Egy mester halálára. Mohammad Reza Shajarian, 1940-2020

Tegnapelőtt, október 8-án meghalt Teheránban a perzsa klasszikus zene legnagyobb énekes előadója, Mohammad Reza Shajarian.

Sok éve szenvedett már veserákban. Már 2016-ban jellegzetes szarkasztikus perzsa humorral úgy utalt a betegségre, mint „régi barátjára”. De még mindig fellépett. Én is hallhattam őt koncerten Berlinben és Iszfahánban, csonttá soványodva, de a hangja… még mindig az a csodálatos hang volt, amely a tűnődő dúdolástól az üvöltő lázadásig ezer árnyalatot uralt.

1940-ben született a khoraszani Mashhadban, Irán egyik legkonzervatívabb városában. Apja Korán-énekes volt, és fiát is Korán-recitálásra tanította. Számára a zene minden más fajtája haram, tiltott, pogány zene volt. Nagybátyja azonban, aki szintén énekes volt, és nagy zenekedvelő, bevezette őt a perzsa klasszikus és népzenébe.

A perzsa klasszikus zene Európában még nem közismert, csupán ínyencek csemegéje. De méltán állítható párba az európai klasszikus zenével. Részben mert sok ezer éves múltra tekint vissza, sőt a perzsa paloták zenéje inspirálta az európai zenét is a görög zenén keresztül, innen származik például a hangnemek rendszere. Másrészt pedig mert éppannyira kifinomult és lenyűgöző. Az a fajta zene, amelyet az ember akár órákon át megbabonázva hallgat, mint egy Bach-szólószonátát. Itt a blogon is tettem már közzé néhány példát, érdemes a Perzsa levelek gyűjtőposzt „Zene” oszlopában böngészni közöttük.

Shajarian tizenkét éves korára már megtanulta a perzsa zene szigorúan szabályozott kánonját, a radifot, és tizenkilenc évesen szerepelt a Radio Khorasanban, majd az iráni állami rádióban és tévében. Két évtizeden belül az iráni zene egyik legnagyobb alakjává vált. 1978 szeptember 8-án, amikor Reza Pahlavi sah szükségállapotot vezetett be az országban, és a hadsereg a teheráni Jaleh téren összegyűlt tüntetők közé lőtt, az iráni zenei élet vezető alakjai tiltakozó levelet írtak a kormánynak, s lemondták minden szereplésüket az állami rádióban. A levelet Shajarian sajátkezűleg írta. Ebben az időszakban szervezte meg a Chavosh Kulturális és Művészeti Társaságot, ahol sok más kiemelkedő klasszikus zenésszel együtt forradalmi és tiltakozó dalokat írtak és adtak elő.

Miután a sah elleni forradalom 1979 januárjában győzött, majd februárban megérkezett párizsi száműzetéséből Khomeini ajatollah, aki fegyveres gerillái révén szisztematikusan bedarálta a forradalom polgári és baloldali szervezőit, és puccs révén iszlám köztársaságot alapított, Shajarian visszavonult. Az iszlám rádió továbbra is játszotta dalait, mint a forradalom bárdjáéit, de ő csak 1985-ben lépett újra színre, ezúttal az új rendszer elleni dalokkal. Új albuma címe, Bidâd egyszerre jelent „igazságtalanságot” és „hang nélkül”-t. A veretes klasszikus dalok szövege a 14. századi Hafeztől származik. „Ez az otthon a barátok és a kedves emberek földje volt”, énekli Shajarian Hafezt. „Mikor tűnt el a kedvesség? Mi történt a barátok földjével?”

Shajarian: بیداد Bidâd, „Igazságtalanság/Hang nélkül”

Ettől kezdve folyamatosan szerepelt és számos lemezt adott ki, klasszikus dallamokkal és klasszikus perzsa költők verseivel, de mindig a rendszer elleni metaforikus utalásokkal (ami azt mutatja, hogy az elnyomó rendszer elleni rejtett lázításnak sok évszázados hagyománya van a perzsa költészetben). Egyik legnépszerűbb dalát, a ma széles körben énekelt lázító Hajnali madarat már korábban is idéztem fordítással együtt itt a blogon, akárcsak a zsarnokság látleletét, a Tél van-t. Ezek, noha mindenki értette őket, még nem ütötték ki az iráni cenzúra biztosítékát. A rendszernek túlságosan szüksége volt rá.

