|
Utazás Khamban • Dzsashidelej! • Temető az égben • Kangding, Tibet kapuja • A kangdingi szerelmes dal • Tagong kolostora |
Tagong (tibetiül Lhagang) kolostora négy okból játszik jelentős szerepet a tibeti történelemben.
Az egyik az alapítása. A kolostort Wencheng kínai hercegnő alapította 641-ben, amikor a tibeti királyságokat és törzseket egyesítő és a tibeti császárságot létrehozó Songtsen Gampo feleségül kérte őt nagybátyjától, Taizong kínai császártól. A Xiantól Lhasáig tartó hosszú úton a hercegnő és kísérete a Zheduo-hágón átkelve és a tibeti fennsíkra leereszkedve itt pihent meg. Itt egy ideiglenes kápolnát ácsoltak a magukkal hozott szent szobornak, a Buddhát 12 éves korában ábrázoló Jowo Shakyamuninak, amelyet a Tang-császár küldött tibeti kollégájának, mintegy finom figyelmeztetésül, milyen vallást követnek a civilizált népek. A tibeti törzsek vallása addig az északról hozott sámánhit és mágia, a Bon volt s ezt akarta Songtsen Gampo a szomszédok által is elismert új világvallásra felcserélni.
Amikor azonban a hercegnő és kísérete útrakelt volna, a Buddha kifejezte akaratát, hogy ő ott maradna. Készíttettek hát róla egy másolatot, s innentől a történet két szálon fut tovább. A helybéliek szerint az eredeti maradt ott. A lhasaiak szerint viszont a másolat, s természetesen az eredeti ment tovább a lhasai Jokhang-kolostor templomába. Akár így, akár úgy, mindenképpen a tagongi az első buddhista templom tibeti földön. A kolostor maga azonban utolsóként épült a 108 buddhista kolostor közül, amelyeket Songtsen Gampo alapított kínai menyasszonya megérkezése után.
Feltehetnénk a kérdést: miért ilyen sok kolostort alapított Songtsen Gampo? A tibeti hagyomány válasza az, hogy a Wencheng hercegnő által hozott kínai tudósok megállapították: Tibet pontosan a Brag-srin-mo női démonon fekszik, akit az érzékeny pontjaira épített kolostorok sokaságával kell megkötözni, épp annyival, ahány a szeme a malának, a buddhista olvasónak.
Songtsen Gampo művét azonban, mint általában az új birodalmakat, próbára tette az idő. Dinasztiájának 842-ben magva szakadt, s az egykori királyok és törzsfőnökök visszakövetelték függetlenségüket, a hozzájuk kötődő Bon-sámánok pedig vallási monopóliumukat. Megkezdődött a buddhizmus üldözése, amely elég vértanút produkált ahhoz, hogy a 11. századtól, amikor a tartományurak is felismerték az idők szavát és a buddhizmus újra felvirágzott, megtöltsék ereklyéikkel a sztúpákat és templomokat.
És itt a másik ok. A politikai széthullás és vallási viszály idején csak két peremvidék maradt meg szilárdan buddhistának: a nyugati Ladakh és a keleti Kham – valószínűleg nem függetlenül a velük határos országok már szilárd buddhizmusától. A 11. században aztán ezekből indulhatott ki a tibeti buddhista egyház újjászervezése.
A harmadik ok az, hogy a 11. század közepén a tibeti szerzetességen belül négy iskola alakult ki, s ezek közül az akkori legerősebb, a tudós Sakya rend kapta meg a Lhagangot mint legfőbb kolostorát. A Sakya pedig a 13. századi mongol hódítók kedvenc rendjévé vált. Tibet mongol meghódítása úgy történt, hogy Köteny mongol nagykán (nem összetévesztendő a Magyarországra menekült Köteny kun fejedelemmel) 1244-ben meghívta udvari papjának a Sakya rend főnökét, a neves Sakya Panditát, majd kinevezte őt Tibet mongol alkirályának. A tartományurak értettek a szóból, s elfogadták a láma fennhatóságát. Amikor később Kublaj kán – Marco Polo házigazdája – kínai császárrá lett, megalapítva a Yuan dinasztiát, ugyancsak meghívta a Sakya rend akkori főnökét, Phagpát, Sakya Pandita unokaöccsét udvari papjának.
