Grúzia percről percre, 2. Kutaiszi

Előző rész: Tbiliszi

Tbilisziből Kutaiszibe buszozva meglepő látvány fogad és kísér végig az út hosszú szakaszán. A 230 kilométeres útnak, Grúzia legfontosabb közlekedési ütőerének több mint fele nincs kiépítve autósztrádának, hanem a Rikotula, majd Dzirula folyó mély völgyében, falvakon át kanyargó keskeny autóút, ezért körülbelül négy-öt órát kell számítani a megtételére. Most azonban valami változik. A folyóvölgyben végig masszív sztrádaépítés folyik, száz-kétszáz méteres sávban letarolt építési területtel, hatalmas beton alagutakkal, sztrádapillérekkel és más műtárgyakkal, és mindenütt kínai feliratokkal. Néhány tucat kilométerenként laktanyákra emlékeztető ideiglenes munkásszállók, nagy vörös kínai tacepaókkal. Egyszerre több nagy kínai építővállalat is dolgozik a Rikoti-hágótól a kutaiszi elkerülő pályáig tartó majdnem száz kilométeres autópályán. Eszembe jut, amikor 2018-ban Daliból Kunmingba repültem, a viszonylag rurális Yünnan tartománynak csak azon a középső szakaszán tizennégy gigantikus méretű sztrádaépítést számoltam össze a levegőből. A Dzirula-völgyi útépítés ezeknek alatta marad, de egy ilyen kis léptékű országban egyszerre lenyűgöző és ijesztő ez a volumen.

Útépítés a Dzirula folyó kanyarulatában, Ubisitől keletre. A jobboldali hat pillért még a kommunizmus végén állították fel, de sztrádát már nem volt idejük felhúzni rá. A kanyart átvágó nagy fehér pillérek már a kínai építővállalat munkái.

A gigaépítkezés a Fudan-konstrukciót és Kína más lopakodó gyarmatosítási akcióit juttatja az ember eszébe, noha itt némileg másról van szó. Nem adósságcsapda állításáról, mint a kínai kölcsönből épült, majd a kölcsönt visszafizetni nem tudván Kínának átadott montenegrói autópálya, sri lankai kikötő, laoszi vasút és sok más vállalkozás esetében. Grúzia és Kína románca 2015-ben még kölcsönösen előnyösnek indult. Kína az Öv és Út Kezdeményezés keretében fedezte fel az Oroszországot elkerülő alternatív szállítási útvonalat Azerbajdzsánon és Grúzián keresztül, míg Grúzia új piacokat remélt Kínától, új befektetéseket az országot az utóbbi évtizedben rövidlátó módon hanyagoló amerikai kormányok helyett, és nagy súlyú politikai támogatást az elszakított Abházia és Dél-Oszétia visszaszerzéséhez, amelyért cserébe Grúzia is szilárdan támogatja az Egy Kína politikáját, távol tartja magát Tajvantól, és nem emlegeti az emberi jogok kínai eltiprását. A kölcsönös előnyök jegyében nyert Kína Grúziában még 2018-ban számos útépítési tendert (noha sokat korrupció révén), s ezeket valósítja meg most, köztük a Tbiliszi-Kutaiszi autópályát. Időközben azonban a rózsaszín köd jócskán eloszlott. A 2013-ban nagy ideológiai dobásnak indult Öv és Út Kezdeményezés lendülete a kínai gazdaság növekvő nehézségei és a fokozódó kínai-amerikai gazdasági háború miatt mára jócskán alábbhagyott. Kína nem tud annyira koncentrálni másodrendű partnereire, mint 2015-ben gondolta. Grúzia pedig elégedetlen a kínai piacokkal – ahová csak rezet és más nyersanyagokat tud exportálni –, a kínai befektetésekkel, és Kína politikai támogatásával, amennyiben a kínai vezetés szisztematikusan kerüli a konfliktust Oroszországgal a grúziai szakadár területek ügyében, sőt közös kaukázusi hadgyakorlaton vesz részt orosz, abház és dél-oszét csapatokkal.


A Dzirula kanyarjában egymás mellett álló szovjet és kínai sztrádapillérek nyomvonala között fontos különbség, hogy a szovjet sztráda egyenesen nekivezetett volna az ezeréves ubisi kolostornak, talán ürügyet is szolgáltatva lebontására, míg a kínai sztráda alagúton át kerüli meg az egész Ubisi falut. Az ubisi kolostort a 9. században alapította Khandztai Szent Gergely (759-861). Ő a ma Törökországhoz tartozó Tao-Klarjetiben volt apát, az egyetlen grúz tartományban, amely nem került arab fennhatóság alá a 7. században. Innen ered a Bagrati királyi dinasztia is, akik a következő századokban fokozatosan visszahódítják Grúziát és Örményországot a muszlimoktól, s Gergely az ő politikájukat támogatta egyházi vonalon. A visszafoglalt tartományokban egy-egy kolostort emelt a vidék újra kereszténnyé tételére, s ezek közé tartozott Ubisi is. A szentély külső falán még látszik a korabeli alapító felirat, alatta a Bagrati-oroszlánnal.



A templom gyönyörű freskóinak festőjét is ismerjük: Damianénak hívták, aki a 14. század legelegánsabb stílusát, a bizánci Palaiologosz-reneszánszot követte. Ugyanazt, amelynek alapján nyugati kortársai, Giotto és Duccio megteremtették az itáliai reneszánszot. A freskókról hamarosan külön bejegyzést írok, úgyhogy most csak néhányat mutatok belőlük.

A templom falát amellett különféle graffitik is díszítik, mint általában a középkori templomokét, különösen a kapu környékét, ahol az unatkozó hívek ütötték el az időt a liturgiára várakozva. Máshol jobban, itt a sok-sok rétegen át kevésbé kivehetőek a figurák, de jól láthatóak a középkorban elterjedt nuszkhuri írással írott feliratok.

Tbiliszitől Goriig és még tovább, a Rikoti-hágóig már sok éve megvan a sztráda, amely a Mtkvari északi partján halad. A régi, történelmi útvonal azonban a folyó déli partját követi. Ez a Királyi Út, a középkori grúz királyság történelmi tengelye, amelyet középkori templomok, várak, kolostorok, barlangvárosok szegélyeznek sűrűn. Az útról pedig további, csak lóval vagy terepjáróval járható földutak ágaznak le dél felé, a Trialeti-hegységbe, ahol a kis hegyi falvak számos további középkori templomot és kolostort rejtegetnek. Egyszer már nekiindultam, hogy bejárjam őket, de nagy részük még hátra van. Ebből külön expedíció és percről percre tudósítás lesz majd.

Kitekintés a sztráda mellől a Királyi Útra és azon túl a Trialeti-hegységre.

A Királyi Úton áll Uplistsikhe barlangvárosa, Grúzia legrégebbi fennmaradt települése. Tsikhe grúzul várat jelent, Uplos pedig az a mitológiai ősatya, akire, mint Nimródra, a középkori krónikások visszavezették a nemzet eredetét. A barlanglakásokat a Kr.e. 2. évezred végétől kezdve vájták a puha vulkáni sziklába. A lakásokhoz egykor fából és kőtörmelékből rakott kiegészítések is tartoztak, de ezeknek ma már legföljebb nyomai látszanak. A holdbéli lávaplatót ma csak a belevájt lyukak, lakások, udvarok labirintusa szövi át, s a folyó zöld völgye fogja körbe. Az egykori civilizáció legjellegzetesebb nyomai a kőbe vájt szőlőprések és amforák lyukai, olyan sűrűségben, mintha a lakók legfőbb tevékenysége a bor előállítása és fogyasztása lett volna, ami itt Grúziában nem is olyan valószínűtlen. A szikla legmagasabb pontján egymás mellett áll az ugyancsak sziklába vájt fejedelmi palota, és a kőből épült 9. századi keresztény templom, amelyet ma is használnak, noha a város a 13. századi mongol betörés idején elnéptelenedett. Ma már csak törpe dinoszauruszok, agama gyíkok lakják, akik a sziklákon sütkéreznek, játszanak és harcolnak, s kíváncsian engedik egészen közel a manapság ritka látogatókat.

Goriban is van egy középkori vár, de a város mindenekelőtt arról híres, hogy itt született a legnagyobb hatalmú grúz uralkodó, Sztálin. „Sztálint mi nagyon tiszteljük”, mondta nekem sok éve egy helyi vendégház vezetőnője. „Gondoljon csak bele, ha nem itt született volna, és nem itt lenne a múzeuma, ki jönne Goriba? Miből élnénk?” Kristálytiszta logika. Még szerencse, hogy Linz lakóinak van egyéb megélhetési forrásuk.

Sztálin-kép egy datolyaszilvás standon a kutaiszi piacon. Ki a másik?

Azért a grúz Sztálin-kultuszt nem eszik olyan forrón. A grúzok, különösen a fiatalok és az értelmiségiek tisztában vannak Sztálin valódi történelmi érdemeivel, a nagy terrorral, a népek – így az ő népük – elnyomásával, az oszd meg és uralkodj politikával, amelynek most ők is a levét isszák. Elsősorban az idősek és egyszerű néprétegek emlékeznek rá nosztalgiával, ami inkább a fiatalkoruknak szóló nosztalgia. Sztálinra Grúziában ma nem lehetne politikai mozgalmat alapítani, nem úgy, mint Oroszországban. Éppen az újjáéledő és hivatalossá váló orosz Sztálin-kultusz miatt sem vevők rá Grúziában.