A 2009-es „zöld forradalom” kegyetlen leverése után azonban Shajarian nyíltan bejelentette – akárcsak a sah alatt –, hogy megtiltja 1979-es forradalmi dalainak további előadását az állami rádióban és tévében, mert cinikusnak tartja ezt egy forradalmat elnyomó rendszer részéről. A rendszer az elnyomó rendszerek szokása szerint primitíven állt bosszút. A mestert hallgatásra ítélték, többé nem koncertezhetett vagy készíthetett lemezt Iránban, és híres Rabbanáját, a ramadani böjtöt esténként befejező imádságot, amely gyerekkori Korán-éneklésének emlékéhez nyúlt vissza, s amelyet az állami adók 1979 óta folyamatosan játszottak, levették a műsorról. „A ramadán Shajarian Rabbanája nélkül olyan, mint a karácsony karácsonyi dalok nélkül”, magyarázta egy iráni híve a Guardiannak. Innentől kezdve csak külföldön turnézhatott: még én is többször hallhattam Berlinben, a perzsa hangszeres zene legnagyobb előadóival, Hossein Alizadeh tar- és Kayhan Kalhor kamanche-játékossal.

Ha már a személyes emlékeknél tartunk: én 2007-ben hallottam először élőben a Mestert. Direkt úgy időzítettük iráni utunkat, hogy részt vehessünk a koncerten, amelynek időpontjáról perzsa barátaimtól kaptam fülest. Teheránban azonban senki nem tudott a Vahdat Hallban meghirdetett koncertről. Az időpontra vásárolt jegyünkért egy élemedett sanzon-énekest, egy perzsa Koós Jánost hallgathattunk meg (de a szünetben a teheráni polgári elit sok figurájával összeismerkedhettem). Aztán kiderült, hogy a koncertet Iszfahánba tették át. Azonnal levonatoztunk (nem volt egyszerű, a pályaudvarok még katonai ellenőrzés alatt álltak), és a főtéren, a Sah-palota földszintjén meg is találtuk az ott berendezett ideiglenes jegyirodát. „De hát ez olyan… perzsa zene, tudják”, próbálta magyarázni az eladó, nehogy csalódás érjen minket. „Hogyne. Azért jöttünk. Jól ismerem a Mestert, minden CD-je megvan nekem”, mondtam sugárzó arccal. Előhívták Shajarian személyes menedzserét, neki kellett bizonyítanom, hogy tudom, kiről beszélek. Amikor végre elhitte, VIP-jegyet kaptunk az első sorba, Shajarian lánya mellé. A szünetben pedig a menedzser odajött hozzánk. „A Mester látni akarja.” Felmentünk a színpad mögötti öltözőbe, ahol Shajarian végtelenül szerényen és hálásan köszönte meg, hogy eljöttünk meghallgatni őt a messzi Európából. Közös fényképet kért fotográfusától, és dedikált lemezeket ajándékozott nekünk. Hazafelé menet – jócskán éjfél után, a koncert négy óra hosszat tartott – a taxis Shajarian-kazettát tett be. Amikor kiderült, tudom, ki énekli és mit, elsírta magát és nekem ajándékozta a kazettát.

Halálának hírére a Jam-kórház körül összegyűlt híveinek ezrei spontán rendszerellenes tüntetésben törtek ki. „Halál a diktátorra. Shajarian nem halhat meg”, skandálták.

A világ egyik legkifinomultabb zenéjének legjobb előadója volt. Vele magából a zenéből halt meg egy darab.

Shajarian: ببار بارون Bebâr bârûn, „Szakadj, eső”

szakadj, ó eső, ömölj, szívemmel könnyezz, vért ömölj mint szerelmem haja sötét éjszakán mint Madzsnún Lejliért, ömölj ó eső szívem tele van, vért ömölj hegy és síkság fölött szakadj szívem tele van, vért ömölj hegy és síkság fölött szakadj a szerelemért, azokért, akik szeretik ezt a földet, a sír nélküli szerelmesekért ó eső szakadj, ó eső, ömölj szívemmel könnyezz, vért ömölj mint szerelmem haja sötét éjszakán mint Madzsnún Lejliért, ömölj. szakadj, tavaszi felhő, szívemmel szerelmem hajának illatáért sirasd ezt az időt, amikor a holdat felcserélik a sötét éjszakára, ó eső szakadj, ó eső, ömölj szívemmel könnyezz, vért ömölj mint szerelmem haja sötét éjszakán mint Madzsnún Lejliért, ömölj ó eső szívem tele van, vért ömölj hegy és síkság fölött szakadj szívem tele van, vért ömölj hegy és síkság fölött szakadj a szerelemért, azokért, akik szeretik ezt a földet, a sír nélküli szerelmesekért ó eső szakadj, ó eső, ömölj szívemmel könnyezz, vért ömölj mint szerelmem haja sötét éjszakán mint Madzsnún Lejliért, ömölj ó eső szívemmel könnyezz, vért ömölj mint szerelmem haja sötét éjszakán mint Madzsnún Lejliért, ömölj ó eső