Ekkor alakult ki az úgynevezett „pap-patrónus”-elmélet, amely a tibeti elit számára az ország Kínához való viszonyát értelmezi. Eszerint Tibet nem vazallusa volt – az akár a mongolok, akár később a kínaiak vagy mandzsuk uralta – Kínának, hanem vallási tanácsadóként állt a mindenkori kínai uralkodó mellett. Ilyenformán az ország független Kínától. Ezt az elméletet citálják majd 1913-ban is, Tibet függetlenségének kikiáltásakor. A kínaiak szerint viszont Tibet Kublaj kán óta alárendelt része Kínának, csak a Yuan-dinasztiát követő Ming- majd Qing-dinasztiáknak túl sok egyéb problémájuk volt ahhoz, hogy ezt a fennhatóságot a gyakorlatban is érvényesítsék. A két értelmezés végül 1950-ben fegyveresen csap össze, és a kínai győz, amit a tibetiek jó része máig nem fogad el.
Lhagang kolostorban ma a központi templom nagy Buddhájának balján ül a Kublájjal szövetséget kötő ötödik Sakya láma, Phagpa szobra, s az emeleti ereklyeszobában őrzik hamvait is. A zarándokok mindkettőt nagy tisztelettel köszöntik.
S végül a negyedik ok az, hogy Tibet túlnyomórészt nomádok lakta határvidékein, Khamban és Amdóban a kolostorok jelentették a legfőbb terület- és társadalomszervező tényezőt. Köréjük gyűltek össze a nomádok, itt kaptak szellemi-lelki támaszt, itt verték fel sátraikat hosszabb-rövidebb időre, itt piacoztak, adtak szállást zarándokoknak, s végül itt építették első faházaikat is. A kolostorok körül alakultak ki a 19. században Kham első városai (nem számítva Kangdinget, a tea és ló karavánjainak kiindulópontját, és Barkamot, a kínai császári katonai közigazgatás központját). Ilyen Tagong is, amelyről Nicola Schneider antropológus írta meg, milyen mértékben szervezi a környező nomádok életét és településszerkezetét.
A kolostor egykor magányosan állt a fennsíkon, hátterében a kham-tibetiek egyik szent hegyével a négy közül,
A keletről a faluba érkező utazó a kolostor hátulját látja először, amelyet nagy imakerekek galériája vesz körbe. A zarándokok többször is körbejárnak az imakerekeket pörgetve, mielőtt a nagy nyugati kapun belépnének.
A tágas udvart színesre festett fa homlokzatok veszik körül: kétoldalt a két kolostori szárny, szemközt nyílik a hármas templom. Megejtő a homlokzatok naiv művészete, falusiassága. Az udvaron színes figurák járnak ide-oda: fiatal lámák vörös köntösben, markáns arcú zarándokok és nomádok különféle népviseletekben. Utóbbiak nagycsaládostul érkeznek, vagy legalább párosával, kicsi gyerekekkel.
A szentség sorrendjében járják végig a templomokat. Először a jobboldaliba mennek, ahol Jowo Shakyamuni híres szobra áll, s az udvaron kapható fehér kendőt illesztenek a nyakába. Itt hosszan kérlelik őt gondjaikért, majd átmennek a középső nagy templomba, ahol a Buddha nagy szobra trónol, előtte és mellette a Sakya lámák – a jelenlegi és a híres egykoriak – szobraival. Végül a baloldali harmadikba, ahol az ezerkarú Avalokiteshvara avagy kínaiul Guanyin, Buddha női princípiuma, az irgalmasság megtestesítője áll.
A szentélyek legintenzívebb elemei a falakon körbefutó freskók a hagyományos tibeti ikonográfiával, istenekkel, mandalákkal, bódhiszattvákkal. Kangding felől érkezve az ember itt találkozik először tibeti templomi freskóciklussal, de ettől eltekintve is megragadja őt a színek intenzitása és az egész templomot átható együttes meleg sugárzása.