A Sztálin-múzeum abszolút haszonélvezői az állandóan itt hűsölő kóbor kutyák

A gori Sztálin-múzeumról már írtam korábban, Witold Szabłowski Tańczące niedźwiedzie (Táncoló medvék. Igaz történetek olyan népekről, amelyek visszakívánják a zsarnokságot) könyvének a gori múzeum munkatársaival készült riportjaival illusztrálva, mit gondolnak ma a múzeumról és Sztálinról.

Mostani látogatásunkkor az egyik teremben, Sztálin kis lámpaernyős asztalkája mellett éppen tévéinterjú folyik egy fiatal helyi celebritással, aki biztosan nem élt még Sztálin idején. A szovjet esztrádstílusban öltözött riporternő csodás piros műanyag cipője színben tökéletesen passzol a terem parkettáira ragasztott „Ide álljon” covidmatricákhoz.


Ugyanebben a teremben áll az a kiállítási tárgy is, amely a leginkább otthonos a magyar látogató számára. Nemcsak azért, mert hazai landmarkot ábrázol, hanem a lelkes, meleg odaadás miatt is, amely feliratából árad a hódító iránt.

„A felszabadító szovjet hősöknek a hálás magyar néptől, 1945”. Alatta a réztáblán: „A magyar parasztküldöttség, 1951”. Hogy a magyar parasztok miért egy ennyire echte urbánus jelképet választottak, arra nehéz a magyarázat. Talán a gyapot és a narancs mellett pálma termesztését is tervbe vették, s ennek egyetlen fellelhető példánya az országban a Szabadság-szobor kezében volt.

Habent sua fata artefacta, nemcsak a könyveknek, a műtárgyaknak is megvan a maguk története. A fenti Szabadság-szobor-modellt ajándékozó 1951-es parasztküldöttség történetének Holler Laci nézett utána az Arcanum adatbázisban, s küldte el a kerek évfordulóra. A Dögei Imre, a magyar országgyűlés elnöke által vezetett 200 fős parasztküldöttség pontosan hetven éve, 1951. július 5. és augusztus 3. között látogatta meg a Szovjetuniót, hogy „saját szemükkel megismerhessék a világ legfejlettebb mezőgazdaságát, a szocialista nagyüzemi termelés döntő fölényét és a szovjet parasztság boldog, kulturált életét.” Moszkvában felkeresték a Timirjazev Mezőgazdasági Főiskolát és kísérleti telepeit. Meglátogatták a Lenin-mauzóleumot és azt a múzeumot, ahol a Sztálin 70. születésnapjára a földkerekség minden tájáról érkezett ajándékokat állították ki. (Ezeket az ajándékokat 1957 után majd a gori múzeumban állítják ki.) Utána öt csoportra válva öt szovjet köztársaságba utaztak a helyi mezőgazdaság tanulmányozására. A Dögei Imre vezette csoport Grúziába ment, ahol Mihail Lelasvili, a köztársaság elnöke fogadta őket, és meglátogatták a gori Sztálin kolhozt is.

Ha keletről haladunk nyugat felé, az autópályán és az országos utakon végig ki van írva a grúziai úthálózat legnyugatibb csomópontja: Szuhumi, mint nálunk Mosonmagyaróvár. Azzal a különbséggel, hogy Szuhumi az 1992-93-as abház háború óta a szakadár Abházia székhelye, ahová grúz állampolgárnak majdnem harminc éve tilos a belépés. Ha komolyan venné az útjelző tábla feliratát, nagyot koppanna az Inguri hídján, ahol az Abháziát megszálló orosz hadsereg ellenőrzi az útlevelet. Az útjelző tábla tehát valójában nem útinformáció, hanem politikai nyilatkozat, irredenta manifesztum, kiállás az ország nemzetközileg elismert egysége mellett – Abházia függetlenségét Oroszországon kívül csupán olyan nagyhatalmak ismerik el, mint Venezuela és Nauru –, s emlékeztető és felhívás az egység tényleges helyreállítására.

Grúz katonák Szuhumiban, 1992. Giorgi Tsagareli felvétele

Szuhumit és Batumit az általános iskolai oroszórákon még együtt emlegettük mint a fekete-tengeri iker-üdülőhelyeket. A különbség ma, önironikus orosz mémeken: Baloldalt: „Szuhumit megmentettük! / Batumit már nem tudtuk…” Jobboldalt: „Adzsariai üdülőhely [Batumi], amelyet nem sikerült felszabadítanunk a grúz fasiszták alól / Abház üdülőhely [Szuhumi], amelyet sikerült felszabadítanunk a grúz fasiszták alól

Az abház határátkelőnél. George Ovashvili A másik part / L’Autre Rive / გაღმა ნაპირი c. francia-grúz filmjéből (2009)

Kutaiszi központja a piac, ahogy ők mondják, a bazár. Voltaképpen az egész alsó város a Rioni bal partján a bazárért jött létre és azt szolgálja. A 15-19. században, Grúzia feldaraboltságának idején Kutaiszi volt a kereskedelmi kapocs az oszmán és a perzsa birodalom között, világok találkozása, ahol megtalálható volt mindenfajta nép és azok egészen valószínűtlen alesetei is, katolikus grúzok, orthodox tatárok, óhitű ruténok. Ugyanezért Grúzia legnagyobb zsidó városa is volt, még ma is három működő nagy zsinagógával, jelentős zsidó lakossággal, és még jelentősebb kétlaki zsidósággal, akik ingáznak Grúzia és Izrael között, de az ünnepeket Kutaisziban ülik meg.


A bazár folyó felé néző falán a 80-as években készült szovjet kerámiakompozíció foglalja össze Kutaiszi történelmét. Kutaiszi a régészeti leletek szerint a világ egyik legősibb városa, de történelmi tényt ehhez képest keveset tudunk róla, így hát a kompozíción a legendák is szerepet kapnak, mint az aranygyapjú, amelyet Kolkhiszból, az ókori Kutaisziból hoztak el az argonauták. A legendák és történelmi szereplők – mint Építő Dávid király – által üresen hagyott nagy felületeket boldog paraszti családok, a szép új világ allegóriái és a szőlő mindent megoldó indái töltik be. A kompozíció alját pedig, a szovjet emlékművek szokásos történelmi dichotómiáját követve – azaz hogy volt a háborúk kora, de annak vége, és mostantól már az örök béke bősége uralkodik – egymáson heverő fegyverek halma tölti ki Kutaiszi minden évezredéből, külön hangsúlyos helyen a levert cári sassal.

A szovjet történelemszemléletnek ez az eszkatologikus jellege különösen erős a világháborús emlékeken, amelyek amúgy is hagyományos keresztény témát parafrazeálnak, a jónak és a világosságnak a rossz és a sötétség fölötti győzelmét. Mint a Kutaiszi melletti Khoni második világháborús emlékművén, amelynek öt dombormű-mezeje a 20. századi szovjet történelem meglepően tagolt mítoszával szolgál. A történelem a ruhákból és fegyverekből felismerhetően az októberi forradalommal kezdődik, az előtte lévő dzsahilijja, a sötétség kora ábrázolást sem érdemel. Ezt követi a szocializmus békés építésének első korszaka, amely az emlékmű állításától visszatekintve már nosztalgikus múlt, a munkásosztály, hadsereg és parasztság összefogásának emblematikus korszaka. Ezután jön a második világháború, az ötágú csillag győzelme és a horogkereszt eltiprása. Utána a kalászokat lengető jelenkor, s végül az ebből táplálkozó jövő, a hagyományos keresztény oráns-tartásban ujjongó Új Emberekkel, akik fölött az égen az idejétmúlt istenség és szentek helyett rakéták, békegalambok és – természetesen békés célra szolgáló – atom szállnak (két elektronpályáját tekintve héliumatomról lehet szó). A domborműveket elválasztó pillérek előtt, mint szentszobrok a székesegyház pillérein, a világháború helyi hőseinek mellszobrai állnak. A szomszédos ház falán, mint a templomban az ige, kétnyelvű felirat hirdeti: „Senki és semmi sincs elfeledve.” Csak aktuálisan az egész ország.

Az új történelemszemlélet legkifejezőbb emlékműve azonban az az akhalsheni példány, amelyről a valahol újra felhasznált márványborítással együtt minden sallangot eltávolítottak, s ami megmaradt, az maga az absztrakt vasbeton expresszió, a jelen igenlésének és a beteljesült történelemnek az archetipikus megjelenítése. Hajlott háttal hullámzó, múltba süppedő alépítményről kaszaegyenesen, rakétaként röppen fel az IGEN égbe nyúló menhirje, oldalt kommentár céljára szolgáló fekvő dolmennel. Ennél kevesebb eszközzel ennél többet mondani a történelem lényegéről lehetetlen.


A rakéta, a kozmosz, az űrutazás egyébként is fontos szerepet játszott a szocializmus köztéri dekorációjában, mint a jelenben már megvalósuló jövő jelképe és ígérete, mint azt a Soviet Space Culture: Cosmic Enthusiasm in Socialist Societies c. kötet tanulmányai kitűnően elemzik. A Szovjetunióban az aktuális ideológiai témáknak fontos közvetítői voltak a vidéki buszmegállók mozaikdíszei, amelyekből Grúziában különösen sok fennmaradt. A Kutaisziból Tskaltubo szanatóriumvároska felé vezető úton nagyjából érintetlenül áll még egy, a téma összes kötelező attribútumával, csillagokkal, rakétával, bolygópályákkal, és az Új Ember szkafanderes fejével. Minden bizonnyal nagy erkölcsi támaszt jelentett az utasok számára, amikor már órák óta hiába vártak a benzin- és alkatrészhiány miatt kimaradó buszokra.