ببار ای بارون ببار با دلم گریه کن خون ببار در شبهای تیره چون زلف یار بهر لیلی چو مجنون ببار ای بارون  دلا خون شو خون ببار بر کوه و دشت و هامون ببار دلا خون شو خون ببار بر کوه و دشت و هامون ببار به سرخی لبهای سرخ یار به یاد عاشقای این دیار به کام عاشقای بی مزار ای بارون ببار ای بارون ببار با دلم گریه کن خون ببار در شبهای تیره چون زلف یار بهر لیلی چو مجنون ببار ببار ای ابر بهار با دلم به هوای زلف یار داد و بیداد از این روزگار ماه رو دادن به شبهای تار ای بارون  ببار ای بارون ببار با دلم گریه کن خون ببار در شبهای تیره چون زلف یار بهر لیلی چو مجنون ببار ای بارون  دلا خون شو خون ببار بر کوه و دشت و هامون ببار دلا خون شو خون ببار بر کوه و دشت و هامون ببار به یاد عاشقای این دیار به کام عاشقای بی مزار ای بارون  ببار ای بارون ببار با دلم گریه کن خون ببار در شبهای تیره چون زلف یار بهر لیلی چو مجنون ببار ای بارون با دلم گریه کن خون ببار در شبهای تیره چون زلف یار بهر لیلی چو مجنون ببار ای بارون

Tél van

Kányádi Sándor, amikor a természet körforgásának képét alkalmazta a történelemre, s a közelítő tél metaforájával tette megérthetővé és feldolgozhatóvá azt a hatalmas és visszafordíthatatlan pusztulást, amely az elmúlt évszázadban nemcsak Erdélyben, de egész Kelet-Európában végbement, tudva vagy tudattalanul azoknak az – erdélyi és európai – humanista elődöknek a példáját követte, akik mintegy a maguk vigasztalására is az emberi élet és a természet ciklusával magyarázták és ábrázolták szükségszerűnek a népek felemelkedését és hanyatlását. A tél mint a reménytelen történelmi helyzetek metaforája hosszú hagyományra tekint vissza és máig elevenen él a legkülönbözőbb népek irodalmában.


Magyarul a leghíresebb példája kétségtelenül Vörösmarty Mihály Előszavának két utolsó versszaka, amelyet „Baracskán, 1850-51 telén, télutóján” írt, s amelyben a vesztes szabadságharc és az azt követő megtorlás tragédiáját tágítja kozmikus méretűvé. Az utolsó előtti versszak bevezető sora, „Most tél van és csend és hó és halál” azok számára is jól ismert toposz, akik semmi másra nem emlékeznek már a versből. A kép különös kegyetlensége, hogy míg a tél-metafora hallgatólagosan magában foglalja az eljövendő tavasz lehetőségét, Vörösmarty határozottan kijelenti, hogy az a tavasz, ha el is jön, már csak hazugság lesz.

(…) Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az Isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?

A mi generációnk számára, ha egész más költői színvonalon is, de hasonló szerepet játszott az a dal, amelyet Bródy János írt valamikor az 1981. december 13-i lengyelországi szükségállapotot és a Szolidaritás mozgalmának elfojtását követően. A dal, noha annak idején a rádióban hallható volt, ha jól emlékszem, csak Zorán 1977-1990 lemezén jelenhetett meg először.

Bródy János – Sztevanovity Zorán: Ne várd a májust. Az 1977-1990 lemezről (1990)

Készülj a hosszú télre, kedvesem Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem A szíved melegét tedd el nekem Én majd a szemed fényét őrizem Szedd össze mindazt, ami megmaradt Csak lassan égesd el a vágyakat Csavard a lángot lejjebb, kedvesem A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél Ne várd a májust, kedvesem Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz S ha fázol, bújj az ágyba velem Szelíd legyél, derűs és hallgatag És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak Legyél folyó, s ha támad majd a tél Páncélod lesz kemény és hófehér Készülj a hosszú télre, kedvesem Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Kata így emlékszik vissza rá: „Nem tudom, Bródy János erre írta-e vagy sem, de nekem ez a dal egyértelműen a Szolidaritás leveréséhez kapcsolódik. Húsz évesek voltunk akkor, arra vártunk, hogy kinyílik az élet, szerelmesek és boldogok leszünk. Éppen egy Cseh Tamás-koncertre akartunk menni, amikor megtudtuk a hírt. Jaruzelski hatalomra kerülése egyik pillanatról a másikra zárta be és sötétítette el az életet. Az én gangra néző, sötét cselédszobámban ültünk, és arról beszéltünk a barátnőmmel, hogy most vége, mostantól tartós elnyomásra és a diktatúra keményedésére kell számítanunk. Judit azt mondta, egyetlen szelete maradt meg az életnek, a szerelem. Ezután hallottam a dalt. S a következő évek valóban erről szóltak, hogy a hosszú télben az emberek egymástól próbálták megszerezni az élet teljességét és tágasságát, ami szükségszerűen tragédiákhoz vezetett. Ezért ez a dal ma is felidézi azt a cselédszobát, ma is úgy szorul össze a gyomrom, mint harminc éve, és azok az emberek jutnak az eszembe, akiket ezekben az években tönkremenni láttam.”