Tibet a 19-20. században szinte teljesen zárt volt a nyugati utazók előtt. Az elsők csak a 20. század első felében jutottak el a tagongi kolostorba, hogy még tudósíthassanak arról a világról, amely az 1950-es évek, a tibeti felkelés majd a kulturális forradalom, Tibet megszállása és a hagyományos struktúrák elpusztítása előtt volt itt.
Egyikük André Gibaut, aki 1940-ben indult el Louis Liotarddal az Észak-Khamban élő nolo-seta nomádok felkeresésére. Már Kínában érte őket Franciaország német megszállásának híre, s Gibaut, az expedíció egyetlen túlélője – Liotard-t nolo-seta banditák ölték meg – már Londonba tért vissza, ahol angolul adta ki útleírását Tibetan venture (1947) címmel. Ebben így ír Kangdingtól – akkori kínai nevén Tachienloutól – Tagongig tartó útjukról és kolostori látogatásukról:
„Csodálatos napsütésben léptünk be Tibetbe két nappal azután, hogy magunk mögött hagytuk Tachienlout. 14000 láb [4267 m] magasságban még fekete szemüvegen keresztül is szinte elviselhetetlen volt a nap tükröződése a hágó hómezőin. Bájos virágok, a tavasz hírnökei ütöttek már át a hótakarón. Karavánunk kutyája a hosszú kapaszkodástól kimerülten szinte eksztázisban hempergett meg a makulátlan fehér lepedőn, s mohón habzsolta a fehér kristályokat.
Karavánok egész sora várt több napon át arra, hogy a felhők felszakadjanak, s átkelhessenek a Tcheto- [Zheduo-] hágón [4298 m]. Most mindannyian kavarogva özönlöttek a hágó felé, jakjaikkal, öszvéreikkel és lovaikkal beterítve az utat, miközben a karavánvezetők jókedvűen köszöntgették egymást, tréfákat és biztatásokat váltva. Mindeközben keselyűk köröztek fölöttünk magasan az égen, várva e teremtmények egyike, ember vagy állat elhullását, hogy lecsaphassanak rá és darabokra téphessék, csupán a fehérlő csontvázat hagyva maguk után, amilyeneket itt is, ott is láttunk az út szélén.
E festői tömegben, mintha motorcsónak törne át a halászbárkák tömegén, váratlanul feltűnik a gatai kolostor Nagy Lámájának karavánja. Épp a hegygerinc elérésekor kerül elébünk. A főpap nem vállalta, hogy lóháton keljen át a hágón. Helyette nyolc erős hordár által cipelt, fekete függönnyel teljesen bevont hordszékbe zárkózott, amelyből csupán olykor-olykor hajolt ki, hogy főpapi gesztussal egy-egy követ hajítson ama kavicsok és nagyobb kövek halmaira, amelyeket jámbor utazók emeltek fokról fokra a hágó útja mentén. Azután egyik, sárga ruhát és fején arany tiarát viselő titkára leszáll csodásan felszerelt lováról, hogy füstölőt gyújtson és imazászlót helyezzen a kőrakás tetejére. Ez az időjárás kérlelhetetlensége folytán hamarosan egy darab tépett ronggyá válik, mint azok, amelyek korábbi karavánok által ide plántálva reménytelenül csattognak a szélben.
A hágó tetejéről látjuk kitárulni magunk előtt Tibetet. A táj hirtelen megváltozik. A hegyek kontúrjai harmonikus ívvel tárulnak fel, híján minden éles gerincnek vagy durva sziklaformációnak, s fokozatosan ereszkednek le a tágas völgy mélyébe, egy vén ország békés hullámzásaként, amelyet az évek sokasága alakított ilyenné. S ahogy első ízben aláereszkedünk e tájba, és felismerjük, bár nem láttuk soha (hiszen tanulmányaink ismerőssé tették számunkra jellegét) hangos örömkiáltásokban törünk ki. A hómezők alatt a legelők füvét és az egész tájat egyforma barnára fakította a hideg. E gesztenyeszínű szőnyegen a pásztorok sátrai úgy ülnek, mint a pókok, s a legelésző marhá mint a pókhálóba tévedő férgecskék. Megértjük, miért hitték a régiek, hogy Tibet hegyei között olyan fantasztikus állatok élnek, mint egyetlen más országban sem.
