Dunai felhők

A gép felszáll, egy percig mintha a belváros felé haladna, aztán élesen délnek fordul, a Duna vonalát követi. A folyó csíkjának két oldalán szántóföldek színes sakktáblái, bányatavak, szikesedő holtágak tükrei ragyognak a párás délutáni napfényben.


A szerb határon átlépve a gép hamarosan elér Vukovár fölé, ahol a Duna a régi királyok parancsának engedelmeskedve keletre fordult, s máig kirajzolja egy eltűnt ország határát. A gép, mielőtt elbúcsúzna ettől az országtól, és tovább folytatná útját dél felé a nyugat-balkáni kis népek egymásra zsúfolt társbérletei előtt húzódó hosszú szerb folyosón, elegáns kört ír le az utolsó kanyarulat előtt, amely a beletorkolló három folyóval együtt bonyolult áramkört rajzol a bácskai síkságra.


Az Erdődi-Dunakanyart, ahogy a Dunai Szigetek blogon olvassuk, az Erdődi-hát nevű löszvonulat téríti keleti irányba, amely helyenként hatvan méterrel emelkedik a folyó fölé. Az Almástól Erdőd faluig tartó löszvonulat jól látszik az első katonai felmérés (1763-1787) térképén. Keletről, Almás felől a Dráva torkollik a Dunába, dél felől az a patak, amelyet a térkép még Weis Grabennek nevez, északról pedig a Mostunka folyócska. Ha a Mapire.eu térképén az Options-re kattintva a „First Military Survey” layerét 0%-ra állítjuk, láthatjuk, hogy a Mostunkából gyűlt fel az a tó az egykori Rácz Millidits, a mai Srpski Miletić alatt, amely a fotó előterében félhold formájában ismétli meg a kanyar ívét.


A délutáni pára már megsűrűsödött, apró felhők sokasága emelkedik felfelé a forró síkságról, fenyegető felhőkehellyé állnak össze. Valamikor a Dunán kajakozva ilyenkor néztünk aggódva felfelé, vajon kiömlik-e ránk, mielőtt tábort vernénk. Odalent a Duna a valóság, az evezőcsapások, az országhatárok. Odalentről nézve a széles vízhez tartoznak a fölötte úszó felhők is: a dunai felhők. Idefentről nézve a felhők háromdimenziós világa a reális és öntörvényű, nem tartoznak ezek senkihez, legkevésbé a kopott földabroszon kanyargó csíkhoz. Mégis ugyanazok a felhők. Ezért nevezhettem a képet a Dunai Szigetek blog 2018-as Dunai felhők fotópályázatára, amelyen két hete első díjat nyert. A folyó az égig tágult, „az alapok a magasba repültek.”

Sajó Tamás: A felhő visszanéz

Sztálin Vesta-szüzei

Amikor Bulgária 2007-ben belépett az Európai Unióba, az országban betiltották az évszázadok óta hagyományosan űzött medvetáncoltatást. Az osztrák Négy Mancs alapítvány a gazdáiktól európai támogatással megvásárolt állatokat a számukra kialakított belicai medveparkba szállította, ahol azóta is fokozatosan tanítják őket arra, hogyan éljenek, mozogjanak, párosodjanak, keressenek élelmet szabad medve módjára. Mégis, ha embert látnak, ezek a medvék újra meg újra két lábra állnak, és táncolni kezdenek. Mintha egykori gazdájukat hívogatnák, hogy jöjjön és vegye kezébe újra irányításukat. Mintha azt mondanák: „Verjen meg, bánjon velem komiszul, de szabadítson meg ettől az átkozott feladattól, hogy felelősséget kelljen vállalnom saját életemért”, írja a lengyel sztárújságíró, Witold Szabłowski Tańczące niedźwiedzie (Táncoló medvék. Igaz történetek olyan népekről, amelyek visszakívánják a zsarnokságot) című 2014-es könyvében.

Szabłowski az első fejezetet a cigány medvetáncoltatókkal és állatvédőkkel folytatott beszélgetéseinek szenteli. De mint a könyv alcíme jelzi, egyszersmind metaforaként is használja a rab, de felelősség nélküli életükre visszavágyó medvék figuráját. Észtországtól Görögországig végighaladva az egykori Kelet-Európa országain egy-egy riportciklusban mutatja be, milyen nosztalgiával emlékeznek ezek a népek az elmúlt diktatúrákra, mint a mindenféle értelemben vett biztonság időszakára, s hogyan válik ez a nosztalgia újabb diktatúrák táptalajává.


A nyolcadik fejezet Grúziáról szól, annak is egyik emblematikus épületéről, a gori Sztálin-múzeumról. A múzeumot 1957-ben alapította Gori tanácsa a Vezér szerény szülőháza mellett, amelyet mintegy szarkofágként pompás sztálinbarokk védőépülettel vettek körül. A múzeum alapítását áttételesen Hruscsovnak az 1956-os XX. pártkongresszuson tartott titkos beszéde ösztönözte, amely elítélte a sztálinizmus bűneit. Noha Grúzia különösen sokat szenvedett Sztálin és Berija rémuralmától, a grúzok nemzeti büszkeségük megtiprásának értékelték a beszédet, s két hét múlva, március 5-én, Sztálin halálának évfordulóján tömegesen vonultak az utcára, abszurd módon a szovjet kormánnyal szemben védelmezve Sztálin emlékét. A több napon át tartó tüntetést a szovjet hadsereg végül tankokkal tiporta el, nyomukban több tucat – vagy több száz – halott maradt. A grúz pártvezetés ettől fogva eltávolodott a szovjettől, s ennek egyik első gesztusa volt a gori Sztálin-múzeumnak, „az igazi Sztálin” emlékhelyének megalapítása.