A tél-metafora egyik legszebb példája azonban Iránból származik, a 20. század egyik legnagyobb iráni költőjétől, a perzsa szabadvers megteremtőjétől, Mehdi Akhavan Salestől (1928-1990), akitől már korábban is fordítottunk. Sales Zemestân ast – Tél van című versének máig olyan jelentősége van Iránban, hogy a legnagyobb ma élő zenészek, a már többször említett és idézett Mohammad Reza Shajarian (ének) Hossein Alizadeh (tar), Kayhan Kalhor (kamancse) és az ifjabb Shajarian (tombak) – a Masters of Persian Music – zenésítették meg és adják elő, s ez a zene kíséri Rafi Pitts nagy sikerű és komor 2006-os filmjét, amely a teheráni mindennapokról szól, és amelynek ugyancsak Tél van a címe.


Alább a vers perzsa szövege és magyar fordítása mellett teljes egészében közöljük a Masters 2001 decemberi kaliforniai előadását is (41 perc). Aki azonban még nem szokott hozzá a meditatív perzsa zenéhez, az először hallgassa meg a koncertnek azt a részletét, amelyet két fiatal iráni fotós, Ehsan Amini és Hamed Masoumi illusztráltak saját fekete-fehér fotóikkal flash-videójukon. Az ő fényképeik kísérik ezt a bejegyzést is. A videón csak az utolsó versszak hallható, angol felirattal is ellátva. Nem illesztem be ide, hanem csak linket adok hozzá, hogy teljes méretben nézhessék meg.

Mint már többször is írtam, a perzsa költészetnek olyan nagy mértékben része a nyelv zeneisége és az egymáshoz hasonló szavakkal folytatott játék, hogy gyakorlatilag lehetetlen bármilyen nyelvre lefordítani. Ezért én is csak szó szerinti fordítást adok, amelyet a vers átírásával és hangfelvételeivel egészítek ki.

زمستان است

سلامت را نمی خواهند پاسخ گفت
سرها در گریبان است

کسی سر بر نیارد کرد پاسخ گفتن و دیدار یاران را
نگه جز پیش پا را دید ، نتواند
که ره تاریک و لغزان است
وگر دست محبت سوی کسی یازی
به اکراه آورد دست از بغل بیرون
که سرما سخت سوزان است

نفس ، کز گرمگاه سینه می اید برون ، ابری شود تاریک
چو دیوار ایستد در پیش چشمانت .
نفس کاین است ، پس دیگر چه داری چشم
ز چشم دوستان دور یا نزدیک ؟

مسیحای جوانمرد من ! ای ترسای پیر پیرهن چرکین
هوا بس ناجوانمردانه سرد است … ای
دمت گرم و سرت خوش باد
سلامم را تو پاسخ گوی ، در بگشای

منم من ، میهمان هر شبت ، لولی وش مغموم
منم من ، سنگ تیپاخورده ی رنجور
منم ، دشنام پست آفرینش ، نغمه ی ناجور

نه از رومم ، نه از زنگم ، همان بیرنگ بیرنگم
بیا بگشای در ، بگشای ، دلتنگم
حریفا ! میزبانا ! میهمان سال و ماهت پشت در چون موج می لرزد
تگرگی نیست ، مرگی نیست
صدایی گر شنیدی ، صحبت سرما و دندان است

من امشب آمدستم وام بگزارم
حسابت را کنار جام بگذارم
چه می گویی که بیگه شد ، سحر شد ، بامداد آمد ؟
فریبت می دهد ، بر آسمان این سرخی بعد از سحرگه نیست
حریفا ! گوش سرما برده است این ، یادگار سیلی سرد زمستان است
و قندیل سپهر تنگ میدان ، مرده یا زنده
به تابوت ستبر ظلمت نه توی مرگ اندود ، پنهان است
حریفا ! رو چراغ باده را بفروز ، شب با روز یکسان است