A völgybe leérve találkozunk az első pásztorral. Jóképű ifjú, bronzszínű bőrrel, csípőjéig legyűrt birkabőr köntössel, hogy jól látszik meztelen felsőteste, hiszen meleg van. A hőmérő 41 °F-t [5 °C] mutat.
Utunk Tchetótól Lhagongig az eső ellenére kellemes volt, akárcsak egy szünidei sátortáborozás. A völgyek, amelyeken átutaztunk, szélesek voltak és termékenyek, itt-ott virágzó falvakkal vagy magányos tanyaházakkal. Olykor dzongok, a jellegzetes, széles és impozáns tibeti várkastélyok tekintettek le rájuk, amelyek szilárdan ültek a dombok vállán, s gyakran karcsú, félig romos őrtornyok szegélyezték őket. Ezek az őrtornyok, egy korábbi időszak, sőt talán egy ősi civilizáció emlékei csillag alaprajzon épülnek, úgyhogy szerkezetük bonyolultságával meglepik az utazót. A falvak között alacsony fallal körülvett, szépen művelt árpamezők, s itt-ott nyírfák és fűzfák csoportjai. Számos jakcsordával, nyájjal és ménessel találkozunk, amelyek szabadon legelnek a lejtőkön. Igazán boldog és nyájas táj, amelyet a nyár még éppen csak elkezdett feldíszíteni. A boglárkák már virágoztak a legelőkön, s ibolyák és nefelejcsek adták meg az utolsó képeslap-simításokat ennek az amúgy monoton tájnak.
Táborozni egy merő gyönyörűség volt. Csak bele kellett lógatni egy madzagot a folyóba, s kihúzva egy pisztráng lógott a végén. Így kezdődött az egyik különös kaladunk, nem messze Posang kis kolostorától.
Már kifogtunk három halat, s készültünk újra kivetni a horgot, amikor három lovas ügetett felénk. Bőségesen elnézést kérve, de ugyanakkor szilárdan hangoztatták, hogy már elég halat fogtunk az ebédhez, úgyhogy nincs már szükség újabb fogásra. A hal szent Tibetben, s emiatt a tibetiek rendkívül undorodnak ettől az ételtől. Egyes kínaiak lakta városrészekben a ravaszabb kínaiak halászzsákmányukat jámbor tibetieknek adják el, akik megveszik őket, hogy érdemszerző módon visszaengedjék őket a vízbe. Nem is írhatnánk le jobban e két nép mentalitásának különbözőségét.
Nem találkoztunk semmilyen különösebb akadállyal egészen az utolsó napig. A völgy ekkor szűk kanyonná változott, a folyó sebes hegyi patakká, s öszvéreink csak nagy nehézséggel tudtak előrehaladni a gránit sziklákon. Itt-ott le kellett málháznunk őket, hogy átkelhessenek az akadályokon.
Végül 13100 láb [3990 m] magasságban elértük azt a fennsíkot, ahonnét a Lichou ered. Hegyek szegélyezte tágas barna síkság ez amelynek közepén Lhagong kolostora áll, az egyetlen emberi alkotás e széles panorámában. A Lichou itt széles, lustán kanyargó kis folyó, amely véletlenszerű mintákat rajzol a vizenyős síkságra. Előző korokban nyilvánvalóan többször is megváltoztatta már folyását, mert itt is, ott is száraz medrek jelezték, merre folyt. De még itt is elég mély volt, s lovaink az átkelés közben szügyig gázoltak benne. Egyetlen fa vagy bokor sem tarkította a szemünk előtt kitáruló széles síkságot. Egy másik világba érkeztünk, elértük saját világunk tetejét.
Illendő módon a rituális irányban, azaz az óra járásának megfelelően teljes kört írtunk le karavánunkkal a kolostor körül, mielőtt megálltunk volna a nagy kapu előtt, hogy a lámák, akik megütköztek hirtelen feltűnésünkön, lássák, hogy tiszteljük szokásaikat.