A múzeumot az 1990-es években hosszú időre bezárták, de a kiállítás megmaradt. Azt tervezték, hogy újjárendezve, a sztálinizmus bűneit is bemutatva nyitják meg újra, de ebből semmi sem lett. A 2000-es években újra megnyílt múzeum kiállítása a régi maradt, mindössze egy-két tablót tettek hozzá a grúz történeti háttér illusztrálására. És a régi maradt a múzeum és a múzeumi dolgozók szelleme is. Ezt a szellemet ragadja meg Szabłowski a múzeumi munkatársakkal folytatott beszélgetéseiben, amelyekből az alább általam fordított Sztálin Vesta-szüzei című fejezetet összeállította.


„Eljön hozzám éjszakánként. Rámnéz, pipára gyújt, megpödri a bajszát. Mosolyog, aztán az ajtó felé indul. Olyankor sírok, és azt kiabálom, hogy maradjon. De melyik férfit indítana meg egy nő sírása? Ilyenek a grúz férfiak: isznak, beléd hatolnak, gyorsan elélveznek, aztán álomba merülnek. Gyűlölöm a részeges férfiakat. De itt, Goriban nincs másfajta. Másfajta csak az amerikai filmekben létezik.

De Sztálin másfajta volt. Nagyon művelt. Tudta, hogy kell bánni egy nővel, hogy kell udvarolni neki, hogyan legyen jó illata. Szerényen élt, de mindig szép ruhát viselt. És soha nem ivott túl sokat. Vagy ha igen, akkor is jó külföldi alkoholt. Nem is kell említsem, hogy legyőzte a fasizmust és Hitlert. Úgyhogy évekkel ezelőtt azt mondtam magamnak: Tánya, mi az ördögért kell részegekkel küszködnöd? Mi az ördögért, ha egyszer Sztálinnal is élhetsz?”


Anna Sreseli: Mintha a családhoz tartozna

„A ház előtt állunk, amelyben Joszif Visszarionovics Sztálin született. Szülei szegénységben éltek. Anyja a helyi papokra mosott. Apja cipész volt. Mint látja, a ház köré klasszikus stílusú épületet emeltek, míg a szomszédos házakat lebontották. Igen, az egész negyedet. Nem, nem látok benne semmi különöset. Jobban örülne, ha tyúkok kapirgálnának és gyerekek fociznának itt?

Nagyanyám az egyik lebontott házban lakott. Egy lakótelepen kapott új lakást. Élete vége felé mindig azt mondta: „Milyen szerencsém van, hogy Sztálin háza mellett születtem! És hogy még mindig láthatom az ablakomból.”

Nagyanyám még emlékezett Sztálin anyjára. Sztálin több mint egy évtizeden át lakott itt, anyja viszont szinte élete végéig. Nagyon büszkék voltunk rá. Erre voltunk a legbüszkébbek. Mert a mi városunkban semmi sem történik. Ha a múzeum nem volna, már régen megszűnt volna.

Néhány éve háború volt. Az oszét határ nincs messze. Vagy száz orosz harckocsi benyomult Goriba. Tbiliszibe menekültünk. Azért nem aggódtam, hogy a házunkat és a lakásunkat felrobbantanák, csak azért, ha a múzeumot. De nem tettek kárt semmiben. Még mindig félnek Sztálintól. Egy fűszálban sem tettek kárt. Csak lefotózták egymást a szobra előtt. Így mentett meg minket Sztálin a síron túlról is.

Amikor iskolába jártunk, az egyik lány azt tervezte, hogy majd bolti eladónő lesz, a másik, hogy űrhajós, de én a mi nagy honfitársunkról akartam mindenkinek beszélni. Egész életemet úgy irányítottam, hogy ez valóra váljék. Történelmet tanultam. Az egyetem után pedig egyenesen a múzeumba jöttem munkát kérni.

De addigra már a Szovjetunió összeomlott. A múzeum bezárt és kis híján elpusztult. Csak nemrég kezdtek újra munkatársakat felvenni. Én voltam az első. Közben középiskolában is elkezdtem történelmet tanítani, úgyhogy csak részidőben dolgozom a múzeumban.

Az egyetemen még azt tanították, hogy Sztálin kiemelkedő államférfi volt. De a rendszerváltozással a tananyag is megváltozott, s most azt kell tanítanom, hogy zsarnok volt és bűnöző. Nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Az áttelepítések? Szükségesek voltak, hogy a népek békében élhessenek. A kivégzések? Nem ő volt a felelős értük, hanem Berija. Az ukrajnai éhínség? Az természeti katasztrófa volt. A katyni mészárlás? Tudtam, hogy rá fog kérdezni. Minden lengyel rákérdez. De hát háború volt. Háborúban az ilyesmi normális dolog. És mielőtt kiabálni kezdene, hadd fejezzem be. Lecsillapodott? Jó, akkor elmondom a saját személyes véleményemet.

Én nagy embernek látom Sztálint, de nem mondhatom el ezt sem a diákjaimnak, sem a turistáknak, így hát azt mondom: „Egyesek diktátornak látják, mások zsarnoknak, megint mások géniusznak. Ki-ki maga döntse el, ki volt valójában.”