سلامت را نمی خواهند پاسخ گفت
هوا دلگیر ، درها بسته ، سرها در گریبان ، دستها پنهان
نفسها ابر ، دلها خسته و غمگین
درختان اسکلتهای بلور آجین
زمین دلمرده ، سقف آسمان کوتاه
غبار آلوده مهر و ماه
زمستان است

zemestân ast

salâmat-râ nemikhâhand pâsokh goft
sarhâ dar geribân ast

kasi sar bar nayârad kard pâsokh goftan o didâr iârân-râ
negah joz pish-e pâ-râ did, natânad
ke rah târikh o laghzân ast
vagar dast-e mohabbat sui kasi yâzi
be ekrâh âvarad dast az baghal birun
ke sarmâ sakht suzân ast

nafas, kaz garmgâh sine miâyad borun, abri shavad târik
cho divâri isad dar pish-e chasmânat
nafas kinast, pas digar che dâri chasm
ze chasm-e dustân-e dur yâ nazdik?

masihâye javânmard-e man! i tarsâye pir-e pirhan cherkin
havâ bas nâjavanmardâne sar dast… ây
damat garm o sarat khosh bâd
salâmam-râ to pâsakh gui, dar bokshây

manam man, mihmân-e har shabat, luli vash-e maghmun
manam man, sang-e tipâkhorde i ranjur
manam, dushnam-e past-e âfarinesh, naghme-ye nâjur

na az rumam, na az zangam, hamân birang-e birangam
biâ bogshâ-ye dar, bogshâ-ye, dâtnagam
harifâ, mizbânâ, mihmân-e sâl o mâhat posht-e dar jun moj milarzad
tagargi nist, margi nist
sedâyi gar shanidi, sohbot-e sarmâ va dandân ast

man emshab âmadastam vâm bogzâram
hesâbat-râ kenâr-e jâm bogzâram
che miguyi ke miga shod, sahar shod, bâmdâd âmad?
faribat midahad, bar âsmân in sorkhi-ye ba‘d az sahargah nist
harifâ! gush-e sarhâ borde ast in, yâdegâr-e sili-ye sard-e zemestân ast
va ghandil-e sepehr-e tang midân, morde yâ zende
be tâbut-e setabr-e zolmat-e na tuye marg andud, penhân ast
harifâ! ro cherâgh-e bâde-râ befruz, shab bâ ruz yeksân ast

salâmat-râ nemikhâhand pâsokh goft
havâ dâgir, darhâ baste, sarhâ dar garibân, dasteha penhân
nafashâ abr, delhâ khaste va ghamgin
derakhtân eskelethâye bolur âjin
zamin delmorde, saghf âsmân kutâ
ghobâr âlude mehr o mâh
zemestân ast

Tél van

nem viszonozzák a köszönésed
fejüket a gallérjukba fúrják

senki sem emeli fel a fejét
hogy visszaköszönjön, hogy lássa barátját
a szem csak egy lépést tekint előre
mert sötét és csúszós az út
ha baráti jobbot nyújtasz akárkinek
elő sem húzza a kezét a zsebéből
mert metsző a hideg

a kebledből feltörő lehelet sötét felhő
falként magasodik szemed előtt
ha még saját leheleted is ilyen, mit várjon a szem
közel és távol más szemektől?

nagylelkű messiásom, te rongyos ingű keresztény mester
az idő olyan irgalmatlanul hideg
nálad meleg és boldogság van
te viszonzod köszönésemet és ajtót nyitsz nekem

én vagyok az, éjszakáid vendége, szomorú csavargó
én vagyok az, félrerúgott, hitvány kődarab
én vagyok az, a teremtés selejtje, kibicsaklott dallam

nem vagyok sem fehér, sem fekete, * színtelen vagyok
jöjj, nyiss ajtót, lásd, milyen összetört vagyok
ó, drága vendéglátó, éjszakáid vendége didereg odakint
nem az eső kopog, nincs senki itt
amit hallasz, fogam vacogása

ma éjjel eljöttem, hogy megadjam a kölcsönt
hogy adóslevelemet letegyem serleged mellé
mit mondasz, hogy már késő, hogy megvirradt, eljött a reggel?
ámítás ez! az ég vörös színe nem a pirkadat,
barátom! hanem a téltől kapott pofon vöröslő, fagyos nyoma
s az elkeskenyedett égi lámpást, akár él, akár hal
nem a halál, de a sötétség vastag koporsója borítja
barátom! tölts hát könnyű bort,
egyformává lett éjszaka és nappal

nem viszonozzák a köszönésed
a levegő ónos, az ajtók zárva
fejüket a gallérjukba fúrják, kezük elrejtve,
a lélegzet felhő, az emberek fáradtak és levertek
kristály csontvázak a fák, kedvetlen a föld
alacsonyan csüng az ég boltja
a napot, holdat köd borítja
tél van

Ezen a hangfelvételen Mahvash Shahegh, a következő videón pedig maga Mehdi Akhavan Sales – aki kiváló előadó is volt – szavalja el a verset.