Udvariassági látogatást tettünk a Lama chimbónál, a Nagy Lámánál. Délután ő is lejött szobánkba szolgája kíséretében, khatát és egy üveg tejet ajándékozva nekünk. Ötvenhárom éves, jóképű, magas termetű férfi, meglehetősen piszkos külsővel, de kellemes modorral.
Kolostora, amely a Sakya rendhez tartozik, jellegzetes pásztortemplom. Magányosan áll a síkságon, minden környező falu híján, s hívei a sok száz sátorban laknak, amelyek szétszórtan pettyegik tele a dombok lusta vonulatait, mint megannyi fekete fejű gombostű.
A kapuval szemközt emelkedik az íves tetejű, fehér nagy chortain. A háztetők fölé kinyúlik a nagy templom íves tetőzete, peremén a szélben csilingelő kis bronz harangokkal, s nagy réz gömbök koronázta bordázott oszlopaival. Egy fa galéria alatt száz vagy még több imakerék sorakozik, rajtuk egyazon egyhangú tibeti felirattal: „Om mani padme hum, om mani padme hum…” A kolostorban szüntelenül jönnek és mennek a lámák és a hívek, akik gépiesen megforgatják a különböző méretű kerekeket, s így járják körbe a nagy udvart, mielőtt belépnének a kolostorba.
Az egyes templomokba a belső udvar végében nyílik a bejárat. Nagy fekete drapériák takarják őket, fehér szegéllyel, mint amilyeneket a nyilvános temetéseken haszálnak. (Meg kell említsük, hogy Tibetben, akárcsak Kínában, nem a fekete a gyász színe, hanem a fehér jelképezi a halált.) A zarándokok által odaakasztott imazászlók is takarják őket, amelyek az idő múlásával színtelen, mocskos rongyokká alakulnak.
Ha az udvar és homlokzatai piszkos és lepusztult benyomást keltenek is, de a szentélybelsők ezzel szemben kifejezetten tiszták. A hátsó falnál a templom egész szélességében végighúzódó oltáron a jakvaj-lámpások ingadozó fényében hatalmas isten- és istennőszobrokat látni, gazdagon festve és selyembe-bársonyba öltöztetve, akár a spanyol Madonnák. Az építész nem vette a fáradságot, hogy előnyös módon rendezze el őket. Egy tizenkét láb magas istent például alig hat láb széles helyre szorított be. Egészen a lábához kell menj, hogy alulról, feltekinthess rövidüléses figurájára.
A templomok színpompája a félhomálytól megpuhítva meleg, kellemes ragyogást áraszt. Minden négyzetcentimétert dekoráltak: a gerendákat, a faoszlopokat, az ajtókat, sőt még a polcokat is, amelyen az istentisztelet kellékei állnak. Itt, minden oldalról meleg, eleven színekkel körülvéve, amelyek ugyan ellentétesek egymással, de mégis egy harmonikus egészben olvadnak össze, sajnálkozni kezdünk saját józan és monotóniára hajló ízlésünk fölött. De a színek kavalkádja a függönyökkel ellátott, freskókkal díszített falakon éri el csúcspontját.
Különös festmények ezek, amelyeken sem az emberek, sem az állatok, növények vagy tájak nem Tibetből származnak. Márpedig a festők soha nem hagyták el ezt a vidéket. Láttam őket munka közben itt, egy hideg, komor padlásszobában a kolostor udvarán. Évszázadok óta folytatják a hindu figurák és kínai virágok megfestésének fáradságos munkáját. Úgy tűnik, soha nem jutott még eszükbe a környező tájat másolni. De ami mégis valami sajátosan tibeti jelleget ad ezeknek a külföldi inspirációknak, az egyfajta morbid eredetiség. A szadizmus és a haláltánc különös vegyüléke, amely ezen egyszerű életet élő emberek meglepő szellemi mélységeiről és torzulásairól tanúskodik. A képek egy része a vágyat festi meg: félelmetes istenségek lovagolnak meztelen férfiakon és nőkön, akiknek gyötrött testtartása mégis inkább érzékiséget, mintsem félelmet áraszt. Némely kép közösülést ábrázol a maga meztelen valóságában: az istenek kegyetlenül és szenvedélyesen fonják körbe rengeteg karjukkal a maguk çaktiját, női párját, akiknek körvonalait minden arányon túl megnyújtják, testüket hátracsavarják, lábaikat combjuk alá hajtogatják, s csípőjük húsába hegyes körmű görbe ujjak mélyednek.