Tatiana Mardzhanishvili: Ó Krisztusom, vigyél el az én drága Sztálinomhoz

„Amikor azt nézem, mit tettek a mi szeretett Sztálinunkkal, a szívem vérzik. Hogy tehették? Hogy faraghattak szörnyeteget, kannibált egy ilyen jó emberből?

Valamikor régen az egyik busz a másik után érkezett a múzeumunkhoz. Az emberek sok száz méteres sorokban álltak a kapu előtt. Gyakran néztem végig azoknak az embereknek az arcát, és láttam, hogy a jóság árad belőlük. De manapság? Az egyik elharapná a másik torkát. Ez a maguk kapitalizmusa.

Ma már nem járok oda. Egyfelől mert sajnálom a fiatalságomat, a munkámat, a barátaimat. Másfelől pedig mert a lábaim már gyengék. Még a lépcsőn se tudok egyedül lemenni. Márciusban nyolcvankettő leszek. Az ember nem várhatja, hogy egész életében egészséges marad. Reggel felkelek, vágok egy szelet kenyeret, teát főzök, leülök, és azt mondom magamban: „Ó, Krisztusom, miért engedted, hogy ilyen időket érjünk? Miért káromolják a mi drága Sztálinunkat?”

De aztán arra gondolok: „Tánya, emlékezz csak, mennyit szenvedett Sztálin a népért. Temiattad is volt, hogy olyan keveset evett és aludt. Legyőzte a fasizmust, hogy te befejezhesd az iskolát.” Olyankor előveszem az érmét Sztálin képével, amelyet nyugdíjba vonulásomkor kaptam. Megsimogatom a drága ember bajuszát, és valahogy jobban leszek.

1975-től dolgoztam a múzeumban, mint nabljudatyel, a kiállítási tárgyak rendjéért és biztonságáért felelős személy. Ha bárki meg akarta érinteni őket, oda kellett mennünk és rákiabálnunk.

Nem volt könnyű. Gyakran falusi öregasszonyok jöttek, akik térdre vetették magukat a mi Sztálinunk előtt. Egymás után minden képet meg akartak csókolni a kiállításon, mint az ikonokat a templomban. És itt több mint ezer kép van. Ha egy egész busznyi csődült be belőlük, és mindannyian meg akarták csókolni őket, mit csinálhattam? Ha az igazgató látott, odamentem és rájuk kiabáltam. De ha nem látott, azt mondtam: „Csak csókoljátok, nénéim. Isten adjon erőt, egészséget. Csak a maszkhoz ne nyúljatok!” A maszk az egész múzeum legszentebb tárgya, mert ez az ő halotti maszkja.

Azelőtt a tbiliszi Nemzeti Múzeumban dolgoztam, de második férjem Goriból volt, és sikerült átkérni ide magam. Nem volt könnyű. A Sztálin-múzeum nem az a hely, ahová az ember csak besétál az utcáról, és megkérdezi: „Van szabad állásuk?” A közvélemény is sokat számított. Én elvált asszony voltam. Az első férjem ivott és vert. Ennyi elég is róla, minél kevesebb, annál jobb. Attól féltem, hogy a válás problémát jelent majd. Szerencsére nagyon jó ajánlást kaptam a tbiliszi múzeumból.

Az egész világ legkiválóbb emberei jöttek megcsodálni Sztálin házát. Egész Oroszországból, Ázsiából és Amerikából. Újságírók, nagykövetek, művészek. És én ott álltam a tárgyak között, kis névkártyával, és annyira büszke voltam! Ez az állás a mindent jelentette számomra. A múzeum szinte az otthonom volt.

A férjem nem értette ezt. Nincs róla mit mesélnem. Noha csupán teremőr voltam, de olvastam is, és új embereket ismertem meg. De ő is ivott. Megpróbált megütni, de ezt már nem tűrtem. Később beteg lett és leszázalékolták. Egész nap otthon ült a lakásban, vagy az anyjánál. Csúnya dolgokat mondott Sztálinról, csak hogy engem bosszantson.

Amikor a Szovjetunió összeomlott, elkezdett gúnyolni. Nagy elégtétel volt neki. Aztán meghalt.

Kár, hogy nem élte meg a mostani időket. Most én gúnyolhatnám. Mire jó ez az egész kapitalizmus, az amerikai kekszek, dzsúzok és csokoládék? Manapság már rendes tejet se kapni. Az is dobozban van, mert Amerikában is így van. Azt gondolom magamban: „Ó, Krisztus, vigyél el az én drága Sztálinomhoz. Vigyél el ebből a világból, mert nem bírom tovább.”


Nana Magavariani: Ha csak ránézek, a borzongás fut végig a gerincemen

„Az én címem „személyzeti főnök” volt. Ma „manager”.

A múzeumnak hatvanhárom alkalmazottja van. Én vagyok a felelős a felvételükért és alkalmazásukért. Tíz kiállításvezetőnk van, tizenegy teremőrünk, és két pénztárosunk. Tavaly óta egy úttörőnk is van, egy lány egyenruhában és vörös nyakkendőben, aki képeslapokat árul és beáll fotókhoz. Ez az én ötletem volt, amelyért az igazgató külön dicséretben részesített. A turistának kell valami, amivel fotózkodhat. Különben nem mond jót a múzeumunkról, és rossz píárunk lesz. Tudom ezt, mert speciális képzésben részesültünk a kapitalizmus keretén belüli turisztikai tevékenységből.