Теперь нам не надо по улицам мыкаться ощупью. Машины нас ждут, и ракеты уносят нас вдаль… А все-таки жаль — иногда над победами нашими встают пьедесталы, которые выше побед.

Ma már nem kell botorkálnunk az utcán: Autók várnak ránk és űrhajók visznek messze… De mégis kár, hogy győzelmeink alatt olykor olyan talapzat áll, amely magasabb a győzelemnél.

Bulat Okudzsava: Былое нельзя воротить (A múltat visszahozni nem lehet)

A Tskaltubo előtti buszmegállóban a jövővel találkoztunk, de a jövő utána másfelé kanyarodott. Tskaltubóban már a legnyomorúságosabb múlt fogad. A városka radonkarbonát-forrásai miatt Szovjet-Grúzia legnépszerűbb gyógyfürdőhelye volt. Nagy központi parkja körül harminc gyógyszanatórium állt, többségében 1950-51-ből, amelyeket évente 120 ezer vendég látogatott. Aztán jött a rendszerváltás, majd az 1992-93-as abház háború, s az Abháziából elűzött grúzok egy része a gyógyszállókban kapott lakást. Jól emlékszem erre az időre, amikor Tbiliszi nagyszállói is tele voltak mingrél – abháziai grúz – menekültekkel, többségükben parasztokkal, akik legértékesebb vagyontárgyaikat, kecskéiket és disznóikat a szállodák erkélyein tartották. Ennek már harminc éve. A tbiliszi menekültek mára beilleszkedtek a helyi társadalomba, normális lakásokban élnek, a férfiak nagyrészt taxisofőrök, akik egy-egy hosszabb fuvar során még nosztalgikus leírást adnak Abháziában maradt házukról, s a szállodák újra vendégeket fogadnak. De Tskaltubo kis város, és a közeli Kutaiszi lakossága is csak huszada Tbilisziének. Azonkívül a gyógyüdülőkben főleg csonka családokat szállásoltak el, ahol a családfőt még Abháziában lemészárolták, s a nőknek a kicsi gyerekekkel esélyük sem volt munkát találni és kitörni a menekültszállásról. Az egykori gyógyüdülőkben még ma is háromezer mingrél menekült él, többségükben öregasszonyok, középkorú alkoholisták, vagy fiatal munkanélküli családok, akik ezen az életformán kívül nem is tapasztaltak soha mást. A karbantartást harminc éve nem látott, gányolt kiegészítésekkel teli épületek végletesen lepusztultak, az egykori botanikus kertekben a cédrusok és platánok között bádoglapokkal elkerített kukoricaföldek, kecske- és tyúkólak rohadnak üresen, amióta az állatokhoz még értő első generáció kihalt. A gyógyszállók előtt valaha szobrok is álltak, de mára csak figura és felirat nélküli talapzatok maradtak, mintha a szovjet idők hősei szégyellnék nevüket adni ehhez a posztszovjet valósághoz.

A Sakartvelo (Grúzia) Nagyszálló, amely emblematikus épülete volt a virágkornak, most emblematikus épülete a pusztulásnak is. Fehér épülete messziről világít már a cédrusligetek közül, s közelebb érve felmagasodik tetején a rozsdás, de még hiánytalan grúz és cirill betűs felirat is. Az országút felől egykor tekintélyes, de mára márványburkolatát vesztve elnémult emlékmű áll előtte. Földszintjét már benőtte a szeder és az elvadult gránátalmabokrok. A bedeszkázott erkélyű szállodai szobák többségét még mindig lakják, kivéve amelyik itt-ott kiégett. Az alagsorban egy vastag vízvezeték elrepedt, s az abház hegyek vízeséseit idéző csobogással ömlik belőle az ivó- vagy szennyvíz, szeméttel teli algás tóval ölelve körbe a szálloda alapját. A tó partján és a romok között gyerekek játszanak, a harmadik mingrél generáció, aki itt fog felnőni, a Tskaltubóban konzerválódott múltban.

Ami Tskaltubóban még működik, az nem kevésbé konzerválódott múlt. Két szanatórium még eredeti céljára szolgál az egykori harmincból. Az egyik az egykor hivatalosan, ma köznyelven Sztálin Fürdőnek nevezett „6. számú fürdő”, ahol még mindig mutogatják Sztálin magánmedencéjét, s homlokzati reliefjén maga a Vezér fogadja népe forró szeretetnyilvánítását és ajándékait. A Vezér óvó tekintete alatt, a kolonnád árnyékában hálás kóbor kutyák hűsölnek, akárcsak a gori Sztálin-múzeum oszlopcsarnokában. A fürdő előtt díszkút áll, rajta szoborral, amelyet első pillantásra a berlini Tigrisölő rokonának vélünk, s csak később, a tbiliszi ócskapiacon világít rá egy ostábla dekorációja, hogy a Párducbőrös lovagról van szó, mégpedig Zichy Mihály illusztrációja alapján. A fürdő pompás előcsarnokában porcelán szökőkutakon galambok trónolnak, s a terem közepén hatalmas porcelán váza áll, rajta a tskaltubói egykori harminc szanatórium képével. Az a látvány pedig, ahogy a sztálinbarokk előcsarnokban egy ünneplőbe öltözött közép-ázsiai család körüljárja és tisztelettel megszemléli a szovjet vázát, bármely szovjet tankönyvbe elmenne a népek barátsága és a „Mit adott nekünk a Párt?” illusztrációjaként.

Folytatása következik.

Grúzia, percről percre, 1. Tbiliszi

Reggel Berlinben ismeretlen grúz számról hívnak. Mielőtt megtudnám, ki az, legelőször azt kérdezi oroszul: „Beszél oroszul?” Egy év fájó távollét után nosztalgikusan megcsap egy másik nagy kultúrkör levegője, ahol olyan természetes, hogy oroszul szólunk a telefonba, még ha német számot hívtunk is, mint nekünk, hogy angolul biztos megértenek a vonal másik végén. Annak a világnak az orosz éppannyira mindenki által használt közvetítő nyelve, még ha mi itt ebből nem sokat érzékelünk is, és angolul tanulni, hogy egy másik, távoli kultúrkörrel is kapcsolatban lehessen az ember, majdnem akkora kuriózum, mint nálunk mondjuk oroszul.

A tbiliszi vendégházból hívnak, ahová a hétvégére foglaltam szállást a jövő heti nagy hegyvidékbejárás előtt. Megbeszéljük, hogy transzfert küldenek a hajnali géphez, „a húgom megy ki, küldjön egy szelfit, hogy megismerje”. Hogy így családias kapcsolatba kerültünk, jellegzetes grúz szokás szerint tegezésre vált, és azt mondja, „Nem mondanád le a foglalást a Bookingon? Most már megbeszéltük, tartom a szobát, meg a transzfert is küldöm, de minek fizessünk nekik kommissziót, nem igaz?" Igen, ez az a kultúra.

Az ember fokozatosan diagnosztizálja, hogy a nagy sokk után milyen idegpályák álltak már helyre a világban. Budapestről már megindultak a Wizzair-járatok Kutaiszibe, mindjárt az elsőre foglalunk helyet, de a vállalkozás korainak bizonyult, a júniusi járatokat még törlik. Némi keresés után LOT-tal repülünk Prágából Varsón át Tbiliszibe.

Berlinből vonattal megyek Prágába. Úri módon: nem kell már gyalog átkelnem a zöldhatáron vagy munkásvicinálissal összekötnöm a két ország határvároskáit. A vonat egy huzamban, határellenőrzés nélkül megy Prágáig, majd még onnan is tovább keletre, Budapestre vagy hová. Az utasok elszoktak az ilyen hosszú úttól: a gyerekek az elején még tornásznak az ülések karfáin, de Drezda után már mindenki kidöglik és alszik. Az Elba-part homokkő sziklái – covid alatt a legtávolabbi kirándulóhelyszín – már csak engem látnak ébren.

Kora délután érek Prágába, előző hónapjaim fontos színterére. Különös érzés, hogy már eddig is hány órát utaztam, és milyen nagy váltás már ez is Berlinhez képest, pedig ez még csak a trambulin: holnap ilyenkor már egészen más világban leszek, amiről az elmúlt évben nem is álmodhattam.

A Moldva (balra) és a Berounka (jobbra) összefolyása Prága déli határánál

Grúziába június elsejétől szabad a belépés külföldieknek, egyelőre csak légi úton, egy 72 órás PCR-teszttel. A magyar védettségi igazolványt a grúzok enélkül is elfogadják, de a cseh és lengyel hatóságok nem, úgyhogy a lengyel gépekre való felszálláshoz a tesztet is fel kell mutatni. A grúz határnál azonban értő szemmel pillantanak gyíkbőrű menlevelemre, és máris bent vagyok. Lloyd, akinek cseh fürkészei és portyászai nem kötöttek ilyen előnyös sufniüzleteket, kénytelen itt is bemutatni az igazolást, valamint három nap múlva megismételni a tesztet Grúziában. És ennek kimenetele kétesélyes, mert a teszt előtti estén Lloyd az elmúlt év hatodik és legsúlyosabb covid-fertőzését észleli magán. Ennek tünetei valószínűleg éppúgy nem ütik meg a kimutathatóság mértékét, mint az előző öt, de Lloyd az ilyesmiben csalhatatlan. Mindenesetre megkérem, hogy ne említse a teszten.