El kell ismerni, hogy a főoltáron indiai lótuszülésben trónoló Buddhák kinézete nem ilyen rettenetes, hanem inkább derűvel lebegnek az egek fölött, amelyekben a szellemek és a démonok, az abszurd láma-panteon kevésbé jelentős figurái nyüzsögnek szenvedélyeik és szeszélyeik teljében. Fenséges nyugalmuk, olümposzi derűjük harmonizál az őket körülvevő békés tájjal, s mintha még fizikálisan is közük lenne ehhez a tájhoz, amelynek szépen elrendezett ívei a mindig egyensúlyra és stabilitásra törekvő természeti jelenségek törvényének látszanak engedelmeskedni.
A kolostorból kilépve meglepetéssel konstatálom a körben táborozó pásztorok sátrait. Ezek a nyomorúságban élő emberek hatalmas vagyonokat adtak össze, hogy ezen a fennsíkon ilyen lenyűgöző szentélyt emelhessenek, benne sok száz műalkotással, miközben nem gondolnak rá, hogy maguknak akár csak egy kunyhót építsenek. De ez nem aggasztja őket, inkább boldognak látszanak, hogy néhány napot e műemléknek, kicsi világuk központjának környezetében tölthetnek. Ez a nyájak összeterelésének órája. A síkság megelevenedik. Fiatalemberek versenyeznek lovaikon, majd a lovasok ügetve térnek vissza, hátukon himbálódzik a kettős csövű flinta, s teszik-veszik magukat, ahogy a lovasok mindenütt a világon.
Majd alkonyatkor felhangzik a lámák hatalmas, kilenc láb hosszú réz kürtjeinek hangos, szomorú búgása. Egy láma lép ki és leül a nagy chortain előtt. A hívők némelyike leborul előtte, homlokukat a földre helyezik. Ő megérinti fejüket, s egy kanálnyi savanyú tejet kínál nekik. Én is megállok előtte. Egy pillanatig habozik, aztán felém nyújtja a rituális ajándékot. Lehajolok, és ráhelyezem ajkamat. A jó ember lenyűgözöttnek látszik.”
Egy másik utazó, Peter Goullart (Пётр Гуляр) orosz származású kalandor, utazó és író ugyancsak 1939-40-ben kelt át ezen a vidéken. Élményeit a Land of the lamas. Adventures in secret Tibet (1959) c. könyvében írta meg. Ő Khamot bejárva visszafelé állt meg a tagongi kolostornál. A freskókról ő is megemlékezik, de nem a francia kutató leereszkedő és etnocentrikus stílusában, hanem a tárgyi részletekre figyelve. Így tudja megmagyarázni a halevés tilalmát is. De a leereszkedéstől ő sem mentes: nem mulasztja el érinteni egyik állandó témáját, a kínai orvoslás elmaradottságát, s hogy ő milyen orvosi beavatkozással múlta fölül a helyi gyógyítókat és sámánokat.
„Ismét felfelé haladtunk a Cheto [Zheduo] hágóhoz, de ezúttal jobbra fordultunk, ahol az alacsony dombok láncolata egy igen széles és lapos völgyet vesz körben. Itt egy sereg kínai és tibeti munkás nagy erőfeszítéssel egyengetett egy kifutópályát, a jövendő tachienlui [kangdingi] repülőtér alapját.