Valaha főleg a Szovjetunióból jöttek. Az orosz nyelv elég volt, de két olyan alkalmazottunk is volt, aki angolul és franciául tudott. Manapság az orosz turista ritka, mint a fehér holló. Ha jön egy, a fele személyzet összefut a látására. És a lehető legjobb vezetésben részesítjük. Hadd lássák, hogy politika ide vagy oda, a grúzok még mindig barátaik.

Manapság a legtöbb turista Amerikából és Lengyelországból jön. Ami probléma, minthogy nem minden alkalmazott beszél annyira angolul, hogy vezetni tudja az ilyen turistákat. Itt minden turistának saját vezetője van. Mit tegyünk? Nem akarom kirúgni a lányokat nyugdíjazás előtt, és angolul sem akarom már megtanítani őket. Jól látják, hogy az új időkben már nincs rájuk szükség, hogy már csak terhet jelentenek a múzeumnak. De sosem beszélünk erről. Tudom, mit jelent az, idő előtt elveszíteni az állásodat.

Annak idején ruhagyárban dolgoztam. Ott is a személyzeti osztályon. A Szovjetunió összeomlásakor a ruhagyár is vele omlott. Mindent elloptak, még az üveget is az ablakkeretből. Sztálin idejében ilyesmi nem történhetett volna. A bűnösöket szigorúan megbüntették volna. Úgyhogy manapság, ha azt hallom, miket beszélnek róla, annyit mondok: „Emberek, elment a józan eszetek. Emlékezzetek a Szovjetunióra. Mindenkinek volt munkája. A gyerekeknek ingyenes oktatása. Tbiliszitől Vlagyivosztokig.” Ha nem lett volna kommunizmus, én például még mindig vidéken élnék. Álmomban sem gondolhattam volna rá, hogy menedzser legyek, hiszen annak idején csak férfiak töltöttek be ilyen posztot. Egyetlen rendszer sem adott ennyit a nőknek.

Az összeomlás óta minden rosszabb. Régen az orvosok nem utasíthattak el egy szegényt sem. Mára az egészségügyi rendszert privatizálták, s még akkor is kell fizetned, ha a lábadat törted el. Ugyanez van az oktatásban. Annak idején a nyugdíjasok ingyen telefonáltak, és kevesebbet fizettek az áramért. De most? A nyugdíj húsz dollár, az árak meg mint Nyugaton.

És a nők számára egyre rosszabb és rosszabb a helyzet. A Szovjetunióban jó volt az élet. Nem volt háború. És ha egy férfi megütött, elmehettél és panaszt tehettél a pártbizottságnál. A pártbizottság tájékoztatta a pártsejtet a gyárban, és az erőszakoskodó csúnyán megjárhatta.

Manapság a férfiaknak nincs munkájuk, és egyre frusztráltabbak. És ha valamelyikük megüt, nincs, aki megvédjen.

De a mi múzeumunkban a legtöbb alkalmazott nő. Még a szerelőknél is, amilyennel egyetlen más munkahelyen sem találkoztam. Itt a legtöbb kiállítóteret Sztálinnak mint fiúnak, férjnek és apának szentelték, nem annyira mint katonának vagy stratégának. A nők sokkal inkább szokva vannak ehhez.

Azt hiszem, Sztálin bűvereje működik itt. Mindig bolondultak érte a nők. A diplomatafeleségek feljegyezték naplóikban, milyen vonzó volt.

Valami ebből a bűvöletből máig megmaradt. Néha, ha megállok halotti maszkja előtt, elég ránéznem, és olyan borzongás fut végig a gerincemen, hogy ki kell mennem egy percre a friss levegőre.


Larisa Gazashvili: Szeretem a költészetét

Szüleim voltak a Sztálin-kor Rómeó és Júliája.

Apai nagyapám grúz herceg volt. Fehér lovon járt, nagy birtoka volt, és házában egy lezárt ládát tartott, tele arannyal. Amikor bejött a kommunizmus, kuláknak nyilvánították, elvették a földjét és az aranyát, és semmije sem maradt, csak a ládája. Máig is megvan nekem.

Anyai nagyapám parasztcsaládból származott. Sztálinnak köszönhette, hogy iskolába járt. Sztálinnak köszönhetően dolgozhatott egy kolhozban, amelynek később – ugyancsak Sztálinnak köszönhetően – az elnöke lett.

Minél rosszabbra fordult apai nagyapám élete, annál jobbá vált az anyai nagyapámé. Amikor szüleim beleszerettek egymásba, egyikük apja sem akart hallani a házasságról.

Kolhozelnök nagyapám bezárta anyámat a házba. Később Moszkvába küldte egyetemre. A barátai fiai közül keresett neki kérőket.

Másik nagyapám, a herceg az egykori arisztokraták között keresett feleséget apámnak. Később üvöltözött vele. Még később kitagadta őt.

De hát mint tudjuk, ha a fiatalok valamit a fejükbe vesznek, nem lehet eltántorítani őket tőle. Szüleim esküvőjén egyikük rokonai sem voltak jelen. Soha nem látogatták egymást, s úgy tettek, mintha nem tudnának egymásról. Így is maradt ez életük végéig. Úgyhogy amikor a Sztálin-múzeumban kaptam állást, kolhozelnök nagyapám szívből megcsókolt. Herceg nagyapám pedig halálosan megsértődött.