A húg tényleg ott vár ránk, telefonján felmutatja szelfimet, vállalom-e. Egy jobb portrét szívesebben, de a transzfer kedvéért ezt is elvállalom. Kimegyünk a repülőtér elé, amelyet a tizenöt évvel ezelőtti Saakashvili-korszak hipermodern épületei vesznek körül. Utoljára majdnem harminc éve voltam ezen a reptéren. Akkor még a géptől a leszállópálya körüli füves mezőn kellett végiggyalogolni a repülőtér drótkerítéséig, ahol egy kis utcai kapunál egyetlen fegyveres katona állt az olyan ritka alkalmakkor, amikor külföldi járat érkezett, és ellenőrizni kellett az útleveleket.

Napfelkelte után nem sokkal érünk az óvárosba. A Metekhi-hídon átkelve a váralja-negyed mesebeli fényben úszva köszönt minket. A szállodában lepakolva visszasétálunk még, hogy megörökítsük.


A Metekhi-templom alatt állunk, amikor a show öt óra hat perckor végetér, a kivilágítás egy csapásra kialszik. Felnézek a még acélszürke égre, nyolc hófehér kócsag száll el méltóságteljesen a folyó és a fejünk felett. Jó ómen a következő grúziai egy hónapra. Vakhtang Gorgasali király, akinek lovas szobra a templom mellől figyeli a madarak vonulását, ugyancsak egy madárjel, a fácánra lecsapó sólyom nyomán alapította meg Tbiliszi városát.


Mostani utunk egyik legfontosabb feladata feltérképezni, mi működik még Grúziában a covid után, éttermek, szállások, boltok, amire csak az útitársaknak szüksége lehet a következő úton. Az mindjárt megérkezéskor látszik, hogy a nagy élelmiszerboltok hálója átstrukturálódott. A Metekhi-hídtól a Szabadság-térre vezető egykori örmény bazárutcán, amely ma a bolsevikok ellen harcoló és általuk kivégzett Kote Abkhazi herceg nevét viseli, több magáncég tartott fenn öt-hat élelmiszerboltot. Ezek megvannak még, de mindegyiket megvette, s külsőre és belsőre is homogenizálta a Spar.

„ყოველთვის ახალი, q’oveltvis akhali, mindig új!” Csak a kliensek a régiek.

Most mind éjjel-nappali üzemmódban működik, a fiatal eladók a pultra borulva alszanak, amikor fél hatkor belépek, hogy reggelit vegyek magunknak: kaukázusi kefírt és borzsomi vizet.

Ami jót csak Grúzia terem. Kaukázusi kefír, sulguni sajt, shotis puri azaz toné-ban, földbe ásott agyagkemencében sült kenyér, borzsomi víz, kaheti paradicsom, amelynek a tetején van a szépe és alatta a löttyedtje, szárított tintahal, és egy magától elszáradt vörös rózsa, utóbbi a vendégház ajándéka. Az egész volt és posztszovjet világban közkedvelt borzsomi ásványvizet a magyarok által is jól ismert és a jelen kurzusban nyilván szeretve tisztelt Paszkievics Iván tábornok, a világosi győző fedezte fel, amikor az 1828-29-es orosz-török háború során az akkor még török kézen lévő Akhaltsikhe várát ostromolta. Az orosz seregben olyan vérhasjárvány tört ki, hogy a tábornoknak vissza kellett vonulnia a közeli Borzsomi falucskába, ahol katonái a helyi víztől néhány nap alatt tökéletesen helyrejöttek. A tábornok a sikeres ostrom után bevizsgáltatta a vizet, s kiderült, hogy mindenféle gyomorpanaszra kiváló. A grúzok főleg másnaposság esetén esküsznek rá, ami itt népbetegség.

Ekkor üt be a ménkű. Lloyd kint marad, hogy a bejárat mellett pénzt vegyen fel amerikai bankkártyájával. A bankautomata azonban valami hibát jelez ki, és elnyeli a kártyát. A Spar eladói csak a vállukat vonogatják: az automata a Liberty Banké. Képzeljék magukat Lloyd helyébe. Szombaton reggel fél hat van, a bank zárva, és a segélyszámon senki sem veszi fel a telefont. De nyilvánvalóan nem őrködhetünk két napon át itt az automata mellett. Maguk mit csinálnának? Hazudtak volna a kócsagok? Függesszük is fel ezt a történetet ennél a cliffhangernél, s majd ha már elég körmüket lerágták, meglátják, hogy mi mit csináltunk.


A járvány, mint mindenütt, az éttermeket is keményen megtizedelte. Bezárt a Dzveli Keria, az Öreg Kunyhó, az egyik legjobb grúz konyha, útitársaságaink kihagyhatatlan vacsorahelye. Bezárt a Puris Moedani, a Kenyér Tere is az egykori zsidó piacnál, ahol egyetemisták adtak elő többszólamú grúz népdalokat és sanzonokat. Félve közeledek a Racha, a hagyományos grúz konyha egyik gyöngyszeme felé, amely a maga egyszerűségében olyasmi volt, mint a pesti Kádár (amely szintén a covid áldozatává vált). A sarkon biztató új graffiti fogad: anya és két gyermeke boros korsókkal igyekeznek Grúzia felől a ხინკალი khinkali, a grúz húsos batyu irányába, ami csak a Rachára utalhat.


És a Racha nyitva van. Igaz, szokatlanul üres. A máskor mindig zsúfolt étteremben egyelőre még csak a személyzet ebédel a hátsó asztalnál. Lassanként szállingózik egy-két törzsvendég, gourmand, szerelmespár. Szokás szerint kihozzák az asztalhoz a háromnyelvű – grúz, orosz, angol – étlapot, de rendelni a pultnál kell a kasszírnőnél, aki kockás füzetbe jegyzi fel a rendelést, amelyet aztán kihoznak, de fizetni megint a pultnál kell.

Khinkali a Racha étteremben. A khinkali Grúziának arról a legelzártabb északi hegyvidékéről ered, ahová két hét múlva megyünk lovastúrára: Tushetiből és Khevsuretiből, a Grúziában ragadt keresztes lovagok földjéről. Tölteléke eredetileg darált birka- vagy marhahús hagymával, borssal és köménnyel, de manapság sokféle fűszerezett, illetve gombás vagy zöldséges változata is szerepel az étlapokon. Helyes fogyasztása némi előzetes tudást kíván. A nyugati látogató, aki először találkozik a khinkalival, mindjárt késsel-villával akarna nekiállni, mire a grúzok akár a szomszéd asztaltól is ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy megmutassák neki, hogyan kell. A khinkali lényege a hús zamatos leve, amely felvágáskor kifolyna, ezért csakis kézzel ehető, megragadva a batyu kemény „nyelét” vagy grúzul kudi-ját, farkát, ahol főzés előtt összecsippentették, beleharapva, és azonnal kiszippantva a levét, ahogy Lloyd mutatja itt oldalt. Ehhez persze felszolgálás után néhány percig hűlni kell hagyni, különben ujjunknak még hagyján is, de szájpadlásunknak nagyon csúnya meglepetésben lesz része. Talán ezért is szolgálják fel a khinkalit a vacsora végén. A kemény nyelet nem szokták megenni, azt trófeaként halmozzák fel a tányéron, mintegy szótlanul kérkedve a megevett batyuk számával. Kemény grúz férfi tízesével rendeli a khinkalit, de a magunkfajtának előszörre inkább csak hármat ajánlanék.

Orosz nyelvű oktatópóló a khinkalievésről. „Soha, értitek, soha!!! ne egyetek khinkalit KÉSSEL ÉS VILLÁVAL. Ez CSŐD. És a nyelét se egyétek meg. Ez lenne a csőd betetőzése [szó szerint az utolsó szög a csőd háztetejébe]. A khinkalit csakis kézzel esszük, a nyelénél megfogva. Fogunkkal a ruganyos falába harapva kiszippantjuk belőle az ízletes húslevet. A nyeleket pedig győzedelmesen a tányér szélére helyezzük, IGAZI DZSIGIT* MÓDJÁRA.”

[*dzsigit: ügyes és bátor lovas, tágabb értelemben bátor harcos a kaukázusi és közép-ázsiai nyelvekben]

Khinkali a kutaiszi Agerari étteremben

ჩაშუშული chashushuli, vagy köznyelven ოსტრი ostri a Racha étteremben. A fűszeres hagymás-paradicsomos marhapörkölt a grúz konyha legnépszerűbb fogása, általában az útszéli fogadók két-három tételes kínálatának egyike. Nevének orosz hangzása – острый, ʻszúrós, csípős’ – ellenére nem csípős. Itt egy jól illusztrált recept mutatja, hogyan készül és mire számítsunk, ha kihozzák. Noha bőven van leve, többnyire villával adják. A grúzok a shoti kenyérrel tunkolják ki, de mi kérhetünk extra kanalat is hozzá.

Ostri a barjashi (Szvaneti) Kubdari Sakhli útszéli fogadóban. Szvanetibe menet rituálisan itt eszem az első ostrit Grúziában

Minden étteremben és szálláson megkérdezem a helyieket, hogyan élték túl az elmúlt évet. Többnyire a vállukat vonogatják, és azt mondják, nehéz volt, de már túl vagyunk rajta, és most már Isten segítségével jobb idők jönnek. Nem rágódnak a veszteségeiken, a napi feladataikban és a reményeikből élnek. A Rachában azért annyit elmondanak, hogy a kollégák segítették egymást tartalékaikkal, és hogy a kötelező bezárás idején jobb is, hogy nem kellett bejönni, mert a teljes tbiliszi tömegközlekedés leállt, s akinek nem futotta napi taxizásra, a város széléről vagy a közeli falvakból csak lóháton járhatott be. Voltak ilyenek, nem is kevesen.