Itt pedig a teljes 2001-es koncertfelvétel hallható:

Hossein Alizadeh - Kayhan Kalhor - Mohammad Reza Shajarian – Homayoun Shajarian: Zemestân ast („Tél van”). A 2001. decemberi kaliforniai koncert felvétele (41'47)

Hajnali madár

„Biszmilláh-madár”, a Bismillah al-rahman al-rahim, „Isten, a jóságos és irgalmas nevében” koráni vers betűiből összerakva. Khaleelullah Chemnad kalligráfiája.

Para significar la divinidad, un persa habla de un pájaro que de algún modo es todos los pájaros.

Ha az istenséget akarja kifejezni, a perzsa egy madárról beszél, amely valami módon az összes madarat jelenti.

Jorge Luis Borges, El Aleph, 1949

Ilyen előkelő helyet foglal el a madár a perzsa művészetben és költészetben, például Hushang Ebtehaj modern szúfi költőnek a Kamkar együttes által megzenésített Idegenekként versében – amelyet egy másik Biszmilláh-madárral illusztráltunk –, vagy Omid H. Hassam Budapest-fotósorozatának záróképén, amelyről mindjárt Mohammad Reza Shajarian, a legnagyobb perzsa klasszikus énekes Saz-e khamush, „Néma lant” című szép lemezének borítója jutott eszembe.


Shajariant a lemezen Kayhan Kalhor kíséri kamancsén, iráni hegedűn, míg Hossein Alizadeh taron, a jellegzetes nyolcas alakú iráni lanton. Mindketten hangszerük legkiválóbb iráni mesterei, mindkettőtől többször is raktunk már fel zenét. Dobon – tombakon – Shajarian fia, Homayun kísér.

Ők négyen adják elő az alábbi videón is a legnagyobb 20. századi perzsa költő, Malek o-Sho'arâ Bahâr versét, a Morgh-e sahâr-t, a Hajnali madarat. A felvétel a híres 2003-as bami koncerten készült, amelyet Shajarian szervezett a harmincezer halálos áldozattal járó bami földrengés túlélőinek megsegítésére. A közönség éppúgy tombol és sír, ahogy mi sírtunk az egész közönséggel együtt, amikor 2007-ben Iszfahánban a mester ezt a dalt is előadta.

A dal sok más változatban is megtalálható a neten és perzsa CD-ken: ugyanebben a felállásban három évvel később, ahol jobban lehet látni az előadókat, Shajarian és az azeri kamancsés Habil Aliov előadásában, teljesen azeri stílusban, vagy a tehetséges fiatal női (!) tarjátékos, Sahba Motalebi szólójával. Mindenütt érdemes beleolvasni a kommentekbe is, amelyek egy kicsit megmutatják, mit jelent ez a dal az irániaknak.

A vers Morteza Neydavud zenéjével és Shajarian előadásában az egyik legnépszerűbb perzsa dallá vált a 60-as évek óta. Talán azért is, mert a 20. századi iráni történelem nem szűkölködött hajnalvárásokban, mint azt a korábban idézett Üstökösök és éjszakák is tanúsítja.

Morgh-e sahâr nâle sar kon dagh-e ma-râ tâzeh tar kon z âh-e sharar bâr in ghafash-râ bar shekan o zir o zebar kon. Bolbol-e par baste-ze konj-e ghafash dar â naghme-ye âzâdi-ye no'e bashar sar â v’az nafasi arse-ye in khâk-e tude-râ. Zolm-e zâlem yor-e sayyâd âshiyânem dâde bar bâd. Ey Khodâ ey falak ey tabi'at shâm-e târik mâ-râ sahar kon.

مرغ سحر ناله سر کن داغ مرا تازه تر کن ز آه شرر بار ، این قفس را بر شکن و زیر زبر کن بلبل پر بسته ز کنج قفس درا نغمه آزادی نوع بشر سرا وزنفسی عرصه این خاک توده را پر شرر کن ظلم ظالم ، جور صیّاد آشیانم ، داده بر باد ای خدا ، ای فلک ، ای طبیعت شام تاریک ما را سحر کن

Hajnali madár, fájdalmasan dalolj,

emlékeztess friss fájdalmamra,
égető leheleteddel
törd össze, nyisd meg ezt a kalitkát.
Rab fülemüle, szállj ki kalitkádból,
zendíts a szabadság dalára,
s egy lehelettel
lobbantsd lángra a föld lomhaságát.
A zsarnokok kegyetlensége, a vadászok vadsága
összetörte szélnek kitett fészkem.
Ó Isten, ó világ, ó természet
fordítsd hajnalra sötét éjszakánkat.