A múzeumban én voltam a propagandafelelős. Nagyon komoly munka volt. Újságot adtunk ki, Sztálin költészetét és más irodalmat. Gyönyörű verseket írt. Romantikus verseket, amelyektől elgyengül az ember szíve. Ha nem politikus lett volna, ki tudja, talán megkapta volna a Nobel-díjat.

Az újságot Értesítőnek hívták. Illetve annak idején a Joszif Visszarionovics Sztálin Múzeum Értesítőjének. De a Szovjetunió összeomlása után egyszerűen csak Értesítőnek. Hogy senki érzéseit meg ne bántsuk.

A Szovjetunió összeomlását szörnyű zűrzavar követte. Először bezárták a múzeumot, aztán megint kinyitották. Megváltoztatták a kiállítást, aztán megint visszaállították a régit. Senkinek nem volt rá pénze, hogy teljesen kicserélje az egész kiállítást. És bátorsága sem volt senkinek rá, hogy teljesen bezárja a múzeumot. Túlságosan sok grúz szereti még mindig Sztálint.

Manapság sajnos nincs már pénz az Értesítő kiadására. És én is kiállításvezető lettem.

Kalinyingrádban jártam egyetemet. Jó életem volt ott. Az iskolában dolgoztam, de amikor Mama súlyos beteg lett, vissza kellett jönnöm Goriba. Egy ismerősünk azt mondta, hogy a Sztálin-múzeumból egy nő szülési szabadságra ment. Úgyhogy a pártbizottságra mentem, hogy megkapjam a munkát. Azt mondták, először vizsgát kell tennem.

A vizsga nehéz volt. Fejből kellett idéznem a Kommunista Párt történetéből, Sztálin életrajzából, és a Szovjetunió történetéből. De én történelmet tanultam, mindent tudtam fejből. Úgyhogy jó eredménnyel végeztem.

Olyan sok rosszat mondanak manaság a kommunizmusról. De annak idején az igazgató tudta, hogy vasárnap mindig szabadságra kell engedjen, mert templombajáró vagyok. De most vasárnapra is beosztanak. Merő gonoszságból, azt hiszem.


Tatiana Gurgenidze: Én jó lennék hozzá

Rossz rendszerben születtem. Mert csak a szocialista munka hőseként tudok gondolkodni. Ha valamit kell tenni a közösségért, megyek és teszem. Faliújságot szerkesztek az alkalmazottak és oktatást az egyedülálló anyák számára.

A kommunizmusban mindenki tisztelettel tekintett volna rám. De most, hogy kapitalizmus van, úgy tekintenek rám, mint egy idiótára.

Úgyhogy ha már végképp nem tudok mit tenni velük, eljövök ide a múzeumba, hogy megnyugodjak. És azt mondom: „Sztálin elvtárs, tudom, hogy maga értékelné.” És ez segít. És ha Sztálinnal álmodom – tudja, mondtam, hogy rámnéz, megpödri a bajszát, és kimegy – az rendszerint egy ilyen megnyugtató múzeumlátogatás után van.

A férfiakhoz való viszonyomat tekintve sem jó korban élek. Tudja, a Szovjetunióban nem volt szex, legalábbis nem nyilvánosan. Csak „a nemek közötti érintkezés”. Nem volt semmi olyasmi, amit a fiatalok néznek manapság a tévén. Ezek a zenés videók és meztelen seggek, pardon a kifejezésért. Csók helyett csak könnyedén megsimította az egyik a másik karját, s az elég is volt. Egy nőnek jó munkásnak kellett lennie, szerényen öltöznie és viselkednie. Úgyhogy amikor már végképp megdöbbenek a mai fiatal lányok látványán, megint elmegyek a múzeumba. És azt mondom: „ Sztálin elvtárs, magának sem tetszene.” És ez is segít.

Nem szeretem a részegeket. Sem a kábszereseket. Az elnökünkön is megdöbbenek, hát miért kell elidegenítenie Oroszországot tőlünk? Mindenki tudja, hogy még a medvével is meg lehet egyezni, ha nagyon akarsz. De Szaakasvili minden áron egy második Amerikát akar itt létrehozni. Miközben Oroszország itt van a szomszédban. Egy háborúnk már volt miatta, és biztos, hogy lesz még több is. Amikor kitört a háború, bezárták a múzeumot, úgyhogy a parkba jöttem el, a szoborhoz, és ott mondtam el neki: „Sztálin elvtárs, maga szilárdan kézben tartaná a helyzetet, és béke lenne.”

Néha pedig elmegyek hozzá, és azt mondom neki: „Ha élne, talán együtt volnánk, mi ketten. Jó társa lennék. Tudok főzni, vidám asszony vagyok, és jól tudok énekelni is.” És arról ábrándozom, milyen jó lenne Sztálin feleségének lenni. De aztán elhessegetem a gondolatot, mert úgy tűnik, mintha idióta lennék. A kommunizmus összeomlott. Annyi neki. Vége. Volt-nincs.

Ha olyankor álmodok vele, amikor így érzek, akkor nagyon hűvös és távolságtartó vagyok vele álmomban.”


Natia Joldbori: Fiam, légy olyan, mint Sztálin

„Anyám azt mondta: „Kedvesem, ne menj oda dolgozni. Persze, Sztálin nagy ember volt. De manapság rosszul mutat a CV-dben. Egyszer majd más állásra pályázol, és emiatt nem kapod meg. És egyáltalán, kellemetlen ott dolgozni.