Néhány mérfölddel arrébb átkeltünk egy széles és sekély vizű folyón, s egy furcsa és borongós lámaszeráj, a Hlakon [Tagong] gompa mögött vertünk tábort. Késő délután volt már, s a régi hagyománynak engedelmeskedve másnap reggelig nem próbáltunk meg bemenni a kolostorba. Az itteni lámák amúgy sem viselkedtek túl barátságosan, mivel tudták, hogy misszionáriusok is vannak köztünk, a konkurrenciájuk. De nekem és Tudennek megengedték, hogy körbejárjak, majd jakvajas teával és tsambával kínáltak. Hosszú időt töltöttem azt figyelve, hogyan készítik olajfestékeiket és hogyan festik velük tankáikat, a híres tibeti ikonokat egy erre rendelt külön műteremben. Ez a lámaszeráj híres volt vallásos művészetéről. Az egyes színekhez megfelelő színű féldrágaköveket – a mély kékhez lapis lazulit, az égszínkékhez türkizt, a bíborhoz korállt, a zöldhöz malachitot – törtek apró darabokra kőmozsárban, sima, nagy kő mozsártörővel, aztán egy kis olajat adtak hozzá, s lassan kevergetni kezdték, napokon, heteken át, míg el nem érték a kívánt szín abszolút simaságát és tisztaságát. Különös volt látni, hogyan változtatják árnyalataikat az egyes kövek e könyörtelen, aprólékos őrlés során, egészen a végső, valódi szín eléréséig. Nem csoda, hogy az ilyen végtelen szorgalommal és odaadással készített drága festékek évszázadokon át megőrizték első frissességüket és szépségüket. Művészi ügyességük miatt kiválasztott és képzett fiatal lámák rajzolták fel az istenségek és szentek figuráinak körvonalait, majd a festékeket keményen és egyenletesen dolgozták bele a vászonba.
Talán három napot tölthettünk a lámaszerájban, de nagyon kényelmetlen volt, mert a mező, amelyen sátrainkat felvertük, tele volt nagy bögölyökkel, amelyek csípése rendkívül fájdalmas és irritáló volt. Minden délután megszólalt a lámaszeráj egy bizonyos harangja, amelyre keselyűk csapata ereszkedett le, hogy táplálkozzanak. Hatalmas, utálatos madarak voltak, de a maguk módján nagyon értelmesek. Úgy tűnt, pontosan tudják, mikor kerül sor temetésre, amelyet sóvár szemekkel, a kék ég boltján mozdulatlanul függve figyeltek. Amikor a motyogó láma befejezte a szertartást, a testet félrevitték, és egy ezzel megbízott segéd feldarabolta. Ez után újra megszólalt a lámák harangja, mire hatalmas szárnyak suhogása töltötte be a levegőt, s néhány perc múlva semmi sem maradt a holttestből. A tibetiek háromfajta temetésben hisznek, amelyet az elhunyt horoszkópja szab meg: a levegőbe, a vízbe vagy a tűzbe. Ha a temetés a vízbe történik, a testet szintén feldarabolják, és a halaknak vetik. A tibetiek ezért viszonyognak a halevéstől, noha tavaik és folyóik bővelkednek bennük.
Hlakonból való elindulásunkat késleltette egy csapat gazdag tibeti érkezése, akik kicsivel feljebb ütötték fel sátraikat a völgyben. A családot vezető két fivért misszionárius társam már jól ismerte, s elmondta róluk, hogy fejedelmi vérből származnak, s nagy szavuk van törzsük körében. Valóban gazdagon öltöztek, hatalmas arany és türkiz fülbevalókkal, és sátraikat is drága szőnyegek és féldrágakövekkel berakott értékes réz edények díszítették. Asszonyaikat is magukkal hozták orvosi kezelésre. Egyiküknek „mellbaja volt”, a másik „megfázástól szenvedett”, mondták. Rövid vizsgálat is elég volt, hogy lássam: azzal a bajjal állunk szemben, amelyik a tibeti szerelmi kalandok állandó kísérője. A nemi betegségek olyan gyakoriak abban az országban, hogy a fertőzés elleni védekezésül mindenki magával hordja evőcsészéjét. Ezért hanyatlik Tibet népessége. A családok felnőttkort megérő gyermekeinek száma alacsony, és össze sem hasonlítható a termékeny kínaiakkal. A nő oltással való kezelése nem volt könnyű, annyi falubeli és gyerek sereglett körénk. Mindenki a sátor ajtaját nyitogatta, hogy legalább egy pillantást vethessen arra a bűnös és élvezetes dologra, ami meggyőződésük szerint a sátorban folyt.”
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