A fülemüle – mint erről majd külön is szeretnénk írni – a perzsa költészetben szinte toposz-szerűen az emberi lélek, mégpedig az Isten után vágyakozó lélek jelképe. (Nem véletlen, hogy ilyen jelentésben vette át a keleti szefárd költészet is, amely egyébként az Istent jelképező madár toposzát is ismeri.) S a perzsa gondolkodásban az Isten utáni vágyakozás egészen szorosan összefügg az evilági korlátoktól való megszabadulás, az abszolút szabadság vágyával. „Szabadság, szerelem” helyett a perzsa „Szabadság, Isten”-t mond, ezer rafináltan kidolgozott formában. Ezért énekelhetik és éneklik is ezt a dalt egyszerre mint zsoltárt, himnuszt és mozgalmi dalt.

Mir Hussein Musavi elnökjelölt nevét hirdető szórólap
a 2009. június 12-i iráni választások előestéjén.

Rumi és Bach

Különös élmény megtapasztalni, hogy nemcsak a mi nyugati világunk fantáziál más civilizációkról, hanem azok is a miénkről. Persze legtöbbjük számára a Nyugat kultúrája már a mindennapokba beépült valóság, amely sok teret nem hagy a fantáziának, de vannak még kivételek, mint például Perzsia.

Nem tudom, igaz-e az a kamaszkoromban hallott történet, amely szerint Khomeini, amikor megkérdezték tőle, mi a véleménye Bach és Beethoven zenéjéről, azt válaszolta, hogy „nem ismerem ezeket az urakat”. Annyi azonban bizonyos, hogy manapság nem sok lehetőség nyílik megismerni őket Iránban.

A teheráni CD-boltok berendezése elegáns, kínálata fönséges, munkatársai lenyűgözően barátságosak. Bármelyik nyugat-európai bolttal fölveszik a versenyt. Szívesen időztünk el bennük sok-sok órát, perzsa klasszikus CD-ket hallgatva, teát szürcsölgetve – a Szijah o Szefid („Fekete-Fehér”, merthogy egy mozival van társbérletben) boltban nem volt tea, ott dobozos őszibaracklét kaptunk szívószállal – és a zenészekről beszélgetve az eladókkal, akik gyakran maguk is játszanak valamilyen iráni hangszeren. Egy dolog tűnt fel csupán: az európai klasszikus zenei CD-k kínálata. Nem az, hogy ne lettek volna, mert valamennyi még volt is. Hanem az, hogy éppolyan esetleges volt a kínálatuk, mint mondjuk kínai vagy arab – vagy éppen perzsa – klasszikus zenéből mondjuk a néhai Amadeus vagy a már szintén néhai Hungaroton lemezboltban. Jók és rosszak egyaránt, esetlegesen válogatva és minden belső rendező elv nélkül ömlesztve – úgy hozzá vagyunk már szokva ezekhez a minden európai lemezbolt által alkalmazott rendező elvekhez, hogy teljesen megdöbbent a hiányuk –, ami azt sejtette, hogy a közönség talán csak annyira ismerheti ezt a zenét, mint a miénk a kínait, arabot és perzsát. És jól sejtettük.

Még idehaza találtuk ki, hogy Bach-CD-ket viszünk ajándékba. Azokat a zenéket, amelyeket a leginkább szeretünk és a legtöbbre tartunk – a hegedű-szólószonátákat Grumiaux, és a Kunst der Fugét Szokolov előadásában –, s amelyekkel a mi kultúránk legjavát mutathatjuk meg azoknak az embereknek, akiknek kultúrája annyi csodálatos zenével ajándékozott meg minket az utóbbi években. Különös volt látni a megajándékozottak arcát. Túl azon az újdonságon, hogy az európai ember ad – úgy láttuk, ez mindenkit meglepett –, az a mély, távolságtartó tisztelet látszott rajtuk, mintha egy nagy filozófus műveit kapták volna meg díszkötésben, eredeti nyelven. Tudták, hogy Bach nagy név egy nagy civilizáció számára, de nekik nem volt személyes közük hozzá. Épp a Szijah o Szefidben történt, hogy arról beszélgetve, mi teszi a jó zenét, felraktuk az egyik CD-t, s míg Szokolov játszott, mi azt elemeztük, mitől is jó, ahogy játszik. A lemez már a felénél tartott, mire a fiúnak – aki a perzsa klasszikus zenében egyébként rendkívül jártas volt – leesett, hogy ez is zene, nem csak egy kulturális ikon, s hogy éppen úgy lehet – jól vagy rosszul – játszani és elemezni, egyszóval viszonyban lenni vele, mint saját jól ismert zenéjével.