De van egy kisfiam, és szükségem volt a pénzre. Goriban, ha többre vágysz, nincs más választásod. Taníthatsz iskolában, dolgozhatsz az önkormányzaton, vagy pedig Sztálinlandban, ahogy némelyek hívják a mi múzeumunkat. Különösen a fiatalok szeretnek gúnyt űzni belőle. Az itt dolgozó nőket pedig sztalinetteknek, vagy Vesta-szüzeknek, mintha az lenne a dolguk, hogy ne engedjék kialudni a kommunizmus tüzét. Jól ismerem ezt, noha látom, hogy Goriban a legtöbb ember számára a Szovjetunió összeomlásával vége lett a világnak. Van egy idősebb kollégám, akinek mindkét nagyapját a sztálinizmus alatt ölték meg, de azért sem szűnök meg védeni és szeretni őt.

Nem igazán emlékszem a kommunizmusra. Én már a hanyatló korszakában születtem. Emlékszem a vilniusi tankok látványára a TV-ben. Amikor visszanyertük függetlenségünket, papával kimentünk a főtérre egy grúz zászlóval. Ezek szép emlékek.

Papa hamar megértette az új idők szavát. Hétévesen már elküldött angolt tanulni. Angoltudásomnak köszönhetem az állást a múzeumban. Csak ketten vagyunk, akik beszéljük. Ezért mi kapjuk a legtöbb csoportot, míg azok a nők, akik odaadóan imádják Sztálint, csak ülnek és isszák az egyik kávét a másik után. Aztán ugyanazt a fizetést kapjuk. De nem panaszkodom. Fő, hogy van munkám.

Fiam egy szót sem tud oroszul. Angolul tanul az óvoda óta. Az övék már egy teljesen más generáció lesz. Sztálin? Egy absztrakt fogalom.

Hogy mit gondolok Sztálinról? Itt, Goriban szokás, hogy a szülők és nagyszülők elviszik a kicsiket a múzeumba, és mesélnek róla. Én is elhoztam a kisfiamat. És úgy mondom neki, ahogy azokban az amerikai sikertankönyvekben áll: „Sokkal rosszabb helyzetből indult, mint te. Apja részeges volt, házuk összeomlófélben, és társai semmirekellőek voltak. De ő keményen dolgozott, s ennek köszönhette, hogy évek múltán az egész ország ura volt. Ha te is tanulsz, te is sokat elérhetsz.”


Anna Tkabladze: Bojkottáljuk Lengyelország felosztását

„Ezek voltak a kedvenc cigarettái. Ez az óra, amelyet anyjától kapott. Jó fiú volt. Odaadó férj. Szerető apa. Úgy gondoskodott alárendeltjeiről, mintha tulajdon gyerekei lettek volna.

Manapság azt mondják, rossz ember volt. De az archívumban vannak róla képeink, ahol nyáron almafákat ültet. Én úgy gondolom, egy rossz ember megver vagy megöl másokat, nem fákat ültet. Tudom, maguk másképp látják. Hogy milliókat ölt meg. De erre nincs bizonyíték. Berija minden dokumentumot meghamisított. Sztálin csak egyetlen hibát vétett: hogy túlságosan jó volt. Túlságosan bízott másokban.

Nem mondhatok el mindent a turistáknak. Az igazgatóságnak előírásai vannak a vezetés számára. Hogy mi áll bennük? Az, amit mondtam: hogy jó fiú és odaadó férj volt. Megemlíthetjük azt is, hogy legyőzte a fasizmust. De nem sokkal többet. Gyilkosságok? Miféle gyilkosságok? Elegem van magukból. Van egy íratlan belső megállapodásunk, hogy ha egy turista végképp a képünkbe mászik, akkor kimehetünk a múzeumból, és vitatkozhatunk vele. De most a múzeumban vagyunk, és tartanom kell magamat az előírásokhoz.

Van itt egy tabló a Ribbentrop-Molotov-paktumról is. Ami már kezdettől hibás volt. Mert Lengyelország számára nyilvánvalóan nem volt jó paktum. De adott néhány évet a Szovjetuniónak a fegyverkezésre, s ennek köszönhetően győzte le végül a fasizmust. Nekünk azonban azt kellett sugallnunk, hogy Lengyelország felosztása mítosz volt. Úgyhogy ezt a tablót kihagyjuk a vezetésből. Ez a mi csendes bojkottunk.

Megmondom maguknak őszintén, nem tudom, mit gondoljak a lengyelekről. Egyfelől amikor háborúztunk Oroszországgal, maguk nagyon sokat segítettek nekünk. Sok teherautónyi ruha és étel jött maguktól minden nap.

De senki sem mászik annyira az idegeinkre, mint maguk. Mindenki más csak végigjön velünk, és érdeklődve figyel, de a lengyelek úgy kiabálnak velem, mintha én volnék Sztálin, és saját kezemmel osztottam volna fel Lengyelországot. És most azt mondják, hogy Lengyelország mint a kommunizmus elleni harc múzeumát akarja újjáépíteni a Sztálin-múzeumot. Ha így lesz, egész Gorinak vége lesz. Mert nekünk itt semmink sincsen ezen az egy Sztálinunkon kívül.”