Tbiliszi óvárosának vázlatos térképe. A Metekhi-hídtól északnyugatra induló Kote Abkhazi – egykori Örmény Bazárutca – nyugati oldalán vörössel az Alsó-Kala, keleti oldalán sötétsárgával a Felső-Kala egykori bazárkereskedő-negyede

Nemcsak a vendéglátás, de a régi házak is megsínylették a covidot Tbiliszi óvárosában. Nem mintha elkapták volna a fertőzést, és amennyi nyavalyájuk van, ez már meg se kottyant volna nekik. Mégis a magyar halálozási rátán felül pusztultak bele.

Amióta Tbiliszibe járok – már 1997-ben is, de 2014 óta évről évre –, folyamatosan figyelem, milyen mértékben pusztultak le a kommunizmus alatt és pusztulnak egyre tovább az óváros, és elsősorban az örmény bazárutca körüli bazárnegyed, a Kala házai. A gyönyörű kőlábazatos, udvar körüli fa galériás házak, amelyeken a 19. századi oszmán stílus és a Tbiliszit a századfordulón meghatározó szecesszió keveredik egymással, megroggyantak, elferdültek, kidőlnek az utcára, s annyi állvánnyal kell kívül-belül megtámasztani őket, hogy a ferde támgerenda mint a mai Tbiliszi megszokott látványeleme már eleve beleépült a zseniális Rezo Gabriadze 2010-es posztmodern bábszínházának tornyába.


Évről évre azon gondolkodom, hogy nem omlanak az itt lakók fejére a házak, s hogy honnan lesz annyi pénz, hogy ezeket az épületeket autentikusan helyreállítsák, hogy ez a páratlan történelmi és vizuális örökség el ne vesszen. Illetve mindig az a baljós előérzetem van, hogy a városnak egyszerűbb lesz lebontani őket és új épületek céljára eladni az értékes telkeket. A Covid Évében, amikor a figyelem másfelé fordult, akárcsak sok más helyen és ügyben, itt is az utóbbi sejtés jött be. Tbiliszi utcáit járva feltűnően sok olyan frissen létrejött foghíjtelket látni, ahol 2019-ben még szép régi házak roskadoztak.

Elene Akhvlediani avantgard festő régi Tifliszének egyre inkább nyoma vész. Most vettem régi albumot tőle a tbiliszi ócskapiacon, hamarosan többet is közzéteszek belőle

Illetve sok az új modern beépítés, és az olyan hibrid megoldás, mint az Alsó-Kala központjában, a Lado Gudiashvili téren. A városvezetés az értékes teret már többször megpróbálta ingatlanspekulánsoknak kiárusítani, de a tbilisziek tüntetésekkel és élőlánccal tiltakoztak ellene. Végül a városvezetés 2018-ban indított „Új Tiflisz” néven rehabilitációs programot, amely 28 szép és történelmileg is fontos házat állít helyre a téren és környékén. A múlt évben minden tiltakozás nélkül lezajlott helyreállítás eredménye, mint most láttam, egyfajta disneyland. Az új homlokzatok csinosak és hangulatosak, de nem föltétlenül az eredeti látványt adják vissza: sok helyen nyilvánvalóan csak a megszokott tbiliszi hangulatelemekből összekombinált steril látványfaszádok. Mögöttük pedig az épületeket többnyire teljesen lebontották és újjáépítették. A turisták nagy része számára ez valószínűleg meggyőző lesz, de tbiliszi ismerőseim, akik erről panaszkodtak, és én magam is hiányolni fogjuk a tér és a házak történelmi hangulatát, az élettel teli kis részleteket, a pinceablakokon keresztül megfigyelhető hagyományos pékséget a Tbileli utca sarkán, vagy a századfordulós nagypolgári kultúra bőkezűségével berendezett PurPur kávézót az Anton Catholicos utca sarkán, amelynek erkélyéhez olyan kedves emlékek fűznek. A tér egykori hangulatát az utolsó előtti, 2018-as tbiliszi utamon készült mozaik igyekszik visszaadni.


Ezek az új fejlemények ösztönöztek nagy erővel arra, hogy bejárjam a Kala még álló régi házait, és ami még megmaradt, azt dokumentáljam. Nem rompornót akarok prezentálni, nem a nyilvánvaló nyomorúságot közszemlére tenni, hanem megmutatni, hogy mennyi szépség van még mindig ezekben az egykor gyönyörű házakban. Segélykiáltásnak, míg vannak, és mementónak, ha már nem lesznek.

Régi házak Tbiliszi óvárosában (folyamatosan gyűlik).

A nyugati látogató számára különös, hogy ezek a házak ma még szabadon bejárhatóak. A kapuk és ajtók nyitva állnak az utcára, a háziak nem tiltakoznak sem a belépés, sem a fényképezés ellen. Mintha a ház udvarát még közterületnek tartanák. Vajon a lakás ajtajától – amely többnyire egész nap nyitva áll az udvarra vagy a galériára – már magánterület kezdődik? Ezt nem próbáltuk.


A Ierusalimi utca 23. háznak két bejárata van, egy nagy kapu közvetlenül az udvarra, és egy kicsi, ahonnét azonnal az első emeletre visz fel a tisztességben megvetemedett falépcső. Az udvar körül négy oldalon fa galéria van, a délnyugati sarokban gyönyörű fa csigalépcsővel. Az udvar déli oldalára valamikor bebarmoltak egy betonsufnit, úgyhogy a csigalépcső nem ér le az udvarig. A kapuval szemközti oldalon impozáns háromszintes lépcsőrendszer emelkedik. Az udvar közepére egyfajta színes sokkörös napot festettek, mögé a konyhaablak alá színes papírmadarakat ragasztottak.

A Betlemi utca 3. a Kala egyik legszebb, és ráadásul jó állapotban lévő háza. Az utcáról az emeleti galériára felvezető lépcsőházát „musharabi”, színes üvegmintás fal veszi körbe, amelyet orosz bloggerek és az OpenStreetMap Парадная Калейдоскоп-nak (Kaleidoszkóp-lépcsőház) neveznek. Az oszlopos, áttört korlátos galéria másik végén „Private space” felirattal elzárt külső étkező. A ház a kiugró lépcsőházzal és étkezővel kertet ölel körbe, benne cseresznyefákkal. Egykor a zsidó közösségé volt, ma nyolc család lakik benne, és itt működik a Galeria 27 szuvenírbolt, amely 27 m²-es alapterületéről kapta a nevét.

A Beglar Akhospireli utca 4. szecessziós házat Mikhail Ogadjanov (1870-1917) tervezte Ashot Ter-Gevork Teimurazovnak, a közeli Mughni Surb Gevorg örmény templom apátjának. A bejárat előtti lépcsőn örmény felirat: ԲԱՐԻ ԵՎԱՔ bari yevak’, Isten hozott. A bejárati ajtó és a lépcsőház szecessziós növénydíszes, a kapualj mennyezetén klasszicizáló freskó, fehér ruhás, vörös leples, virágokat hintő repülő lány és puttó. A házat éppen restaurálják: csak az említett részletek maradtak eredetiek, a többit átépítik.

A Váraljáról vagy Betlehem-negyedből a Kalára leereszkedő Betlemi lejtő 2. számú házának udvari főbejárata a merőleges Lado Asatiani utca 12. szám alól nyílik, csak az emeletre vivő személylépcső nyílik a lejtő felől. A fa galériákon sok fűrészelt díszítés fennmaradt. Az udvarról vas csigalépcső fut fel három szint magasságban. A kiugró erkély a Betlemi-lépcső felől nézve az utca képét is meghatározza. A kapualjban 1990-es választási plakát maradványa.

Szállásunk a Kala alsó részén, a Metekhi-híd közelében van. Tetőtéri szobánkból három irányba látunk. A híd és a vár felé tekintve a bazárnegyedre. Az előtérben az 1507-ben épült örmény Norashen („újonnan épült”) Szűz Mária templom, amelyet hosszú örmény-grúz tulajdonjogi viaskodás után most zárva tartanak. Alatta az 5. században alapított, utoljára a 16. században átépített Jvaris Mama (Szent Kereszt) grúz templom kupolatornya. Fölötte a 4. században a perzsák által épített, és utoljára a 16-17. században átépített Narikala (Új Vár) erőd, és a Kura folyó egykori árteréről, a mai Európa Térről a várba felvezető, csodás kilátást és fotópontokat kínáló kötélpálya felső állomása.


A másik ablakból a megszokott tbiliszi toposz: a fent listázott öreg házak egyikének erkélyén idős hölgy látványos vegyes drapériát tereget.

Giorgi Tabliashvili: ზრენვა, Zrenva, Nevelés

A harmadik ablakból pedig az a szaki látszik, aki a városvezetés és az ingatlanspekulánsok mellett a holnapi Tbiliszi kinézetének legfőbb felelőse. A gányolás mellett legfontosabb teljesítménye a grúz népdalok egyéni interpretálása, de ez sajnos csak kevéssé jön át a videón.

