, hogy megváltoztassa a történelmet.

Indulunk tovább az ország belseje, a keresztesek még álló lovagvárai és az észt határ felé. A főutcán végighaladva a falu nyugati végén modern templom magasra emelkedő apszisa tűnik fel.

Befordulunk. A Meinhard püspökről elnevezett utcában egy karmelita kolostor áll. Ajtajának felirata szerint a skandináv és balti katolikus diaszpórákat pártfogoló német Bonifatiuswerk alapítása.

Becsöngetünk. Vidám, apró, fehér ruhás középkorú apáca nyit ajtót és köszönt minket Jézus nevében lett nyelven. Latinul viszonzom, majd németre váltok. Ennek nagyon megörül: „ha még németül is beszélnek, már kétszeresen is itthon vannak”, mondja.

„A templomot szeretnénk megnézni”. Bevezet minket, közben kérdezgetem. A kolostort a lett kormány meghívására alapították, akik kifejezetten egy katolikus szemlélődő rendet szerettek volna honosítani. Alapvetően azért jöttek Ikšķilébe, mert itt találtak telket, de nagyon jólesett nekik, hogy éppen a lett kereszténység bölcsőjében telepedhettek meg. Most nyolcan vannak nővérek, Essenből. „Milyen a viszonyuk a lett lutheránus többséggel?” „Nagyon jó. Lettországban nagyon erős az ökumené. A lutheránus püspök kifejezetten kedvel minket.” Most viszont épp a rigai katolikus püspök van náluk látogatóban, úgyhogy siet vissza az ebédlőbe. Megmutatja, melyik ajtót csukjuk majd be magunk mögött.

A templom nagyon letisztult, funkcionális beton és üveg építmény, egyik végében félköríves apszissal, a másikban a nővéreknek a klauzúrából nyíló elzárt kápolnájával.

Az apszisban és a kápolnában is egy-egy szép középkori német faszobor van, nyilván másolatok. A harmadik figurális dísz a Meinhard püspököt ábrázoló középkorias dombormű a felolvasóállványon. A negyediket már kívül látjuk, a templom külső falán: a gyermek Jézust tartó Mária az apszis körül kialakított gyönyörű virágoskertben. Sziget ez is, a béke szigete Meinhard templomszigetével szemben.

Ünnep Rigában

Bármilyen gondosan készülsz is fel egy útra, a véletlenek lesznek a legemlékezetesebbek: a nehézségek, amelyekből kivágtad magad, a váratlan találkozások, az ünnepségek, amelyekbe belecsöppentél. Mint ez az ünnepi hétvége most Rigában.

Hogy hétvége van és ünnep, azt az esküvői fotózások jelzik városszerte. Alább: a vendégeket a tavaly Oscar-díjat nyert lett Flow rajzfilm macskája fogadja

Rigában minden második szombaton tartanak kirakodóvásárt a Berga Bazārs melletti Wöhrmann-kertben (a balti németek kivonulása óta: Vermanes dārzs). A park labirintusának valamennyi útja mellett nyitott bódék sorakoznak a kézművesek, ékszerészek, ősi balti motívumokkal dolgozó fémművesek, textilszövők, ruhakészítők, fa- és csontfaragók kínálatával. Kicsit mint a tallinni vásár, bár valahogy racionálisabb, komolyabb, kisakkozottabb módon: a lettek németebbek az észteknél.

Az egyik szélesebb úton felállított sátorban kézműves műhely működik gyerekeknek, szövést, kosárfonást, gyurmázást tanítanak.

És persze a lacikonyhák. A park bejáratánál húst sütnek sparhelten és nyílt tűzön, krumplit forró kövek között, káposztát párolnak parázson. Mellette hosszú asztaloknál eszik, aki bejön, és aki elhagyja a vásárt. Körben izgatott sirályok rikácsolnak a koncért. A lettek nagy, zárt szemetes tankba seprik a maradékot, nem törődve a tetején ugráló sirállyal és vágyaival. Én a tank tetejére teszem a csülök bőséges maradékát, hadd legyen neki is jó napja.

Vasárnap reggel nyolckor a rigai óvárosban rezesbandára ébredünk. Nem ismerjük a lett himnuszt, de mintha valami olyat játszanának. Aztán fiatalok tömeges kiáltozása, majd megint zene. Cserkészek? Tüntetés? Politikai rendezvény?

Amikor tíz körül lemegyünk az utcára, még mindig tart a zene és a kiáltozás. Aztán megpillantjuk az első templominak látszó zászlókat is, s a zászlóvivő mögött az ünneplőbe öltözött gyerekeket. Katolikus körmenet egy lutheránus városban? De aztán újabb és újabb zászlóvivők jönnek, zászlaikon városok és iskolák neveivel. A zászlóvivők után pedig gyerekek vagy fiatalok, nem népviseletben, hanem annak alapján kreált ruhákban, fejükön virágkoszorúval, kezükben csokorral. Jönnek, egyre jönnek, ahogy már az előző két órában, úgy most is, szünet nélkül, a főtér felől, s mennek tovább a Szabadság-emlékmű felé.

„Mi van ma, nemzeti ünnep?” kérdezünk egy nézőt. „Nem, kórustalálkozó.” Ötévente van ilyen, nyilván hogy minden generáció  átélhesse legalább egyszer. Pont belenyúltunk a tutiba. A lettek amúgy nem olyan mosolygós népek, de itt most letudják a mosolygást öt évre előre.

A népi identitás fokozására sok felvonuló pálcára erősített régi lett rúnákat tart, amelyekkel később a város minden boltjában találkozunk ruhákon, ékszereken, bögréken, szuveníreken, vagy egy olyan – mint később megtudjuk, trejsdeksnisnek nevezett – csörgőt, amelynek nyelére néhány korongot erősítettek, a korongok pereméről pedig fém lemezkék lógnak le. „Mi ez, van valami szimbolikus jelentése?” kérdezünk egy gothic kinézetű, sötétbe öltözött és sötétre sminkelt lányt. „Nem tudom, nincs sok affinitásom a népzenéhez. Kérdezzetek inkább a Nirvanáról.”

Tíz perc a három és fél órás felvonulásból

Déltájban, amikor az utolsó felvonulók is eltűntek, s csak a virágszirmok maradtak utánuk a tér kövezetén, szép fiatal nő ül le szemközt a Feketefejűek Házával, a nőtlen kereskedők egykori cégházával, amely védőszentjükről, a néger Szent Mórról kapta a nevét, s amely – miután a németek lebombázták, a szovjetek a maradékot is eldózerolták, majd a lettek a függetlenség után a régi rajzok és fotók alapján hűségesen rekonstruáltak – a lett újjászületés jelképének számít. Puha textilekből előbugyolál egy különös, nagy, archaikus hangszert, a bandurát, amely már Sevcsenko óta az ukrán újjászületés jelképének számít, s játszani kezd rajta. Lenyűgözve, egy órán át állunk előtte és hallgatjuk, s olykor videózzuk. Az Odessza melletti Nyikolajevből/Mikolajivból jött, s a gyönyörű dalok mind ismert ukrán népdalok és sanzonok. Remélem, Irina beazonosítja őket.

„Ой під вишнею, під черешнею” (Тріо Мареничів)

„Ой у вишневому саду” (népdal)

„Місяць на небі, зіронькі сяють” (népdal)

„Закувала зозуленька в лузі”

„Я піду в далекі гори” (Володимир Івасюк)

„Рідна мати моя” (népdal)

„Ніч яка місячна” (népdal)

„Цвіте терен” (népdal)