A kiállítás bevezető mottója: „Az ember nem él örökké. Én is meghalok. Milyen lesz a nép és a történelem ítélete felőlem? Sok volt a hiba, de talán nem voltak eredmények is? A hibákat természetesen nekem tulajdonítják majd. Síromra nagy halom szemetet hordanak össze, de eljön a nap, hogy a történelem szele kérlelhetetlenül elfújja azt.”

Áttűnés: Privát kód

Sok évvel ezelőtt Tbilisziben vezettem először automata sebváltós autót. Hogy ne a városi forgalomban kelljen gyakorolnom az új technikát, először Lloyd ült a volánhoz, aki odahaza, az Államokban sokat vezetett, de Európában még soha. Az első kereszteződéshez érve megkérdezte: „Mit jelent az a piros tábla a fehér vonallal? Meg kell állni?” „Nem, Lloyd. Behajtani tilos.” Aztán: „És az a sárga rombusz?” „Főútvonal, nekünk van elsőbbségünk.” „De hát minek azt kiírni, inkább a keresztutcába tennének ki STOP-táblát.” A sokadik kérdésre gyanút fogtam, és megkérdeztem: „Nektek hány oldalas a KRESZ-könyvetek?” „Hát vagy húsz. Nálunk ilyen táblák nincsenek. Mindenkitől elvárják, hogy józan ésszel vezessen, és ha kétséges, kiírják szöveggel.”

Tapasztalatom szerint a tbiliszi sofőrök is Lloyd bölcs elvei alapján vezetnek. Nem sokat adnak a közúti táblákra, sokkal inkább privát kódokkal élnek: hangjelzéssel, villogással, kézjelekkel, átkiabálással. És az autókon olyan egyedi jelzésekkel, amelyek egyetlen KRESZ-ben sem szerepelnek, de minden közúti táblánál fontosabb információkat adnak a tulajdonosról és szándékairól.

Tbiliszi, zsidó negyed. Az utolsó hetesre vagy nem tellett, vagy olyan tökéletes rendszám csak a Messiásnak jár.

Ellenségem ellensége

Tulajdonvédelem grúz módra

Tbiliszi

Niko Pirosmani (1862-1918): Vonat a kakheti borvidékről Tbiliszibe

Goran Bregović zenéje Nana Dzsordzsadze შეყვარებული კულინარის 1001 რეცეპტი / Shekvarebuli kulinaris ataserti retsepti (A Chef in Love, 1996) c. filmjéhez. Az 1910-es évek tbiliszi konyháját és életét illusztráló film orosz szinkronnal itt látható.

A győzelem napja

Noratusban, a középkori örmény temető mellett kis bódé, vidám öregasszony árul benne híg kávét, kötött zoknit, pólót az örmény ábécé betűivel. Az örmény népviseletes babák között kifeszítve a nemzeti zászló, rajta póló Nikol Pasinjan képével. Letérdelek, hogy szemből fotózzam, az asszony elmosolyodik. „Nikolka”, simogatja meg szeretettel a képet.


„Mik a kilátások?” kérdezem házigazdánkat az odzuni templom mellett. „Kilencvenkilenc százalék, hogy megszavazzák.” „És nem lehet, hogy akkor majd az oligarchák fogják tüntetésre szólítani a híveiket és lezárni az utakat?” Legyint. „Az oligarchák, azok már rég elszöktek a pénzükkel.”


Karahunj, az örmény Stonehenge után autómosó, mellette kifőzde, modern karavánszeráj, ahol egyaránt ellátnak gazdát és jószágot. A falon tévé, Nikol Pasinjan tartja bemutatkozó beszédét a parlamentben. Szokatlan látvány öltönyben az elmúlt hetek katonazubbonyos outfitje után. „Mit mond?” kérdezem a felszolgáló fiút. „Azt, hogy minden jó lesz,” mondja lelkesen.


Délután kettő körül érünk a noravanki sziklakolostorba. A kolostor kapujánál taxisok guggolnak, családok állnak, senki nem mozdul, mindenki az autórádióra figyel. A taps éppen akkor tör ki, mikor kiszállunk a buszból. „Győzelem?” kérdezem tőlük. „Győzelem”, mondják sugárzó arccal. „Mennyivel?” „Ötvenhárom negyvenkettő ellen.” Kezet rázunk. A rádióból szakadozva tör elő a tömeg éljenzése Jereván főterén.

Noruz királyokkal

Nou Ruz, Új Fény, a tavaszi napéjegyenlőség napja, március huszonegyedike, avagy Farvardin arkangyal havának elseje, újév napja a perzsa naptárban. A bazárokat már hetekkel előtte háromkirályok, zoroasztriánus papnak öltözött és szerecsennek kifestett énekesek járják, újévköszöntő dallal kívánva szerencsét az árusoknak és mindenkinek, aki némi apróval honorálja őket. Nekem is szerencsét hoztak, mert noha a gép nem volt autofókuszra állítva, ennek ellenére a felvételt nem zavarja, hanem kifejezetten sejtelmessé teszi a homályosság. A közepe táján, amikor közelebb jönnek, még éles is lesz a kép, aztán ahogy távolodnak, úgy nő mögöttük a homály, mintha belevesznének a bazár vibráló fényeibe.