A szállás hangulata nosztalgikusan szovjet, jellegzetesen tbiliszi. A fent listázott düledező házak egyikében van, két egész lakást nyitottak egybe és alakítottak át kesztyűvé. A tenyér az egyik nappali+konyha, az összes többi szoba az ujjak, mindegyikben egy-két érdekes lakóval. Most, hogy a covid miatt az EU-ból még nemigen jönnek, főként oroszokkal és ukránokkal, de egy pandzsábi is van, na az ő kontaktjait kell majd visszanézni később. A lakók folyamatosan a nappaliban kaszinóznak. Ha egész nap nem mozdulnék ki, csak ott ülnék, már sokat tanulnék a világról. Két harmincéves orosz fiú Ufából először jár Tbilisziben, minden este hosszan mesélnek a kalandjaikról, olyan élvezettel, hogy azt kívánom, bár én is először járnék itt. Vlagyimir (aki bemutatkozásnál mindig hangsúlyozza, hogy „mint Putyin”, nem politikai állásfoglalásként, hanem csak hogy emlékezzenek a nevére) kis ivótülköt húz elő, amelyet a tbiliszi ócskapiacon vettek. Hazafelé jövet a Zichy Mihály parkban – amelyet a grúz nemzeti eposz, A párducbőrös lovag magyar illusztrátoráról neveztek el, a szobra is ott áll a tér közepén – az ivókútból akartak vizet inni vele, de egy ott ülő öreg grúz felmordult, hogy micsoda szentségtörés, hát az ilyenből csak bort szabad inni. Mindjárt fel is ment a lakásába, és egy tízliteres kanna vörösborral tért vissza, hogy na ezt igyák belőle. Ezt is isszuk most mind a kesztyűben, oroszok, ukránok, grúzok, pandzsábi, prágai amerikai és berlini magyar.


Megkérjük a háziasszonyt, próbálja meg hívogatni a bank forróvonalát, hátha minden valószínűség ellenére sikerülne visszaszerezni Lloyd kártyáját. Lloyd ezalatt interneten felfüggeszti a kártya használatát a chicagói bankban. Persze a háziasszonynak sem veszik fel, de ő ismer valakit, akinek valakije a bankban dolgozik. Az megadja a helyes számot, ahol megígérik, hogy vagy aznap, szombaton, vagy másnap, vasárnap, de legkésőbb hétfőn kijönnek, kiveszik a kártyát, és elhozzák a címünkre. Az utóbbi esetben is épp jókor, mert csak hétfőn estére kell Kutaisziben lennünk. Ebben az édes reményben telik a hétvége.


A posztszovjet országokra jellemző, hogy mennyire együtt élnek egykori szovjet kultuszfilmjeikkel. Jeleneteik, poénjaik, párbeszédeik mémmé váltak, mindennapos fordulattá, idézik és újra előadják őket, szereplőik képei, szobrai otthonossá teszik számukra helyszíneiket. Írtam már erről „A kaukázusi fogolynő” étteremlánc kapcsán, amely Leonyid Gajdaj 1967-es kultuszfilmje iránti nosztalgiára épít. Magyar viszonylatban talán A tanút említhetnénk párhuzamként.

A dunakeszi Gátőrház A tanú ikonikus képeivel és idézeteivel

Különösen igaz ez a grúzokra, akiknek olyan zseniális filmrendezőik voltak, mint Szergej Parazsanov, Otar Joszeliani, vagy Tengiz Abuladze, akinek 1983-as Vezeklése a peresztrojka vizuális beköszöntője volt. A tbiliszi palotanegyed melletti Avlabari-negyed főterén Joszeliani és grúz filmszereplők szobrai állnak. A bazár központi, kicsi főtere pedig egyenesen „A grúz filmrendezők tere” nevet kapta, és Szergej Parazsanov híres ugrás-fényképének szobor-változata díszíti.


Azon a kis téren pedig, amely árnyas fáival meghitt zöld pihenőhelyet kínál a bazár, a Sioni-templom és a Kote Abkhazi főutca háromszögében, az egyik legnagyobb grúz filmszínésznő fejszobra áll, Sofiko Chiaurelié, akiről a teret is elnevezték. Filmrendező lánya, felesége és anyja volt, s amellett Parazsanov múzsája. A mellszobor és körülötte a négy kisebb figura a leghíresebb filmszerepeiben ábrázolja, mint A gránátalma színe (Parazsanov), A kívánság fája (Abuladze), vagy A Vera negyed dalai (Shengelaia). A 2009-ben állított eredeti fejszobor lehunyt szemmel ábrázolta őt, ahogyan Parazsanov filmjében szerepel. Csak 2016-ban cserélte ki a szobrász, Levan Vardosanidze közkívánatra nyitott szeműre.

A Kote Abkhazi utcán kissé továbbmenve pedig az egyik legnépszerűbb grúz filmvígjáték, a Mimino (Georgij Danelija, 1977) két főszereplője, a grúz pilóta Mimino (Vakhtang Kikabidze) és az örmény sofőr Ruben (Frunzik Mkrtchyan) köszöntik egymást.


A harmadik szereplő az autógumi, amelyet Ruben végig rá akar sózni valakire, de nem sikerül, úgyhogy szobra ma is az autógumival a kezében áll filmbeli szülővárosának, az örményországi Dilizsannak a főterén.


A filmbeli Mimino egyébként helikopterpilótaként kezdi a pályafutását a kakheti Telavi városka és a világtól elzárt, s akkoriban másként meg sem közelíthető észak-grúziai Tusheti között. Minthogy két hét múlva oda megyünk lovastúrára, a résztvevőknek mindenképpen érdemes megnézniük a film legjobb jeleneteit összegyűjtő válogatást, benne az egykori Tusheti számos légifelvételével. (Muszáj hozzá rákattintani a linkre, mert a Moszfilm nem engedélyezi a beágyazást.)


Nekem azonban a legkedvesebb jelenetem a filmből az, ahol Mimino immár repülőgéppilótaként kijut Münchenbe, s onnan haza akar telefonálni Telaviba. A telefonoskisasszony azonban ezt a metropoliszt nem ismerve Tel Avivot kapcsolja, ahol a megadott számon véletlenül egy kutaiszi zsidó, Iszaak veszi fel a kagylót. Amikor Mimino rájön a tévedésre, le akarja rakni, de Iszaak annyira meghatódik, hogy grúz szót hall, hogy rábeszéli, hogy ne tegye le, hanem énekeljenek együtt grúz dalokat.

„Grúziába 169 sékelért!” A haifai Mimino grúz étterem reklámja, hogy Iszaaknak ne kelljen többé honvágytól szenvednie. Igaz, a képen nem Kutaiszi szerepel, sem Telavi, hanem a mindkettőnél fotogénebb gergeti kolostor, de hát a grúz konyha mindenütt csak grúz konyha

Tbiliszit amúgy is elárasztják a graffitik. Szerencsére nem a berlini típusú primitív tegelős graffitik, hanem megformáltak, szellemesnek szántak. Idén még album is megjelent róluk.


Oka ennek az ingatlanboom is, minthogy a felújítások, építkezések és foghíjtelkek körülkerítéséhez használt préselt lemezek ideális felületet kínálnak rájuk. Némelyiket reciklálják is. 2019-ben, amikor még a Lado Gudiashvili tér felújítása folyt, fotózta Noémi ezt a sarokgraffitit a tér palánkján, ahol a nem igazán cukros bácsi egy kislányt vegzál, nem sejtve, mit vezet az pórázon.


A Gudiashvili tér felújítása időközben, mint láttuk, végetért. A palánkokkal most a Khachtur Aboviani utcában, a Norashen templommal szemben takarnak egy másik építkezést. A bácsi és a kislány átkerültek ide, de a Xenomorph szerepét egy jól megtermett oroszlán vette át.


Valószínűleg azért, mert a Xenomorph ez év januárjában GYES-re ment.


A művész, gosha pedig azóta főleg macskákra specializálódott. Van bennük ötlet, nem mondom, de kicsit fárasztó a várost járva minden sarkon ugyanazokat látni.




A macskák amúgy Tbilisziben mindenütt jelen vannak. Utcán és udvaron, nappal az autód alatt szunyálva és éjjel az ablakod alatt harcolva, vagy a legkedvesebb könyvesboltomban is, a kasszán és a polcok alján, ahol a vevők etetik őket.


Grúziában a könyvkereskedelem nagyon eltér attól, amihez Európában hozzászoktunk. Tbiliszin kívül az országban gyakorlatilag nincs könyvesbolt, maximum egy-egy papírkereskedés, ahol néhány könyvet is árulnak. De a tbiliszi könyvesboltok sem sokkal többek ennél. Az európai értelmiséginek – még olyan kis fogyasztószámú népnek is, mint a magyar – az az alapélménye, hogy bemegy a könyvesboltba, és élvezettel végigböngészi a kínálatot, a grúz számára ismeretlen. Őszintén, nem tudom, hol vásárolnak könyvet, hogyan tájékozódnak a kínálatról, egyáltalán van-e kínálat, van-e komoly könyvkiadás Grúziában. Ami virágzik, az a városok főterén, piacok környékén kiteregetett szovjet könyvek piaca. Ezekből rengeteg van, és sok nagyon jót, igazi kincset is találni pár lariért. Na de hát ezek közül a legfiatalabb is harminc éves. Talán épp ennek a piacnak a virágzása bizonyítja, hogy modern grúz könyvkiadás nem nagyon létezik.

A tbiliszi használtkönyvpiac a Szabadság tér metrófeljárói környékén és a Száraz-hídi ócskapiacon sűrűsödik

Elena Rzsevszkaja szovjet háborús tolmácsnő könyve Berlin elfoglalásáról magyarul is megjelent 1966-ban A játszma véget ér címmel. Ő számolt be először Hitler holttestének azonosításáról a bunkerben, és a szovjet katonák „aláírásairól” a Reichstagban, ami a könyv címlapján is látható, s amelyekről én is írtam. Azóta egy másik használtkönyvpiacon, a lembergin megvettem egy olyan szovjet könyvet is, amely a legfontosabb aláírásokat egyenként azonosítja. Majd idézek belőle egy másik posztban.