Davood Azadnak még nem esett le. Elismert perzsa lantjátékosként és énekesként, s nem utolsósorban tényleges szúfiként mestere, Rumi tiszteletére tavalyelőtt, a Rumi-évben jelentette meg The Divan of Rumi and Bach című lemezét, amelyen Rumi verseit énekli és kíséri taron, a jellegzetes nyolcas formájú észak-iráni lanton, miközben az alapot Bach zongoradarabjai adják. Ebből elvileg még akár jó is kisülhetne, bár soha nem hallottam még olyan Bach-feldolgozást, amely hozzáadott volna valamit az eredeti értékéhez, s ne inkább elvett volna belőle. De nem sül ki. A zene groteszk, komikus hatást kelt. Különös módon hasított. Az ének és a tar a perzsa zene sztenderdjét hozzák, noha a játék színvonalának egyértelműen árt, hogy ki kell lépnie a perzsa zene meditatív ritmusából, és a kötött európai ritmushoz kell alkalmazkodnia. A Bach-darab viszont olyan gépiesen és primitíven szól mögötte, akár a verkli.


Rumi: Áldás rád + Bach: 3. angol szvit, Gavotte I és II (7'40")

Jean Durand írja The art of Persian music (Washington, 1991) c. nagy bevezető monográfiájában: „Ha nem értünk valamilyen zenét, azt hajlamosak vagyunk monotonnak és önmagát ismételgetőnek érezni. A nyugati zene is rendkívül monotonnak tűnik a legtöbb keleti ember számára.” Ha ez igaz, úgy ezen a lemezen saját fülünkkel is meghallhatjuk, milyennek tűnik számukra.

Különös érzés olyan zenész előadásában hallani Bachot, aki technikailag elég képzett ugyan a kottakép akusztikus reprodukciójához, de nincs birtokában annak a hagyománynak, amely megmondaná, hogyan adja elő. Európában mire valaki ezen a szinten megtanul zongorázni, addigra már – jórészt tudtán kívül – a hagyományt is elsajátította. Érti, miről szól ez a zene, mi az a belső dinamikája – Bachnál kontrapunktikája –, amelyet ki kell bontania, s hogy az mekkora teret enged neki saját egyénisége kibontakoztatásához. Viszonya lesz hozzá. Ez a viszony aztán sokféle lehet Perahia finom, jelzésszerű díszítéseitől Schiff gazdag tónusain át Glenn Gould zaklatottságáig. Még Robert Levin végletes visszafogottsága sem azonos Azad verklijének gépiességével – a végletes visszafogottság is egy viszony, amit lehet szeretni vagy nem szeretni. (Azért én furcsállom, hogy a stuttgarti Bachakademie épp az ő előadását válogatta be a Hänssler-féle Bach-összkiadásba.)


Murray Perahia, Gavotte I (1'32") és Gavotte II (1'38")

Glenn Gould, Gavotte I (0'50") és Gavotte II (1'09")

Robert Levin, Gavotte I és II (3'48")

Schiff András, Gavotte I és II (3'21")

Ivo Pogorelich, Gavotte I és II (4'31")

A kérdés csak az, hogy miért játszik valaki olyan zenét, amihez nincs viszonya. Azad perzsa és nyugati sajtóját olvasva azt látom, ugyanazért, amiért európai és amerikai együttesek játszanak – teljesen félreértett – tibeti vagy arab zenét: mert van rá fizetőképes kereslet. A perzsa blogok áhítattal írnak „a mi fiunkról”, aki még a nyugati zenét is az iszlám misztika szolgálatába állította, a nyugati ezoterikus körök pedig áhítattal hallgatják a nyugati ritmusba és dallamba beleerőszakolt és lebutított keleti zene-foszlányokat, amelyeket egy igézően guru-külsejű iráni szúfi játszik átszellemült arccal. Mennyivel egyszerűbb és kifizetődőbb ez, mint amit például Majid Derakhshani, a legnagyobb élő tar-játékos tesz: hogy intézetet hoz létre Németországban a valódi perzsa zene népszerűsítésére a nyugati világban, s ilyen zene kíséretében adja elő Rumi verseit is, ahogyan az a legnagyobb élő perzsa énekessel, Mohammad Reza Shajariannal együtt készített alábbi felvételén hallható.

Rumi - Shajarian, Derakhshani: Ân jâm-e jân afzâi-râ bar-riz bar jân sâqia!
(A léleknövelő kelyhet öntsd lelkembe, pohárnok!)