Kétezerötszáz éve ezen a reggelen Darius király és utódai a perszepoliszi királyi fogadócsarnok, az Apadana keleti kapujában álltak főnemeseik és papjaik között, hogy köszöntsék a felkelő nap első sugarát, majd fogadják a huszonegy tartomány követeit. Az ajándékokat hozó követek ma is ott sorakoznak kőbe faragva a keleti lépcsőfeljárón, ahol felvonultak, s az északin, ahol elhagyták a királyi csarnokot. A legjobb időpontban, délután ötkor megyünk fel a palotához, hogy lássuk, hogyan festi meg a lenyugvó nap fénye őket, hogyan kelti életre minden nap egy órára, kétezerötszáz éve.

A perszepoliszi ajándékozás olyannyira emblematikussá vált a perzsa kultúrában, hogy Marcell Mauss klasszikus antropológiai alapművének, Az ajándéknak a perzsa fordítását is egy perszepoliszi ajándékvivő követ képe illusztrálja.


Mint ahogy a király meglátogatása is. Perszepoliszban nincs többé király, amióta Nagy Sándor és fővezérei azon a részeg éjszakán felgyújtották Xerxész palotáját. Irán népe ezen a napon az országalapító Nagy Kürosz sírjához járul. A paszargadei síkságon magányosan álló, egyszerűségében is fenséges síremlék körül színes tömeg hullámzik. Médek Hamadánból, kurdok és bakhtiari nomádok a Zagrosz hegységből, azerik és khuzesztániak, örmények és beludzsik, egymást fotózva és egymással fotózkodva, rácsodálkozva egymásra és a perzsa birodalom nagyságára. Magától értődően és örömmel fogadják be Európa követeit is, Athén örököseit, akik annyi évszázad után végre jobb belátásra tértek, és eljöttek leróni tiszteletüket a perzsa nagykirály előtt.

Láthatatlan városok: Lemberg nevei

Lemberg, a bernardinusok tere, háttérben az orthodox templommal

A budapesti FUGA Építészeti Központban tartott Láthatatlan városok sorozatunkban azt mutatjuk be, hányféle módon válhat egy város láthatatlanná, s hogyan lehet – ahogy túráinkon igyekszünk – ismét láthatóvá tenni őket. Vannak városok, amelyek, mint a prágai zsidó negyed vagy a tbiliszi óváros, fizikailag semmisültek meg, úgyhogy fotók, rajzok, elbeszélések révén kell rekonstruálnunk őket. Másokban, mint a barokk Rómában, a felszín alatt, láthatatlanul feszül az a struktúra, amely megteremtette és évszázadokon át gyarapította őket. Megint másokban, mint a háború utáni Csernovicban és Berlinben, az a kultúra tűnt el, amely a várost, mint önmaga kulisszáját létrehozta és értelmezte.

Muzaffar-ed-Din perzsa sah Lwówban, a Kordyan fotóműteremben, 1905-ben. Mellette fia és örököse, Ahmad Mirza, a „kis herceg”, akiről korábban írtunk

Lemberg talán az utóbbiakra hasonlít, de mégis alapvetően más. Innen nemcsak az a kultúra, hanem az a nép is eltűnt, amely ezt a várost létrehozta. És nemcsak egy nép, hanem több is. A 13. században egyszerű váralji piacként létrejött települést 1349-ben Nagy Kázmér tette Kelet-Lengyelország kereskedelmi központjává, ő építtette pompás reneszánsz főterét, s ő hívta be a főtér két oldalára az örmény és a zsidó negyed lakóit, a mindezt megépítő olasz mestereket, és persze a lengyel, német és magyar polgárságot, amely ma már csupán a városnegyed méretű Lyczakówski temető lakója. A többieket a háborúban irtották ki, vagy a háború után telepítették át a nyugatabbra tolt Lengyelországba. Helyükbe a falvakból vagy az elpusztult szovjet városokból költöztettek be ukránokat. Lemberg, Lwów, Lemberik, Lvovi, Ilyvó, Leopolis mind eltűntek. Csupán Lviv maradt.

Lwów promenádja Sobieski János lengyel király szobrával, amelyet 1945-ben népével együtt kitoloncoltak nyugatra

Az új lakók számára új történelmet írtak. A szovjet Lviv/Lvov történelme az 1939-es szovjet bevonulással kezdődött. Ami az előtt volt, azt vagy ukránosították, vagy elfelejtették. A zsidó emlékeket elbontották, ezekre az azóta is beépítetlen üres helyek emlékeztetnek. A lengyel utcaneveket és emlékműveket ukránra cserélték fel. Jellemző, hogy Lvivben nincs antikvárium, hiszen a régi könyvek nyelvét senki sem érti.

Középkori ház az Örmény és Krakkói utca sarkán

A múlt azonban előszivárog a falakból. Szó szerint: a hámló vakolatok alól lengyel, német és jiddis feliratok sokasága tűnik elő, amelyeket az időközben lembergi lokálpatriótává vált lakók lelkesen üdvözölnek, konzerválnak és publikálnak. Megjelentek a lengyel világ és a Monarchia iránti nosztalgia jelei, cégtáblák, kávézók, műemlékismertetők. És kialakult egy olyan gazdag helytörténeti irodalom, amelyben helyi ukrán szerzők rekonstruálják a soknevű és soknemzetiségű város történetét. Ezek alapján tartunk mi is előadást Lemberg múltjának és városszerkezetének történeti rétegeiről 2018. április 5-én, csütörtökön délután 6-kor a FUGA Építészeti Központban, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt. Mindenkit szeretettel várunk.

Ócskapiac a Sloski téren