Ezen a piacon a legszínvonalasabb bolt a Dadiani utcában, a Szabadság tér sarkán található. Igazi régivágású antikvárium, bennfentes vezetővel és törzsvendégekkel, akik nemcsak böngészni és vásárolni járnak ide, hanem kártyázni, dominózni, vagy a bolti macskákat etetni is. Valahányszor betérek ide – és nem kell sietnem, mert este tízig nyitva tart – elképesztő jó könyveket, albumokat, várostörténeti anyagokat találok itt, persze többségében oroszul vagy grúzul. Különösen erős a magyar szekciója:


Egy első séta Tbilisziben, a Betlehem-negyeden át. Ajánlott azoknak is, akik először vannak itt, de nekem is minden alkalommal, mert segít felidézni az emlékeket és újra áttekinteni a várost. Felmenni a várhoz libegővel a Rike Parkból, és a Grúzia Anya szobortól gyalog leereszkedni a Betlehem-negyeden át, a négy templom érintésével.

A Mtkvari/Kura bal partja a Metekhi-hídnál, Dmitrij Jermakov idejében még a folyó ártere, ma már Európa-tér és Rike Park, a tbiliszi modern építészet több meghatározó épületével, így a kötélpálya alsó végállomásával. A híd körüli bazárépületeket Berija és Sztálin bonttatták le az 1950-es évek „városrendezése” során.

A Rike Park és az óváros a libegő fenti végállomásáról visszatekintve. A park bal oldalán a kettős „periszkóp” koncertteremnek és kiállítótérnek épült (Massimiliano és Dorina Fuksas), de sosem nyitották meg. Előtte Michele de Lucchi gyaloghídja (2010) ível át a Kurán. A híd előtt, már ezen az oldalon, a 13. századi Sioni-székesegyház kupolatornya, tőle balra a teológia templomának barokk tornya, majd a korábban látott Norashen és Jvaris Mama kupolatornyai. Innen a bazárutcán jobbfelé, a Metekhi-híd felé indulva középtájt a zsinagóga fehér teteje és vörös téglás, körablakos hátsó homlokzata, attól pedig a domboldalon felénk emelkedve a Betlehem-negyed. Szinte közvetlenül alattunk látszik a Kldisubani Szent György templom kis zöld kupolatornya. A túloldali Avlabari-negyed tetején trónol az aranyszínű Szentháromság (Sameba) Székesegyház, Tbiliszi orthodox főtemploma, amely 1995-2004 között épült botrányos körülmények között (részben az örmény közösség temetőjére és sírjaira) és botrányosan gányolt minőségben.

A Kldisubani (Sziklanegyed), Tsikhis Ubani (Váralja-negyed) vagy Betlemis Ubani (Betlehem-negyed) a térképen az a zölddel jelölt rész, amely a Narikala (a Vár) és a botanikus kert alatt ereszkedik le a Kura felé. A libegő fenti végállomásától a hatalmas Grúzia Anya-szobor lábától lehet ide keskeny lépcsőn lejönni. A néhány utcányi negyedet, amely magas mellvédről tekint le a bazárnegyedre, három templom és szomszédságuk határozza meg: a kis Szent György-templom és a két Betlehemi-templom.

A templomok mindannyian örmény templomnak épültek, s annak is használták őket, amíg csak templomot egyáltalán szabad volt használni Tbilisziben. Hiszen maga a Betlemi-negyed és az egész bazárnegyed is alapvetően örmény volt. Tbiliszi sajátossága, amelyet mai látogatói többnyire nem tudnak és mai lakói is szívesen felejtenek el, hogy történelme folyamán alapvetően nem grúz, hanem sokszínű nemzetközi város volt, ami máig is látszik épületein. A cári Oroszország utolsó, 1897-es népszámlálása szerint a lakosságnak csupán kb. 20%-a volt grúz, míg 40%-a örmény, akiknek aránya a bazárnegyedben és környékén még ennél is magasabb volt. A 20. század folyamán azonban az arány fokozatosan megfordult: a mai Tbiliszinek kb. 90%-a grúz és csak 4,8%-a örmény. Ezért aztán 1990-ben, amikor az addig közel hetven éven át ipari és társadalmi célokra használt templomokat megint visszaadták vallási rendeltetésüknek, a grúz egyház és annak helyi képviselői az egykori örmény templomokat is a maguk számára követelték és sajátították is ki. Az örmény feliratokat és jellegzetes örmény kereszteket eltüntették, belsejüket hagyományos grúz ikonográfiát követő freskókkal festették ki (az örmény templomokban többnyire nincsenek freskók, hanem csak szentírási és alapító-feliratok), és kora középkori grúz történelmi pedigrét gyártottak számukra, miközben az örmény eredetet sehol nem tüntetik fel. Ez történt a Betlemi-negyed templomaival is.

A három templom közül az első és legkisebb a Kldisubani (Sziklanegyedi) Szent György-templom, amelynek zöld kupolatornya már a libegő végállomásától látszik alattunk. Az 1753-ban Petros Zohrabian örmény kereskedő és felesége, Lalita által épített (a grúzok szerint grúz templomból felújított) templomot a szovjet rendszerben játékkészítő és lakkozó műhelynek használták, majd 1990-ben a grúz orthodox egyház vette birtokba. Az örmény feliratokat és kereszteket eltüntették, és nagyjából 2010 óta egy helyi festőművész, akivel magunk is beszéltünk, gazdagítja folyamatosan a templomot a középkori grúz ikonográfiát követő freskókkal.

A két, alsó és felső Betlehemi-templom a felső titulusáról, a Betlehemi Istenanyáról, azaz Krisztus születéséről kapta a nevét. Mindkettőt a 18. század elején Perzsiából betelepült gazdag Meliq-Ashar Bebutian fia, Meliq-Agha alapította egy-egy női kolostorral együtt, amelybe az iszfaháni Új-Julfa Szent Katalin kolostorából hívott örmény szerzetesnőket. Sorsuk a szovjet időktől máig a Szent György temploméhoz hasonlóan alakult, ma mindkettő grúz orthodox templom. Amikor vasárnap délelőtt leereszkedünk a felsőhöz, éppen véget ér a liturgia, a hívők már szállingóznak el, a pap a tekintélyesebb hívekkel együtt a templom melletti nagy fa alá telepedve beszélget. A templom és a városra letekintő mellvéd között kis rózsáskert húzódik, benne padokkal, és friss forrásvizű kúttal. Nyáron nagyon szeretek itt ülni a rózsák között, a szőlőlugas árnyékában, olvasni, és időnként lepillantani az óvárosra.

Az alsó Betlehemi-templomot vasárnap délelőtt a védőszent délutáni ünnepére díszítik fel virágokkal, a női kórus a hátsó udvaron próbál. A kapu előtti lépcsőkön társalgó fiatal fiúk megszólítanak minket. Mikor meghallják, hogy magyar vagyok, gratulálnak, hogy milyen jól játszott tegnap a magyar csapat a franciák ellen. Egyáltalán, a magyar csapat EB-szereplése mindenütt megemeli most a magyarság tekintélyét Grúziában.

Az alsó Betlehemi-templom lépcsőjéről letekintve hosszú, keskeny utca nyílik előttünk, amely egészen az alsó Kala szívéig, a Lado Gudiashvili térig fut. Ez a Betlehem-lejtő, amelynek néhány házát feljebb már meglátogattuk. Az utca vége felé emelkedik a negyed negyedik temploma, a Mughni Szent György templom homlokzati tornyocskája. Ez a legrégebbi a négy közül: a 13. században alapították, amikor a grúz király a hagyomány szerint az örmény Mughniból Tbiliszibe hozatta Szent György ereklyéit. És ez az egyetlen, amelyik megmaradt örménynek. A szakszerűtlen beavatkozások (előcsarnokok elbontása) miatt már a szovjet időkben megrepedt, amikor még múzeumi raktárnak használták, majd északi fala ledőlt, és 2009-ben kupolája is beomlott (amelyet Dmitrij Jermakov alábbi képén még teljes pompájában látunk). Kapuját részeg fiatalok gyújtották fel. Hét éve figyelem, hogyan sűrűsödik a belsejében és teszi átláthatatlanná az ecetfaerdő. A grúz egyház így is igényt jelentett be rá: valószínűleg ez az egyetlen útja, hogy megmeneküljön.

A Grúz Nemzeti Múzeumnak két épülete áll egymás közelében. A Művészeti Múzeum a Szabadság tér fiókterén, a Puskin-téren, a Régészeti Múzeum pedig a Rusztaveli sugárúton. A Művészeti Múzeum, amelyet már régóta szeretnék egyedül megnézni az ott őrzött grúz ikonok miatt, most helyreállítás miatt zárva tart. Csak árkádjai alatt működik egy kis ikonmásolatkereskedés.

A Régészeti Múzeum nyitva tart, de legtöbb kiállítása a vidéki múzeumok unalmát idézi. Csupán egyetlen kiállítást érdemes megnézni, de azt nagyon: a régi grúziai kincsleleteket. A mai grúzok elődei a Kr.e. 4. évezredtől kezdtek betelepülni délről, Mezopotámia felől a Kaukázus völgyeibe, részben a termékeny félhold terjeszkedő városállamaitól kiszorítva, részben pedig a kaukázusi bányák gazdagságától vonzva. A múzeumban egyetlen nagy terem mutatja be azokat a kincsleleteket, amelyek aranyát és ezüstjét itt bányászták, s a különféle kisebb-nagyobb államalakulatok ötvösei formázták ékszerré. Lenyűgöző a figurák elevensége, a fantáziadús geometriai formák apró szabálytalanságai, ez a nagyon kreatív, sok száz vagy ezer éves képi világ. Az ajtó mellett fényképezőgép áthúzva, de a mobiltelefon nincs, így hát azzal fotózok. Valószínűleg helyesen értelmeztem, mert a teremőr nem reagál rá. A képek persze így jóval gyengébb minőségűek, de ennek a gazdagságnak egy első bemutatására jók. Később a Dadiani utcai antikváriumban veszek egy modern albumot ezekről a kincsekről, részletes leírással – grúzul. Nyelvtanuláshoz jó lesz. Ha elolvastam, infókat is felteszek róluk.

De mi lett Lloyd bankkártyájával?

Nem mindenki tudta békés körömrágással kibírni, míg közzéadom a végső megoldást. Holler Laci kész forgatókönyvvel jelentkezett:

„Ami Lloyd bankkártya-történetét illeti, még az első közlemény megjelenésének napján szándékomban volt meghipotetizálni a szerencsés végkifejlethez vezető utat.

A megoldást arra az élményemre alapoztam, ami az első georgiai utam végén, 2015. május 9-én, a Kutaisziből való elutazásunk napján történt velünk. Miután hajnali negyed négykor az indulásra kész teljes csapat hiába várt Tengo úrra, a sofőrünkre, elkezdtünk komolyan aggódni, és fél négykor Te rátelefonáltál. Ő ettől felébredt, mondta, hogy perceken belül ott lesz, de valójában riasztotta a famulusát, aki 15 perccel később meg is érkezett a busszal a szállásunkhoz. És így 03:50-kor el tudtunk indulni, a sofőr végig repesztett a majdnem üres utakon, 4:10-re ott voltunk a repülőtéren. Bár elég nagy tömeg volt, mivel két gép is indult pár perces különbséggel, de fél 5-re becsekkoltunk, és 5:20-kor a gépünk felemelkedett. Azt csak utólag tudtuk meg rajtad keresztül, hogy Tengo mester a famulus riasztása után rögtön felébresztette egykori osztálytársát, Kutaiszi polgármesterét, és utasította: azonnal hívja fel a repülésirányítókat és azok addig ne engedjék felszállni a WizzAir budapesti járatát, amíg Sajó Tamás csoportja teljes létszámban nincs a fedélzeten. És minden rendben lezajlott így…

Tehát úgy képzelem, hogy miután az automata szombat hajnalban beszippantotta Lloyd kártyáját, és a vészhelyzeti telefonszám zavartalanul és hosszasan kicsengett, de azt senki sem vette fel, ezért felébresztettétek a szállásadótokat, aki két vagy inkább három irányban kezdett intézkedni. Egyrészt a bank felé, hogy a szerelők jöjjenek ki, és vegyék ki a kártyát. Másrészt a rendőrség felé, hátha a bűnügyi osztálynak van olyan „szakembere” (esetleg éppen előzetesben), aki az ilyen problémákat megfelelő technikai eszközökkel kezelni tudja. És harmadrészt megvárta, amíg az unokája felébred, hogy megtudakolja: vajon az unoka vagy valamelyik osztálytársa az automata gombjai bizonyos kombinációjának megnyomásával, egy speciális szekvenciát követve, és végül egy jól irányzott ütést gyakorolva nem tudja-e kiköptetni a szerencsétlenül járt kártyát a masinából.  

Hogy végül is melyik irány bizonyult sikeresnek, arra nem szeretnék tippelni, de úgy vélem, hogy a gordiuszi automata Tbilisziből történt elutazásotok után nem sokkal megadta magát és kihúzták belőle a jolly-joker kártyát. És minden jó, ha jó a vége, tbiliszi szállásadótok húga végül is elfuvarozta Kutaiszibe Lloyd „szerencse-kártyáját”.

Lloydnak már csupáncsak reaktiváltatnia kellett a letiltott kártyát az amerikai banknál, ami persze egy másik történet…”

Laci forgatókönyve a szovjet ügyintézés első számú szabályán alapul, amelynek értelmében mindent kapcsolatokon keresztül lehet a leghatékonyabban elintézni. Mi is így kezdtünk hozzá, amikor szállásadónőnket telefonálásra kérve eljutottunk a helyes telefonszámig, majd onnan az ígéretig, hogy legkésőbb hétfőn kihozzák a kártyát a szállásunkra. De a szovjet ügyintézésnek más szabályai is vannak. Például amikor nincsenek kapcsolataid, vagy amikor nincs időd, hogy kivárd, míg azok a szokásos joviális szovjet lassúsággal intézkednek. A mi ügyünk azért tankönyvi jellegű, mert még legalább két további ilyen szabály alkalmazásával sikerült csak elintéznünk.

Eltelt a szombat, el a vasárnap, eljött a hétfő délelőtt, és a kártyát még mindig nem hozták ki a szállásra. Hosszas betelefonálásra kiderült, hogy hétfőn reggel kivették ugyan az automatából, de bevitték a Liberty Bank erre szakosodott fiókjába, menjünk be érte. Bemegyünk. A kártya ott van. Lloyd igazolja magát. A kártya az övé. Mi sem természetesebb, mint hogy ezek után odaadják neki. De nem, a szovjet szellem az intézmények közötti kommunikációt részesíti előnyben az egyénnel szemben. Lloyd írjon egy üzenetet az amerikai bankjának, hogy azok írjanak üzenetet a Liberty Banknak, hogy kiadhatják Lloydnak a kártyát. Próbáljuk elmagyarázni a kisasszonynak, hogy Chicagóban most hajnali öt van, s mire valaki elolvassa az üzenetet és megteszi a kellő lépést, mi már rég nem leszünk Tbilisziben, sőt talán Grúziában sem.

Második szabály: posztszovjet hivatalnokkal úgy kell beszélni, hogy egyfelől elismerjük a szabályt, másfelől viszont az ő emberi megértésére appellálunk. Mindezt nagy türelemmel, nem követelőzve, mint a jogaik és a ráció nevében az asztalt csapkodó nyugati turisták, mert azzal mindent elrontunk egy olyan közegben, ahol sem jogok nincsenek, sem ráció, viszont az asztal nagy kincs. Ilyen módon eljuthatunk oda, hogy az illető a hivatali korlátok szabta mozgásterén belül kreatív egyéni megoldást találjon a probléma megoldására. És találnak is, nem is kevesen.


Ha viszont az ő mozgásterén belül nincs lehetőség megoldásra, akkor következik a harmadik szabály, a где ваш начальник, hol a főnöke? Nem azért, hogy megfenyítse őt, hanem hogy hátha az ő tágasabb mozgásterén belül már nyílik megoldási lehetőség. Vagy az ő főnökének mozgásterén belül, выше, всегда выше, feljebb, egyre feljebb, mint a szovjet pilótadal tanítja.

Közben nem szabad lemondani olyan ziccerekről sem, mint hogy amikor a kisasszony azt mondja, hogy „tényleg nem tudok mit tenni, nagyon sajnálom magukat”, az ember azt riposztozza: „ne minket sajnáljon, hanem magukat. Mi csak egy kártyát veszítünk el ebben a szovjet rendszerben, de maguk az egész életüket.” Grúz számára kevés olyan sértés van, mint ha az országukat szovjetnek nevezik, úgyhogy a kisasszony az ajkába harap és dacosan tovább próbálkozik, hátha bizonyíthat a külföldinek.

A három szabály alkalmazásával jutunk el végül egy olyan lépcsőfokra on the stairways to heaven, ahol – ki tudja miért és miért pont ott – az ott trónoló főnök mozgástere már megengedi, hogy azt mondja, nézze, írasson alá velük valamit és adja oda nekik a kártyát. Négy órás banki várakozásba kerül, míg ide eljutunk.

„Kérem, ne használja többet automatáinkban ezt a kártyát”, adja át a kisasszony a túszt Lloydnak. „Nem fogom”, ígéri Lloyd.


A sikert jellegzetes grúz csemegével ünnepeljük meg, amelynek ősi grúz neve თრდელნიკი trdelník, magyarul kürtős kalács. A csemege alighanem tavaly, a covid évében terjedt el Tbilisziben, mert korábban nem láttam. Terjesztője a Lumier’s hálózat, számos bolttal szerte a városban. A székely eredetivel szemben, amelynek ünnepi jellegét – mint általában Erdély szegény vidékein – a tésztára szórt cukor adja, a grúz változat a prágai trdelníket követi, amelynek kürtőjét fagylalttal és gyümölcsökkel töltik meg. A Chavchavadze utcai bolt behívófiúja pontosan ismeri az édesség cseh és azon túl magyar eredetét, mindkét változat nevét helyesen ejti, és örömmel kínálja tesztelésre grúz leszármazottjukat a prágai és a magyar expatnak.

Két héttel később a hálózat Puskin utcai boltjában újra elcsábulunk egy თრდელნიკი-re. Miközben a fiú a kürtőt tölti, két kis csavargó jön be az üzletbe, akár Rimbaud kenyérlesői, rongyos ruhában, a kisebbik kopaszra nyírott fején fertőzés okozta hegekkel. Világos, hogy valamit koldulnak. A fiú egy-egy üres fagylalttölcsért emel le, mindkettőbe beletesz két darab epret, odaadja nekik. A kis clochardok boldogan szaladnak ki az üzletből. „Tudják, az igazgatóság szigorúan tilja, hogy bármit adjunk a kéregetőknek”, érzi szükségét magyarázkodni a fiú, „de hát az ember előbb ember, és csak utána alkalmazott.”

Az ember egy idő után mindenütt თრდელნიკი-t lát. Például a Kote Abkhazi utcai Vinotheca ajtaján.

Folytatás: 2. rész. Kutaiszi